stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   


Kisebbségkutatás - 2008. 1. szám

Troude, Alexis

Szerbia: végső búcsú Koszovótól?

Serbie: l’adieu au Kosovo? = Politique internationale, 2007. no. 116. 53–66. p.

Számos elemzői vélemény szerint Szerbiát nacionalizmusa mindörökre kizárja az európai államok közösségéből. Slobodan Milošević kommunista rendszerének 2000-es bukását követően az országot lényegében az euroatlanti integráció iránt elkötelezett „demokratikus tömb” irányítja megszakítás nélkül, amelynek fontosabb pártjai (Demokrata Párt, Szerbiai Demokrata Párt, G17) három parlamenti választáson is győzelmet arattak (2001-ben, 2004-ben és 2007 januárban), a legutóbbin egészen a szavazatok 63 százalékának a megszerzévével. Jóllehet, még mindig az ellenzéki Radikális Párt az ország legtámogatottabb politikai ereje, annak ultraradikalizmusa egyre fakul, 2004 decembere óta pedig az ország politikai életét a markánsan Európa-barát demokrata párti Boris Tadić irányítja köztársasági elnökként. Ezzel az ellentmondással kezdi Szerbia és Koszovó viszonyáról értekező írását a Nemzetközi Geopolitikai Akadémia kutató-történész szerzője, aki a térségbeli szomszédaival történő összevetésben már korántsem érzi annyira sikeresnek az ország euroatlanti integrációs eredményeit, különös tekintettel a nyugati orientációért oly sok gazdasági, jogharmonizációs és büntetőjogi áldozatot hozó ország közvéleményének Koszovó várható elvesztése miatt egyre fokozódó csalódottságából kifolyólag.

A szerző a Weimar-szindróma esetleges megismétlődésének szociális és nacionalista forrongásokban jelentkező veszélyeire hívja fel az olvasó figyelmét, kiemelve, hogy Szerbia és Montenegró 2006. májusi békés szétválását a szerb közvélemény korántsem a „milošević-i korszak végeként”, hanem Szerbia területi széthullásának kezdeteként fogja fel. Koszovó küszöbön álló függetlenedése és a Szandzsákban és Dél-Szerbiában tapasztalható szeparatista törekvések nemcsak a térség destabilizálódásának és a helsinki záróokmány kimunkálta európai status quo megrendülésének veszélyét veti fel, hanem azzal a nem kívánatos következménnyel is járhat, hogy Szerbia szakít eddigi integrációs startégiájával, és Kelet felé fordulva Oroszországgal, Kínával sőt akár Törökországgal fűzi szorosabbra kapcsolatait.

Koszovó, az 1999 óta eldöntetlen kérdés

A nagyjából kétmilliós lakosságú, 10 849 km2 területű, az 1991-es utolsó népszámlálási adatok alapján 86 százalékban albán lakosságú (egyébként több mint húsz egyéb nemzetiség által lakott) és 1968 óta autonóm jogállású, hivatalosan kétnyelvű, valamint önálló tartományi gyűléssel bíró exjugoszláv tartomány státusa Belgrád számára belpolitikai, a nyugat-balkáni térség országai számára biztonságpolitikai, a nemzetközi közösség számára pedig szavahihetőségi szempontból döntő fontosságú. A „koszovói háborút” 1999 júniusában lezáró kumanovói egyezmény és az ENSZ 1244-es számú határozata az autonóm tartományt Szerbia szuverenitása alatt hagyta, ugyanakkor nemzetközi közigazgatás alá helyezte. Az Egyesült Nemzetek Koszovói Missziója (öv.: UNMIK – United Nations Mission in Kosovo) irányította tartományban a hatalmat az ENSZ igazgatás a tartományi és helyi szinten választott albán (illetve szerb) hatóságokkal megosztva – hatásköreit 2003 januárja óta folyamatosan az utóbbiak kezébe adva – gyakorolja. Amíg napjainkra az oktatás, gazdaság, közlekedés, igazsságszolgáltatás és helyi rendfenntartás hatáskörét már a helyi hatóságok töltik be, addig a tartomány általános biztonságát 1999 júniusa óta a NATO 16 500 fős koszovói missziója (KFOR) szavatolja, amelynek munkáját az ENSZ és a Koszovói Védelmi Hadtest (TMK) által felügyelt nemzetközi rendőri erők egységei segítik.

Az erőfeszítések dacára a tartomány gazdasági helyzete kétségbeejtő: az albánok 63, a szerbek 95 százaléka munkanélküli, a lakosság több, mint egyharmada a szegénységi küszöb alatt él, a kereskedelmi mérleg hiánya 2005-ben elérte a GDP 125 százalékát. Amíg a jövedelem kétharmada kezdetleges földművelésből származik, addig a tartomány bővelkedik a gazdag ércbányákban (köztük kivételes minőségű ólom-, cink- és rézlelőhelyekben) és a világ ötödik legnagyobb lignitkészletét birtokolja, aminek következtében a tartomány potenciális balkáni áramexportőrré válhat, tekintettel arra, hogy területe már most is számos nemzetközi energiahálózat metszéspontjában fekszik.

Kevésbé elkeserítő, jóllehet, nem feszültségektől mentes, a tartomány belpolitikai élete, ahol a 2004. októberi törvényhatósági választásokon az Ibrahim Rugova vezette mérsékelt Koszovói Demokratikus Liga (LDK) szerezte meg a hatalmat a Koszovói Felszabadítási Hadsereg polgári szárnyából létrejött két párt (PDK és AAK) jelöltjeivel szemben, jóllehet, a választásokat (a szerbség totális bojkottja mellett) az albán lakosság nagyfokú érdektelensége kísérte. Figyelmeztető jel ugyanakkor a két albán politikai csoportosulás közötti viszony romlása, amely olykor erőszakos cselekményekbe is átcsapott (mint a Rugova elleni 2004-es sikertelen merénylet vagy az LDK pártszékházak elleni 2005. tavaszi pokolgépes támadások), amelyet Rugova 2006 januárjában bekövetkező (természetes) halála sem volt képes mérsékelni. A belső villongások mellett fokozódó nehézséget okoz a tartomány státusának elhúzódó rendezetlensége miatt az albán lakosság körében növekvő elégedetlenség, amely nemzetközi intézmények elleni merényletekhez illetve halálos végkimenetelű összeütközéssé fajult tömegtüntetésekhez vezetett 2005 júliusában és 2007 februárjában.

Koszovó külpolitikai helyzete még kényesebb, hiszen a Martin Ahtissaari (az ENSZ-főtitkár koszovói különmegbízottja) által a tartomány végleges státusáról kidolgozott és annak nemzetközi védelem alatt függetlenséget biztosító, az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Franciaország által támogatott tervezete 2007. márciusi bemutatása a Belgrád szövetségeseinek számító Oroszország és Kína részéről heves ellenkezést és az ENSZ Biztonsági Tanácsában megelőlegezett vétóval való fenyegetést váltott ki. Moszkva 2007. május 13-án az átdolgozott és immár „ellenőrzött” függetlenséget előirányzó második Ahtissaari-tervet is lesöpörte az asztalról, június 3-án pedig az európai szeparatista mozgalmakat bátorító veszedelmes precedensként beszélt Koszovó függetlenedéséről. Az orosz állásponthoz azóta több európai ország (különösen Szlovákia) vezetője csatlakozott, akik úgy ítélik meg, hogy a kérdés ilyetén rendezése destabilizálhatná a térséget, és bátorítólag hatna más nemzeti kisebbségi (köztük romániai és szlovákiai magyar) közösségekre, és felerősítené a térség (macedóniai) albán és (szerbiai) bosnyák szeparatista törekvéseit. Oroszország mindenesetre kettős játszmát folytat, hiszen – kudarc esetén – a saját területén fekvő (tatár, csecsen és észak-kaukázusi) szeparatizmus elleni küzdelem legitimálása mellett a posztszovjet térség oroszbarát (Transznisztria, Abházia és Észak-Oszétia, Hegyi Karabah) szeparatista mozgalmainak pártfogójaként is felléphet, és elősegitheti azok területi függetlenedését (Moldáviától, Grúziától és Azerbajdzsántól). A szűkebb és tágabb értelemben vett térség, valamint a nemzetközi határok megváltoztathatatlansága elvének megrengetése mellett, amit a Szerbia területének 15 százalékát kitevő tartomány függetlenedése jelent, különösen nyugtalanító, hogy az Európába irányuló kábítószerkereskedelem 80 százaléka Koszovón halad keresztül, és a kelet-európai lánykereskedelmet mozgató albán maffiák szálai is annak területén futnak össze.

Amíg a szerb politikai elit körében (a Liberális Demokrata Párt kivételével) konszenzus uralkodik Koszovó függetlenedésének egyöntetű elutasításával kapcsolatban – jóllehet, az egyes politikai szereplők és pártok más-más hangsúllyal érvelnek ellene (Vuk Drašković, volt külügyminiszter annak „példanélküliségét” emeli ki, hogy a status quo megváltoztatása révén az albán népnek két állama jönne létre, Tadić elnök a belügyekbe való be nem avatkozás békeidőkre vonatkozó nemzetközi normájának példátlan megsértéséről, Vojislav Koštunica miniszterelnök pedig a nemzetállami határok és területi szuverenitás tiszeletben tartására épülő nemzetközi rend felborításáról beszél) –, addig a koszovói albán pártok a kumanovói egyezményt csupán a teljes értékű függetlenséghez vezető út egyik állomásának tekintik. Az albán politikai csoportulások és szélsőséges szervezetek egy része eleinte a helyi szerbek elleni merényletekkel, azaz a helyzet kezelhetetlenségének érvével próbált nyomást gyakorolni a nemzetközi közösségre, a 2004 márciusában a szerbek elleni összehangolt pogromsorozat nemzetközi visszhangja és a belgrádi politikai elit megfontolt taktikával élő, viszonylag higgadt reakciója gyökeresen megváltoztatta a legjelentősebb koszovói politikai tényezők magatartását és megnyilatkozásait, akik – Ramush Haradinaj akkori miniszerelnök szavaival – immár a szerb kulturális és vallási emlékeket is „a koszovói kultúra integráns részének” tekintik.

Akár „nemzetközi ellenőrzés alatti”, akár „felügyelt függetlenség” elnevezés alatt, Koszovó a diplomáciai képviselet nélküli de facto függetlenedés útjára lépett, státusa végleges rendezésének alapelvei körül pedig lényegében 2005 óta nemzetközi konszenzus uralkodik: az 1999 előtti állapot nem helyreállítható, Koszovó nem csatolható más állam területéhez (így nem lehet szó albán „állami egyesülésről”), Koszovó határai megváltozhatatlanok (ezáltal nem szolgálhat precedensül Szerbia és a boszniai Szerb Köztársaság területi egyesítéséhez sem).

Szerbia Kelet és Nyugat között

Amíg a szerb politikai elit 2001 óta – nem kis mértékben belpolitikai okokból – alapvetően nyugati orientációt képvisel és komoly erőfeszítéseket tett az országnak a NATO békepartnerségi programjához történő hivatalos csatlakozása érdekében (ami a 2006. novemberi rigai csúcson meg is történt), addig Szerbia legnépszerűbb parlamenti ereje, a masszívan Nyugat-ellenes Radikális Párt és az ország lakosságának (a 2005. szeptemberi felmérések szerint) mindössze 35 százaléka támogatja a NATO-csatlakozás ötletét (ami sok szempontból érthető az ország 1999-es NATO bombázása fényében). Ugyancsak komoly előrelépések történtek Szerbiának az európai uniós csatlakozási tárgyalásai felé vezető úton, amelynek részeként 2005. április 12-én Doris Pack különmegbízott jelentése alapján az Európai Bizottság pozitívan nyilatkozott a Szerbiával kötendő stabilitási és együttműküdési megállapodás közeli aláírásáról, majd október 3-án bejelentették a csatlakozási tárgyalások megkezdését Szerbia és az EU között. A tárgyalások azonban már 2006 májusában megszakadtak, ugyanis Szerbia nem volt képes teljesíteni a tárgyalások egyik legfontosabb politikai feltételét, a hágai Nemzetközi Bírósággal való maradéktalan együttműködést, tekintettel arra, hogy a sokadszori fogadkozások és határidők ellenére sem szolgáltatta ki a két legkeresettebb szerb háborús bűnöst, Radovan Karadžićot és Ratko Maldićot, majd azok 2007. nyarán újrakezdődtek, amikor Szerbia újabb jelentős háborús bűnösöket szolgáltatott ki Hágának.

A szerb politikai elit – Koszovó megtartása érdekében – egyre hangsúlyosabb kapcsolatokat ápol a keleti hatalmi tényezőkkel is. Amíg az 1995-ös daytoni békemegállapodásig a jelcini Oroszország lényegében nem állt ki hivatalosan Kis-Jugoszlávia és Szerbia mellett, addig a kilencvenes évek második felétől mindinkább hathatós diplomáciai segítséget nyújt történelmi szövetségesének, hogy ezáltal is lazítson a volt szövetségesei és a posztszovjet zóna államaiból NATO-taggá avanzsált országok alkotta „cordon sanitaire” szorításán. A koszovói háború idején a NATO által Szerbiára mért légitámadást Moszkva emberiség elleni bűntettként ítélte el, majd 1999. június 12-én puccsszerű rajtaütéssel foglalta el a prištinai repülőteret még a Boszniából átcsoportosított NATO-erők helyszínre érkezése előtt. Az UNMIK részeként koszovói békefenntartóként a térségben jelenlévő Oroszország ráadásul egyre jelentősebb szerepet játszik a szerb energiaszektor korszerűsítésében, és legfontosabb energiaszállítójaként stratégiai pozíciót épített ki az ország gáz- és energiaellátásában.

A térségben boszniai és koszovói békefenntartóként katonai erőkkel szintén jelenlévő Törökországgal – a közhiedelemmel ellentétben – a Milošević utáni hivatalos Szerbia szintén jó kapcsolatokat ápol, amit nagyban elősegít, hogy (a boszniai háborúban a bosnyákok oldalán harcoló török önkéntesekkel ellentétben) a nemzetközi színtéren Ankara mindvégig tartózkodó álláspontot képviselt az utóbbi időben Szerbia vonatkozásában. Ráadásul épp Törökország az első és egyetlen NATO-tagállam, amellyel Szerbia katonai együttműködési megállapodást kötött (Vecdi Gönül török védelmi miniszter 2004. végi belgrádi látogatása idején).

Szerbia keleti kapcsolataiban immár ötven esztendeje kivételes szerep jut Kínának. A két kommunista állam között 1955-ben létrejött diplomáciai kapcsolatok a közös érdekek mentén (a KGST-től és a Varsói Szerződéstől való távolmaradás, erőteljes nyitás a Nyugat felé az 1970-es évektől) csak egyre erőteljesebbé váltak. Olyannyira, hogy a Milošević-rezsim ellen bevezetett (1992 és 1995 közötti) ENSZ-embargó idején Kína Szerbia kulcsfontosságú áruimportőrévé lépett elő, amely pozíciót azóta még tovább erősített (amíg a Kínába irányuló szerb kivitel értéke 2004-ben négymillió dollárt tett ki, addig ugyanezen esztendőben a Kínából származó behozatal értéke elérte a 313 millió dollárt). Napjainkra már Kína Szerbia harmadik legfontosabb importőre, nem meglepő tehát, hogy Kína – Oroszország mellett – Szerbia területi épségének legfontosabb nemzetközi támogatója, melyen keresztül saját nemzetközi diplomáciai súlyának a nyomatékát is hangsúlyozni szeretné

Konklúzió helyett...

A koszóvói helyzet rendezése messze önmagán túlmutató kérdéseket vet fel: képes-e a nemzetközi közösség a maga által kijelölt határok módosítására békeidőben? A más országokban létező szeparatista mozgalmak képesek lesznek-e a rendezés kiaknázására és saját céljaikra fordítására? Végül, de nem utolsósorban: a muzulmánok dominálta régiók területi terjeszkedése destabilizálja-e Dél-Európát?

Az utóbbi kérdés mindinkább aktuálisnak látszik. A Bosznia és Koszovó között húzódó, ezáltal stratégiai fontosságú, felerészben muzulmán szlávok által lakott és egymással éles konfliktusban álló (Bosznia, illetve Szerbia iránt elkötelezett) politikai erők által megosztott, 8873 km2 területű Szandzsák már a boszniai háború óta arab és afgán mudzsahedek rejtekhelyéül szolgál, ahol 2007. tavaszán a szerb rendőrség titkos katonai kiképzőközpontokat számolt föl. A Szerbia déli részén található és döntően muzulmán albánok lakta Preševo-völgyben magukról merényletek útján szintén hallató albán gerillák pedig Koszovóhoz kívánják csatolni a térséget Észak-Koszovó Szerbiához való csatlakozása fejében.

Mindeközben az Egyesült Államok határozatlanságról, Európa pedig megosztottságról tesz tanúbizonyságot. Márpedig a nemzetállamok Európája saját tehetetlenségéért nem csupán az oszét, abház és transznisztriai szakadárok tevékenységének felújulásával fizethet, hanem egyéb európai (skót, flamand, baszk) szeparatista mozgalmak felerősödésével is szembesülni kényszerülhet a közeljövőben.

Lajtai L. László


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   


Figyelem! Nem nyomdahű változat. Tudományos célú felhasználáshoz ajánlatos összevetni a nyomtatott kiadással.