Terézia Mora „határ-történetei” és a transzkulturalitás

Prutti, Brigitte: Poesie und Trauma der Grenze. Literarische Grenzfiktionen bei Ingeborg Bachmann und Terézia Mora. In: Weimarer Beiträge. 52. Jg. 2006. 1. H. 82–104. p.
L aura Tráser-Vas (University of Cincinnati): Terézia Moras „Seltsame Materie”: Immigrantenliteratur oder Minderheitenliteratur? In: TRANS. Internet-Zeitschrift für Kulturwissenschaften. 15/2003. no. WWW:http://www.inst.at/trans/15Nr/05_08/traser1.

Terézia Mora (sz. 1971): soproni születésű, Sopron melletti településen felnőtt, de 1990 óta Berlinben élő német szerző, aki először 1999-ben a klagenfurti Ingeborg Bachmann-versenyen tűnt fel ott díjazott prózájával, még ugyanebben az évben kiadta ciklikus elbeszéléseinek mesterfokon bemutatkozó, rendkívüli elismeréssel fogadott kötetét (Seltsame Materie), melynek a Bachman-díjas próza is része lett, öt évvel később pedig megjelentette első regényét (Alle Tage, 2004). A Mora nevet nem csak írói álnévként használja, de azt mondja: eredeti családneve helyett vette fel. Eddig a szülőfaluja nevét sem fedte fel. Első kötetének írói rangját a nem-anyanyelvi német írói teljesítményeknek járó Adalbert Chamisso-díjjal ismerték el, regényéért pedig a Lipcsei Könyvvásár Könyv-díjával jutalmazták. T. Mora munkásságában helyet kap a magyar irodalom fordítása is: lefordította németre a többi között Esterházy Péter Harmonia Caelestis-ét (2001), Parti Nagy Lajos Hősöm teré-t (2005), és Örkény-kötetet adott ki saját fordításában és válogatásában az Egyperces novellák-ból (2002). Mindkét eredeti kötete magyarul is megjelent: Különös anyag (2001), Nap mint nap (2006).

            Mora regénye gyökereiből kiszakított, a széles világ labirintusaiban (mintegy újabb Ulyssesként) vergődő „névtelen” (Abel Nema) menekült-figura alakjában ragadja meg az emberi létezés tragikus és groteszk határhelyzeteit. A regényben világlátássá sűrített, egyszerre dantei és kafkai elemekkel átszőtt létábrázolást egyszerűbb formában azonban már a Különös anyag egybekapaszkodó, értelmezést kívánó képmozaikokból kirakott elbeszélései előlegezték, és a bemutatkozó kötet „határ-történeteinek” szánt elemzések, mint az itt ismertetett tanulmányok is, már elég közel járnak e világlátás alapjainak a megértéséhez.     

            Az eszköztelen, „fekete-fehér” nyelven és sokat sejtető hézagokkal írt „határ-történetek” pontosan a Fertő-tó környéki, mocsaras és nyílt vízi, egyidejűleg „vasfüggöny” módjára záró (nota bene: eredetileg trianoni) országhatár kanyargó vonalában, írójuk gyermek- és fiatalkorának színterén játszódnak, melyek a vidék tősgyökeres tájlakóit és jövevényeit levegőtlenül szorítja be szűk terébe. Esős évszak tíz hónapon át. A vizenyőn a halász, a pákász, a szökevény meg a határőr oson. Vagányok, csempészek visszafelé is eligazodnak, egyébként: minden út vége, „világvég”. Alant itt-ott az odaveszettek csontjai. A magasabb szárazulatokon a falvak: „Egy kocsma, egy templomtorony, egy cukorgyár …” – megkeseredett, különc, elárvult lényeivel. Az egyik portán: három nemzedék asszonyai, magukban… Odébb egy romkastély, ahonnan már a téesz is kiköltözött, hátrahagyva rozsdásodó gépdarabjait, kátránymaradványát és egyéb szemetét. Egy határponton még a római kor előttről ittmaradt Mithrász-szentély bűzlő, feltehetőleg a határőrszemélyzet által összemocskolt romjai. Egyéb topográfiai támaszt, megnevezést nem nyújtanak az elbeszélések, a táj azonban tökéletesen azonosítható. Az egész vidéken: a hínár és az apokaliptikus méretekre tágított pusztulás ölelésében fuldokló, senyvedő, eldurvult, szerencsétlen, szeretetlen emberek, nyomorékok, idegroncsok, dúvadak. Néhány fiatal igyekszik kitörni a szorításból: a „városba” be, átszökni a határon, de az eredetük utánuk nyúl mindenütt.

            Mora sötét és szikár tájrajzát már politikai pikantériája érdekessé teszi, ám ez csak az ábrázolat szimbolikájául szolgál. Morát a nyers életmatéria érdekli, ami ebben a fojtó környezetben és, rossz esetben, rajta túl is tenyészik. A rendszerszignifikáns funkcik, spiclik meg sem jelennek a rajzban. Hanem a riasztó elváltozás: a „különös anyag”. Mora világában az önéletrajzi fogantatású, egy topografikus határhelyzet foglalatában kiformált „világvégi” tapasztalat elszakad a rajzolt, fogható határoktól, átemelődik az egyetemesség másképp húzódó, egzisztenciális határai közé. A TRANS című internet-folyóirat tanulmánya ezzel kapcsolatban felvonultatja, meggyőző formában, Gilles Deleuze „hely-elidegenítő koeffíciens”-elméletét. A létábrázolás ebben az átlényegülésben találkozik a több nemzedékkel előtte járó osztrák Ingeborg Bachmann (1926-1973) külső és belső határok szabdalta (az osztrák-olasz-jugoszláv határtalálkozástól eredeztetett) világával, melynek szerveződését a Weimarer Beiträge tanulmánya a Moráéval rokonítja. A párhuzamvonás biztosan nincs a fiatal írónő ellenére, hiszen regényét éppen Bachmann emlékének ajánlja.

            De hogyan lesz a felnőtt kor küszöbéig Magyarországon élt Terézia Morából a Bachmann-életművel párhuzamot nyitó német nyelvű szerző – minden átmenet nélkül, kész fegyverzettel? Nem tévedett-e a Chamisso-díj zsűrije a német nyelven írt Különös anyag szerzőjének nyelven kívüli eredeztetésével? Az elbeszélések valóságelemei között szerepel a vidék némely háznál még beszélt német helyi tájnyelve, ami mások szemében, persze, mindjárt „gyanús”, mivelhogy állítólag azonos az „odaáti” beszéddel. A nyelvváltás rejtélyét nem feszegetve (Mora erről sem nyilatkozik világosan), fogadjuk el a TRANS elemzésének „transzkulturális” meghatározását írónk magyar és német nyelv, illetve irodalmi kultúra közötti mozgását, elhelyezkedését illetően, annál inkább, mert az elbeszélések nyelvrétegeit elemezve már a hazai kritikák rámutattak magyar nyelvidézetek (tanult verssorok, dalszövegelemek stb.) tükörfordításos jelenlétére a szövegfordulatokban, ami még plasztikusabbá teszi az elbeszélések érdes felszínét. (Ezzel az effektussal találkoztunk nemrégiben e folyóirat lapjain a románról németre váltó Aglaja Veterányi prózájában is.) Ne lepődjünk meg továbbá, ha viszontlátjuk az örkényi abszurd hézagos, szűkszavú narrációját – éppen az „egypercesekből”, melyeknek Mora fordítóként is figyelmet szentelt, és bevallott mintaként emlékezett meg róluk. Terézia Mora József Attila metszően pontos költői nyelvét említi még magyar költészeti örökségeként, egyben képeinek érdes és robbanó tárgyiassága is fellelhető a Különös anyag elbeszélésszövetében. Talán a címbe került, érdekes jelzős szerkezet is éppen József Attilára megy vissza.

            Laura Tráser-Vas, Mora nyelvi magatartásának és írói világának „transzkulturális” besorolásával egyidejűleg elutasítja mind a „migráns-irodalmi”, mind pedig a „kisebbségi irodalmi” meghatározást. A második esetben egyébként a most szemlézett folyóiratban régebben megjelent tanulmányra utal, amely Terézia Mora nevét a magyarországi német irodalom témakörén belül megemlítette. Megjegyezhetjük, hogy akár a „migráns”, akár a „kisebbségi” kategória irodalmi szempontból elsősorban alaki, a „transzkulturális” pedig tipológiai jellegű, azaz egymásnak mellérendelhetők. Így a két álláspont között nem ebben van a vita, vagy nincs is vita.

                                                                                                                      Komáromi Sándor