stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   


Kisebbségkutatás - 2007. 4. szám

Nacionalista hullám Oroszországban

Mandeville, Laure: Russie: la vague nationaliste. = Politique internationale, 2006–2007. no. 114. 161–174 p.

Az utóbbi időben elszaporodó, a tadzsik bevándorlók, kaukázusi származású orosz állampolgárok és afrikai diákok elleni fizikai támadásokban és hivatali zaklatásokban egyaránt testet öltő, egyre inkább elharapódzó idegenellenesség és a mindinkább erősödő hivatalos állami orosz nacionalizmus közötti kapcsolatok természetét és okait boncolgatja a Figaro külpolitikai tudósítója.

Vajon a megsebzett orosz nemzeti önérzet hatalom általi instrumentalizálásáról van szó, ahogy azt az emberi jogi szervezetek tudni vélik, avagy – épp ellenkezőleg – a társadalom nemzeti radikalizálódása miatt válik lassan az összes orosz politikus „nemzeti patriótává”? A két jelenség valójában egymást erősíti, tekintve, hogy a volt titkosszolgálatok által dominált orosz hatalmi elit még mindig nem vetkőzte le magáról a KGB-s paranoiát, birodalmi tudatot, csakúgy, mint a Nyugattal való zsigeri ellenérzéseket és a külvilág politikai szereplőinek antagonisztikus szemléletét.

A posztkommunista átmenet tizenhét esztendeje alatt kisemmizett és elszegényedett lakosság körében fellángoló heves nacionalista megnyilvánulások tehát a fentebbi keretek között értelmezendők. Felmerül azonban a kérdés, hogy a nacionalizmus hullámait meglovagoló putyini politika nem válik-e előbb-utóbb maga is annak foglyává? Az bizonyos, hogy az elkövetkező hónapok a helyzet súlyosbodását ígérik, mivel az elnökválasztás esztendejét megelőző törvényhozási választási kampányban komoly küzdelem folyik a Kreml-párti politikai erők között (bármennyire is azonos ideológiai és politikai tőről fakadjanak azok). Hiszen éppen az 1999-es, a „csecsen ellenség” ellen folytatott csecsenföldi háború tette lehetővé Putyin számára a Kreml bevételét. Nem kizárt, hogy a hatalom ezúttal egy „képzeletbeli ellenséget” hoz létre a győzelem biztosítása érdekében. Mindenesetre a jelenlegi Oroszországban halva született ötlet az erősödő nacionalizmus és idegengyűlölet nyílt bírálata.

Az oroszországi nacionalizmus mozgatórugói

Az orosz közvélemény meggyőződése szerint elképzelhetetlen egy rasszista-etnicista indíttatású nacionalista politikai fordulat Oroszországban, mivel az orosz nemzettudat hagyományosan birodalmi, ergo integratív, etnikailag befogadó jellegű. Nem hallgatható el azonban az orosz nemzettudat történetének sötétebb oldala sem, amely a XIX–XX. század fordulójától jelenlévő, nyíltan idegengyűlölő „Fekete Százak” mozgalma óta jelen van és – többek között – egyes szlavofil irányzatok intoleráns nézeteire épít. A fő áramlatot – és ez lényegében a szovjet időkben is így volt, legalábbis a hivatalos nyilvánosság szintjén – azonban a birodalmi, civilizatórikus küldetéstudat testesítette meg. Egyes népcsoportok szisztematikus kitelepítését a sztálini időkben például mindig ideológiai vagy geopolitikai érveléssel, nem pedig rasszista argumentációval támasztották alá. Épp ezért tölt el komoly aggodalommal jónéhány kortárs orosz értelmiségit napjaink etnicista orosz nacionalizmusa.

A fokozódó idegengyűlölet okai részben a külvilágtól való hetvenévnyi hermetikus elzártság állapotából kikerült orosz társadalom identitásválságában keresendők. A „baráti országokból” álló birodalmi szatellitállamok után a tagköztársaságait is egymás után elvesztő, birodalmi tudatban szocializálódott posztszovjet oroszt egyszerre keríti hatalmába az alsóbb- és felsőbbrendűség érzete, amelynek robbanékony elegye nagymértékben felelős a jelenlegi általános idegengyűlöletért. A néhai „testvéri országok” és tagköztársaságok „árulása”, azaz a hajdani főellenség, Washington karjaiba történő rohanása, és egymást követő európai uniós és NATO csatlakozása csak tovább fokozza a külvilággal való ellenérzéseket. Mindezt erősíti a szovjet félmúlttal, az elkövetett hibákkal való szembenézés teljes hiánya, amely kollektív amnéziának a fenntartását a hatalomgyakorlók a klasszikus bolsevik módszer, a bűnbakkeresés technikájával egészítik ki.

A nacionalizmus megerősödésének másik fő oka a birodalom elvesztéséből származó általános frusztráció mellett az 1994-ben indult csecsenföldi háborúban keresendő. Az „antiterrorista akcióként” indult katonai beavatkozás ugyanis gyorsan átalakult a csecsen nép elleni totális küzdelemmé, amelyet 1999-től már egy tökéletesen formatizált ellenségkép felépítése igazolt. (Ez utóbbiban komoly szerepet játszottak Alekszandr Nyezvorovnak a sátáni csecsenek ellen harcoló, Krisztusként életüket adó oroszok allegóriájának leegyszerűsítő dichotómiájára építő propagandafilmjei a maguk hidegháborús ideológiai reflexeket folytató, de már inkább fasisztoid konklúziójukkal.) Ez a hatalom által támogatott diskurzus az évek során mindinkább hatalmába kerítette a putyini Oroszország politikai és mediatizált közbeszédét, amely jelenségre a csecsenföldi háború borzalmait feltáró, 2006 őszén meggyilkolt újságírónő, Anna Politkovszkaja már jó előre felhívta a figyelmet. Emberjogi szervezetek egybehangzó véleménye szerint Oroszországban mindinkább erősödik a kaukázusiak elleni hatósági és rendőri erőszak. A hivatalos válasz a kaukázusi diaszpórák kriminalizálódásáról, míg ezen közösségek érdekvédői az orosz belügyi alakulatok ellenük irányuló szisztematikus terrorjáról beszélnek. Mindeközben az orosz társadalmi kapcsolatok militarizálódása pedig egyre nyilvánvalóbb.

Ékes bizonyítékot szolgáltatnak rá a neonáci és szkinhed csoportok mindinkább szaporodó attrocitásai, amelyeknek éppúgy áldozatul esnek közép-ázsiai és kaukázusi orosz állampolgárok, mint fekete-afrikai vagy arab egyetemisták, sőt esetenként akár diplomaták is. Amíg a kutatóintézetek szerint a 2004 és 2005 között elkövetett rasszista indítékú gyilkosságok száma egy esztendő leforgása alatt közel a felére csökkent, addig ugyanezen időszakban az ugyanilyen motivációjú testi sértések száma csaknem a kétszeresére nőtt. Az utóbbi időben immár a mind ez ideig védett helyzetben lévő örmény közösség tagjai ellen is követtek el gyilkosságot idegengyűlölő csoportok, ezt a hatóságok – a bevált formula szerint – igyekeztek huliganizmusként beállítani. Az orosz hivatali szervek, mindenekelőtt a rendőrség elnéző magatartása áll az egyre erősödő szélsőséges mozgalmak erősödése hátterében. Különböző becslések minimálisan ötvenezerre teszik az oroszországi szkinhedmozgalmak tagjainak létszámát, színesbőrű külföldi egytemisták pedig immár a diáktársaik körében is általánosan terjedő rasszizmusról számolnak be.

A jelenség társadalmi és politikai támogatottságára intő példát szolgáltat a 2006 szeptemberében, a karéliai Kondopoga nevű kisvárosban a csecsen közösség ellen indított pogrom és több tucat csecsen család elűzése. A kocsmai verekedésként indult és két orosz halálával végződő összetűzést követő véres zavargások szításában egyes orosz nacionalista pártok tevékenyen részt vettek (köztük az Illegális Bevándorlás Elleni Mozgalom vezetője, Alekszandr Bjelov vagy a Zsirinovszkij-féle párt soraiba tartozó Nyikolaj Kurjanovics, aki a Kaukázusban építendő „kínai fal” felállításának a követeléséig is elment.) Mindeközben a Kreml hosszasan hallgatott, amit sokan annak tudnak be, hogy ha az események hátterében nem is közvetlenül a hatalom áll, mindenesetre az ő érdekeit erősíti, hogy a közvélemény szemében rendteremtőként tűnhet fel, amit Putyin teljes mértékben ki is használt, amikor az ügy kapcsán az „orosz őslakosság” jogainak megerősítését és különleges elbánásban való részesítését, valamint az ország „etnikailag szennyezett piacainak” megrendszabályozását hangsúlyozta.

Nem kevésbé riasztó, hogy az orosz neonáci csoportok immár két esztendeje megtarthatják november 4-én (a november 7-ét felváltó új ünnep, a „nemzeti egység napja” alkalmából rendezett) moszkvai köztéri felvonulásukat. Amíg az ellenzéki demokratikus pártok rendezvényein alig párszáz szimpatizánst sikerül összegyűjteni, addig a neonácik 2005-ben ötezer fős fővárosi felvonulást tartottak. A jelenségben az emberi jogvédő szervezetek azt tartják igazán megdöbbentőnek, hogy amíg az ilyesfajta szélsőségek korábban is léteztek, azok ez idáig az ország perifériáján (például Jelcin idején a szélsőséges krasznodari kormányzó, Kondratyenko kozákföldi régiójában), a fővárostól – és a nyugati újságírók tekintetétől – távol kaptak csak köztéri nyilvánosságot. A jelenség tehát egyre elfogadottabbá kezd válni, a korlátozására létrehozott putyini ifjúsági szervezet, a Nasi (Mieink) tagjai pedig korántsem kevésbé ódzkodnak a verbális xenofóbiától és Nyugat-ellenességtől, mint a fentebbi csoportok hangadói.

A nacionalizmus hatalom általi instrumentalizálása

Ellenzéki politikusok és közvéleményformálók egybehangzó véleménye, hogy a hatalom nem csupán tolerálja, hanem instrumentalizálja, sőt gerjeszti a nacionalista közbeszédet. Ennek eszközei mind az államelnöki megnyilvánulások, mind pedig a szoros állami kontroll alatt működő elektronikus média és írott sajtó, amelynek képviselői egyfajta paranoikus, kifejezetten Nyugat-ellenes diskurzust emelnek normává.

A jelenség gyökerei még a jelcini érába nyúlnak vissza, amikor az 1993. decemberi Duma választáson a Vlagyimir Zsirinovszkij-féle párt szerezte meg a második legtöbb mandátumot. Radikális hangvétele ellenére a párt homályos múltú vezetője, akinek manőverei mögött állítólag KGB-s mozgatórugók állnak, a döntő pillantban mindig a regnáló hatalom érdekei szerint lépett, létezésével voltaképpen a jelcini „közép” politikáját tette szalonképessé a Nyugat számára, valamint hathatósan segített kifogni a hatalom számára a szelet a kommunisták népszerűségének vitorlájából. Putyin lényegében hasonló szerepet játszatott el a nemzeti-patrióta Dmitrij Rogozinnal és Rogyina (Haza) nevet viselő pártjával, ő azonban – Zsirinovszkijtól elérően – túlzottan is önálló mozgásba kezdett, ezért őt az államgépezet 2005 decemberében – a párizsi külvárosi zavargásokat túlzottan nyíltan belső tisztogatási célokra kihasználni törekvő attitűdjéért – végül bírósági úton félreállította.

Jaj a grúzoknak!

Az orosz hatalmi politikával 2006 októberében szembeforduló grúz elnök, Mihail Szaakasvili lépéseire hasonló válasz érkezett: mintegy kétezer grúz „bevándorlót” utasítottak ki az országból, köztük többszáz, akár generációk óta Oroszországban élő grúz családot, miközben az elnök ismét „bűnöző etnikai csoportokról” és az illegális bevándorlás megállításáról beszélt. Az ukrán narancsos forradalmat követő újabb grúziai politikai fordulat és az ezt oroszellenes árulásként értelmező, a grúz népet kollektíve bűnözőként megbélyegző, politikai közbeszéd a végletekig szította a grúz-orosz ellentétet, amely azonban csak az egyik – jóllehet a leglátványosabb tünete – a volt alárendeltjei elleni hajdani birodalom pszichológiai indíttatású bosszúhadjáratának. (Ennek etapjai az Ukrajna és Fehéroroszországgal szembeni drasztikus gázáremelésektől a moldáv, grúz és lengyel termékek elleni embargóig terjednek – és amelyek sorát legutóbb az észtek elleni embargó és hekker invázió gazdagította – a szerk.).

Konklúzió helyett...

A gáz- és kőolajtartalékainak „kifogyhatatlanságára” támaszkodva vilápolitikai tényezőként viselkedő putyini Oroszország igyekszik kihasználni az erőszakos iszlám térnyerése kezelésének kérdésében megosztott nyugati társadalmakban keletkezett feszültségeket. Sokan úgy vélik, hogy az orosz hatalmi elit által gerjesztett nacionalista légballon – annak tetszése szerint – bármikor kipukkasztható. A helyzetet belülről ismerők azonban korántsem ilyen optimisták. A mintegy száz nemzetiséget magába foglaló Oroszország számára egy rasszista és etnikai alapozású orosz nacionalista út biztos katasztrófába torkollna. Ráadásul amíg a nemzetiségek ellen felülről táplált gyűlölet előbb-utóbb az ország etnikai alapú széteséséhez vezethet, addig Oroszország olyan megoldatlan és drámai mértéket öltött problémák sorával nem képes szembenézni, mint a Kaukázus újbóli lánga borulása és teljes radikalizálódása, az ország tudományos és ipari infrastrukturájának az összeomlása, a társadalmi léptékű korrupció és demoralizálódás, illetve a közelgő demográfiai katasztrófa. Mindezt erősíti a posztszovjet átmenet idején mindenhatóvá vált pénzuralom, amely súlyos etikai és intellektuális következményekkel járt és jár ma is. A nyugati, csecsen és grúz „ellenség” legyőzésére irányuló erőfeszítéseket az orosz hatalmi elitnek tehát inkább az imént felsorolt problémák orvoslására kellene fordítania annak érdekében, hogy a XXI. századi Oroszország (Volker Ruhe, volt német védelmi miniszter szavaival élve) az Egyesült Államok és az Európai Unió mellett a „harmadik Nyugattá” tudjon válni.

Lajtai L. László


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   


Figyelem! Nem nyomdahű változat. Tudományos célú felhasználáshoz ajánlatos összevetni a nyomtatott kiadással.