Autonómia a posztszovjet, európai utódállamokban

1. Az észtországi személyi autonómia egykor és most

A hosszú orosz fennhatóság után a szuverén Észtország 88%-os nemzeti többséggel alakult meg az I. világháború után. Az 1 millió észt mellett ebben az időben 90 ezer orosz (8%), 20-25 ezer német, 8 ezer svéd, 5 ezer lett, 4 ezer zsidó nemzetiségű élt az államban. A németek és zsidók a városokban éltek, gazdasági szerepük számarányuknál jóval jelentősebb volt. A lettek, oroszok, svédek az anyaországok felé eső területeken éltek, döntően mezőgazdaságból. Észtország területén tradicionális kisebbségnek a németek számítottak. A XIII. századtól hosszú évszázadokon át a lakosság mintegy 5%-át alkották és komoly privilégiumokat élveztek. Az orosz központosítás és az észt nemzeti mozgalom egyaránt rontott helyzetükön, mire Észtország független lett, alig 2%-nyian maradtak.

Az önálló észt állam politikai rendszerét, az alkotmányozás folyamatát meghatározták a baloldali pártok, akikre nagymértékben hatottak az osztrák szociáldemokrata nézetek, kisebbségi vonatkozásban különösen a Renner–Bauer-féle személyi elvű autonómiakoncepció. De az összes észt párt programjában kezdettől fogva szerepelt a kisebbségek és nyelvük védelme.

Az 1918. februári észt függetlenségi manifesztum a nemzetiségekről kimondta, hogy számukra az állam garantálni fogja a kulturális autonómiát. 1918/19-ben kisebbségügyi minisztérium létesült, amely az orosz, német, svéd kisebbség problémáival foglalkozott, azonban később beolvadt az oktatási tárcába. Az új államban már az Alkotmány elfogadása előtt kiépültek az anyanyelvű kisebbségi oktatási rendszerek, ahol biztosították a nyelvhasználatot.

Az 1920-as alkotmány számos kisebbségi vonatkozású paragrafust tartalmaz:

·         Az alapjogok katalógusa tartalmazta az anyanyelvű oktatás, a szabad identitásválasztás jogát.

·         Jog az önkormányzáshoz, a saját kultúra ápolására, autonóm intézmények létrehozására.

·         Azokon a településeken, ahol a kisebbség alkotja a többséget, nyelvük a helyi közigazgatás hivatalos nyelve lehet.

·         A németek, oroszok, svédek szabad nyelvhasználati joga a bíróságok, helyi önkormányzatok előtt.

·         Az észt ugyanakkor államnyelv lett. Az észtek nem léptek a finn útra, nem lett több egyenrangú, államalkotó nemzet, a félelmetes orosz és német szomszédság árnyékában érthetőnek tűnik az észt kultúra és nyelv kitüntetett helyzetbe hozása.

Az egyszerű törvények, így az oktatás szabályozása messzemenően tekintetbe vette a kisebbségek érdekeit. Az általános iskolákban 20 nemzetiségi gyermek esetén a településnek önálló kisebbségi osztályt kellett indítani, ahol anyanyelven folyt a tanítás. Sőt, ebben az esetben csak komoly indokkal járhatott valaki nem anyanyelvű osztályba.

Az egyházügy sem volt konfliktusos terület, az anyanyelvhasználatot biztosították itt is. Az államalkotó többséggel együtt a németek és a svédek is evangélikusok voltak, 1921-től saját egyházmegyét szervezhettek. Az ortodox oroszoknak természetszerűen saját egyházszervezetük épült ki.

Az egyetlen, kisebbségi konfliktust is gerjesztő állami intézkedés a földreform volt. A nagybirtokok államosítása a német kisebbséget erőteljesen sújtotta, mivel az összes érintett föld 80%-át ők birtokolták. Kártalanításukról évekkel később, 1926-ban született törvény, de csak az igazi érték töredékét kapták meg. A német birtokosok két petícióban is tiltakoztak a Nemzetek Szövetségénél (más kisebbségi petíciót nem nyújtottak be Észtország ellen), eredmény nélkül. Az állam az észteket sújtó eddigi hátrányok korrekciójának nevezte az államosításokat. A petíciók benyújtására az nyújtott lehetőséget, hogy Észtország presztízskérdésnek tekintette a Nemzetek Szövetségének tagságát, ehhez azonban csatlakoznia kellett annak kisebbségvédelmi rendszeréhez. Az észtek sokáig ellenezték, mondván, az alkotmány már éppen elég biztosítékot ad, 1923-ban azonban mégis aláírták. Elmondható, hogy az észt pozitív kisebbségvédelem nem a Nemzetek Szövetségének tett kötelezettségvállalás, hanem a belső politikai készség eredménye.

Az 1925-ös kulturális autonómia-törvény

Az alkotmány elfogadása után az észt állam kisebbségi törvény előkészítésébe fogott, a munkába a német kisebbség is bekapcsolódhatott. Hamarosan kiderült, hogy a világon egyedülálló államjogi szabályozásra készülnek. A politikai szereplők között néhány radikális, az autonómia „állam lesz az államban” félelmétől vezérelt hangtól eltekintve konszenzus alakult ki az autonómia létrehozásáról. Az ok elsősorban az imázs lehetett külföld felé, illetve az eleve meglévő készség a kisebbségi igények kielégítésére. Gyorsította a törvényalkotást az 1924. decemberi tallinni kommunista puccskísérlet és az orosz veszély. Szükség volt az államot stabilizáló törvényre, hogy a kicsi, de gazdaságilag még mindig erős kisebbségek állam iránti lojalitását biztosítsa.

A kulturális autonómia-törvény annyira egyedülállónak, mintaértékűnek számított, hogy a Nemzetek Szövetségének titkársága megküldte a szöveget az összes tagállamnak. A törvény 31 paragrafusból áll, és alapvetően az anyanyelvű oktatásra és a kulturális tevékenységre vonatkozik. A szociális kérdések, juttatások, az egyházügy nem került a kulturális autonómia hatáskörébe.

Kire vonatkozott?

• Nevesítve a német, orosz és svéd kisebbségre és azokra a közösségekre, akiknek a létszáma eléri a 3000 főt, ennek alapján a lettek és a zsidók is bekerültek.
• Az etnikai hovatartozást a nemzetiségi kataszter alapján állapították meg, a nyilvántartásba vétel, az etnikai hovatartozás bevallása önkéntes alapon történt.
• A nemzetiségi kataszter alapján jöhettek létre az egyes népcsoportok önkormányzó, közjogi szervei az oktatás és a kultúra területén.

A törvény szerint az észt kormány jogot kapott arra, hogy azokon a területeken, ahol az észtek élnek kisebbségben, számukra szintén kulturális autonómiát biztosítson.

A törvényt a gyakorlatban végre is hajtották, bevált hosszú évekig, az észt szuverenitás elvesztéséig sikeresen működött. Kiderült, hogy a nyilvántartás önkéntessége ellenére alig néhány kisebbségi esett ki a rendszerből, a kisebbségbarát légkör bizalmat eredményezett, a kisebbséghez tartozó személyek nyíltan vállalták nemzetiségi hovatartozásukat, látva azt, hogy ebből csak előnyük származik, hátrányuk semmiképpen.

Az autonómiát országos szinten a német és a zsidó népcsoport valósította meg. A többi kisebbség relatíve zárt tömbökben élt, így a helyi önkormányzatokon keresztül érték el igényeiket. A németek már 1925-ben felállították a katasztert, a tagok megválasztották a 41 tagú Német Kultúrtanácsot. A választásokat a továbbiakban háromévente írták ki. A Tanács mellett 5 tagú végrehajtó szerv, kormány jött létre a következő tárcákkal: kataszter, kultúra, oktatás, sport- és ifjúságügy, adóügyek. Az autonómiák bevételi forrásai ugyanis az állami költségvetésből, a helyi önkormányzatoktól és a kisebbségek saját önadójából származott, azaz adókivetési joggal rendelkeztek.

Az autonómia legfontosabb küldetése az iskolaügy, a kisebbségi iskolahálózat kiépítése, fejlesztése. Miután a kisebbségi alapiskolák a helyi önkormányzatoktól a kulturális önigazgatáshoz kerültek, a kulturális autonómiának juttatott állami pénz 80%-át erre fordították, ami a költségek harmadát fedezte, a többit maga a kisebbségi közösség teremtette elő. A tantervet maguk állapították meg, az oktatási miniszter adta meg az engedélyt. A felsőbb iskolák az oktatási tárca alatt maradtak, de a kulturális önigazgatás közvetítő láncszemként beékelődött. Kulturális területen az autonóm intézményrendszerben a könyvtárhálózat, színház, múzeum említendő.

A magánjogi, egyesületi szerveződésből közjogi keretek közé lépett át a népcsoportok oktatási, kulturális önszerveződése. Bár elvileg a kulturális tanácsokat az észt kormány feloszlathatta, a törvényt a parlament bármikor eltörölhette, jogi garanciái tehát nem voltak igazán acélosak, az észt állam soha nem élt vissza ezzel a helyzettel, nem csorbított a kulturális autonómián.

A szovjet időszak

1939-ben, a Molotov–Ribbentrop-paktummal megpecsételődött Észtország és a kulturális autonómiák, valamint az itt élő kisebbségi népcsoportok sorsa. Októberben a szovjet érdekszférába került állammal a náci Németország áttelepítési jegyzőkönyvet írt alá, a helyi német lakosság túlnyomó többsége, a szibériai deportálást látva alternatívának, az év végéig átköltözött a német államba. A német kulturális autonómia kisebbség híján megszűnt. 1940 nyarán a szovjetek megszállták az országot, 1941–44 között pedig német fennhatóság alá került, a maradék németek és a svédek többsége kitelepült, a zsidóságot kiirtották. Az időszak végére, 1945-re a lakosság 97%-át észtek alkották.

1945-ben az észt állam tartósan a Szovjetunió része lett, erre az időre tradicionális kisebbségeit elvesztette, egyedül az orosz népcsoport maradt meg, a tudatos betelepítésekkel számuk a következő évtizedekben ugrásszerűen növekedett. Rajtuk kívül beloruszok és ukránok tízezreit költöztették Észtországba (ugyanez történt Lettországgal is, Litvánia elkerülte ezt a sorsot). Mindeközben észtek bizonyos rétegeit szintén tízezres nagyságrendben Szibériába, illetve más, távol eső orosz területekre deportáltak, vagy bebörtönözték, likvidálták őket. A ’40-es évek során összesen 60 ezer észt vesztette életét erőszakos körülmények között.

A mesterséges demográfiai változások nyomán Észtországban abszolút számokban is kevesebb észt élt 1990-ben, mint 1940-ben, lélekszámuk az 1 millió alá csökkent, miközben lakossági arányuk 88%-ról 61,5%-ra apadt. Az oroszok száma eközben 90 ezerről 470 ezerre növekedett (30,3%), ehhez hozzájön még az 50 ezer ukrán (3,1%), és a 30 ezer belorusz (1,85%). A keleti szláv bevándorlók nagy része az északkeleti városokban és a fővárosban, az ipari és katonai központokban telepedett le, a vidék szinte teljesen észt maradt.

Az 1940-es, 1978-as észt alkotmányok szovjet kaptafára készültek, a nemzeti kisebbségek védelméről nincs bennük szó. A szovjet politika a homo sovieticus megteremtésén fáradozott: az orosz nyelv elterjesztése, oktatása, orosz túlsúly a vezető pozíciókban, a nyugati kapcsolatok megszüntetése jellemezte ezeket az éveket (csak 1965-től állt helyre a hajó-összeköttetés Helsinkivel, sokáig ez volt az egyetlen kapocs). Masszív kétnyelvűségi propaganda kezdődött annak érdekében, hogy minden észt tanuljon meg oroszul (de az észtországi oroszoknak nem propagálták ugyanezt fordítva). Ugyanakkor az alkotmány nem nevezett meg államnyelvet, a észt az orosz mellett hivatalos nyelv maradt, tovább működhetett az észt tannyelvű iskolahálózat a kötelező orosz nyelvórával kiegészítve.

Az észtek körében nem következett be nyelvvesztés, sőt, 1990-re egyharmaduk még mindig nem tudott oroszul. A helyi lakosok etnikai ellenállása az orosz nyelvtudás iránti érdektelenségen túl (ha tudtak is, sem akartak oroszul beszélni) az etnikailag vegyes házasságok elkerülésében is megnyilvánult.

Az állampolgárság kérdése

A ’80-as évek második felében kezdődtek az észt nemzeti függetlenségi törekvések. 1988-ban megalakult az Észt Népfront, kartájában az ország nemzetiségeinek kulturális autonómiát fogalmazott meg. Decemberben alkotmánymódosítással az észt államnyelv lett, a nem anyanyelvűeknek kötelezővé tették az észt nyelvtudást (ez a rendelkezés 1993-ban lépett hatályba).

1989–1990-ben döntést igényelt, hogy a szuverenitását visszanyerő Észtország állampolgárságát ki és milyen feltételekkel kaphatja meg. Az észtek abból az elvből indultak ki, hogy a szovjet bekebelezés és a későbbi betelepítések jogellenes cselekedetek voltak, és a legitimitás, a folytonosság jegyében a megelőző állapot visszaállítása a kívánatos. Ennek megfelelően a függetlenség 1940-es elvesztése előtt már észt állampolgárok és leszármazottaik (és első körben kizárólag ők) automatikusan megkapták az észt állampolgárságot. Lényegében az összes észt nemzetiségű idetartozott, ez a lakosság kétharmadát érintette. Az észt államiság jogfolytonosságából következően nem adták meg az állampolgárságot az 1940. június 16. után bevándoroltaknak és utódaiknak. Ennek következtében a mintegy hatszázezres nem észt lakosság többsége – önhibáján kívül – egyik napról a másikra hontalanná vált, s az Észtországba bevándoroltak kategóriájába került.

1991 márciusában népszavazást tartottak a függetlenségről. Az összes észtországi lakos szavazhatott, 83% ment el, közülük 78% (azaz az összes szavazópolgár 64%-a) a függetlenségre voksolt. A balti államok önállóságát a Szovjetunió 1991 szeptemberében elismerte.

Az 1992-ben elfogadott állampolgársági törvény 2 éves helyben lakást írt elő, de ezt 1995-ben módosították és 5 éves észtországi tartózkodáshoz kötötték. A helyben lakást 1990-től számították, hiszen Észtország nem ismerte el az 1940–1990 közötti népességmozgások jogszerűségét. A törvény elfogadásakor még a lakosság egyharmadának nem volt meghatározott állampolgársága.

Lényegében Észtország célja az orosz nemzetiségűek többségének külföldi státusban tartása volt. Az észt állampolgárság megszerzésének feltételeit az 1995. január 19-én elfogadott új állampolgársági törvény a következőkben határozza meg:

·         15. betöltött életév,

·         állandó lakhellyel való rendelkezés Észtországban (megszakítás nélkül 5 éve),

·         törvényes jövedelem,

·         az észt államhoz való lojalitás, hűségeskü,

·         alapfokú észt nyelvismeret, az észt alkotmány és állampolgári törvény ismerete és a kérvény benyújtását követő egy éven belül vizsga letétele. Érdekesség, hogy azon jelentkezőknek, akik 1930 előtt születtek, nem kell az írásbeli tesztet megírniuk.

Fontos különbség azonban, hogy az így szerzett állampolgárság nem egyenértékű a születés jogán elnyerttel. A honosított személyt ugyanis megfoszthatják észt állampolgárságától, míg az eredetit nem, s a gyermekek honosítását és a státus automatikus öröklését illetően is korlátozások vannak.

A nyelvtudási feltétel rendkívül megnehezítette az orosz, ukrán, belorusz kérelmezők dolgát, a szovjet időkben a töredékük tudott csak valamilyen szinten észtül, a túlnyomó többségnek a semmiről kellett elkezdenie tanulnia egy új és nehéz nyelvet.

Az állampolgárság megszerzéséből a szovjet katonai és biztonsági erők tagjait kizárták. Külön vita tárgya volt a katonai nyugdíjasok ügye, akiktől az észt állam minden támogatást megtagadott. Ezen bő 10 000 fős csoport és a hozzájuk tartozó majdnem 30 000 családtag ügyét 1994. június 26-án külön szerződésben rendezte Oroszország és az Észt Köztársaság. A megállapodás értelmében Tallinn köteles az állam biztonságára nem veszélyes személyek számára tartózkodási engedélyeket kiadni, míg Moszkva az észt minimális nyugdíjnak megfelelő ellátást folyósít számukra.

Az idegen állampolgárok és a hontalanok helyzetét az 1993. július 8-án elfogadott Idegenrendészeti Törvény szabályozza. Eszerint bárki, aki rendelkezik megfelelő hontalanigazolvánnyal vagy más állam megfelelő okmányával és olyan, a törvény által előírt jövedelmek valamelyikével, amelyből fenn tudja tartani magát, kaphat ideiglenes, illetve állandó tartózkodási engedélyt. Egy jelentős csoport, 170 ezer fő beszerezte a számukra kibocsátott „hontalan-kártyát”, amelynek beszerzése az országban maradás legfőbb feltétele. A maradék, mintegy 100 ezer fő illegálisan, papírok nélkül tartózkodott az országban, többségük nem igényelt hivatalos papírokat. Az állampolgárságból kiesők közül a függetlenné válás előtt is itt tartózkodókat mentesítették a tartózkodási és munkavállalási engedélyek beszerzése alól. Nem vehettek részt azonban a privatizációban, nem vállalhattak munkát bizonyos területeken, például az államigazgatásban. Azok a személyek, akik nem tudták állampolgári státusukat rendezni, nem juthatnak hozzá az állami egészségügyi ellátáshoz, mivel az egészségbiztosítási alap szolgáltatásait csak az állampolgárok és a tartózkodási engedéllyel rendelkező külföldi állampolgárok vehetik igénybe.

Észtországban a szavazati jog nagyon különleges és egyedülálló. A rezidens, de állampolgárságot nem kapott kisebbségek politikai érdekképviseletét lehetetlenné teszi, hogy párttag csak állampolgár lehet. A helyi választásokon minden 18. életévét betöltött, 5 éve lakhellyel rendelkező rezidens lakosnak joga van szavazni, függetlenül attól, hogy állampolgár-e vagy sem, ezt a jogot az 1996-ban született választási törvényben fektették le. A szovjet időszakban betelepült, állampolgársággal nem rendelkező orosz ajkú népesség tehát önkormányzati választójoggal rendelkezik, ám nem vehetnek részt az országos választásokon. Mindezen túlmenően Észtország nyelvi követelményeknek való megfelelést ír elő az országgyűlési képviselők és a képviselő-jelöltjeik számára. Az észtországi oroszoknak mindenesetre két politikai pártjuk is működik, az Észt Egyesült Néppárt és az Orosz Párt.

A szigorú állampolgársági feltételek miatt 1996-ig viszonylag kevés nem észt etnikumú ember kapott állampolgárságot, mintegy 400 ezer fő mindenféle állampolgárság nélkül lakott az országban (hiszen megszűnt közben a Szovjetunió is). A mintegy 600 ezer nem észt közül mintegy 60 000 fő eleve megkapta az észt állampolgárságot, mert bizonyítani tudta, hogy ősei már a háború előtt is rendelkeztek vele. További 25 000 főt honosítottak 1992 és 1995 között, mert támogatták a kritikus időszakban, a ’80-as évek végén, a ’90-ek elején az észt függetlenségi mozgalmat. Mintegy 40 000 ember szerzett észt állampolgárságot honosítás útján, a vele járó vizsgák letételét és az ellenőrzéseket követően.

Az orosz és egyéb keleti szláv népesség közel egynegyede, elsősorban az értelmiség és a szakképzett munkaerő visszatért az anyaországokba, amit az észt migrációs alap pénzügyileg is támogatott, ösztönzött. A többség maradt, vállalva az idegen státust, bár közülük is minden második kész volt elhagyni az országot. Több mint százezren a könnyen elérhető orosz állampolgárságot választották, de nagy részük nem hagyta el az országot. Az orosz és észt állampolgárok között elvileg nem lehet átfedés, mivel az erre vonatkozó 1995. januári állampolgársági törvény nem ismeri el a kettős állampolgárságot.

Észtország népessége 1989 és 2000 között csökkenő tendenciát mutatott. Az általános népességcsökkenés fő oka az Észtországból való kivándorlás volt, ami a kisebbségek vonatkozásában a rendezetlen állampolgársági viszonyok következménye, az észt állam magatartásának a következménye.

Míg az észt lakosság száma 3%-kal csökkent, a kisebbségek esetében erőteljesebb népességcsökkenés figyelhető meg. Az oroszok létszáma 26%-kal, az ukránoké és a beloruszoké mintegy 40-40%-kal, a finneké és egyéb népcsoportokhoz tartozóké pedig egyharmadával csökkent. A nemzetiségek létszámának nagyobb mértékű csökkenéséből következően az észt nemzetiségű lakosság aránya 6,4%-kal nőtt 1989-ről 2000-re, vagyis arányaiban kevesebb kisebbségi él az országban, mint a függetlenné válás előtt. Az észt állampolgársággal rendelkező közel 1,1 millió személynek 84%-a volt észt nemzetiségű, 13%-uk pedig az orosz kisebbséghez tartozott. Az Észtországban élő szűk százezer orosz állampolgár nagy részét (85%) az orosz ajkúak tették ki.

Észtország nemzetiségi összetétele

Forrás: Euromosaic III., Estoni

Az ezredfordulóra a kivándorlás megállt, ennek oka főleg az észtországi gazdasági fejlődés lehet, valamint az, hogy az eltelt tíz esztendőben egyre többen tudták teljesíteni az állampolgársági feltételeket, az orosz fiatalok közül is egyre többen hajlandók megtanulni észtül, a kormány is különféle kampányokkal ösztönözte az észt, illetve más állampolgárság felvételét. A honosítási eljárás bonyolultsága ellenére a jelentkezők 80-90%-a megfelel a követelményeknek, és megkapja az észt állampolgárságot. A könnyítések közé tartozik például, hogy azok a gyermekek, akik 1992 után születtek és szüleik nem rendelkeznek állampolgársággal, de legalább öt éve észt állandó lakhelyük van, a szülők kívánságára megkaphatják az állampolgárságot. Az újszülött gyermek akkor lesz észt állampolgárságú, ha a gyermek legalább egyik szülője észt állampolgár. Ezenkívül megkönnyítették a mozgáskorlátozottak, a jogilag korlátozottak állampolgársági procedúráját. A nyelvi kurzusok árát visszatéríti az állam azoknak, akik levizsgáznak az alkotmányból.

Ennek eredményeképpen az 1992-es 32%-ról az államtalan polgárok aránya lezuhant 2005-re 11%-ra, összesen 200 ezer fő kapott különböző honosításokkal észt állampolgárságot, körülbelül 150 ezer meghatározhatatlan állampolgárságú, azaz állampolgárság nélküli személy élt még Észtországban, amelyeknek 78 százalékát a balti államban élő oroszok adták. Az észt állampolgársággal nem rendelkező személyek főként városokban élnek, míg a vidéki lakosság 95 százalékát az észt állampolgárok teszik ki. Az európai uniós csatlakozással az észt állampolgárok automatikusan uniós állampolgárokká váltak. Ezzel növekedett az észt állampolgárság értéke.

            A két etnikai, nyelvi csoport a mai napig alig keveredik egymással. Az észtek jobban bezárkóznak etnikumukba, továbbra sem kötnek vegyes házasságot például. Az észtek nemzeti érzései erősebbek, felmérések szerint kevésbé fogadnák el az oroszokat teljes értékű és egyenlő állampolgárként, mint amennyire támogatják az oroszok az észt államot. Az észt nemzetiségűek hozzáállása is változik, a korábbi, zömében elutasító vélemények után jelenleg már a szűk többségük, 54%-uk helyesli, hogy az Észtországban született nem észtek egyszerűsített eljárással megkapják az észt állampolgárságot. Az oroszok az állampolgárság megszerzéséhez szükséges észt nyelvtudást ma már elfogadható feltételnek látják. A hontalanság kérdésében különösen biztató jel az orosz fiatalok identitásának alakulása. Az észtországi oroszok 60%-a, a fiatalok háromnegyede észt állampolgárként azonosítja magát, pedig csak legfeljebb 50%-uk valóban észt állampolgár. A fiatalok kétharmada nem is orosznak, hanem orosz-észtnek tartja magát. Honosításukkal lojális állampolgárokat nyerne Észtország.

Észtország népessége állampolgárság szerint

Kisebbségpolitika: újra kulturális autonómia

A nem éppen nagyvonalú optálási szabályok miatt Nyugatról és Oroszországból is komoly nyomás nehezedett a balti államra. Állampolgáraival szemben viszont nagyvonalú kisebbségpolitikát vezetett be ismét, 1993-as ET-tagságával minden különösebb ellenkezés nélkül csatlakozott a különféle kisebbségvédelmi dokumentumok aláíróihoz.

A függetlenné vált Észtország az első szovjet megszállás előtti, 1940-es állam jogfolytonos képviselőjeként definiálta önmagát, ami a két világháború közötti kisebbségi jogrendszer átvételét is jelentette. Ennek megfelelően az 1992. június 28-án elfogadott alkotmány a két világháború közötti elveket fektette le a kisebbségpolitikában, biztosítja a főbb emberi és kisebbségi jogokat, többek közt a diszkrimináció-mentességet, a kisebbségi nyelvhasználatot, a kulturális önkormányzatokhoz és a hivatalokban való nyelvhasználathoz való jogot. Kimondta, hogy a kisebbségek joga saját kultúrájuk ápolása, amit az önigazgatásról szóló majdani kulturális autonómia-törvény szabályoz részletesen. Egyébiránt az alkotmányban lefektetett sarkalatos cél és feladat az észt nemzet és kultúra örök időkre történő megőrzése.

Az 1995-ös új nyelvtörvény elsősorban az észt nyelvet és csak másodsorban a kisebbségi nyelvek védelmét célozta, tiltja például az észten kívül más nyelv használatát a nyilvános feliratokon. Minden olyan személy, aki áruk és szolgáltatások értékesítése kapcsán közvetlenül ügyfelekkel érintkezik, köteles teljesíteni az alapszintű nyelvtudásra vonatkozó követelményt.

Az oktatásban is az észt nyelv helyzetbe hozására törekedtek, a középiskolákban az észt lett az előírt tanítási nyelv, 2000-től pedig az érettségi kizárólagos nyelve. Minden középiskolával szemben követelmény, hogy 2007/2008-ra a tantárgyak legalább 60 százalékát észt nyelven oktassák. Az oroszok által lakott északkeleti településeken komoly tiltakozás söpört végig emiatt. Az általános iskolákban lehet más tannyelv is, amiről a kultúrautonómia törvény előtt a helyi önkormányzatok döntöttek, az észt mindig legalább oktatandó tantárgy. A 2001-ben bevezetett törvénymódosítások megkövetelik a iskolák oktató személyzetétől, hogy középszintű észt nyelvtudással rendelkezzenek. 2004 nyarán a 96%-ban oroszok által lakott Narva városának egyik orosz gimnáziumában elbocsátották az igazgatót, mivel nem megfelelő szinten beszéli az észt nyelvet. Ő az első pedagógus, akit az államnyelv nem kellő ismerete miatt mentettek fel az állásából. Az Észt Nyelvfelügyelet kezdeményezte az eltávolítást, ez a szerv hivatott ellenőrizni azt, hogy a munkaviszonyban lévő észt állampolgárok kielégítően beszélnek-e észtül (Észtországban egyébként a nem észt származásúak jövedelemszintje az észtekénél átlagosan 10-20 százalékkal alacsonyabb).

A helyi önkormányzatok az észten kívül más nyelvet is elfogadhatnak mint hivatalos munkanyelvet, ha a kisebbségek aránya az állandó lakhellyel rendelkező lakosoknak több mint felét teszi ki, és ehhez az önkormányzat hivatalos kérelmére az ország kormánya megadta a jóváhagyást, ami nem jellemző. A gyakorlatban azonban az orosz nyelvet széles körben használják az állami hatóságokkal való kommunikációban.

1993 novemberében fogadták el a „kisebbségek kulturális autonómiájáról” szóló törvényt, amely az 1925-ös törvény előírásait követte, néhány további előrelépéssel: tág teret nyit az ország kisebbségeinek saját kulturális szervezeteik létrehozására, valamint több szinten biztosítja nyelvhasználatukat. A legtöbb nem észt nemzetiségű azonban állampolgárság híján nem élhetett a jogszabály kínálta lehetőséggel. A törvény szerint ugyanis a kisebbséghez tartozik az az észt állampolgár, aki Észtország területén él, az országgal tartós kapcsolatban áll, etnikumában, kultúrájában, vallásában vagy nyelvében különbözik, és érdekelt ezen különállásának megőrzésében. A törvény alapján tehát egyértelmű, hogy a kisebbséghez tartozás alapfeltétele az észt állampolgárság, de így az orosz (egyéb keleti szláv) lakosság szinte teljesen kiszorult, hivatalosan nem minősültek kisebbségnek, s így a kisebbségeket megillető jogok többsége számukra nem lett elérhető. Jogilag tehát Észtország a hajdani rezidens szovjet állampolgárokat kétféle szempont alapján is megkülönbözteti: nemcsak kisebbségi és észt, hanem állampolgár és idegen között is különbséget tesznek.

A kisebbségi autonómiák így az első években nem bontakozhattak ki. Egyfajta kettősség alakult ki tehát: nagyvonalú, manapság is szinte páratlanul kisebbségbarát politika társult egy szigorú állampolgársági procedúrával, amely a szovjet időszakban betelepülteket (elsősorban oroszok százezreit) sújtotta, akiknek jogi kategorizálása kétségtelenül rendkívül nehéz (kisebbség, bevándorló?).

Az autonómiatörvény hatálya kiterjed azokra a kisebbségi csoportokra, amelyek hosszú ideje Észtország területén élnek, etnikai, kulturális, vallási vagy nyelvi szempontból különböznek az észtektől és meg is akarják őrizni közös identitásukat. A jogszabály kiemeli a tradicionális német, orosz, svéd és zsidó kisebbségeket, mások a 3000-es lélekszám meghaladása esetén kaphatnak autonómiát. A négy név szerint említett kisebbség létre is hozta a maga kulturális autonómiájának a kezdeményeit, de egyik működése sem bontakozott ki igazán, legalábbis nem hallatnak magukról. A kisebbségi törvény a külföldi státusú oroszok esetében is elmozdult a holtpontról, ugyanis lehetőséget biztosított nekik a kulturális autonómiában való részvételre, bár nem tette lehetővé a képviseleti szervekbe történő beválasztást, a passzív választójogot.

A tartalmilag kulturális autonómia legfontosabb elemei: nemzetiségi intézmények, szervezetek létrehozása, kulturális és oktatási intézmények működtetése, anyanyelvű oktatás, nyelvhasználat a törvények adta keretek között, hagyományaik gyakorlása (amennyiben nem veszélyeztetik a közrendet), anyanyelvi lapok, médiumok megjelentetése. Az autonómia fő szerve kisebbségenként a kulturális tanács, melyet az adott kisebbséghez tartozók titkos szavazással választanak három évre. A tanácsok felügyelik a nemzetiségi iskolákat és oktatást, egyéb kulturális intézményeket, vállalkozásokat, kiadókat és etnikai szociális intézményeket. Az autonómia anyagi feltételeit az állam biztosítja.

A kisebbségi regisztráció önkéntes és általános jellegű, a névjegyzékeket a kisebbségi szervezetek állítják össze, nemzeti regiszterek készülnek, ezt egészíti ki a kisebbségi választásokra készített választási névjegyzék. Észtországban a szabad identitásválasztás alapján működnek a kisebbségi közösségek, központilag felállított objektív kritériumok nélkül.

A makroszintű érdekképviseletet az államfő mellett felállított, tanácsadó státusú nemzetiségi kerekasztal biztosítja, melyben a mintegy 50 etnikai vagy kulturális alapon létrejött csoportot tömörítő Etnikai Kisebbségek Észtországi Uniója, az orosz lakosságot képviselő gyűlés és más kisebbségi szervezetek képviselői vesznek részt.

            A balti országok, benne Észtország nemzetközi, politikai és gazdasági pozícióinak stabilizálódása, elsősorban a NATO és európai uniós tagság csökkenti Oroszország esélyét, hogy felhasználja a Baltikumban élő oroszokat befolyása erősítésére, illetőleg ennek másik oldalaként csökkentette az ilyen irányú észt, lett félelmeket. Ez nyilvánvalóan jó hatással lehet az ott élő orosz kisebbség helyzetére.

Kitekintés: Lettország és az állampolgárság kérdése

„Légy lett vagy menj haza Oroszországba.” Talán ez a mondat fejezi ki leginkább a lett kormány politikáját az orosz kisebbség irányába. A szovjet hatalom mély nyomokat hagyott az ország társadalmi, demográfiai és gazdasági fejlődésében.

1991-ben a Lett Köztársaság Legfelsőbb Tanácsa rendeletben szabályozta a lett állampolgárság visszaállításának és a honosításnak a kérdését. A Tanács rendelete értelmében csak a két világháború közötti időszakban lett állampolgársággal rendelkező személyek, valamint az ő leszármazottaik kapták vissza a lett állampolgárságot. Ez a határozat elsősorban a nem letteket érintette, akiknek többsége 1945 után telepedett a balti államba az akkori Szovjetunióból. Az említett rendelet az orosz etnikum mintegy 60%-ára, míg a lettek 1,6%-ára vonatkozott.

1994-ben lépett hatályba az állampolgársági törvény, amely egy korcsoport alapú időtervet vezetett be az állampolgárságra pályázók számára. Ennek értelmében elsőként azok a személyek pályázhattak a lett állampolgárságra, akik Lettországban születtek és 16-20 év közötti életkorban voltak. A többieknek ki kellett várniuk a saját korcsoportjuknak megfelelő időpontot (az utolsó ilyen korcsoportot 2003-ban nyitották) ahhoz, hogy beadhassák az állampolgárság megszerzésére irányuló kérelmet. Ezt a rendszert az állampolgársági törvény módosítása törölte el, amit az 1998. évi népszavazás hagyott jóvá. Ettől kezdve minden 1991. augusztus 21. után született állampolgárság nélküli gyermeknek garantálták a lett állampolgársághoz való jogot, amennyiben számukra ezt szüleik kérik. A honosítási folyamat központi kérdése volt a nyelvi követelmény. Az állampolgárságért folyamodók lett nyelvtudását szóban és írásban egyaránt tesztelik.

Lettország népessége állampolgárság szerint 2004-ben

Lettország lakossága 2004-ben 2,3 millió főre tehető, amelynek 58,7%-át (közel 1,4 millió fő) teszi ki a lett népesség. Ez a népességnagyság az 1989. évihez viszonyítva 13%-os népességcsökkenést jelent. Az 1989. évi adatokhoz viszonyítva 2004-re némileg az ország nemzetiségi összetétele is megváltozott: növekedett a lett népesség aránya, miközben az egyéb nemzetiségi csoportokhoz tartozók (a lengyelek és litvánok kivételével) száma csökkent, vagy változatlan maradt. A népességcsökkenés és a nemzetiségi arányok eltolódása Lettország esetében is elsősorban a kivándorlásokkal magyarázható. A 90-es években 215 000 fő emigrált Lettországból, 16 000 lett és 199 000 egyéb, főként orosz, ukrán és belorusz nemzetiségű lakos. Utóbbiak főként a kedvezőtlen gazdasági körülmények és a lett állampolgárság hiánya miatt hagyták el a balti államot, és visszatértek Oroszországba. Az oroszok, ukránok és beloruszok kivándorlása azonban nem változtatta meg alapvetően Lettország nemzetiségi összetételét. A lettek aránya ma sem éri el a 60%-ot, miközben az orosz kisebbség aránya továbbra is magas, közel 30%-ra tehető.

Lettország nemzetiségi összetétele

Forrás: Euromosaic III., Latvia

2004. május 20-án fogadta el a lett kormány a volt szovjet állampolgárok státusáról szóló törvényt, mely kimondja, hogy Lettország „államtalan” polgárai ’megtisztulhatnak’ jelenlegi státusuktól, amennyiben engedélyt kapnak egy másik országtól az állandó rezidensi státusra. Továbbá egy Lettországban született gyermek megkaphatja a külföldi státust, amennyiben az egyik szülője „államtalan”, a másik pedig külföldi. Ezen politikák teljes mértékben hátráltatják a társadalmi integrációt, és egyben sértik azokat az emberi, illetve a kisebbségi jogokat, amelyeket az Unió követ és megkövetel. Hatalmas a különbség azoknak a száma között, akik jelentkeznek az állampolgárságért, és akik meg is kapták. Szükség volna olyan reformokra, amelyek megkönnyítik azt a folyamatot, amellyel az államtalan polgárok állampolgársághoz jutnak.

Lettországban az állami hatóságok számára tilos, hogy az államnyelven kívül bármilyen más nyelven megfogalmazott írásos beadványt elfogadjanak, kivéve a sürgősségi eseteket. Észtországhoz hasonlóan nyelvtörvény korlátozza a nem állampolgárok foglalkoztatását a munkakörök széles körében mind az állami, mind pedig a magánszférában. Bár a törvény megköveteli a lett nyelv magas szintű ismeretét a legtöbb munkakörben, az állami szektorban és néhány munkakör tekintetében a magánszektorban is, az állam nem biztosítja a feltétel teljesítéséhez szükséges mértékű nyelvoktatást. A nyelvi korlátozás miatt az orosz ajkúak mindkét államban alulreprezentáltak a döntéshozó testületekben és az államigazgatásban.

Az államnyelv védelme Lettországban is a kisebbségi nyelvek, különösen az orosz nyelv korlátozásához vezetett. Az oroszokat, valamint a nem latin írásmódot használó más kisebbséghez tartozó személyeket megfosztják attól a lehetőségtől, hogy a hivatalos dokumentumokban nevüket anyanyelvük ábécéje szerint írhassák le. A 2001-ben hatályba lépett szabályozás megköveteli, hogy a magánvállalkozások és civil szervezetek is lett nyelven, a latin ábécét használva alkossák meg és használják nevüket. A nyelvtörvény számos magánszakmában korlátozza a lett nyelven kívül más nyelv használatát. 1999-ben az orosz nemzetiséghez tartozók körében 18%-os volt a munkanélküliség, elsősorban azért, mert az orosz ajkúakat a hivatalos nyelv nem megfelelő ismerete akadályozza a munkavállalásban.

Az oktatási reform is tovább erősíti a társadalmi diszintegrációt. 2003-ig fokozatosan be kellett zárni az orosz nyelven oktató iskolákat.

Lettországban a lett állampolgársággal nem rendelkezőket megfosztják a szavazati joguktól, valamint a politikai párt alapításának jogától. Az orosz ajkúak képviselete sok lett önkormányzatban nincs biztosítva, még olyanokban sem, ahol az orosz ajkúak létszáma akár az összlakosság felét is eléri.

2. Autonómiák, területi státusok a moldáv államban

2.1. Transznisztria rendezetlen státusa: szecesszió vagy autonómia?

Moldova és Transznisztria a történelemben

Moldova önálló államisága alig 15 éves múltra tekint vissza, az ország legnagyobb része a történelmi Besszarábia területét foglalja magába. A XIX. század elejéig több évszázados török uralom alatt élt a tartomány, 1812-től orosz fennhatóság alá került, majd megosztott török és orosz igazgatás következett. Az első világháború után az etnikailag zömében románok lakta Besszarábia Romániához került, a nagy román állam azonban alig húsz évet ért meg, miután a náci Németország a Molotov–Ribbentrop-paktumban elismerte a Szovjetunió jogát Besszarábiára, 1940-ben a szovjetek ultimátumban követelték maguknak a területet, és azt harc nélkül annektálták is. A második világháború után a terület a Szovjetunióé maradt, ekkor jött létre a Moldvai SZSZK, amely 1945-től 1991-ig a Szovjetunió köztársasága volt. Sztálin módosított az új tagállam határain, Besszarábia eddigi természetes, évezredes határától, a Dnyeszter folyótól keletre egy többségében ukránok és oroszok által lakott keskeny területsávot Ukrajna rovására Moldvához csatolt (ezt hívják Dnyeszteren-túli területnek vagy Transznisztriának). Ezáltal a román nemzetiségű többség aránya az össznépességen belül jelentősen csökkent. A tagállamban az orosz nyelv lett a hivatalos államnyelv, bevezették a román nyelv cirill betűs írásmódját, tudatosan elkezdték terjeszteni a romántól elkülönülő moldován identitás eszméjét.

1989-ig Moldova a legmerevebb vezetésű tagköztársaság volt, a gorbacsovi reformok csak lassan tudtak utat törni a tagállamban. A Baltikumhoz hasonlóan a kibontakozó ellenzéki megmozdulások a politikai igényekkel párhuzamosan kulturális, nyelvi követelésekkel is előálltak. Hatásukra a tagköztársaság a moldovánt is hivatalos nyelvvé, az orosszal egyenjogú nyelvvé tette, hivatalos zászlóját pedig a román nemzeti lobogóhoz hasonlóra változtatta. Moldova elindult a függetlenné válás útján, bár az önállóságra törekvés mellett gyorsan megjelent a Romániával való egyesülés elképzelése is.

1991 májusában megalakult a Moldovai Köztársaság, augusztus végén pedig a szovjet állam felbomlását követően az ország kikiáltotta a függetlenségét. A főváros nevét Kisinyovról Chişinăura változtatták, és a cirill betűs ábécéről áttértek a latinra, melynek alapját a román helyesírás képezte.

Bár a román ajkú népesség többséget képez, és Romániában hasonlóan tekintenek Besszarábiára, mint Magyarországon Erdélyre, az első évek egyesülési hangulata után a Moldovai Köztársaság tartósan és erősen Oroszország-orientált, a lakosság nem nyugatbarát, a nagy többség mintegy tíz éve hallani sem akar a Romániával való (újra)egyesülésről. Az ország 1991 óta a Független Államok Közösségének a tagja. Talán itt a legerősebb a nosztalgia az egykori Szovjetunió és az általa nyújtott létbiztonság iránt. Moldova az egyetlen a volt szocialista államok közül, amelyikben deklaráltan kommunista kormányt választottak, 2001 óta a Kommunisták Moldvai Pártja kormányozza az országot.

A 2004-es népszámlálási adatok szerint 3,3 millió fő él a Moldvai Köztársaságban (Transznisztriát nem számítva). A népesség több mint háromnegyede (76%) moldovánnak vallotta magát, a lakosság többi része etnikailag a következőképpen tagozódik: ukrán 8,4%, orosz 5,8%, gagauz 4,4%, román 2%, bolgár 1,9% (egyéb 1,3%).

Az oroszok és ukránok száma és aránya jelentősen csökkent az utóbbi években. A lakosság 98%-a ortodox keresztény. Az orosz nyelvet – minthogy Moldova egykori szovjet tagköztársaság - a lakosság 99 százaléka beszéli, és a mai napig ez a domináns nyelv a kultúrában, a művészetben és a közigazgatásban. A gagauzok (ortodox keresztény törökök) és bolgárok az autonóm Gagauziában élnek, ahol többséget alkotnak.

Az ország keleti, a Dnyeszter folyó és az ukrán határ közötti része szakadár terület Dnyeszter Menti Köztársaság vagy Transznisztria néven, az ott élő szláv többség az elszakadást szeretné nemzetközi téren is elismertetni.

Transznisztria (Dnyeszteren-túli terület; vagy Dnyeszter Menti Köztársaság)

A mindössze 4200 km˛ nagyságú, az állam területének 17%-át kitevő, Tiraspol központú, mintegy 600 ezer lakosú Transznisztria népességén belül a moldován a legnagyobb etnikum, egyharmados arányukkal relatív többséget alkotnak, azonban az oroszok (30%) és az ukránok (29%) együttesen messze abszolút többséget alkotnak (a maradék népesség főleg bolgárokból, zsidókból, németekből áll).

A Szovjetunió felbomlása során ahogyan közeledett Moldova a teljes függetlenséghez, és ezzel párhuzamosan erősödtek a Romániával való egyesülés hangjai, úgy fokozódott az orosz, az ukrán és gagauz kisebbségekben a beolvasztástól való félelem (nem bíztak Románia kisebbségpolitikájában), és annak elkerülése érdekében az államból való kiválás igénye. A Dnyeszteren-túli terület orosz és ukrán lakosai a moszkvai és kijevi rezsim támogatását élvezve, a gagauzok pedig önállóan ugyanahhoz az eszközhöz folyamodtak, mint a szovjet birodalomból kiszakadni kívánó többi nép: az önrendelkezési jogra hivatkozva a többségben általuk lakott területen deklarálták szuverenitásukat, s ezzel nemzeti alapon dezintegráltak egy létező politikai egységet, egy frissen alakult, még instabil államot.

Miután 1990 augusztusában a gagauzok deklarálták az önálló „részállamot” Gagauziát, a Dnyeszteren-túli oroszok és ukránok szeptemberben kinyilvánították a Dnyeszter-menti Köztársaság megalakulását. 1991 decemberében a helyi lakosság népszavazáson eldöntötte, hogy elszakadnak a független Moldáviától, s szuverén köztársaságként szeretnének a Szovjetuniót követő államközösségbe integrálódni. Az „állam” először szovjet szocialista köztársaságként jött létre, később a Dnyeszter-menti Moldovai Köztársaság nevet vette fel. Moldova a gagauz kiválást kezelni tudta, azonban nem úszta meg békés, tárgyalásos úton az összes etnikai problémáját. A moldáv fegyveres erők és a szeparatista csapatok, illetve az őket támogató orosz erők (a volt 14. szovjet hadsereg) között emiatt súlyos és hónapokon át tartó fegyveres konfliktus bontakozott ki, amely 1992 közepéig több száz halálos áldozatot követelt. A konfliktus nemzetközi méretűvé duzzadt.

1992-ben orosz–moldvai tárgyalásokon sikerült pacifikálni a helyzetet, a két állam által ellenőrzött biztonsági zónát alakítottak ki, az oroszok ígéretet tettek arra, hogy elkezdik kivonni csapataikat Transznisztria területéről, Moldova pedig kiterjedt területi autonómiát ígért. A kölcsönös bizalom megteremtése azonban nem sikerült, a helyi lakosság nem bízott, máig nem bízik a moldáv államban, az orosz hadsereg maradt, Moldova fennhatósága nem terjedhetett ki a Dnyeszter túlpartjára. A fegyveres összecsapások mindenesetre véget értek, a feleket a folyó, a hajdani besszarábiai határ elválasztja egymástól.

A de facto önálló, illetőleg semmilyen állam kötelékébe nem tartozó Dnyeszteren-túli köztársaság orosz katonai jelenlét segítségével máig megőrizte önállóságát, kvázi saját államiságát. Vezetésének elszakadási törekvése azóta változatlan, belső ellenzékük nem számottevő. Az adminisztráció a külkapcsolatokban időhúzó taktikát folytat, s közben erőteljes államépítő tevékenységbe kezdett, saját oktatási és egészségügyi rendszert alakított ki és működtet, ezzel is növelve támogatóinak táborát, önálló pénznemet vezettek be (Dnyeszter-menti rubel). A terület gazdasági szempontból is fontos: a moldáv ipari kapacitás 80%-a található a Dnyeszteren túl, az életszínvonal is magasabb, mint Moldovában. Transznisztria lakosainak demokrácia-felfogása nem a versenyre épülő nyugatit, hanem az atyáskodó, egalitárius keleti típusú féldemokráciát tartja ideálisnak.

Rendezési kísérletek

1992 óta több alkalommal is kísérletet tettek az érintett felek, esetenként a nemzetközi közösség részvételével is, a provizórikus állapot megszüntetésére, Transznisztria státusának rendezésére. 1994-ben az orosz fél aláírt egy szerződést, amelyben ígéretet tettek csapataik kivonására, de az orosz Duma nem ratifikálta a dokumentumot.

Több éves patthelyzet után 1999-ben, az isztambuli megállapodásban Oroszország kötelezettséget vállalt, hogy csapatait 2002 végéig kivonja a szakadár köztársaságból. Ez nem következett be, de az mindenképpen előrelépésnek számított, hogy az orosz erők létszámát bő 9 ezerről 2600 főre csökkentették és jelentős hadianyagot és lőszertartalékot semmisítettek meg, illetve szállítottak haza. (A térségben becslések szerint még legalább 26 000 tonna muníció található.)

Az új évezred elején az addig sikertelen egyeztetések eredménnyel kecsegtettek. Az orosz állam Ukrajna és az EBESZ részvételével közös tervet dolgoztak ki (Kozák Memorandum) Moldova föderális átalakításáról. Az elképzelés szerint ezzel a szerkezettel mindenki által elfogadható kompromisszum jönne létre, helyreállna a moldáv területi integritás és szuverenitás, a központi állam fennhatósága az ország minden négyzetkilométere fölött, ugyanakkor Transznisztria föderális egységként széles hatáskörökhöz jutna, a központi parlament létrehozandó második kamarájában vétójoggal érvényesíthetné, védhetné érdekeit. 2003-ban az új orosz rendezési tervet Moldova, a kormánykoalíció és az államfő először elfogadta, de az ellenzéki pártok kifogásolták, és az EU is kritizálta a tervet, mivel az orosz alakulatok, „békefenntartóként” további 10 évre a térségben maradtak volna. A megegyezés kudarcot vallott.

A kommunista vezetésű ország politikája nem mentes a pálfordulatoktól: 2005-ig moszkvabarát politikát folytattak, majd fokozatosan szembekerültek a Nagy Testvérrel, s azóta Európa felé próbálnak nyitni. A tiraspoli vezetés mozgástere ezzel párhuzamosan számottevően csökkent, a rájuk nehezedő nemzetközi nyomás jelentősen megnőtt, a Dnyeszteren-túli vezetők nemkívánatos személyek az Európai Unió területén.

A moldovai vezetés fordulatát a narancsos forradalom után hatalomra került új ukrán vezetés támogatja, valamint demokratizálódása óta a Szaakasvili-féle grúz vezetés is, érthető ok miatt: Grúzia főként Abházia, illetve Dél-Oszétia felett szeretné szuverenitását helyreállítani, csakúgy, mint Moldova a Transznisztria felett. Az orosz érdekvédelmi képesség visszaesése ahhoz vezethet, hogy a Dnyeszteren-túli terület nem az orosz érdekekkel összhangban kerül vissza moldovai fennhatóság alá, s rövid időn belül ki kéne vonni a stratégiai fontosságú területről az ott szolgáló orosz „békefenntartó csapatokat”.

Oroszország nem hagyta tétlenül moldovai befolyásának mérséklődését. Az orosz kampánytanácsadók és politológusok kiutasítása után a Duma gazdasági szankciócsomaggal válaszolt, s elővette az utóbbi időben sokszor és előszeretettel alkalmazott ütőkártyákat: felemelte a gázárat, illetve a vízummentesség eltörlésével fenyegetett.

2005 márciusában az új ukrán elnök, Viktor Juscsenko a vitapartnerek elé terjesztette megoldási tervét. A terv szerint a rendezés első lépcsőjében választást kell tartani a Dnyeszter-menti szakadár területen, a választások tisztaságát, szabad és demokratikus voltát az EBESZ helyszíni megfigyelése, jelenléte garantálná. A rendezés fontos eleme lenne a transznisztriai–ukrán határ fokozott ukrán ellenőrzése szintén az EBESZ felülvizsgálatával. Az Európa Unióhoz való csatlakozásra aspirálva megengedhetetlen egy olyan határszakasz, amin oda-vissza áramlik az illegális bevándorlók- és csempészáruk tömege. A következő lépcsőben a moldáv–transznisztriai parlamenti vegyes bizottság megalkotja a Dnyeszteren-túli terület státusát rendező törvényt, amit a moldáv parlament elfogad. Ezt követően egy ún. Egyeztető Bizottságot hoznak létre, melyben helyet kap Oroszország, Ukrajna, az USA, az EBESZ és az EU. A bizottság célja a felmerülő jogértelmezésekkel kapcsolatos viták lefolytatása. A tervezet azonban nem volt elég cizellált, nem foglalkozott a csapatkivonással, sem a hatalommegosztás kérdéseivel, pedig ezek a témák voltak eddig a viták kerékkötői.

2005 nyarán az orosz–moldáv szembenállás egyértelművé vált: államfői kezdeményezésre a moldáv parlament gyakorlatilag kizárta Oroszországot Transznisztria reintegrálási folyamatából, felszólítva az orosz felet, vonja ki a csapatait a területről. Chisinau ezt követően az ukrán rendezési tervet törekedett megvalósítani. Törekedett volna, mert Moszkva válasza egyértelműen elutasító volt, sőt, sikerült zátonyra futtatni a terv megvalósítását, aminek ilyen körülmények között nem is lehetett reális esélye. Oroszország szinte mindenáron szeretné megőrizni pozícióját a térségben, hiszen Transznisztria egyfajta előretolt nyugati bástyájának számít, hiába járt le már évek óta csapatainak a mandátuma az itt-tartózkodásra, az orosz erők elmozdíthatatlanok.

Egyértelműen Transznisztria gazdasági ellehetetlenítését célozta az a fejlemény, hogy Ukrajna és Moldova még ebben az évben olyan vámegyezményt kötött egymással, aminek értelmében a következő év január elsejétől a kizárólag Ukrajnával határos szakadár területet csak olyan vasúti és közúti járművek hagyhatják el, amelyek rendelkeznek a moldovai vámhatóságok kiviteli engedélyével. Az időzített bomba ketyegni kezdett…

2005 novemberében újra létrejött a párbeszéd a moldáv és orosz fél között. Moldova taktikát váltott, a tárgyaló felek közé bevonta az Európa Uniót és az Egyesült Államokat, hogy így mérsékelje az orosz befolyást; továbbra is azt szeretné elsősorban elérni, hogy az orosz csapatok a rendezési tervektől függetlenül vonuljanak ki. Transznisztria viszont nem kér a moldáv fennhatóságból, az ott élők nem hajlandók elfogadni a moldáv fennhatóság semmilyen formáját, legfeljebb egy laza föderáció egyenjogú tagjaként. Úgy tűnik, a patthelyzetnek még koránt sincs vége, a felek és a közvetítők sem érdekeltek a status quo megbontásában. Végső soron a moldáv politikai vezetésnek is hasznos a külső fenyegetés, mert így elterelheti a belső gondokról a közvélemény figyelmét.

2006. január 1-jén hatályba lépett a vámmegállapodás, de két hónapig Ukrajna nem alkalmazta az előírásait. Ez idő alatt Transznisztriából senki sem kért Chisinautól exportengedélyt. Az ukrán állam az USA és az EU kérésére március elején bevezette a rendszert, amivel egyúttal visszavágott Moszkvának is a januári gázáremelésért. Gyakorlatilag ezzel gazdasági blokád alá vonta a világ egyetlen országa által el nem ismert köztársaságot. Már az első néhány nap több tízmillió dolláros kárt, sorozatos üzembezárásokat, gazdasági káoszt okozott a Dnyeszter mentén, hiszen Transznisztria bevételeinek túlnyomó része az orosz piacra jutó exportból származik. Oroszország természetesen hevesen tiltakozott, arra hivatkozva, hogy a moldáv és az ukrán állam megsértette azt az 1997-ben kötött megállapodást, amely külkereskedelmi szabadságot biztosított Transznisztriának.

A többszöri sikertelen nekifutás ellenére a moldovai területek integrációja mégis az egyetlen szóba jöhető lehetőség a szembenálló felek részére. A volt Szovjetunió területén létrejövő etnikai ellentétek közül ennek a vitának van leginkább békés rendezési lehetősége. A szembenálló etnikai felek között tulajdonképpen nincs is mély gyűlölet, az EU földrajzi közelsége is érezteti stabilizációs hatását, a gazdasági együttműködés politikai problémákon túlmutató kényszere is fontos tényező. A Dnyeszter mindkét oldalán élők gazdasági, társadalmi és politikai sikerének javítását kell, hogy szem előtt tartsák a helyi vezetők és a nemzetközi békéltető partnerek, hogy stabil, hosszú távú megoldást találjanak a transznisztriai konfliktusra.

2.2. Gagauzia területi autonómiája

Eredet, korai történelem

A Moldovai Köztársaság déli részén, a román–ukrán határ mentén élnek a türk eredetű gagauzok. A moldovai összlakosság 3,5%-át kitevő, mindössze 150 ezer fős népcsoport a moldáv területen fekvő Gagauzia (saját nyelvükön Gagauz-Jeri) háromezer négyzetkilométerén a lakosság többségét alkotja. További 36 ezer gagauz él Ukrajnában, kisebb szórványcsoportok találhatók még Bulgáriában, Görögországban, Romániában, Kazahsztánban, Oroszországban és az anyaállamnak tekintett Törökországban.

A gagauzok az északi türk törzsekből származnak, a besenyőkkel, kunokkal keveredett nomád nép mintegy ezer éve telepedett le a Balkán északkeleti részén. Az ortodox vallást felvéve a XIII. században már apró önálló egységet alkottak. Két évszázaddal később a dél-besszarábiai térség az ottomán birodalomba olvadt.

A hosszú török fennhatóság egyhangúságát a XVIII. században II. Katalin orosz cárnő törte meg, a gagauzok egyes csoportjai áttelepültek Oroszországba. A migrációt az váltotta ki, hogy az uralkodó elengedte a kötelező katonai szolgálatot, az adózást, illetve ingyen használhatták a termőföldet. Az orosz hatalom ezt azért engedélyezte, mert érdeke volt, hogy gyéren lakott területeket benépesítsen.

Besszarábiát 1812-ben az orosz birodalomhoz csatolták, az impériumváltás után a népcsoport korábban elvándorolt tagjai visszatértek a tartomány déli részébe, mai hazájuk területére. A kisebbség lélekszáma a század folyamán megnégyszereződött. A különböző kedvezmények a gagauzokban erős és hosszú életű szimpátiát ébresztettek az oroszok iránt. Az I. világháború után a területet Románia szerezte meg, a következő két évtized román nacionalizmusát a gagauzok nagyon megszenvedték. Besszarábia és vele a gagauzok lakta térség 1940-ben rövid időre, majd a II. világháború után tartósan a Szovjetunióhoz került. Történelmi tény, hogy a gagauzok a román uralomra negatívabb élményekkel gondolnak vissza, mint az orosz fennhatóságra, ez az alapja a bennük lappangó állandó félelemnek a Romániával való esetleges moldáv egyesülés miatt.

Az autonómia vágyának megjelenése

Már a ’80-as évek elején a gagauz értelmiségiek kulturális találkozókat szerveztek Comratban, Chisinauban, hogy megvitassák anyanyelvük és kultúrájuk megőrzésének lehetőségeit. A szovjet idők titkosszolgálata, a KGB is felfigyelt erre, s az egyik találkozónak úgy vetettek véget, hogy egyszerűen elvágták az elektromos vezetékeket a comrati művelődési házban.

1979 és 1987 között a terület első titkára az autonómia későbbi első vezetője volt. Az ő irányítása alatt a terület gazdaságilag fejlődött, ám a gagauz identitást nem tudta erősíteni; ellenzéke később, a ’90-es években sokszor vetette szemére, hogy akkoriban nem volt elég nacionalista, holott ez a szovjet időkben politikai öngyilkosság lett volna.

A szovjet birodalom válsága nyomán az 1980-as évek második felében a gagauzok is mozgolódni kezdtek, 1988-ban Gagauz Népmozgalom néven jött létre demokratikus szervezetük. Első kongresszusuk 1989-ben kimondta a Szovjetunióban elő gagauzok igényét az autonómiára Dél-Moldova területén.

A gagauzok függetlenségi törekvése egyfajta önvédelmi válasz a váratlanul feltörő moldovai nacionalizmusra. A Moldovai Nemzeti Front a felszínen békés hangot ütött meg a nemzetiségekkel szemben. A tényleges politikai tervek ettől merőben eltértek: A kommunista korszakban üldözött nemzeti identitás felbuzgott a Moldovában nagy többséget alkotó román etnikumban is. A második világháború időszakában annektált, erőszakkal szovjetizált Moldovában roppant erőssé vált a Romániával való egyesülés igénye, amit Bukarest a háttérből buzgón szorgalmazott. Az akkor könnyen megvalósíthatónak tűnő unió terve azzal fenyegette a gagauzokat, hogy Nagy-Romániában törpe minoritás, másodrendű állampolgárok lesznek. Félelmüket látták igazolva, amikor 1989-ben a kisebbségekről szóló parlamenti jelentés bevándorló kisebbségként s nem őslakosokként sorolta fel őket. Válaszul gagauz kutatók új eredetelméletet próbáltak alkotni, mely szerint Dél-Európából s nem Ázsiából származik népük.

A nacionalizmus kézzel fogható jeleként a Chisinauvá vált Kisinyov vezetése a moldovai (vagyis a román) nyelvet hivatalos államnyelvvé tette. A gagauzokat ez érzékenyen érintette, háromnegyedük a török, krími tatár nyelvhez hasonló anyanyelvén kívül csak oroszul beszélt, szinte egyikük sem értett egy szót sem románul. 1990 augusztusában a nyelvhasználat és a nemzeti identitás védelme érdekében kiáltották ki a Gagauz Autonóm Köztársaságot. Kisinyov azonnal alkotmányellenesnek minősítette a lépést.

A gagauz-probléma a Szovjetunió szétesése idején kitört másfélszáz etnikai konfliktus egyike lett. Bonyolította a kérdést, hogy stratégiailag fontos, az olajszállításban is szerepet játszó régióról van szó. A gagauzok az általuk lakott területeket ellenőrzésük alá vonták. Ebben az időszakban a transznisztriai szakadár területtel természetes szövetséget alkottak, amely azonban nem tartott sokáig a térségek merőben eltérő gazdasági, társadalmi s politikai helyzet különbsége miatt. A moldovai karhatalom beavatkozásra készülődött, az incidens mégsem torkollott erőszakba, az atrocitásokat szovjet csapatok akadályozták meg, patthelyzet alakult ki.

A gagauzok nem akartak elszakadni Moldovától, konkrét tervezetben alkut ajánlottak: reintegrálódnak az államba, ha területi autonómiájukat garantálják. 1992 szeptemberében megkezdődtek a tárgyalások, és hosszú alkudozások végén, az anyaországként aktivizálódó Törökország közvetítésével (moldovai befektetéseket, hiteleket is ígért) sikerült a két félnek megállapodásra jutnia. A megegyezéshez azonban 1994 februárjának belpolitikai fordulatai szükségeltettek elsősorban: a parlamenti választásokon és a Romániával való egyesülésről rendezett népszavazáson teljes kudarcot vallottak az uniót hirdető moldovai pártok. A moldovaiak kilenctizede elvetette a Nagy-Románia-tervet, a gagauzokhoz hasonlóan ők is attól féltek, hogy az egyesülés Bukarest uralmát jelentené, s másodrendű állampolgárok lennének az „igazi” románokkal szemben.

Az autonómia elérése, felépítése

A független Moldovai Köztársaság parlamentje 1994 júliusában elfogadta új alkotmányát, amelynek 111. cikkelye kimondta a Dnyeszter menti térség és a gagauz terület autonómiáját. A moldáv törvényhozás fél évvel később, 1994. december 23-án elfogadta a Gagauz-Jeri különleges státusáról szóló törvényt. Ez a nap azóta a népcsoport „nemzeti ünnepe”, amelyet minden évben hivatalosan megünnepelnek, az autonómia részeként ugyanis saját jelképrendszerrel (így a saját zászló és címer mellett saját ünnepekkel) is rendelkeznek. Ezen a napon egy másik törvényt is elfogadott a moldáv parlament, melyben az autonómiaterv végrehajtásáról rendelkezett, s felállított egy vegyes bizottságot a centrális hatalom és Gagauzia képviselőiből az elkövetkező hónapok szükséges politikai lépéseinek egyeztetésére.

Kelet-Közép-Európában az 1989-es változások után ez volt az első eset, amikor egy etnikai kisebbség területi autonómiát kapott. A törvény biztosítja a gagauzok jogát a nemzeti önazonossághoz, nyelvük, kultúrájuk megőrzéséhez, politikai, gazdasági önállóságukhoz. Gagauzia önállóan dönt lakossága politikai, gazdasági és kulturális fejlődésének kérdéseiben, de etnikai hovatartozásuktól függetlenül minden polgárának garantálnia kell a teljes egyenlőséget.

A belső önrendelkezésért cserébe az „állam szerves részeként” Gagauzia lemondott a Moldovából való kiválás jogáról, az állam területi integritása sértetlen maradt. De a törvény rögzíti a külső önrendelkezés, a szecesszió jogát, abban az esetben, ha Moldova független állami státusában változás következne be. Ha tehát Romániával vagy esetleg más szomszédos állammal egyesülne Moldova, akkor Gagauzia jog szerint kiválhat a köztársaságból. A lehetőség elméleti, az eltelt tíz esztendőben az állami önállóság feladását, a Romániához csatlakozást hirdető politikai erők befolyása stabilan jelentéktelen.

A területi autonómia határait helyi népszavazások alapján húzták meg. Azokon a településeken, ahol a gagauzok abszolút többségben éltek, automatikusan kiírták a referendumot. A többi helységben akkor, ha a lakosság legalább egyharmada kezdeményezte a népszavazást. A 70 százalékos részvétel mellett zajló, 1995 májusában megrendezett népszavazáson összességében a voksolók kilenctizede az autonómiát választotta. Ennek alapján Dél-Moldova 30 települése, köztük három város lakossága alkotja az autonómiát. Az autonómia központja a moldovai fővárostól mintegy száz kilométerre található 75 ezer lakosú Comrat. Kilenc – főleg bolgárok lakta – település Gagauzián kívül maradt.

Az autonómia területén három hivatalos nyelvet vezettek be: a moldovai (román) és a gagauz mellett az oroszt is. Bizonyos települések hivatalaiban a bolgár használata is lehetséges.

A referendummal egy időben választották meg négyéves időtartamra Gagauzia első kormányzóját, a baszkánt (bascan) is. A tisztségre minden 35. évét betöltött, gagauz nyelven beszélő moldovai állampolgár megválasztható. A kormányzó hivatalból tagja a moldovai kormánynak, szűk körben határozat- és rendeletkibocsátási joggal rendelkezik, emellett a gagauz közigazgatás feje, s a helyi végrehajtó hatalom koordinálója.

Gagauzia törvényhozásának (Halk Toplosu) hatásköre kiterjedt: oktatás, kultúra, egészségügy, helyi gazdasági, fejlesztési, közigazgatási, költségvetési, társadalombiztosítási, adóügyi szabályozás. A népgyűlés két különleges joggal is rendelkezik:

·         Gagauzia érdekeit érintő kérdésekben részt vehet Moldova kül- és belpolitikájának alakításában.

·         A helyi és a központi törvények közötti ellentmondás esetén Gagauzia a moldáv alkotmánybírósághoz fordulhat. A megtámadott jogszabály hatályát felfüggesztik a döntésig, a testület akár meg is semmisítheti az alkotmányellenesnek ítélt moldáv vagy gagauz törvényeket.

A népgyűlésen elfogadott törvény az autonómia belső alkotmányának értelmében a kormányzó aláírásával lesz hatályos. Egyet nem értése jeléül egyszer visszaküldheti a törvényhozásnak, és ekkor már a képviselők kétharmados többségi szavazata szükséges az elfogadásához.

A helyi kormány, az ún. végrehajtó bizottság (gagauz változatban: bakannik komiteti) tagjait a kormányzó javaslatára a Halk Toplosu első ülése egyszerű többséggel választja meg. A belügyek irányítója kivétel: a kormányzó jelöltjét a moldovai belügyminiszter nevezi ki, melyhez a gagauz törvényhozás jóváhagyása szükséges, s ezt követően már önállóan irányítja tárcáját, Gagauziának lényegében autonóm rendőrsége van. A gagauz kormány feladatai közé tartoznak az állam és az autonómia törvényeinek alkalmazása, kapcsolattartás a központi hatalommal, a helyi közigazgatási irányítása, a jogállam, a joguralom és a közbiztonság hathatós megteremtése. Kiemelt feladata a tulajdonviszonyok szabályozása, a nemzeti nyelvek, kultúrák fejlesztése, társadalmi, kulturális, gazdasági célok prioritásának meghatározása, az autonómia valamennyi polgára számára egyenlő jogok érvényesítése. A föld, a természeti kincsek, a vizek a moldáv állam tulajdonában maradtak, de Gagauzia aknázhatja ki gazdaságilag, tekintetbe véve a környezetvédelmi szempontokat.

A területi autonómia és a központi hatalom bonyolult kapcsolata és a hatalommegosztás komplexsége az igazságszolgáltatásra is kiterjed. Gagauzia saját bíróságának, ügyészségének tagjait a moldáv elnök nevezi ki az autonómiába, s Gagauzia Legfőbb Bírája a Moldovai Legfelsőbb Bíróságának is a tagja.

Nyelv és média

A gagauz nyelv az azerivel, a türkménnel, a törökkel együtt a nyugati-oguz nyelvcsoport tagja, sokban hasonlít a török nyelvre. A XX. században írtak először gagauz nyelven. Először latin betűs, később a szovjet uralom alatt a cirill betűs ábécé lett a hivatalos, de csak 1957-ben alkották meg a standardizált, írott gagauz nyelvet. Az autonómia kivívása előtt két rövid történelmi periódus volt, amikor tanulhatták a kisebbségi nyelvet: a Hruscsov-éra 1956–1961 között volt engedékeny, illetve a 80-as évek végén a nemzeti öntudat feléledése idején nyílt erre lehetőség.

A kommunista rezsim alatt a gagauz értelmiség és iskolázott emberek között volt a legeredményesebb az oroszosítás, mivel ők csak a hivatalos orosz nyelvvel tudtak érvényesülni. Az oroszosodás oly nagy hatékonyságú volt, hogy a felnőttek többsége nem ismeri a latin betűs ábécét, csak a cirillt. Minden erőfeszítés dacára a gagauzok 91%-a még 1989-ben is a saját nyelvét tekintette anyanyelvének, mellette 75%-uk beszélt oroszul, és csupán 4%-uk moldávul. A rendszerváltást követően a moldovai rendszertől való kisebbségi félelem csak nőtt, hisz a függetlenedő Moldova – a néhai Szovjetunióhoz hasonlóan – a saját nyelvét tette kötelezővé a területén élők számára.

Az autonómia elérése az anyanyelvi iskolák fontosságára irányította a figyelmet, mégis az orosz maradt az iskolai oktatás nyelve a legtöbb iskolában. A tanterv szerint heti 4-5 órában és további délutáni foglalkozásokon tanulhatják anyanyelvüket a diákok. A moldáv nyelv tanulása már kötelező, bár ilyen képesítésű oktatót nagyon nehezen találnak az autonómia területén belül. Az önálló, az orosztól is elkülönülni kívánó identitás erősítése érdekében az 1996/1997-es tanévben bevezették a latin ábécé tanítását az autonómián belüli iskolákban, de a szülők többsége így nem tud a tanulásban segíteni.

A média helyzete sem túl bíztató: a gagauz nyelvű média kiadása és megjelenése elsősorban Chisinauban és nem Gagauziában történik. A fővárosban megjelenő „Ana- Sozu” („Anyanyelv”) c. újságnak – főként latin szedése miatt – csupán 500 fős olvasótábora van. Ezzel egy időben a moldáv hatalom engedélyezte a gagauz nyelvű tévéműsor indítását, amely kéthavonta jelentkezik adásával. A médiahasználat szimbolikusan nagyon fontos, mégis kevéssé tud hozzájárulni a gagauz nyelvtudás- és használat fejlesztéséhez.

Konklúzió, mai problémák

A kiterjedt autonómia jogi szabályozása az elmúlt tíz évben kiállta a gyakorlat próbáját, a gagauzok elégedettek jogaikkal, problémájuk azonban így is bőven akad. A korábbi identitáskeresés és hatalommegosztás problémáinak helyébe égető igazgatási, gazdasági gondok léptek, az autonóm gagauz igazgatás legfőbb gondja a mostoha gazdasági helyzet, az állandó pénzhiány, a burjánzó bűnözés, a magas munkanélküliség, ezek azonban az egész országot sújtó problémák. Gagauzia számos nehézséggel küzd, kormányzata a képessége szerint minden tőle telhetőt megtesz, hogy az autonóm területen belül élők életszínvonala javuljon a jövőben, elsősorban a bortermelést fejleszti, mely a gagauzok fontos exportcikke.

A gagauz autonómia jelentősége azért olyan nagy, mert ez az egyedüli, Kelet-Európában megvalósult speciális kisebbségi státus, mely vér nélküli vitában, tárgyalások útján született, pozitív elemeivel iránymutatásul szolgálhat a belső önrendelkezésen alapuló jövőbeli önállósodási törekvések számára.

3. A Krím-félsziget autonómiája Ukrajnában

Ukrajna és Krím történelmi kapcsolatai

Ukrajna 1917-ben alighogy függetlenné vált, 1921 márciusában egész területét felosztották a Szovjetunió, Lengyelország, Románia és Csehszlovákia között. Az ukrán területek legnagyobb része a Szovjetunió részeként élt tovább. Az 1939. évi Molotov–Ribbentrop-paktum révén (szovjet) Ukrajna területe Lengyelország és Románia kárára jelentősen nőtt (Galícia, Észak-Bukovina). 1946 januárjában Ukrajna megszerezte Kárpátalját. 1954-ben a Krím-félszigetet Ukrajna Oroszországgal történt egyesülésének háromszáz éves évfordulója alkalmából, az ukrán népnek szóló ajándékként az Orosz Szovjet Szocialista Köztársaság fennhatósága alól az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársasághoz csatolták, ezzel Ukrajna a Szovjetunión belül elérte mai területi kiterjedését.

Krím Autonóm Köztársaság

A 2,2 millió lakosú Krím-félsziget népességének kétharmada orosz, mintegy 15%-a, 300 ezer fő tatár nemzetiségű, a többiek elsősorban ukránok.

Autonóm státusát a félsziget még 1991. január 20-án kapta, az Ukrán SZSZK és a Szovjetunió fennállása idején. Ukrajna szuverén államisága azonban felkorbácsolta Krímben az indulatokat, megerősödött a szeparatizmus, az ukrán államból leválás, az Oroszországhoz csatlakozás irányvonala. A kilencvenes évek a szeparatista mozgalmak törekvéseinek jegyében telt el.

1992-ben a 4 évre választott, 100 fős helyi parlament döntése alapján a terület felvette a Krím Köztársaság nevet, a törvényhozás új krími alkotmányt is elfogadott, amely Ukrajna és a Krím kapcsolatait önálló nemzetközi jogalanyok, kvázi két független állam közötti kapcsolatként határozta meg. 1994 januárjában Krím elnökének olyan politikust választottak, aki fő céljának a félsziget Oroszországhoz való csatolását tekintette. Rövidesen a krími parlament a kettős állampolgárság bevezetése mellett döntött, továbbá kilátásba helyezte a függetlenségről szóló népszavazás kiírását.

Ukrajnának ez már sok volt, az ukrán vezetés szinte felfüggesztette a terület speciális státusát, hatályon kívül helyezte a krími alkotmányt, tisztázta, hogy az autonómia meddig terjedhet, és felszólította Krímet az ukrán törvényekkel összhangban álló, az autonóm státus korlátait tudomásul vevő alkotmány megalkotására. A helyzet elmérgesedését jelzi, hogy a következő években, egészen 1999-ig a konfliktus kezelésére a Krímben EBESZ-misszió tevékenykedett.

Mintegy négy éves huzavona után 1998 októberében fogadta el az új alkotmányt a krími parlament, amit az ukrán törvényhozás rövidesen megerősített. Az új alaptörvény ukrán kívánságot teljesítve leszögezi, hogy a krími autonóm köztársaság Ukrajna „elválaszthatatlan, integráns része”. Az autonómia saját parlamenttel, annak és a kollektív államfői testületnek, a Legfelsőbb Tanácsnak felelős kormánnyal rendelkezik, a krími miniszterelnököt az utóbbi nevezi ki és menti fel – Ukrajna elnökének egyetértésével. Krím az ukrán törvények keretei között saját törvényeket hozhat, önálló költségvetése van, saját hatáskörében népszavazást rendezhet. A krími autonómia nem terjed ki a bíróságokra, Ukrajna igazságszolgáltatási rendszere egységes maradt. Az ukrán államfő hatályon kívül helyezheti az autonóm köztársaság Legfelsőbb Tanácsának és kormányának döntéseit, a helyi parlament által elfogadott törvények kapcsán pedig az ukrán alkotmánybírósághoz fordulhat. Az ukrán államot a Krím-félszigeten az ukrán elnök megbízottja képviseli.

A krími autonómia státusának kérdése, úgy tűnik, hosszú távra és békésen rendeződött. Az autonómia egyfajta reális kompromisszumként megfelel az itt élő orosz, tatár és ukrán népcsoportnak is. A félszigeten nem tapasztalunk etnikai, nemzetiségi villongásokat, a helyi orosz többség és a kisebbségek békés együttélését belülről nem fenyegeti veszély. Ami problémát okoz, az a terület geostratégiai elhelyezkedéséből fakadó, Oroszország és Ukrajna között feszülő ellentét.

Krím-félsziget és az orosz katonai jelenlét

Krím státusában már „csak” az orosz flotta térségbeli jelenléte okozza a problémát. A fekete-tengeri flotta a krími Szevasztopolban és több kisebb támaszponton állomásozik. A Szovjetunió 1991-ben történt felbomlása után az egykori szovjet fekete-tengeri flottát felosztották Oroszország és Ukrajna között.

Többéves tárgyalások után 1997-ben kétoldalú szerződésben rögzítették, hogy az orosz flotta 2017-ig állomásozhat a Krímben. A megállapodás alapján az oroszok évi közel 100 millió dollárért használják a szevasztopoli bázist, ami húsz évig hét hadihajónak, 125 egyéb hajónak, tíz tengeralattjárónak, harmincöt harci repülőgépnek és tizenhárom harci helikopternek ad otthont.

2005 decemberében a váratlanul kitörő orosz–ukrán gázvitát súlyosbította, hogy az ártárgyalások közben egy magas rangú ukrán diplomata azzal vádolta meg Oroszországot, hogy a fekete-tengeri flotta jogtalanul használ egyes krími létesítményeket. 2006 januárjában a Krím-félszigeten a jaltai „világítótorony-afférral” eszkalálódott a vita, mert az ukrán hatóságok lefoglalták a kikötővárosnak addig az orosz fekete-tengeri flotta kezelésében lévő kereskedelemi világítótornyát, és nem engedték be oda az orosz katonákat. Az orosz haditengerészet szerint Ukrajna jogtalanul járt el, míg az ukrán külügyminisztérium úgy véli, hogy az orosz flottának sohasem volt jogalapja a szóban forgó kikötői objektumra, az 1997-es megállapodásban nincs szó arról, hogy az orosz flotta bérelné a hajózást segítő létesítményeket is.

A vitában álló felek végül megállapodtak, hogy a jelenlegi és a jövőbeni konfliktusok elkerülése érdekében a támaszpontszerződés bizonyos részleteit tovább finomítják.

Ukrajna vélhetően az orosz földgáz árának emelését az orosz fekete-tengeri flotta által fizetett bérleti díj megemelésével kívánja kivédeni. Oroszország a fekete-tengeri flotta kérdésében kemény hangnemet ütött meg, kijelentve, hogy az ilyen atrocitások és felvetések semmissé tehetik azt az 1954-ben kötött megállapodást, amely által az Ukrán SZSZK-hoz csatolták a Krím-félszigetet.

Irodalomjegyzék

Észtország

Aasland, Aadni: Citizenship Status and Social Exlusion in Estonia and Latvia. Journal of Baltic Studies, No. 1, Spring 2002, 57–77. p.

Burke, Justin: Citizenship, Migration and Conflict Prevention. Open Society Institute, 1997

Estonian Institut, www.einst.ee

Evans, Geoffrey: Ethnic schism and the consolidation of post-communist democracies. The case of Estonia. In Communist and Post-Communist Studies, 31.vol, 1998.1. 57–74. p.

Hasselblatt, Cornelius: Minderheitenpolitik in Estland. Bibliotheca Baltica, 1996

Law on Cultural Autonomy for National Minorities in Estonia, http://www.minelres.lv

Luuk, Mati: Észtország soknemzetiségű környezete. Elemző, 2005 szeptember, 141–152. p.

Pettai, Vello – Hallik, Klara: Understanding processes of ethnic control: segmentation, dependency and co-optation in post-communist Estonia. Nations and Nationalism, Vol. 8, October 2002, 505–529. p.

Pierré-Caps, Stéphane: Soknemzetiségű világunk. Kossuth, Budapest, 1997

Moldova: Gagauzia, Transznisztria, Krím

Benkő Levente: Autonomy in Gagauzia: A Precedent for Central and Eastern Europe? http://www.ecmimoldova.org (ECMI: European Centre for Minority Issues)

Chinn, Jeff – Roper, Steven D.: Territorial autonomy in Gagauzia. Nationalities Papers, Vol. 26, No. 1, 1998, 90–101. p.

Gereben Ágnes: Gagauz-Jeri, a keleti befutó. Heti Válasz, 2003. 09. 19., 24–25. p.

Kardos József – Simándi Irén (szerk.): Európai politikai rendszerek. Osiris, Budapest, 2004

King, Charles: Minority Policy in the Post- Soviet Republics: the Case of the Moldovan Gagauzi. Ethnic and Racial Studies 20(4), 1997, 738–756. p.

Neukirch, Claus: Autonomy and conflict transformation: the gagauz territorial autonomy in the Republic of Moldova. In: Gál Kinga (szerk): Minority Governance in Europe. OSI ECMI, Budapest, 2002, 107–123. p.

Neukirch, Claus: Coming closer to a solution in Moldova? Helsinki Monitor, 2003 n. 4. 89–99. p.

Protsyk, Oleh: Democratization as a Means of Conflict Resolution in Moldova. http://www.ecmimoldova.org/Transdniestria.116.0.html

Protsyk, Oleh: Federalism and Democracy in Moldova. Post-Soviet Affairs, 2005. 21. 1. 72–90. p.

Solonari, Vladimir: A gagauz autonómia. In: Kisebbségi érdekérvényesítés, önkormányzatiság, autonómiaformák. Osiris, Budapest, 1997, 51–56. p.

Törvény Gagauzia különleges jogi státuszáról. Nem hivatalos fordítás a Moldovai Köztársaság hivatalos közlönye alapján, HTMH 1995.