stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   


Kisebbségkutatás - 2008. 1. szám

Schönbaum Attila

Nemzeti és etnikai kisebbségek parlamenti képviselete Európában – Egy dolgozat hipotézisei

Parliamentary representation of national and ethnic minorities in Europe – The study's hypotheses

The study gives a short review of the author's ongoing doctoral research and his thesis with a working title of "Parliamentary representation of national and ethnic minorities in Europe", and then presents its preliminary hypotheses.

The author takes as a starting point the fact that Europe as a continent can be looked at a political unit, and the majority of European countries as ethnically heterogeneous, so it makes sense to analyse in a comparative manner the phenomenon of the ethnically based politics, especially regarding the effect this has on parliamentarian representation.

The author outlines the hypothesis of the increasing importance of this. He then presents a possible pan-European classification of European countries on the basis of their national, ethnic and/or linguistic minorities.

Lastly, he makes an attempt at a pan-European typification on the basis of the national, ethnic and/or linguistic minorities' parliamentarian representation.

Bevezető

Előhipotézisként először abból indulok ki, hogy az európai kontinens vizsgálható egy politikai egységként, ahol valamennyi állam demokratikus. Így van értelme összehasonlítani a különböző államok pártrendszereit. Második előhipotézisként azt feltételezem, hogy Európa államainak túlnyomó többsége etnikailag heterogén, területükön élnek nemzeti és/vagy etnikai, illetve nyelvi kisebbségek.

Ezt követően röviden ismertetem az etnikai alapon történő politizálás mint jelenség felértékelődésének hipotézisét. Később az európai államok a nemzeti etnikai és/vagy nyelvi kisebbségiek alapján történő, lehetséges páneurópai klasszifikációját mutatom be. Végezetül a nemzeti, etnikai és/vagy nyelvi alapon működő parlamenti képviselet összeurópai tipizálására teszek kísérletet.

Kisebbségek és politikai képviselet – a kutatás céljai

Európában, ahol az Atlanti-óceán és az orosz-belarusz-ukrán-török határ között elterülő területen több mint fél milliárdnyian élnek, az etnikai megoszlás nem fedi le a kontinens nemzetállamainak a határait. A lakosság több,  mint egytizede, azaz több, mint 56 milliónyian egy etnikai, nemzeti, és/vagy nyelvi kisebbséghez tartoznak. Európa 37 államában [1] közel 80 különböző nép él. Ezek között léteznek néhány tíz- vagy százezres lélekszámúak ugyanúgy, mint olyanok, amelyeknek lélekszáma több tízmilliós. Ez nem jelent mást, mint azt, hogy  Európában kétszer több nemzet(iség) létezik, mint (nemzet)állam. Továbbá, ezekben az európai államokban a nemzeti, etnikai és/vagy nyelvi kisebbségi csoportok száma meghaladja a 250-et. (Pan/Pfeil, 2003: 3, 10) [2]

Meglepő módon a fenti számok jóval meghaladják a korábban feltételezetteket. Mintegy harminc évvel ezelőtt kísérelték meg utoljára, hogy számba vegyék a kontinens nemzet(iség)eit. Akkor mindössze 90 népcsoportot számoltak össze egész Európában, amelyekhez együttvéve 38 millió ember tartozott (Straka 1970, idézi Pan/Pfeil 2002: 1)

A kutatásom során a gyarapodás okainak keresése helyett [3] , annak a politikai rendszerre, azon belül is elsősorban a politikai képviseletre gyakorolt hatását kívánom megismerni. Az 1980-as évektől kezdve Nyugat-Európában, majd a keleti blokk összeomlása utána a kontinens középső és keleti felében is (újra) megnőtt a nemzeti, etnikai és/vagy nyelvi csoportokhoz való tartozás szerepe. Sok helyen politikai tényezővé vált egy adott nemzeti, etnikai, nyelvi, vallási és/vagy regionális közösséghez való tartozás kérdése. Európa számos országában megjelent, illetve ahol korábban is volt, ott megerősödött a különböző etnikai és nemzeti kisebbségek politikai képviselete vagy annak az igénye. Erre utal az etnikai (etnokulturális, etnoregionális) alapon szerveződő pártoknak a korábbinál sikeresebb szereplése. (Türsan 1998: 1-3)

A kutatásom során arra keresem a választ, hogy az etnikai (etnokulturális, etnoregionális) jellegű politizálás hogyan jelenik meg és működik az adott állam politikai intézményrendszerének legmagasabb szintjén, a parlamentben, illetve a kormányzásban. Továbbá azt kívánom vizsgálni, hogy van-e összefüggés és ha igen, akkor milyen az európai államok etnikai szerkezete és ezen kisebbségi közösségek politikai részvétele között. Léteznek-e olyan jellemzők, és ha igen, akkor melyek azok, amelyektől függ (pl. a kisebbség nagysága, térszerkezete, történelmi hagyományai, az adott állam kialakulásában és életében játszott szerep, az állam „névadó” nemzetéhez/nemzeteihez való viszony, létezik-e anyaországa vagy sem stb.) egy adott nemzeti, etnikai és/vagy nyelvi kisebbség részvétele a legfelsőbb szintű politikai döntéshozatalban. Amennyiben léteznek ezek a jellemzők, azok szigorúan országspecifikusak-e vagy lehetséges különféle típusok megalkotása.

A kutatás elméleti jelentőségét és hasznát abban látom, hogy remélhetőleg sikeres kísérletet tesz, az előbb említett módon, az etnokulturális közösségeknek a legmagasabb szintű politikai részvétel (parlament, kormányzat) típusainak leírására, létrejöttük és működésük megértésére. Ehhez kapcsolódva a kutatás gyakorlati haszna az lehet, hogy a számos európai példa segítséget nyújthat az egymástól gyakran igen eltérő kihívásokkal küzdő (létszámarány, etnikai tér- és település szerkezet, anyaországgal való viszony stb.), együttesen két és fél milliós lélekszámú határon túli magyar közösségek legfelsőbb szintű sikeres politikai képviseletének kiépítésében, hatékony működtetésében. [4]

A fogalmi keret

Minden kutatás elengedhetetlen része, hogy a szerző először is tisztázza az általa használt, a kutatásának kiindulópontját jelentő fogalmak jelentését, azaz fogalmi keretet adjon, és az általa kívánt kontextusba helyezze vizsgálódásának tárgyát. Egy összehasonlító jellegű kutatásnál különösen fontos ez, ha a szerző kifejezett szándéka, ha egyrészt szakítani kíván egy hagyományos, az elmúlt évtizedekben rögzült nyugat- és (közép)kelet-európai dichotómikus megközelítésmóddal, és kutatásának tárgya az egész kontinens. Másrészt, ha olyan témát választ, amely alapkategóriájának meghatározása, azaz mit értünk kisebbségen, nem egyértelmű. Habár a kisebbségekkel kapcsolatos definíciók száma könyvtárnyi, a mai napig nincsen általánosan, mindenki által elfogadott definíció.

Egységes Európán azt a területet értem, amely történelmi távlaton (néhány évtizeden) belül képes lesz egyetlen politikai egységként fellépni a nemzetközi színtéren. Ez a terület nem más, mint az Európai Unió lehetséges jövőbeli határai, azaz az Atlanti-óceántól egészen az orosz-belarusz-ukrán-török határig terjedő terület.

A demokrácia meghatározására egy gyakorlati megközelítési módot, az Európai Unió ún. koppenhágai vagy más néven csatlakozási kritériumai közül a politikai rendszerre vontakózókat, valamint egy elméleti a megközelítést, a Robert Dahl-féle pluralista demokrácia modellt ajánlom fel.

A csatlakozási keretfeltételeket az Európai Unió 1993. júniusi koppenhágai csúcstalálkozóján fogalmazta meg a csatlakozni kívánó közép- és kelet-európai országok számára. E feltételrendszer első része vonatkozik a politikai rendszer demokratikus jellegére.

A pluralista demokrácia gyökerei Európában a reformáció-ellenreformáció koráig nyúlnak vissza, amikor elsősorban a nyugat-európai politikai kultúrában a (vallási) sokféleség elfogadása lassan politikai normává vált. Ez a fajta politikai berendezkedés, az újkortól fokozódó népszerűségének legfőbb oka az volt, hogy képes volt nagy területen élő és heterogén összetételű lakosságot közös célok mentén összefogni. Ennek jelentősége abban állt, hogy a nemzetállami keretek között megvalósuló modern demokráciákban a különféle, vallási, vagyoni, lakhely szerinti, foglalkozási, etnikai vagy éppen nyelvi törésvonalak által szabdalt modern demokratikus politikai közösségek fennmaradhattak, mert a demokratikus állam intézményrendszere képes volt ezt a társadalom heterogenitását leképezni. (Lánczi 2003: 206-207)

Az Európai Unió ún. Koppenhágai kritériumai (1993. júniusi koppenhágai EU csúcstalálkozón a közép- és kelet-európai országok számára megfogalmazott csatlakozási kritériumok)*:

„A tagság feltétele, hogy a jelölt ország rendelkezzen

[1.] stabilan működő intézményrendszerrel, amely garantálja a demokráciát, a jogállamot, az emberi jogokat, valamint tiszteletben tartja és védi a kisebbségeket,

[2.] működő piacgazdasággal, valamint azzal a kepeséggel, amivel megbirkózik az Unióban meglévő verseny nyomásával és a piaci erőkkel.

[3.] A tagság feltételezi a tagságból eredő kötelezettségekre való képesség vállalását, beleértve a politikai, a gazdasági és monetáris unió céljainak pontos betartását.”

* Conclusions of the Presidency – European Council in Copenhagen, June 21-22 1993: 13

Egyrészt azokat az európai országokat [5] tekintem demokratikusnak, amelyek vagy az Európai Unió tagállamai, vagy tagságuk csak önnön akaratuktól függ [6] , illetve tagfelvételük folyamatban [7] , vagy kilátásba van. [8] Másrészt azokat az országokat tekintem demokratikusnak, amelyek politika rendszere jórészt eleget tesz a Dahl-féle „európai” demokrácia ideáltípusnak. Véleményem szerint a két országcsoport halmaza gyakorlatilag közös.

Robert Dahl pluralista demokrácia modellje*, amely többé-kevésbé jellemző a kontinens valamennyi országára.

A modern demokrácia politikai kerete a nemzetállam, aminek következményei:

    1. Képviseleti elv és intézmény megszilárdulása, így

    2. a demokratikus folyamatok területileg korlátlan mértékben kiterjeszthetők és

    3. a polgárok közvetlen politikai részvételének lehetősége lecsökkent.

    4. A heterogén (vallási, etnikai, politikai meggyőződés) politikai közösség, ami miatt

    5. A politikai törésvonalak megsokszorozódnak, kérdésessé válik a közös jó fogalmának érvényessége.

    6. A poliarchia kialakulása, amelynek intézményei:

a. választott tisztségviselők;

b. szabad és tiszta választások, amelyeket rendszeresen megismételnek;

c. kiterjesztett választójog, azaz gyakorlatilag valamennyi felnőttnek szavazati joga van;

d. bárki jelöltetheti magát köztisztségre;

e. szabad véleménynyilvánítási jog;

f. alternatív információhoz való jutás joga, vagyis törvény által védett különböző információszerzési
                 lehetőségek léteznek;

g. társulási autonómia: a polgárok tetszésük szerint alakíthatnak szervezeteket, beleértve a politikai
                  pártokat és az érdekképviseleti csoportokat is.

    7. A társadalmi és szervezeti pluralizmus kialakulása.

    8. Egyéni jogok rendszerének kiépülése.

Továbbá bevezeti a modern dinamikus pluralista társadalom fogalmát, amely

    9. megakadályozza a hatalom koncentrációját, illetve

    10. „szétszórja a politikai erőforrásokat”.

* Dahl 1989: 213-224,  magyarul idézi Lánczi 2000: 193-195

A számos és változatos kisebbségdefiníciók számbavétele helyett röviden ismertettem, hogy mely értelmezést használom dolgozatom során nemzeti, etnikai és/vagy nyelvi kisebbségeken, illetve etnokulturális közösségeken. Kisebbségként egy adott állam területén hosszabb ideje élő csoportot értek, amelynek etnikai, nemzeti és/vagy nyelvi önazonosságtudata eltér a névadó nemzetétől. Etnokulturális közösségen olyan saját identitással rendelkező csoportot értek, amelyben a következő kategóriák legalább egy része, úgymint a nemzeti, etnikai eredet, a használt nyelv, továbbá a vallás és speciális regionális kötődés meghatározóak. Tehát a kutatás során az ún. hagyományos, ősi vagy történelmi etnikai, nemzeti és/vagy nyelvi közösségeket vizsgálom, amelyek történelmi léptékkel mérve, hagyományosan adott országok területén élnek, létezésük általában elismert, az adott ország állampolgárai. Nem tartoznak közéjük jórészt a második világháborút követően, az elmúlt évtizedekben kialakult ún. migráns kisebbségi közösségek. Ezek tagjainak jelentős része a mai napig nem rendelkezik állampolgársággal a lakóhelyén.

A kisebbségek létezésének bizonyítása történhet közvetlenül, például népszámlálás (nemzetiség, nyelv) útján vagy közvetett módon civil, illetve kulturális szervezeteik révén [9] .

Mielőtt rátérnék a kutatás hipotéziseinek bemutatására, tisztázni kell, hogy mit értek parlamenti képviseleten és etnikai párton. Parlamenti (és kormányzati) képviseleten az adott állam politikai intézményrendszerének legmagasabb szintjén, a parlamentben, illetve ezzel összefüggésben a kormányzatban való részvételt értem. A kutatás során parlamentnek és kormányzatnak az európai nemzetállamok közvetlenül választott törvényhozó és végrehajtó testületeit tekintem. Továbbá a megkülönböztetett önállósággal és történelmi hagyománnyal rendelkező tartományi és regionális, közvetlenül választott törvényhozó és végrehajtó testületeket is vizsgálom [10] .

Etnikai alapon szerveződő pártokon azokat a rétegpártokat értem, amelyek elsőszámú feladatnak tekintik egy adott etnokulturális közösség (nemzeti, etnikai vagy nyelvi kisebbség) politikai érdekképviseletét és ezt programjukban nyíltan vagy burkoltan [11] fel is vállalják. [12]

Az etnikai alapon történő politizálás felértékelődése

Miután tisztáztam a kutatásom során használt alapfogalmakat, rátérek a hipotéziseim bemutatására. Első állítás, amelyet górcső alá veszek, az etnikai alapon történő, a névadó nemzeti identitástól eltérő politizálás jelenségének felértékelődése. Úgy gondolom, hogy az elmúlt két évtizedben megerősödött az etnikai (nemzeti, nyelvi, regionális) identitáson alapuló politizálás. Továbbá ennek hozományaként megsokasodtak az etnikai (nyelvi, regionális) alapon szerveződő, ún. rétegpártok.

A fenti hipotézis bizonyításakor vizsgálni érdemes, hogy milyen hatása volt a bipoláris rend hanyatlásának, illetve összeomlásának az ilyen típusú politikai képviselet „felvirágzására”. Természetesen nemcsak arra az evidenciára gondolok, hogy a keleti blokk összeomlása után az új közép-kelet-európai demokráciákban az alapvető szabadságjogok részeként az egyesülési jog alapján minden etnokulturális közösség tagjainak joga lett arra, hogy társaikkal politikai szervezeteket hozhassanak létre, illetve részt vehessenek azok tevékenységében.

Az állítás helytállóságának ellenőrzésére a kutatást támogató etnopolitikai adatbázis teljes körűen összegyűjti a kontinens 1990 utáni parlamenti választások legalább négy ciklusának eredményeit, és számba veszi az etnikai, nyelvi, illetve etnoregionális alapon politizáló európai pártokat.

Nemzetállamok etnikai heterogenitása Európában

A következő hipotézis szerint lehetséges az európai államokat a nemzeti etnikai és/vagy nyelvi kisebbségek aránya szerint csoportosítani úgy, hogy az egész kontinensre érvényes módon.

Az állítás vizsgálatakor először is arra kell választ adni, hogy milyen kritériumok alapján döntjük el, hogy egy ország – etnokulturális szempontból - mennyire homogén, illetve heterogén. Melyek lehetnek azok az ún. sarokszámok, amelyek meghatározzák, hogy már heterogén, plurális társadalmú országról van szó. Lijphart szerint „egy ország akkor ’homogén’, ha lakosságának 80 százaléka vagy nagyobb része (egyazon vallású vagy) beszél egy nyelvet”. (Lijphart 1984: 42-43) Esetünkben a nyelvi különbözőséget etnokulturális különbözőségként értékelem. [13] Ezzel szemben Brunner szerint a „következetes fogalomhasználat miatt” abban az esetben beszélhetünk nemzetállamról, ha a nemzeti kisebbségek aránya 10 százalék alatti. Amennyiben az meghaladja a fenti határértéket, akkor állam ún. nemzetiségi. „Többnemzetiségű államról akkor beszélünk, ha a legnagyobb népcsoport az állam népességének kevesebb, mint 50 százalékát, a második legnagyobb pedig több mint 10 százalékát teszi ki.” (Brunner 1995: 12)

Véleményem szerint a „nyugati demokráciákat” osztályozó lijpharti felosztás és a volt „keleti-blokk” államainak vizsgálata során alkotott Brunner-féle csoportosítás a maga formájában alkalmatlan a mai, XXI. század elejei európai államok és azok társadalmainak etnokulturális megosztottságuk szerinti együttes elemzésére.

A fenti osztályozásnak két hiányossága a van. Az első az, hogy mindkét szerző csak országos szinten foglalkozott homogenitás-heterogenitás kérdésével, és figyelmen kívül hagyta az adott államok regionális sajátosságait. Csoportosításuk szerint például Finnország és Olaszország egyaránt homogén nemzetállam. Meg vagyok győződve, hogy a Finnországhoz tartozó teljes egészében svédajkú Ĺland- (Ahvenanmaa) szigetek, illetve Olaszország három északi tartományának, Trentino-Alto Adige-nek  (német)osztrák és ladin, Friuli-Venezia Giulia-nak friuli és szlovén, illetve Aosta-völgy franko-provanszál nyelvű lakossága erről teljesen eltérő véleményen van. A második problémát a kategória határai jelentik. A lijpharti 80 százalékos küszöb figyelembevételével Közép- és Kelet-Európában olyan államok számítanak etnikailag homogénnek, mint Románia közel másfélmilliós [14] vagy Szlovákia  félmillió főt meghaladó [15]   magyar kisebbségeivel. Természetesen ezek az államok - miközben továbbiakat is sorolhatnánk a térségből - sokkal inkább a heterogének, mint egyneműek. Ugyanúgy a másik „véglet”, a Brunner-féle „többnemzetiségű” állam-definíció se használható a gyakorlatban. Nem kétséges, hogy például Belgiumot is többnemzetiségűnek kell tekinteni, annak ellenére, hogy a flamandok a lakosság majd 60 százalékát teszik ki.

A két fenti csoportosítási elvet finomítva, ötvözve egy olyan kategória rendszert lehetséges alkotni, amely Európa „nyugati” és „keleti” felén egyaránt használható. Ez a következő kategóriákat jelenti:

1.       Homogén nemzetállam

2.       Nemzetállam

3.       Nemzetiségi állam

4.       Több, illetve soknemzetiségű állam

Homogén nemzetállamhoz azok az országok tartoznak, amelyekben egyrészt a kisebbségek aránya országos szinten nem éri a 10 százalékot, másrészt nincs olyan jól körülhatárolható részük (pl.: tartomány, megye, közigazgatási egység), ahol a kisebbség többséget alkot.

Azokat az államokat, ahol a kisebbségek az állam egyes, jól körülhatárolt részein (pl.: tartomány, megye, közigazgatási egység) többséget alkotnak, de együttes arányuk országos szinten nem éri el a lakosság 10 százalékát nemzetállamnak nevezzük.

A nemzetiségi államokban a kisebbségek aránya meghaladja 10 százalékot, de nem éri el a teljes lakosság 25 százalékát.

A több, illetve soknemzetiségű államokban legalább két etnikai közösség él együtt, és a „a legnagyobb” közösség aránya nem haladja meg  a lakosság 75 százalékát.

Elméletileg létezhet olyan helyzet, hogy egy államot egyik kategóriába se lehet elhelyezni, de a valóságban ma, 2008-ban, ugyanúgy, ahogy a második világháborút követő időszakban sem volt ilyen ország Európában.

Miután megalkottuk kategóriáinkat, tekintsük át, mely államok hová tartoznak leginkább. A számbavételt a Kelet-Nyugat dichotómia alapján végzem el. Egyrészt így rögtön láthatóvá válnak a klasszifikáció mindkét régióra való használhatósága, másrészt, így – a vizsgálandó alapsokaság nagy száma (37 állam) – technikailag egyszerűbbé válik a vizsgálat.

A „Nyugat” államai

A vizsgált húsz észak-, nyugat- és dél-európai állam fele (Ausztria, Dánia, Görögország, Izland, Írország, Málta, Németország, Norvégia, Svédország és Portugália) homogén nemzetállam. Szinte mindegyikben találhatók tradicionális kisebbségek, amelyek viszont annak ellenére, hogy általában köthetők az adott ország egy-egy meghatározott vidékéhez, többséget ma már eredeti szállásterületeiken sem alkotnak [16] . Továbbá kisebbségeiket túlnyomórészt már az új típusú, ún. migráns kisebbségek alkotják, ezek területileg elszórtan, elsősorban a nagyobb városokban, illetve ipari központokban élnek.

Nemzetállam, amelyben aránylag kis létszámban, de területileg koncentráltan élnek hagyományos kisebbségek, összesen négy ilyen létezik: úgymint Finnország, Franciaország, Hollandia és Olaszország. Ezek közül a Finnország nyugati és déli partvidékén, illetve az Ĺland- (Ahvenanmaa-) szigeteken élő svédek helyzete a legspeciálisabb. Annak ellenére, hogy a teljes lakosság mindössze hat százalékát alkotják (Tilastokeskus 2003: 76), a svéd – természetesen a finn mellett – az ország hivatalos nyelve. Továbbá a már többször említett, szinte kizárólag svédek által lakott Ĺland-szigetek széleskörű autonómiával rendelkezik [17] . Olaszországban speciális, autonóm státust biztosító jogokkal rendelkeznek azok a határmenti régiók és tartományok [18] , amelyekben kisebbségek – számuk miatt is – meghatározók [19] . (Pan/Pfeil 2002: 187) Franciaország ebben a csoportban való elhelyezését elsősorban az elzászi és lotaringiai németek, a bretonok, a Pireneusok keleti, illetve nyugati lábainál élő katalánok és baszkok, továbbá a belga határ mellett, Lille környékén élő flamandok indokolják [20] . Hollandia őshonos kisebbsége a jórészt Friesland tartományban élő (nyugat-)frízek [21] .

Véleményem szerint az Egyesült Királyság és Luxemburg sorolható a nemzetiségi állam kategóriába. Habár az Egyesült Királyságban az angolok adják a lakosság valamivel több, mint négyötödét, nem tűntek el a kelta eredetű skótok, walesiek és írek sem. Ellenkezőleg, az elmúlt évtizedekben elindult egy, a korábbi (elsősorban nyelvi)asszimilációval ellentétes folyamat, amelynek bizonyára újabb lökést adott a megkezdett devolúció. Egyre nő azok száma, akiknek (regionális) skót, walesi és (észak-)ír kötődésüket nemcsak emlékeikben és hagyományaikban kívánják megőrizni, hanem nyelvi szempontból is [22] . Luxemburg esetében a tradicionális francia és német kultúra találkozási pontján elhelyezkedő  nagyhercegség tradicionális többnyelvűsége [23] és multietnikusága [24] miatt illeszkedik a tárgyalt kategóriába.

Az utolsó kategóriába, a több-, illetve soknemzetiségű államok sorába négy országot soroltam, Belgiumot, Svájcot, Spanyolországot és Ciprust. A legegyértelműbb Belgium helyzete, amely gyakorlatilag két plusz egy etnikum, az ország északi felén élő holland nyelvű flamandok, a déli részén élő frankofón vallonok és a keleti határ menti „piciny”, de öntudatos német közösség föderális állama [25] .Speciálisabb a helyzete – természetesen más-más okból – Svájcnak és Spanyolországnak. A Svájci Államszövetséget, amelyet három plusz egy nyelvi közösség alkot, lakosai nemzetiségileg homogénnek kezelik. A túlnyomó többségük nem fogadja el a német-, francia- vagy éppen az olasz-svájci ’megkülönböztetést’. Magukat, anyanyelvüktől függetlenül egyöntetűen svájcinak tartják. [26] A társadalmon belül a vallási (római katolikus – református), a nyelvi (német – francia – olasz – rétoromán) mint valós választóvonal jelenik meg, de talán egyedül a világon - Európában biztosan - ez nem ölt nemzeti(ségi) jelleget, amit a későbbiekben tárgyalt érték és nem etnikai alapú pártrendszer is alátámaszt. Spanyolország a hetvenesek évek végéig hivatalosan homogén nemzetállam volt. A spanyolon, helyesebben a kasztíliain (castellano) kívül más nyelv használatát a hatóságok egyszerűen megtiltották. Ezzel szemben az 1978-ban elfogadott alkotmány és az 1979 és 1983 között létrehozott 17 autonóm közösséget szabályozó rendeletek rendszere alapjaiban változtatta meg a korábbi helyzetet. Habár fenntartotta az egységes spanyol nemzet, valamint az egységes spanyol nemzetállam felfogását, de ezzel párhuzamosan elismerte az önkormányzati státuszt elnyert autonóm közösségeiken belül a spanyol nemzethez tartozó egyéb népek [27] úgymint katalánok, baszkok és a galíciaiak jogát. (Szilágyi 1996:78-83)

Ciprus elhelyezése ebben a kategóriában mindenképpen magyarázatra szorul. Habár az etnikai arányokat tekintve nem feltétlenül teljesíti a kategória ajánlott kritériumait [28] , de speciális politikai helyzete miatt mégis ehhez a csoporthoz áll a legközelebb. De facto két különálló és gyakorlatilag etnikailag homogén politikai entitás él egymás mellett a szigeten.

Közép- és Kelet-Európa államai

A nyugat-európai államoktól eltérően Közép- és Kelet-Európában csak három kategória „létezik”. A nemzetállam csoport kritériumának a tárgyalt térség 17 vizsgált állama közül egyetlen egy sem felel meg, így csak vagy homogén nemzetállamokról vagy nemzetiségi államokról, illetve több- vagy soknemzetiségű államokról beszélhetünk.

Homogén nemzetállamként Albánia, Szlovénia, Lengyel-, Cseh- és Magyarország írható le. Közös jellemzőjük, habár régi, tradicionális kisebbségi csoportokkal [29] rendelkeznek, de ezek aránya elenyésző az államalkotó nemzethez képest. Nem szabad elfelejteni viszont, hogy Magyar-, de még inkább Cseh- és Lengyelország esetén igen nagyszámú német kitelepítésével [30] „érték el” ezt a mai etnikailag homogénnek nevezhető állapotot.

További eltérés a földrész „nyugati(bb)” felétől, hogy a vizsgált térségből az utolsó két kategóriába, azaz a nemzetiségi és a sok-, illetve többnemzetiségű államok közé jóval több ország sorolható. Nemzetiségi államnak számít Románia, Szlovákia, Horvátország, Bulgária és Litvánia. Közös jellemzőjük, hogy mindegyikben található legalább egy olyan nagyobb [31] és számos kisebb, a többségi nemzettől eltérő etnikai csoport. A fenti csoport kisebbségei – talán az oroszok kivételével – több évszázada élnek a felsorolt országokhoz tartozó területeken.

Több- és soknemzetiségű állam csoportba csak ’új’ államok kerültek (Bosznia-Hercegovina, Észtország, Lettország, Macedónia, Moldova, Montenegró és Szerbia), olyanok, amelyek az elmúlt évtized elején, a keleti blokk összeomlását követően jöttek létre. Kisebbségi csoportjainak jellemzői alapján két további alcsoportba sorolhatók. Az elsőbe azok az országok tartoznak, ahol adott kisebbségi csoportok – ha számarányukat nézve eltérő mértékben is, de – több évszázada az adott állam területén élnek. Ilyen a volt jugoszláv tagköztársaságok közül Szerbia [32] , a korábban autonómiával rendelkező multietnikus Vajdaság, a nemzetközi ellenőrzés alatt álló kvázi-független albán többségű Koszovó és a bosnyák-muszlim [33] többségű Szandzsák. Hasonló az etnikai 'helyzet' Macedóniában, ahol az ország nyugati, illetve észak-nyugati részében, közel negyedében albánok élnek [34] , illetve Montenegróban, ahol a legutóbbi népszámlálás során a lakosság egyharmada szerbnek vallotta magát [35] . A negyedik volt jugoszláv tagköztársaság Bosznia-Hercegovina szerb-horvát-bosnyák etnikai „mozaikjával” a kategória mintapéldája [36] . A nyugati államoktól eltérően, ahol az etnikai választóvonalak élesek, a régió államaiban, az elmúlt évszázad kierőszakolt népmozgásai ellenére, ezek a határvonalak a mai napig sokkal 'elmosódottabbak' maradtak.

A másik alcsoportba a lakosság egyharmadát adó, jórészt a második világháborút követő évtizedekben betelepített orosz, (ukrán és belarusz) kisebbséggel „birkózó” két balti állam, Észt- [37] és Lettország [38] tartozik. Itt a kisebbségek kevésbé köthetők bizonyos régiókhoz, jórészt az „őshonos” lakossággal keverten, elsősorban a nagyobb városokban és ipari központokban élnek, ahol számuk eléri, sőt néha az „államalkotókét” is meghaladja. Sajátos, a két felvázolt alcsoport között helyezkedik el Moldova, amely szintén rendelkezik ’birodalmi hagyatékkal’, nagyszámú, a szovjet időkben betelepített orosz (és ukrán) kisebbséggel. Ezzel szemben a Dnyeszteren túli területek hozzácsatolásával [39] ukrán 'részek' is kerültek az országhoz. Ezen kívül a ’török időktől fogva’ élnek még, jórészt az ország déli részén, gagauzok, illetve kisebb számban bolgárok.

Nyugat- és Dél-Európától szintén eltérően a térség államainak felépítésére nem jellemezőek a föderális elemek. Kivétel a véres háborúk után, fokozott nemzetközi ellenőrzés alatt ’létező’, az életképességét a mai napig nem bizonyított Bosznia-Hercegovina, illetve a szintén nemzetközi védnökség alatt álló, de jure a mai napig Szerbia részét képező, de gyakorlatilag ügyeit Belgrádtól teljesen függetlenül intéző Koszovó.

Etnikai megosztottság hatása a pártrendszerre

Miután remélhetőleg sikerült bemutatni, hogy nemcsak érdemes, de lehetséges is a kontinens országainak együttes osztályozása nemzeti, etnikai és/vagy nyelvi kisebbségeik szerint, térjünk át arra, hogy az előbb vázolt viszonyoknak milyen hatásai lehetnek az európai államok pártrendszereire. Pontosabban, lehetséges-e olyan tipológiát alkotni, amely a kontinens egészén alkalmas az etnikai (nyelvi, regionális) alapon szerveződő politizálás és működő politikai részvétel, esetemben a parlamenti képviselet bemutatására.

A fejezetben először a korábban tárgyalt államok etnikai alapon politizáló pártjait vizsgálom. Azokat gyűjtöm össze, amelyek az 1990-es évtől kezdődően eredményesen küzdenek a politikai hatalom megszerzéséért folyó versenyben, és így országos szinten részt vesznek, illetve a közelmúltban még részt vettek az országuk törvényhozásban. Továbbá a különböző kisebbségi csoportok egyéb parlamenti képviseleti lehetőségei szintén vizsgálatom tárgyai.

A tárgyalt 37 állam nemzeti, etnikai és/vagy nyelvi kisebbségeinek képviseleti lehetőségeit vizsgálva négy nagyobb csoportra, amelyből  kettő további két-két alcsoportra oszthatók. Ezek a következők:

1. Etnikai/nyelvi alapon szerveződő pártrendszer

2. Pártversenyben bejutott etnikai pártok

2.1 Nyíltan etnikai pártok

2.2 Burkoltan etnikai pártok

3. Törvényileg garantált, illetve kedvezményes kisebbségi képviselet a parlamentben

4. Nincsenek, illetve „jelentéktelen” etnikai/nyelvi pártok

4.1 Etnikailag/nyelvileg megosztott államok

4.2 Etnikai/nyelvi szempontból homogén államok

Etnikai alapon szerveződő pártrendszerről, ahol a teljes pártstruktúra duplázódott, illetve megháromszorozódott, Belgium és Bosznia-Hercegovina esetében beszélhetünk. Belgiumban a 1960-as évek második felétől fokozatosan – úgy egy évtized alatt – kettéváltak a „hagyományos” pártok, és létrejöttek a flamand és frankofón kereszténydemokrata, szocialista és (konzervatív)liberális változatuk [40] . Sőt a 1970-es évek végétől létrejövő új típusú pártok, mint a zöld vagy ökológiai mozgalmak szintén a nyelvi megosztottság mentén formálódtak [41] . Ezzel szinte egy időben megindult mindkét nyelvi közösségben a szeparatizmust hirdető pártok térnyerése is. [42] (Kardos/Simándi 2004: 72-87) [43] Bosznia-Hercegovinában fordítottan történt a megháromszorozódott pártrendszer kialakulása. Belgiummal ellentétben az etnikai és vallási fragmentáció megelőzte az ideológiai, társadalmi törésvonalak mentén történő igen erősen széttöredezett pártstruktúra kialakulását. Röviden, előbb létrejöttek etnikai és vallási alapon szerveződő pártok, majd azok csak ezután kezdtek szétbomlani ideológiai – szociáldemokrata, nacionalista, liberális vagy éppen agrár – mozgalmakra. [44] Ciprus korábban már említett kettéosztottsága miatt, valamint Szerbia, a tőle kvázi-független Koszovó miatt szintén ehhez a kategóriához áll a legközelebb.

Ha Koszovó nélküli, vagyis a 'valóságos' Szerbiát kívánjuk elhelyezni, akkor viszont a következő csoportban a helye, ahol az etnikai pártok a hatalomért való küzdelemben a hagyományos, ideológiai pártok ellen versenyeznek. Ezt általában nyíltan, etnikai alapon szerveződő pártok keretén belül tehetik ( a három balti államban, Finnországban, Macedóniában, Montenegróban, az Egyesült Királyságban, Olaszországban, Romániában Spanyolországban, Szerbiában és Szlovákiában). Néhány államban, ahol az etnikai pártok választási részvételét a helyi alkotmány vagy maga a választási törvény akadályozta vagy a mai napig nem teszi lehetővé, politikai érdekképviseletüket csak burkolt formában tehetik (Bulgária [45] és Albánia [46] ). Szembetűnő, különösen a 20 nyugat- és dél-európai ország 4 államával összevetve, hogy a 17 vizsgált közép- és kelet-európai állam majdnem felében, nyolcban többé-kevésbé sikeresen működnek a helyi kisebbségek érdekeit közvetítő etnikai pártok.

A harmadik csoportban a kisebbségek vagy kedvezményesen juthatnak képviselő helyhez (pl. listás választás esetén nem vonatkoznak rájuk a belépési küszöbhatárok) vagy törvényileg garantált mandátumuk van a parlamentben. Ez a kategória is – Ĺland (Finnország) kivételével [47] – tipikusan közép-kelet-európai. Azokra az országokra (Horvátországra, Szlovéniára, Romániára és Lengyelországra) jellemzőek, amelyekben hagyományos szerepük van az etnikai kisebbségeknek, de számuk mára különböző okok miatt megfogyatkozott. [48] Így szervezeteik képtelenek lennének egy hagyományos pártversenyben a mainstream pártokkal megegyező feltételekkel parlamenti képviselethez jutni.

A legutolsó kategória két, egymástól meglehetősen távoli csoportot ötvöz. Azok az országok kerülnek ide, amelyekben vagy nem léteznek etnikai alapon szerveződő pártok, vagy ha léteznek is, befolyásuk korlátozott, és választási eredményeik szerények. Ennek okait a kisebbségi közösség(ek) kicsiny méretében és/vagy a létező kisebbségi csoport(ok) alacsony társadalmi szervezettségi fokában lehet keresni. Gyakorlatilag csak marginális szerepet tudnak betölteni az adott ország pártrendszerében. A másik lehetőség a túlsó véglet, azaz az etnikai/nyelvi megosztottság közömbös, egyáltalán nem játszik szerepet a politika pártok szerveződésekor. Világnézeti, vallási, kulturális preferenciáik vagy éppen a társadalomban elfoglalt helyzetük határozza meg pártszimpátiájukat és nem a nemzetiségi, etnikai és/vagy nyelvi identitásuk. Ebben a kategóriában 'elsöprő' észak-, nyugat- és dél-európai fölény mutatkozik. 20 országból 13+1 állam (Ausztria, Dánia, Franciaország, Görögország, Hollandia, Izland, Írország, Luxemburg, Málta, Németország, Norvégia, Portugália és Svédország, illetve Svájc) sorolható ide, miközben Közép- és Kelet-Európában 17 országból csak 2+1 állam (Magyarország és Csehország,  illetve Moldova).

Remélem, hipotéziseim helytállóak és megfelelő kiindulópontként szolgálhatnak az etnikai (etnokulturális, etnoregionális) jellegű politizálás és vele együtt a politikai participáció működésének hatékonyabb és eredményesebb vizsgálatában.


Felhasznált irodalom:

Blumenwitz, Dieter [1997]: Internationale Schutzmechanismen zur Durchsetzung von Minderheiten- und Volksgruppenrecht. (Forschungsergebnisse der Studiengruppe für Politik und Völkerrecht Band 24), Verlag Wissenschaft und Politik, Köln

Brunner, Georg [1995]: Nemzetiségi kérdés és kisebbségi konfliktusok Kelet-Európában. Teleki Intézet, Budapest

Cerquiglini, Bernard (szerk.) [2003]: Les langues de France. PUF, Paris

Dahl, Robert A. [1989]: Democracy and Its Critics. Yale University Press, New Haven-London

Türsan, Huri (1998): Introduction. Ethnoregionalist parties as ethnic entrepreneurs, in de Winter, Lieven – Türsan, Huri (eds.) [1998]: Regionalist parties in Western Europe. Routledge, London and New York

de Winter, Lieven – Türsan, Huri (eds.) [1998]: Regionalist parties in Western Europe. Routledge, London-New York

Enyed Zsolt – Körösényi András [2004]: Pártok és pártrendszerek. (2. jav. kiad.) Osiris, Budapest

Fábián György – Kovács László Imre [2004]: Parlamenti választások az Európai Unió országaiban (1945-2002). Osiris, Budapest

Gallai Sándor – Török Gábor (eds.) Politika és politikatudomány. Aula Kiadó, Budapest

Gallai Sándor [1998]: A skandináv modell. Aula, Budapest

Gyurgyík László – Sebők László (szer.) [2003]: Népszámlálási körkép közép-Európából, 1989-2002. Teleki László Alapítvány, Budapest

Ishiyama, John T. – Breuning, Marijke [1998]: Ethnopolitics of the new Europe. Boulder –London, Lynne Rienner Publishers

Kardos József – Simándi Irén (szerk.) [2004]: Európai politikai rendszerek (2. átdolg. kiad.). Budapest, Osiris

Lánczi András [2000]: Demokrácia és Politikatudomány. Aula, Budapest

Lánczi András: Diktatúrák és demokráciák in: Gallai Sándor - Török Gábor (eds) [2003]: Politika és politikatudomány, Aula, Budapest

Levinson, David [1998]: Ethnic groups worldwide: a ready reference handbook. Phoenix, Oryx Press,

Lijphart, Arend [1999]: Patterns of Democracy: Government Forms and Performance in Thirty-Six Countries Yale University Press,. New Haven

Lijphart, Arend [1984]: Democracies: Patterns of Majoritarian and Consensus Government in Twenty-one Countries. Yale University Press, New Haven

Minority Rights Group (ed.) [1997]: World directory of minorities. London, MRG magyarul egy korábbi 1991-es változata: Minority Rights Group (szerk.) [1992]: Etnikumok enciklopédája. Kossuth, Budapest

Nádor Orsolya - Szarka László (szerk.) [2003]: Nyelvi Jogok, kisebbségek, nyelvpolitika Kelet-Közép-Európában. Akadémiai Kiadó, Budapest

Pan, Christoph - Pfeil, Beate Sybille [2003]: National Minorities in Europe, Handbook. Ethnos Bd.63. Braumüller, Wien

Pan, Christoph - Pfeil, Beate Sybille [2002]: Minderheitenrechte in Europa - Handbuch der europäischen Volksgruppen Band 2. Ethnos Bd.61. Braumüller, Wien

Pentassuglia, Gaetano [2002]: Minorities in international law. Minority Issues Handbook, Council of Europe Publishing, Strasbourg,

Roessingh, Martijn A [1996]: Ethnonationalism and political systems in Europe: a state of tension. Amsterdam University Press, Amsterdam

Sartori, Giovanni [1976]: Parties and Party Systems: A Framework for analysis. Vol. I., Cambridge University Press, Cambridge

Straka, Manfred (Bearb.) [1970]: Handbuch der europäischen Volksgruppen. Hrsgg. im Auftrage der Föderalistischen Union Europäischer Volksgruppen unter ihrem Generalsekretär Povl Skadegĺrd. Bd. 8. Braumüller, Wien

Szilágyi István [1996]: Demokratikus átmenet és konszolidáció Spanyolországban. Napvilág, Budapest

Tilastokeskus/Statistics Finland (ed.) [2003]: Statistical Yearbook of Finland 2004. Tilastokeskus/Statistics Finland, Helsinki

Office of the Chief Statistician [2004]:Analysis of Ethnicity in the 2001 Census. Summary Report, Scottish Executive, Edinburgh

Office for National Statistics [2004]: Focus on Wales: Its People. Office for National Statistics, London

General Register Office for Scotland [2005]: Scotland’s Census, General Register Office for Scotland, Edinburgh

Walker, Alison - O’Brien, Maureen – Traynor, Joe – Fox, Kate – Goddard, Eileen – Foster, Kate [2002]: Living in Britain. Results from the 2001 General Household Survey. HMSO, Norwich

Northern Ireland Statistics and Research Agency (NISRAA) [2002]: Northern Ireland Census 2001. Key Statistics. The Stationery Office, Norwich

Internetes források:

Alkotmányok: http://www.legislationline.org//

Elnökségi összefoglaló – Koppenhágai csúcstalálkozó 1993. június 21-22. (Conclusions of the Presidency – European Council in Copenhagen, June 21-22 1993, SN 180/1/93 REV 1 EN): http://ue.eu.int/ueDocs/cms_Data/docs/pressdata/en/ec/72921.pdf

Az Európai Bizottság „Bővítés” honlapja: http://ec.europa.eu/enlargement/countries/index_hu.htm

Az Európa Tanács a 'Nemzeti kisebbségek védelméről szóló keretegyezmény' (NKVK) monitoring dokumentumai (országjelentések, Tanácsadó Bizottság véleményeit, kormányok észrevételei, árnyékjelentések stb.): http://www.coe.int/t/e/human_rights/minorities/

Az Európa Tanács a 'Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Kartája' (RKNyEK) monitoring dokumentumai (országjelentések, Szakértői Bizottság értékelő jelentései, Miniszterek Bizottságának ajánlásai): http://www.coe.int/t/e/legal_affairs/local_and_regional_democracy/regional_or_minority_languages/2_Monitoring/Monitoring_table.asp#TopOfPage

Az Észak Ciprusi Török Köztársaság (ÉCTK) 2006. évi Általános Népszámlálás eredménye (The Final Results of TRNC General Population and Housing Unit Census): http://nufussayimi.devplan.org/Census%202006.pdf

Moldova hivatalos honlapja – Európai integráció: http://www.moldova.md/en/europa/

Statistical Service of Cyprus – Population Summary Data: http://www.mof.gov.cy/mof/cystat/statistics.nsf/All/2BC67A2076DF32BCC225703C001EEAB2/$file/POPULATION-SUMMARY_DATA-EN-301007.xls?OpenElement

Tóth Ágnes - Vékás János [é.n.]:: Nemzeti és etnikai kisebbségek Magyarországon - a 2001. évi népszámlási adatok rövid összefoglalása. Etnikai-nemzeti Kisebbségkutatató Intézet, Budapest: http://nemzetisegek.hu/dokumentumok/file_1097836263_toth_vekas2.pdf

Kormánybeszámoló a Magyar Köztársaság területén élő nemzeti és etnikai kisebbségek helyzetéről. J/92. számú beszámoló (2003. február − 2005. február) [2005]: http://www.mkogy.hu/irom/00092/00092.pdf

Választási eredmények 1: Parties & Elections - The database about parliamentary elections and political parties in Europe: www.parties-and-elections.de

Választási eredmények 2: Adam Carr's Election Archive: http://psephos.adam-carr.net/



[1] Legalább 100 ezer lakossal rendelkező államok, azaz Andorra, Monaco, Liechtenstein, San Marino és Vatikán nélkül.

[2] A szerzők eredetileg, a földrajzi Európa meghatározással összhangban egészen az Urálig vizsgálták a kontinenst. Én módosított, azaz Oroszország, Belarusz, Ukrajna és Törökország nélküli adatokat közlök.

[3] Christoph Pan három pontba sűrítette ezeket. 1. Az információtechnika rohamos fejlődésének köszönhetően Európában sokkal átláthatóbbá váltak a politikai és demográfiai struktúrák, így nyomára bukkantak olyan népcsoportoknak is, amelyek létezéséről eddig csak keveset vagy semmit sem tudtak. 2. A demokrácia, az emberi jogok és a jogállamiság oltalma alatt számos kisebbségnek és tagjaiknak sikerült visszatalálniuk identitásukhoz. 3. Jelentősen megnőtt az államok száma: Európa 45 államából 14 csak az elmúlt két évtized során jött létre vagy alakult újjá. Ezek az európai államok egyharmadát képezik, s ezeknek az államoknak a területén él az európai kisebbségeknek közel a fele: 142 népcsoport. (Pan/Pfeil 2002:1-2)

[4] Habár a dolgozatnak nem témája a lokális szinten történő politikai képviselet, de a különböző parlamenti képviseleti modellek, típusok elemzése bizonyára számos használható ötletet adhat a magyarországi nemzeti és etnikai kisebbségek hatékonyabb politikai érdekérvényesítéshez, különös tekintettel a megoldatlan parlamenti képviseleti helyzetükre.

[5] A mini államok (Andorra, Monaco, Liechtenstein, San Marino és Vatikán) nélkül.

[6] Norvégia, Svájc, Izland.

[7] Horvátország és Macedónia. Habár Törökország is tagjelölt, a kutatás során nem tekintem európai államnak.

[8] Potenciális tagjelölt balkáni államok: Albánia, Bosznia-Hercegovina, Montenegró és Szerbia (Koszovóval együtt). (Az Európai Bizottság „Bővítés” honlapja: Moldova szintén „visszafordíthatatlan stratégiai célnak” tekinti az Európai Unióhoz való csatlakozást. (Moldova hivatalos honlapja – Európai integráció)

[9] Amennyiben az adott állam nem ismeri el, ez az egyetlen mód.

[10] Föderális vagy ahhoz hasonló jellegű államok tartományi, regionális parlamentjei, mint például az Egyesült Királyság esetében Wales, Skócia és Észak-Írország; Spanyolország esetében Katalónia, Baszkföld, Galícia, illetve Belgium esetében Flandria, Vallónia és Brüsszel-Főváros régiók, illetve a Flamand, a Francia nyelvi és a Német nyelvi Közösségek választott testületei.

[11] Egyes országokban tilos etnikai alapon szerveződő pártot alapítani. Ezért egy párt nyíltan nem vállalhatja fel egy adott nemzeti, etnikai vagy nyelvi kisebbség politikai érdekképviseletét, azt csak burkoltan teheti. Erre példa Bulgária, ahol az alkotmány politikai pártokról szóló 11. cikkelye nem engedi az etnikai alapon való pártszerveződést, ennek ellenére a Szabadságjogi Mozgalmat mindenki úgy tartja számon, mint a helyi törökök pártját.

[12] Természetesen egy több, illetve soknemzetiségű államban, ahol a pártok az etnikai törésvonalak mentén szerveződnek nincs értelme a rétegpárt vs. hagyományos, ideológiai párt distinkciónak.

[13] Habár a nyelv és az etnikum (nép, nemzet) nem egymással ekvivalens jellemzők, amire példa többek között az ír-északír, walesi, skót és angol identitás, illetve a cigányság esete, de mégis a legtöbb esetben a legszorosabban összetartoznak. Ld. nemzeti etnikai és/vagy nyelvi kisebbség, illetve etnokulturális közösség definíciót.

[14] Vö. Gyurgyík/Sebők 2003: 192-193

[15] Vö. Gyurgyík/Sebők 2003: 200-203

[16] Ilyenek többek között Ausztria esetében a horvátok, a szlovének, a magyarok, a csehek, a szlovákok és a romák (NKVK – Ausztria országjelentése 1999: 3-13; vö. Pan/Pfeil 2003: 45); a dél-jütlandi németek Dániában (NKVK – Dánia országjelentése: 5, 8; vö. Pan/Pfeil 2003: 73); a török, az albán, az aromun és macedón kisebbségek Görögországban (vö. Pan/Pfeil 2003:93); a dél-schleswigi dánok és frízek, továbbá a szászországi és brandenburgi szorbok, továbbá a szintik és romák Németországban (NKVK – Németország jelentése 1999: 4-10; vö. Pan/Pfeil 2003: 89); a svédországi és norvégiai finnek és számik (vö. NKVK – Svédország orszégjelentése 2001: 9; NKVK – Norvégia országjelentése 2001: 7-14; Pan/Pfeil 2003: 129, 161).

[17] Finnország északi részén élnek még számik, számukat 6400 főre becsülik. (NKVK – Finnország országjelentése 1999: 5)

[18] Trentino – Alto Adige/Dél-Tirol autonóm régióban, amely Trentino és Bolzano/Dél-Tirol autonóm tartományokból áll, osztráknémetek és ladinok; Friuli-Venezia Giuliában friuliak és szlovénok; Aosta-völgyben franciák/frankoprovanszálok élnek. Továbbá megegyező autonóm státussal rendelkezik Szicília és Szardínia régiók. Az utóbbi lakosságának túlnyomó többségét alkotó őshonos szárdokat többen nemcsak önálló nyelvi, de etnikai közösségnek is tekintik. (vö. NKVK – Olaszország országjelentése 1999: 6-27, 31-34; Pan/Pfeil 2002: 175-178; Pan/Pfeil 2003: 105-106)

[19] Az olasz jogrendszer nyelvi kisebbség (linguistic minority) terminust használja. A korábban említetteken kívül, Olaszországban a további „nyelvi közösségeket” ismerik el: albán, görög, horvát, katalán és okszitán. (NKVK – Olaszország országjelentése 1999: 3)

[20] Az okszitánt (langue d’oc) és frankoprovanszálul beszélőket is számolva még a nemzetiségi állam kategóriába való helyezése is indokoltnak tűnhet. (vö. Pan/Pfeil 2003: 85)

[21] A tartomány 630 ezres lakosságának 94 százaléka érti a fríz nyelvet és közel háromnegyedük beszéli is azt. Ez alapján az ország közel 4 százaléka tartozik ehhez a közösséghez. (RKNyEK – Hollandia országjelentése 2003: 18).

[22] Nemzeti eredetük folytán (by virtue of their natiomal origins) az 1976. évi faji kapcsolatokról szóló törvény (Race Relations Act 1976) alapján faji csoportnak (racial group) számítanak a skótok, az írek és a walesiek. Az etnikai csoport (ethnic group) kategóriát a migráns kisebbségre használják. (vö. RKNyEK – Egyesült Királyság 1999: 4) Az Egyesült Királyság lakosságának 15 százaléka rendelkezik skót, walesi és/vagy ír identitással. (Walker/O’Brien/Traynor/Fox/Goddard/Foster 2002: 13-14, 23-24; vö. Pan/Pfeil 2003: 177; Office for National Statistics 2004: 4) Az ősi kelta nyelveket beszélők száma ennél természetesen sokkal alacsonyabb. A 2,9 milliós Wales 21 százaléka (kb. 600 ezer fő) beszél walesiül, az ötmilliós lélekszámú Skóciában a skót-kelta (gaelic) beszélők számát 90 ezer főre (1,9%) becsülik. A 1,6 millió lakosú Észak-Írország minden tizedik lakója rendelkezik valamennyi ír nyelvismerettel és minden huszadik lakója érti és beszéli is azt. (Office for National Statistics 2004:5; General Register Office for Scotland 2005: 5; NISRAA 2002: 72; vö. Pan/Pfeil 2003: uo.)

[23] A nemzeti nyelvként kezelt luxemburgin (lëtzebuergesch) kívül a francia és a német is egyaránt hivatalos nyelv. Habár a német dialektusból kialakított luxemburgi a legelterjedtebb, jelentős azok száma, akik az irodalmi németet (Hochdeutsch) vagy a franciát használják fő nyelvként. (RKNyEK - Luxemburg országjelentése 2007: 2-3)

[24] A nagyhercegség jelentős, részben az Európai Unió intézményei miatt, ún. 'európai' (portugál, olasz, francia és német stb.) kisebbségi közösséggel rendelkezik. . (RKNyEK - Luxemburg országjelentése 2007: uo.)

[25] A Belga Királyság 'duplán' föderális állam, egyrészt területi alapon 3 régióra (Brüsszel, Flandria és Vallónia), másrészt nyelvi-kulturális alapon 3 (holland, francia és német nyelvű) közösségre oszlik, amelyek részben átfedik egymást. (Belga alkotmány 1-4 cikkely) Belgium etnikai arányait ld. in Pan/Pfeil 2003: 53.

[26] A szerző svájci tartózkodása alatt azt tapasztalta, a mindennapokban használt kelet-, nyugat-, vagy dél-svájci jelzők rendelkeznek bizonyos nyelvi/etnikai tartalommal is. A nyugat-svájci egyértelműen frankfofón, a kelet-, illetve dél-svájci pedig jórészt német, illetve olasz anyanyelvű helvétre utal.

[27] Spanyolország 'történelmi nemzetiségeinek’ nyelvhasználatával kapcsolatos adatokat ld. in RKNyEK - Spanyolország országjelentése 2002: 16-23. Spanyolországban továbbá nagyszámban élnek romák, közösségük létszámát 650-700 ezresre becsülik. (NKVK – Spanyolország országjelentése 2006: 2)

[28] Amíg a sziget görög ellenőrzés alatt álló területének lakossága megközelítőleg 800 ezer, addig a sziget török ellenőrzés alatt álló részén több mint negyedmillión laknak, 134 ezren kizárólag (észak-)ciprusi és további 42 ezren kettős állampolgársággal rendelkeznek. Rajtuk kívül 77 ezer szigetlakó török állampolgár. (ÉCTK 2006 évi Általános Népszámlálás eredménye; Statistical Service of Cyprus; vö. RKNyEK - Ciprus országjelentése 2005: 15; NKVK - Ciprus országjelentése 1999: 9)

[29] Albánia esetében a görögök (vö. Pan/Pfeil 2003: 41); Szlovénia esetében leginkább az olaszok és a magyarok (vö. Pan/Pfeil 2003: 153; Gyurgyík/Sebők 2003: 216-217); Csehországban a szlovákok, a lengyelek és a németek (vö. Pan/Pfeil 2003: 69); Lengyelországban a németek, a kasubok, a belaruszok és az ukránok (vö. Pan/Pfeil 2003: 69; NKVK - Lengyelország országjelentése 2007: 9-36), illetve Magyarország esetében a romák, a németek, a horvátok, a szlovákok tartoznak a népesebb kisebbségi közösségek közé. (A magyarországi kisebbségekről bővebben in Tóth/Vékás é.n.; Kormánybeszámoló 2005)

[30] A második világháborút követően mai Magyarországról közel 200 ezer német nemzetiségű polgárt telepítettek ki egyoldalúan, továbbá 73 ezer szlovák a magyar-csehszlovák lakosságcsere keretében hagyta el az országot. Csehszlovákiából több mint három millió németet, Lengyelországból hozzávetőleg hét-nyolc milliót telepítettek ki vagy üldöztek el. (Pándi 1997: 500-501, 508-509, 522-523)

[31] Litvánia esetében az oroszok és a lengyelek (vö. Pan/Pfeil 2003: 113; NKVK - Litvánia országjelentése 2006: 7-5); Bulgária esetében a törökök (vö. Pan/Pfeil 2003: 61; NKVK – Bulgária országjelentése 2003: 14-16); Horvátország esetében a szerbek (vö. Pan/Pfeil 2003: 65-66; Gyurgyík/Sebők 2003: 210-211); Románia és Szlovákia esetében a magyarok. (vö. Pan/Pfeil 2003: 141, 149; Gyurgyík/Sebők 2003: 192-193, 200-203)

[32] Részletes nemzetiségi statisztikát közöl Gyurgyík/Sebők 2003: 206-207.

[33] A jugoszláv népszámlálások a bosnyákok mellett etnikai kategóriaként kezelték a 'muszlimokat' is. Ezt a 'tradíciót' több utódállam is követte későbbi összeírásaik készítésekor.

[34] vö. NKVK – Macedónia országjelentése 2003: 8-10; Pan/Pfeil 2003: 117-118)

[35] Az 1991-es népszámlálás során a terület 61,9 %-a vallotta magát crno gorácnak (montenegróinak), 9,35%-a szerbnek, 14,58%-a 'muszlimnak', 6,58 %-a albának és 4,26 %-a „jugoszlávnak”. Ezzel szemben a 2003. évi összeírás a következő eredményeket hozta: crno gorác (montenegrói) 43,16%, szerb 31,99%, bosnyák és 'muszlim'együtt 11,47%, albán 5,03% és „jugoszláv” 0,30% (NKVK – Montenegró országjelentése 2007: 8)

[36] Vö. Pan/Pfeil 2003: 57; NKVK – Bosznia-Hercegovina országjelentése 2007

[37] Vö. Pan/Pfeil 2003: 77; NKVK – Észtország országjelentése 2004: 37

[38] Vö. Pan/Pfeil 2003: 109; NKVK – Lettország országjelentése 2006: 2-3

[39] A második világháború után - a korábbi évtizedekben Romániához tartozó - Besszarábia a Szovjetunióhoz került, amelyből már Dnyeszteren túli, nem román/moldován területek hozzákapcsolásával hozták létre a Moldáv SZSZK-t. (vö. Pándi 1997: 410-413; Pan/Pfeil 2003: 121)

[40] Kereszténydemokrata/konzervatív: a flamand Christen-Democratisch & Vlaams (CD&V) és a frankofón Centre Démocrate Humaniste (CDH).
Szociáldemokrata: a flamand Socialistische Partij. Anders (sp.a) és a frankofón Parti Socialiste (PS).
Liberális: a flamand Vlaamse Liberalen en Democraten (VLD) és a Lijst Dedecker (LDD), valamint  frankofón Mouvement Réformateur (MR).

[41] Francia nyelvű zöld párt: Écologistes (ECOLO), a flamand párja: De Vlaamse Groenen (GROEN).

[42] E mozgalmak közül a flamand nyelvűek a sikeresebbek úgymint Vlaams Bloc utódjaként létrejött Vlaams Belang (VB), illetve Volsunie-ból alakult és mára 'megszelídült' konzervatív Nieuw - Vlaamse Alliantie (N-VA) és a inkább baloldali Spirit - De Vlaamse Links-Liberalen (SPIRIT). A frankofón nacionalistákat a francia mintára létrehozott Front National képviseli.

[43] Vö. Fábián/Kovács 2004: 64-70.

[44] Bosnyák pártok: a konzervatív Stranka Demokratski Akcije (SDA), illetve a nacionalista-regionalista Bosanskohercegovačka Patriotska Stranka (BPS) és Demokratska Narodna Zajednica (DNZ).
Szerb pártok: a szociáldemokrata Savez Nezavisnih Socijaldemokrata (SNSD), a nacionalista Srpska Demokratska Stranka (SDS), valamint a konzervatív Partija Demokratskog Progresa (PDP) és a Demokratski Narodni Savez (DNS)
Horvát pártok: a konzervatív Hrvatska Demokratska Zajednica BiH (HDZ) és a Hrvatsko Zajedništvo (HZ).
Multietnikus, illetve nem nemzetiségi alapon szerveződő pártok: a szociáldemokrata Socijaldemokratska Partija Bosne i Hercegovine (SDP), valamint a centrista Stranka za Bosnu i Hercegovinu (SBiH) és a Narodna Stranka Radom za Boljitak (NS).

[45] Az alkotmány 11. cikkelye tiltja többek között az etnikai, faji vagy vallási alapon történő pártszerveződést, ezért a Dviženie za Prava i Svobodi (Mozgalom a Jogokért és Szabadságokért) nyíltan nem vállalhatja fel a törökök és a muszlim bolgárok politikai érdekképviseletét.

[46] Csak 2000-ben lépett hatályba az új, pártokról szóló törvény (No. 8580, 2000. Február 17.), amely lehetővé tette etnikai alapon szerveződő pártok alapítását. (NKVK – Albánia országjelentése 2007:48) A korábbi törvény (No. 7502, 1991. Július 25.) nem engedélyezte vallási, etnikai vagy regionális alapon történő pártalapítást. (NKVK – Albánia 'árnyékjelentés' 1999: 7). A görögök politikai érdekképviseletét a rendszerváltás óta (burkoltan) ellátja a Partia Bashkimi për të Drejtat e Njeriut/Κόμμα Ένωσης Ανθρωπίνων Δικαιωμάτων (Unió az Emberi Jogokért).

[47] A Finnországhoz tartozó svédajkú Ĺland- (Ahvenanmaa-) szigetek egy képviselőt választ a finn parlamentbe. Az autonóm terület külön pártrendszerrel rendelkezik, így ebből a szempontból Finnországot, ha a számarányokat figyelmen kívül hagyjuk az etnikai/nyelvi alapon szerveződő pártrendszer kategóriába is sorolhattuk volna.

[48] Kitelepítés: németek Lengyelországban; elvándorlás, háború, illetve fokozatos asszimiláció: Horvátország, Szlovénia, Románia.


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   


Figyelem! Nem nyomdahű változat. Tudományos célú felhasználáshoz ajánlatos összevetni a nyomtatott kiadással.