Köpeczi Béla

Erdély története harminc év távlatából

1986 végén jelent meg a háromkötetes Erdély története. Harminc év elég hosszú idő annak megállapítására, hogy mit jelentett a magyar történettudomány számára ez a munka. A könyvet három kiadásban jelentettük meg, de rövidebb, egykötetes kiadásban magyar, majd német, francia és angol verzióban is. Egyszerre lett a széles magyar közvélemény érdeklődésének tárgya és szűkebb külföldi körök tájékoztatását is szolgálta.

Előzmények

Hogyan került sor e mű megjelentetésére? A Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézete tervezte és indította a munkálatot. Engem az intézet igazgatója, Pach Zsigmond Pál kért fel főszerkesztőnek mint Erdéllyel is foglalkozó kutatót, még amikor az Akadémia főtitkár-helyettese voltam. Ezt azért kell megjegyeznem, mert a megjelentetéskor már művelődési miniszter voltam és némelyek ebből azt következtették, hogy „hivatalos kiadványról” van szó. Így lettem a három kötet főszerkesztője, s a szerkesztői munkában részt vettek Makkai László, Mócsy András, Szász Zoltán, majd közreműködött Barta Gábor. A szerzők között az I. kötetben a korán elhunyt Mócsy András mellett Tóth Endrét, Vékony Gábort, Bóna Istvánt, Barta Gábort és Makkai Lászlót találjuk. A II. kötet (amely az 1606-tól 1830-ig terjedő időszakot fogja át) szerzői Péter Katalin, Trócsányi Zsolt és R. Várkonyi Ágnes voltak. A III. kötet szerzői Miskolczy Ambrus, Szász Zoltán és az 1920 utáni fejezetekben jó magam.

            A munkatársakkal többször megvitattuk a kötetek felfogását és egyetértettünk abban, hogy elkerülve minden nacionalizmust, próbálunk objektívek lenni és foglalkozunk mindhárom nép, a román, a magyar és a szász nép életével és kapcsolatával. Ez egyben azt is jelentette, hogy igyekszünk minden forrást felhasználni és az egyes eseményekkel összefüggésben az ellentmondásokat is érzékeltetni.

            Az egyes fejezetek elkészítése után megvitattuk a tartalmakat, a szerkezeteket és a stiláris problémákat. A szerzők nézeteit tiszteletben tartottuk és nem tüntettük el az esetleges véleménykülönbségeket. Így például szembenálló nézetek alakultak ki arról, hogy a románok mikor jöttek be Erdélybe, mikor kerültek túlsúlyba. Kiegészítésekre is sor került, így a 19. század végén és a 20. század elején a szöveg – a rövid változatban – kiegészült a kulturális élet bemutatásával.

            Úgy terveztük, hogy a munka csak a trianoni szerződésig megy el, de ezt vita után, közös egyetértésben megváltoztattuk és az elbeszélés fonalát tömör szövegezésben 1986-ig vittük tovább. Ez utóbbi fejezetek megírása nem volt könnyű, mert főleg 1945 utánra nem álltak rendelkezésre sem kielégítő feldolgozások, sem megfelelő adatok. Némely kérdést nem is lehetett a román hivatalos álláspont miatt megemlíteni. Így például a Magyar Népi Szövetség megszűnését, vagy az 1956 utáni letartóztatásokat és öngyilkosságokat. E fejezetek megírásában – amit magam vállaltam – Szász Zoltán segített, miután az eredetileg felkért Csatári Dániel a szöveg elkészítését nem vállalta. Később az 1989 után megjelentetett rövidített változatban 1945-ig ismertettük az eseményeket, és a nemrég angolul is megjelent három kötetben csak 1920-ig.

            Amikor a munka kézirata elkészült, az MSzMP politikai bizottsága számára beszámolót készítettem, amely azt jóváhagyta és Óvári Miklóst bízta meg, hogy olvassa el az 1945 utáni fejezetet. Nem támasztott igényt módosításra. A teljes szöveget így változtatás nélkül adtuk át az Akadémiai Kiadónak. Különös gonddal állítottuk össze a bibliográfiai javaslatokat és a gazdag képanyagot. A megjelenés után könyvbemutatót tartottunk, ahol számos közönség előtt ismertettük céljainkat.

A közölt dokumentumok

Már a kolozsvári Református Kollégiumban töltött éveimben érdekelt Erdély története. Első dolgozatom Jakab Elek Kolozsvár történetéhez kapcsolódott, ahol nagy vonalakban ismertettem a város múltját. Igyekeztem közben megismerni Erdély magyar, román és szász vidékeinek történetét, mégpedig a népek közötti egyetértés szellemében.

            Budapestre kerülve mint az Eötvös Collegium tagja és mint a Pázmány Péter Tudományegyetem francia-román szakos hallgatója, olvastam Gáldi László, Makkai László és Tamás Lajos tanulmányait és különösen érdekelt a dákó-román kontinuitás elmélete. E témában egyik vakációmban Olaszteleken előadást is tartottam. E tanulmányok és a balkáni nyelvészet forrásai arról győztek meg, hogy a román nép és nyelve a Dunától délre alakult ki.

            A francia állam ösztöndíjával Párizsba mentem, ahol az École Normale Supérieure tagja lettem. Beiratkoztam a Sorbonnera, doktori disszertációkat készítettem és ledoktoráltam. Hazajövetelem után a könyvkiadásban dolgoztam és egy ideig a Kiadói Főigazgatóság vezetője voltam.

            Budapesten a Bethlen Miklósnak tulajdonított emlékiratról írtam disszertációt. Párizsban viszont a Thököly- és a Rákóczi-szabadságharc foglalkoztatott, az ottani dokumentumok és újságok feltárása nyomán. Itthon írtam meg a Rákóczi szabadságharc és Franciaország című munkámat, amely franciául is megjelent. Közben román irodalomtörténeti tanulmányokat publikáltam.

            1961. március 24-én hivatalomban felkeresett a budapesti Román Nagykövetség kulturális attaséja, Vasile Moldovan, akit Sándor Pál, akkori pártbizottsági megbízott jelenlétében fogadtam. Erre a mozzanatra egy mai forráspublikáció is emlékeztet. 2003-ban Kolozsvárt A. Andreescu, L. Nastasă és Varga Andrea szerkesztésében kiadták a következő munkát: Minoritătii etno-culturale. Mărturii documentare. Maghiarii din România (1956–1968.) A dokumentumok között szerepel a Román Kommunista Párt Levéltárából egy beszámoló, amelyet az említett attasé állított össze és amely beszámolt erről a találkozóról. (A 670–674. oldalon, ld. az 1. dokumentumot.) Mint a Főigazgatóság vezetője szóltam a román-magyar közös könyvkiadásról és ennek kapcsán megemlítettem a Din istoria Transilvaniei című kétkötetes román kiadványt, kifogásoltam, hogy ez esetben nem küldték el a kéziratot a magyar félnek. Márpedig az eredeti megállapodás úgy szólt, hogy kölcsönösen megvizsgáljuk a két félt érdeklő kéziratokat. Erre látogatóm nem adott választ. Megjegyeztem, hogy a kiadvány olyan kérdésekkel foglalkozik, amelyek nem túlságosan érdekesek és, a mű csak egyetlen teóriát közvetít. A válasz az volt, hogy a román nép és nyelv kialakulása nemzetközi téma és a románokat külön is foglalkoztatja. Úgy véltem, hogy a könyv ezzel kapcsolatos megállapításai nacionalista jellegűek, mert csak az ő véleményüket közli. Szóba hoztam a XVII. századi Erdély problémáit, külön is szólva erről, hogy a kiadvány nem foglalkozik az erdélyi fejedelmek törekvéseivel, akik Magyarország felszabadítását követelték a Habsburg iga alól, igaz gyakran török segítséggel. Az attasé azt válaszolta, hogy viszont a munka foglalkozik Erdély és a román fejedelemségek sorsával. Amit én természetesen helyeseltem. Nem jutottunk egyetértésre.

            1980-ban részt vettem a Bukarestben rendezett történész-világkongresszuson, ahol előadást tartottam A nagyhatalmak kialakulása XVII. és XVIII. században címmel, elmondva, hogy ezek milyen befolyást gyakoroltak a kis államokra. (Megjelent a Raports II. Section chronologique című kötetben az Unesco támogatásával a Román Tudományos Akadémia kiadásában.) Külön foglalkoztam ezzel kapcsolatban az európai egyensúly kérdésével és megemlítettem, hogy 1712-ben II. Rákóczi Ferenc megbízásából kiadvány jelent meg Az erdélyi fejedelemség jogainak levezetéséről címen, amely azt javasolja, hogy fogadják el európai érdeknek az önálló Erdélyt és akadályozzák meg a Habsburg-birodalom további növekedését. Ebben az esetben természetesen felhasználtam a mátrafüredi felvilágosodási értekezleteket és a Rákóczi tanulmányaimat, amelyek azt bizonyították, hogy a fejedelem haláláig kiállt Erdély önállósága mellett.

            Az 1986-ban megjelent Erdély története megkívánta, hogy bevezetőben ismertessem céljainkat (2. dokumentum), hangsúlyozva, hogy ez esetben a magyar történelem részéről van szó, hogy mind a három erdélyi nép múltját akartuk ismertetni, hogy elutasítunk mindenféle redukcionizmust, amely kizárólag csak a nemzetet állítja előtérbe és hogy a szándékunk a minél objektívebb történetírás, amely bemutatja a különböző történetírók nézeteit is. Azt is kifejtettem, hogy örömünkre szolgálna, hogy ha a román, szász és magyar történetírók együtt foglalkoznának Erdély történetével.

            Először a magyar szakemberek vitatták meg a munkát Debrecenben, és a hozzászólások megjelentek Rácz István szerkesztésében 1988-ban Tanulmányok Erdély történetéről címen. Itt már említettem a romániai visszhangot, a Ceauşescu által összehívott „tanácskozásokat”, hivatalos elítélést és a román történészek ezzel egybehangzó támadásait, a horthysta múltra utaló vádaskodást, a Times Literary Supplementben hirdetés rovatban megjelent támadást, de természetesen más külföldi történészek véleményét is. (3. dokumentum.) Ezekre a kérdésekre tért vissza az Erdély történetének visszhangja című bevezető, amely History of Transilvania címen a Columbia University 2001-es kiadványának 1. kötetében került megjelentetésre bevezetőként.

            Azóta számtalan tanulmány jelent meg, és a kolozsvári román történészek maguk is elkezdték Erdély történetének kiadását.

            Reméljük, hogy a megváltozott légkörben és az új kutatások nyomán tovább folyik a tartomány történetének megismerése és a nézetek közeledése.

DOKUMENTUMOK

1. Beszámoló egy találkozóról

1961. március 24-én fogadtam Vasile Moldovan budapesti román kulturális attasét, aki e találkozóról a következő román nyelvű jelentést készítette, amelyet lefordítottam: „A Köpeczi Béla által említett másik probléma a Din istoria Transilvaniei című kötet kiadása volt (a kötet szerkesztői megemlítik, hogy e munkát C. Daicoviciu, Şt. Pascu, V. Cheresteŝiu, Imreh István, Al. Neamţu, T. Morariu, C. Bodea, B. Surdu, C. Mureşan, C. Nuţu, Egyed Ákos, V. Curticăpeanu írták.) Meg vagyok győződve arról, hogy Köpeczi Béla ezt a problémát előzetesen megvitatta több személlyel, egyetemi oktatókkal, a párt- és állami apparátus kádereivel, így többek között Aczél Györggyel, a kulturális miniszter helyettesével. Szerinte a Din istoria Transilvaniei megjelenése nagy felháborodást (zarvă) keltett a Magyar Népköztársaság történészeinek körében. De nemcsak e körökben, hanem másokban is, akik olvasták ezt a munkát, szintén állást foglaltak, hogy negatív következményekkel járhat a román–magyar kapcsolatokra. Azoknak a többsége, akik olvasták ezt a munkát, azt állítják, hogy megjelentetése és terjesztése nem kedvező ebből a szempontból. Egyes magyar történészek a munka tanulmányozása után azt állítják, hogy ez a román nacionalizmus megnyilvánulása. Miután a kötet a Román Munkáspárt kongresszusára időzítve jelent meg, feltehető, hogy e párt és állam vezetésének a jóváhagyásával, tehát nem lehet valamilyen kolozsvári történész-csoport helyi megnyilvánulásának tekinteni – állították ezek a magyar történészek. Mások azt vetették fel hivatalos személyek előtt, miért lehetséges, hogy a román történészek engedélyt kaptak ilyen munkák kiadására, amikor a magyar történészeket megakadályozzák abban, hogy kiadjanak olyan kutatásokat, amelyek sérthetik a „szomszédok” érzékenységét.

            Köpeczi Béla véleménye szerint jobb lett volna, ha megjelentetés előtt megkérdezték volna a magyar felet, ahogy ez megtörténik minden olyan munka esetében, amikor közös érdeklődésre számot tartó problémákat tárgyalnak. Hivatkozott a magyar Lexikonra és más munkákra, amelyekkel kapcsolatban a két Kiadói Főigazgatóság megegyezett, hogy tartalmukról tájékoztatják egymást. Úgy vélte, hogy éppen ezért nem kellett volna, hogy a munka megjelenjen. Általában azok, akikkel tárgyalt, azt vélték, hogy a Román Népköztársaságban sok energiát és anyagiakat fordítanak lezárt problémák tárgyalására. A Román Népköztársaság és a Magyar Népköztársaság közötti újabb kapcsolatok elfogadják a tényleges helyzetet, elismerik Erdélynek a Román Népköztársasághoz való tartozását és tudják, hogy a lakosság többsége a tartományban román. Nincs szükség arra, hogy a román történészek és archeológusok „elvesztegessék” az időt, bizonyítékokat keresve a román nép születésére és a dákó-román lakosság Dacia területén való kontinuitására.

            Azt válaszoltam, hogy a Din istoria Transilvaniei kötete az egyik legértékesebb hozzájárulás, amellyel a román történészek segítettek megvilágítani egy olyan, a polgári történészek által feltárt probléma megértését, amelyet azok hamisan állítottak be. E kötet megjelentetése és a rövidesen megjelenő következő köteteké, valamint egy új Románia történetének előkészítése kapcsán valóra válik a Román Munkáspárt egyik feladata, amelyet a történészek elé állítottak, hogy megvilágítsák olyan alapproblémák megoldását, mint amilyen a román nép létrejöttének története, vagy a kontinuitás ügye, stb. A román történészek tevékenységüket a történelem materialista koncepciója alkalmazásának jegyében végzik. A párt irányításával erős kollektívák eddig is, és a jövőben is olyan tevékenységet folytatnak, amely eredményeket hoz. Ezeknek a kollektíváknak az egyike tanulmányozza a román nép és nyelv kialakulását. Ez a probléma alapvetően fontos és sokat vitatott. Úgy hiszem, egyáltalában nem „felesleges” bemutatni a világ számára az új civilizációt, a dák nép civilizációját. A szászváros környéki új ásatások bizonyították a civilizáció jelenlétét, és ezt úgy kell tekinteni, mint a jelenlegi történeti kutatások egyik legfőbb eredményét.

            Közismert, hogy a polgári történészek többségükben azt állították minden konkrét adat híján, hogy Dacia területét a rómaiak teljesen kiürítették. Ami a román nép és nyelv kialakulását illeti, a különböző teóriák tudománytalanok voltak. A mi archeológusaink az utóbbi évek munkái alapján bebizonyították a dákok kontinuitását a Dunától északra. Ez senkinek nem okoz bántódást, ellenkezőleg elismeri más országok történész-kutatóinak megbecsülését. A mi történészeink munkájában nincs semmi ellenséges; olyan bizonyosságokat és adatokat hoznak nyilvánosságra, amelyek megvilágítják az eddig egyoldalúan beállított, és gyakran hamis módon értelmezett jelenségeket. Megkérdeztem Köpeczi elvtárstól, vajon helyes volna-e ha egyes történészek hamis állításai fennmaradnának, és ha a pontos adatok, amelyek ezeket megkérdőjelezik, a szertárakban zárva maradnának?

            Az volt a véleménye, hogy senki nem tulajdonít nagyobb jelentőséget ezeknek a munkáknak a román és magyar kutatók kivételével és ha ők egyetértenek abban, hogy ne elevenítsék fel a távoli múlt egyes problémáit, a vitás kérdéseket a ma megoldja, nem látja, hogy miért volna ok, s miért kellene bizonyítani olyan dolgokat, amelyekre ma nincsen szükség. A továbbiakban Köpeczi elmondta, hogy a XVII. századi Erdély történetében a munka azon magyarok számára, akik olvasták egyoldalú. Elhanyagolja az erdélyi fejedelmeknek azt az állandó törekvését, hogy megvalósítsák az egyesülést Magyarországgal és elfelejtik azt a tényt, hogy ők előnyben részesítették a török szuverenitást és a Portával való jó viszonyt azért, hogy olyan feltételeket teremtsenek, amelyek visszaszerzik és visszaállítják a magyarok által lakott területek függetlenségét az osztrákok ellen is.

            Azt válaszoltam, hogy Erdély történetének bemutatása a többi román tartományokkal együtt, valamint ezek szoros kapcsolata nem látom miért volna egyoldalú bemutatás. Teljesen normális, hogy Erdély történetét szoros összeköttetésben mutassák be Havaselvével és Moldovával épp a XVII. században. Ez az a század, amelyben a sok évszázados kapcsolatok jelentős fellendülést kaptak. Ekkor kezdődik meg kiemelt módon Erdély orientálódása Kelet és Dél felé, Moldova és Havasalföld felé, azokhoz a fejedelemségekhez, amelyekkel politikailag közös volt a sorsa. Ezeket a kapcsolatokat elhallgatta a reakciós polgári történetírás. Ha ezt most is hallgatás kísérné, ez azt jelentené, hogy szolidárisak lennének a reakciós, tudománytalan, a valóságnak meg nem felelő gondolatokkal, amelyeket ez a történetírás állított. Ezzel szemben a Din istoria Transilvaniei először leplezi le határozottan ezeket a reakciós gondolatokat. Úgy vélem, hogy a Din istoria Transilvaniei első kötete bemutatja a kizsákmányolt román és a magyar nép közös érdekegyesítési törekvéseit, aminthogy helyesen bemutatja a felszabadítási harcokat, a románok jogos törekvését, hogy egyesüljenek a más román tartományokkal. Ezek olyan valós tények, amelyeket elrejtettek a reakciós polgári történetírók. Ezeknek a realitásoknak a megismerése nagyon hasznos lehetne a magyar nép számára is.”

            A dokumentumot közölte a Andrea Andreescu, Lucian Nastasă és Varga Andrea szerkesztésében kiadott Minorităţi etnoculturale Mărturii documentare, Maghiarii din România (1956–1968) című kötet, amelyet 2003-ban jelentettek meg, Szász Zoltán és L. Nastasă bevezetőjével, a Román Munkáspárt Központi Bizottságának Levéltárából. II. köt. 671-675.

2. Előszó az Erdély történetéhez

1. A magyar és az egyetemes történet kapcsolatainak kutatása történettudományunk egyik jeles feladata. Múltunkat és mai helyzetünket nem lehet igazán megérteni anélkül, hogy ne ismernénk a bennünket körülvett vagy körülvevő szűkebb és tágabb világot. A magyar történetírás az elmúlt években törekedett arra, hogy Közép- és Kelet-Európa, de más európai régiók, sőt más kontinensek történetét is feldolgozza önállóan és kapcsolataink szempontjából. Ez a kifelé fordulás nemcsak ismeretbeli gazdagodást, hanem szemléleti változást is jelentett, szembefordulást azzal a provinciális bezárkózással, amely hosszú időn keresztül jellemezte a magyar historiográfiát, és táplálta a nacionalista köztudatot. A szélesebb történeti környezet tudományos megismerésének igénye és a közvélemény formálásának szüksége vezette azt a történész-munkaközösséget is, amely magára vállalta Erdély történetének megírását a legrégibb időktől napjainkig.

2. E terület történetének vizsgálata természetesen nem pusztán a környezet megismerésének igényével magyarázható, hanem azzal is, hogy Erdély története hosszú évszázadokon keresztül összefonódott a magyar nép történetével. A középkorban e tartomány a magyar állam része volt. A török függésében élő erdélyi fejedelemség külön állami léte a 16. és 17. században, a 17. század végétől 1867-ig pedig a Habsburgok fennhatósága nem jelentette a kapcsolatok megszakadását Magyarországgal. A 16–17. században a Magyar Királyság egyes részei Erdélyhez tartoztak, a népmozgalmak, a gazdasági és kulturális szálak végig összefűzték a határ menti területeket, s a királyi Magyarország és az Erdélyi Fejedelemség újraegyesítésére, meg-megújuló változatokban, századok során határozott törekvések jelentkeztek. 1848-ban az erdélyi országgyűlés kimondta az uniót Magyarországgal, igaz, a nem magyar nemzetiségek jelentős részének ellenzésével, de a két ország politikai egységének történeti tudata és a társadalmi haladás jegyében. 1867-től Erdély az Osztrák–Magyar Monarchia keretében Magyarországhoz tartozott, majd 1918-tól Romániához. 1940-ben Észak-Erdélyt Magyarország kapta meg a második bécsi döntésben, majd 1944 végétől ez a rész is ismét Romániához tartozik. A hatalomváltozások mind a mai napig nem szakították meg a kulturális és a személyi kapcsolatokat Erdély és Magyarország között.

Az Erdélyi Fejedelemségnek katonai, gazdasági és kulturális kapcsolatai voltak Moldvával és Havasalfölddel is. Míg Magyarország esetében etnikai szempontból a magyarság volt az összekötő kapocs, Havasalföldet és Moldvát illetően a románság. A modern polgári nemzeteszme megjelenése előtt az etnikai kapcsolat elsősorban a nyelvi-kulturális érintkezést segítette, magukat az állami viszonyokat nem befolyásolta. A 18. század végétől a nemzetállam koncepciójában már meghatározó tényező lett a románok lakta területek egyesítésének gondolata, megvalósítására azonban csak az Osztrák–Magyar Monarchia összeomlásakor kerülhetett sor.

Erdély harmadik nemzetisége, a szász, igyekezett a maga autonómiáját biztosítani, kihasználva a 17. század végétől a Habsburg-hatalom adta előnyöket mind a magyarokkal, mind a románokkal szemben, időnként a magyar–román ellentéteket is, de önálló állami létre nem törekedhetett. Kulturális szempontból elsősorban a protestáns német világ felé tájékozódott.

3. Erdély gazdasági és társadalmi fejlődését évszázadokon keresztül a feudális formáció makacsul megmaradó sajátosságai jellemezték. A kapitalista átalakulás későn kezdődött el, s elmaradt a magyarországihoz képest is, de megelőzte a román fejedelemségekét és általában a keletebbre és délebbre fekvő országokét. Az elmaradottság a különböző etnikumokat eltérő módon érintette. A nemesség, amelynek többsége magyar volt. igyekezett fenntartani kiváltságait, s a túlnyomó része elsősorban a magyarországi fejlemények hatására volt kénytelen elfogadni 1848-ban a reformokat. A szász polgárság, mely a középkorias jellegű városi fejlődésben járt elöl, a maga különállását igyekezett végig megőrizni, még pedig ugyancsak jórészt feudális keretek között. A jobbágyok egy része magyar vagy szász volt, de a románok idővel többségbe kerültek. A régebben megtelepedett telkes jobbágyok helyzete természetesen kedvezőbben alakult, mint a zselléreké vagy pásztoroké. Specifikus tényezőt jelentett a társadalmi fejlődésben a 16. században jobbágyi sorba süllyedt, a 17. században felszabadult, majd a 18. században határőri szervezetben katonáskodó szabad székely, valamint a 18. századtól a határőrvidéki román katona.

4. A gazdasági-társadalmi ellentétek Erdélyben éppúgy, mint Közép- és Kelet-Európa más részein, etnikaiakkal párosultak, s ezek a nemzeti ellentéteket jelentősen befolyásolták, annak ellenére, hogy a különböző etni­kumokhoz tartozó osztályok sorsa hasonló volt, és érdekeik közösek. A románok esetében ezeket az ellentéteket kiélezte az a tény, hogy az uralkodó osztályban a román etnikum aránya csekély volt, s még a 19. században is elsősorban az egyházi értelmiségből került ki. A jobbágyság román tömegei nemcsak általában az elnyomókkal, hanem a jórészt magyar uralkodó osztállyal találták szemben magukat, s ezért nemzeti tudatukat meghatározta a társadalmi ellentét is. Ez a kettős szembenállás már jelentkezett az 1784-es parasztfelkelésben, szerepet játszott az 1848–49-es szabadságharcban, s később, a 19. század végétől az Erdély Romániához csatolását óhajtó román nemzeti mozgalomban.

5. A 16. századtól Erdélyre a vallási sokszínűség volt a jellemző, ami egyben több kultúrát is jelentett; ezek egy része Nyugat- és Közép-Európához, más része Bizánchoz, Dél-, illetve Kelet-Európához kapcsolódott, az egyik esetben a Magyar Királyságon, a másik esetben a román fejedelemségeken keresztül. Az egyetemes katolicizmus, protestantizmus, ortodoxia határozták meg a magyar, román vagy szász kultúra jellegét, még ha a helyi sajátosságok differenciáló tényezőt jelentettek is, s vallás és etnikum nem mindig esett egybe. A magyarok körében a 16. század óta reformátusokat, katolikusokat, unitáriusokat egyaránt találunk, a románoknál a 17. század végétől görögkeletieket és görög katolikusokat, a németeknél lutheránusokat és katolikusokat.

A 18. század végétől a vallási elem a kultúrában háttérbe szorult, s a nyelvi-történeti mozzanat került előtérbe, amely lassan elnyomta az erdélyi államiság tudatát, és a fejedelemség határain túl élő, ugyanazon nyelvet beszélő népekkel való együvé tartozás érzését erősítette, a bármilyen vallású magyarokét a magyarországiakkal, a két különböző felekezethez tartozó románokét a Kárpátokon túliakkal.

6. A közép- és kelet-európai régióban a nemzeti államok kialakulása nemcsak a soknemzetiségű nagyhatalmak ellenállásába ütközött, hanem a szövevényes etnikai viszonyokba is. Az erdélyi magyar nemzeti tudaton belül társadalmilag retrográd és progresszív irányzatok egyaránt jelentkeztek. A progressziót gyakran lebéklyózták a nemzetiségi ellentétek, különösen akkor, ha ezek az adott állami keretben nem látszottak megoldhatóknak. A társadalmi haladás magyar képviselői nem mondtak le Magyarország és Erdély uniójáról, éspedig nemcsak nemzeti okok miatt, hanem azért sem, mert csak magyarországi elvbarátaiktól remélhettek támogatást társadalmi programjuk megvalósításához. A retrográd erők viszont éppen a „román veszélyre” hivatkozva igyekeztek védeni kiváltságaikat. A magyar haladás polgári demokratikus és később szocialista képviselői a románokkal és a németekkel való együttműködést keresték, de e törekvéseket a kelet-közép-európai nemzeti állami fejlődés keresztezte.

7. A román nemzeti tudat a 18. század végén jórészt az erdélyi román értelmiség, az ún. erdélyi iskola hatása alatt alakult ki, s a politikai program előbb az egyenlő jogok biztosítását tűzte ki célul a Habsburg-birodalom keretei között, majd egy olyan nemzeti állam létrehozását, amely az összes románok egyesítését hozza el. A román nemzeti program arra alapozhatott, hogy Erdély a 18. századra román többségűvé vált, és hogy a nemzeti kérdést összekapcsolhatta a társadalmi haladás követelésével. Ez azonban nem jelentette azt, hogy az erdélyi románság körében ne lettek volna a haladó mellett retrográd erők, amelyek szövetségeseket kerestek maguknak, éspedig nemcsak Erdélyben vagy a román fejedelemségekben, hanem Bécsben is. Az 1784-es parasztfelkelés vezetői II. Józseftől, a felvilágosult abszolutizmustól várták sorsuk megváltozását, nem számolván azzal, hogy a császár súlyos megtorlással védi meg a feudális rend nyugalmát. A román kiváltságosok többsége különben a maga részéről is elítélte a felkelést, s legfeljebb saját pozícióinak erősítésére használta fel magyar és szász társaival szemben. Az 1848–49-es erdélyi román mozgalom vezetői ugyancsak Bécshez fordultak, de most már megváltozott viszonyok között. A császári udvar az európai reakció egyik központja volt, a magyar szabadságharc pedig – minden belső ellentmondása ellenére – a kor nemzetközi közvéleménye szerint is a haladás zászlóvivője. Az ellentmondást a haladás román képviselői is felismerték, de a megegyezésre a kísérletek későn kezdődtek meg, a magyar kormány hibájából is, amely a nemzetiségi törekvéseket az egységes nemzetállam szempontjából ítélte meg. Az erdélyi román vezető körök 1849 után a bécsi abszolutizmusban kerestek támaszt, s ezzel maguk is hozzájárultak a nemzeti ellentétek élezéséhez.

8. Az 1867. évi osztrák–magyar kiegyezés után a magyar uralkodó osztály meg akarta akadályozni a román etnikum politikai túlsúlyra jutását és főleg az egyesülést a Román Királysággal, s ezért elnyomó nemzetiségi politikát folytatott, a liberális elvek mindinkább háttérbe szorultak a kormányzásban. Ezzel a politikával szemben jogosan lépett fel az erdélyi román vezető réteg, amely a már említett okok miatt maga mögött tudhatta a paraszti tömegeket is. A magyar és román progresszió a századvégtől leginkább az erősödő erdélyi munkásmozgalomban találkozott, s együttműködésük fennmaradt a két világháború között is, amikor nem a magyar, hanem a román uralkodó osztály elnyomása ellen kellett küzdeniük. 1918-ban az Osztrák–Magyar Monarchia összeomlása után a polgári demokratikus forradalom új helyzetet teremtett a nemzetek egymáshoz való viszonyának alakításában. 1919-ben a Magyarországi Tanácsköztársaság a nemzeti állammal szemben alternatívát ajánlott, a tanácsköztársaságok szövetségét, de a nemzetközi erőviszonyok és a nemzeti ellentétek meghiúsították e terv megvalósítását.

9. Amikor 1920-ban a trianoni békeszerződéssel Erdélyt a Román Királysághoz csatolták, a román uralkodó osztály, az egységes nemzeti állam ideológiájából kiindulva, a nemzetiségi kérdést az asszimilációs politika útján akarta megoldani. Magyarország uralkodó osztálya pedig – teljesen anakronisztikus módon – a soknemzetiségű, a feudális vonásokat őrző „történeti” magyar államot akarta feléleszteni, saját fölényének biztosításával. A magyar és román nacionalizmusnak ez a szembenállása megkönnyítette a hitleri Németország számára a két ország leigázását és egymással szembeni kijátszását. A második világháborút lezáró párizsi békeszerződés megerősítette a nemzeti állam koncepcióját Közép- és Kelet-Európában, a szocializmus azonban elvileg újszerű viszonyokat tett lehetővé a megváltozott társadalmi berendezkedésű államok között, és ennek folytán új lehetőséget teremt a nemzetiségi kérdés rendezésére is.

l0. Erdély harmadik etnikuma, a szászság, amely nem számíthatott arra, hogy külön államot hozzon létre, a dualista monarchiában szembe találta magát a magyar uralkodó osztály fölényre törekvő politikájával, s 1918 után elfogadta Erdély Romániához való csatolását. A hitleri Németország a szászokat és svábokat saját expanziós céljaira is felhasználta, ami sokak kitelepülését vagy elvándorlását vonta maga után, s ez Erdély etnikai képének lényeges változásához vezetett.

11. Erdély különleges figyelmet érdemel az egyetemes és regionális művelődéstörténet tanulmányozása szempontjából is, hiszen egyszerre példája a különálló fejlődésnek és a határokon kívüli nemzeti kultúrákkal való szoros kapcsolatnak. Közismert, hogy 1526 után a magyar kultúra a központi területekről jórészt a középkori állam széleire szorult, így Erdélybe is. A 16. és 17. században ez a terület a magyar kultúra egyik fellegvára lett, és hatott az egész magyar művelődés fejlődésére. A reformáció magyar irodalma, a történeti és a memoárirodalom, az erdélyi népi irodalom és művészet az egyetemes magyar fejlődés része. A 19. században nem lehet magyar irodalomról beszélni Jósika Miklós, Kemény Zsigmond vagy Gyulai Pál; magyar tudományról a két Bolyai, Kőrösi Csoma Sándor, Szilágyi Sándor, Brassai Sámuel említése nélkül. 1918 után Erdélyben sajátos magyar kulturális élet alakult ki, amelyet meghatároztak a romániai gazdasági, társadalmi és kulturális viszonyok, de amely kapcsolatban állt az egyetemes magyar kultúra fejlődésével, s olyan alkotókat adott, mint Tamási Áron vagy Dsida Jenő. A mai romániai magyar kultúra közvetíti nemcsak az erdélyi, hanem a romániai valóság képét is, és ilyen módon híd szerepét játssza a két ország szellemi élete között.

12. Ami az erdélyi román kulturális fejlődést illeti, az – mindenekelőtt a 19. század első felében – meghatározó volt az egyetemes román kultúra szempontjából. Az erdélyi iskola történettudományi és nyelvészeti munkásságával alakította ki a modern nemzettudatot. A dákoromán kontinuitás elmélete a „történeti jog” tételének felhasználásával hozzájárult az összes románok egyesítését szolgáló politikai program kidolgozásához. A nyelv latin eredetének tudatosítása elősegítette nemcsak a nemzeti tudat erősítését, de a nyelv és az írásmód megreformálását és az anyanyelvi kultúra fejlesztését is. Az erdélyi románság nagy szerepet játszott a 19. század végén és a 20. század elején az új román szépirodalom kialakításában. A prózában elég Slavici, Agîrbiceanu vagy Rebreanu, a költészetben pedig Goga vagy Blaga nevét említeni. A mai erdélyi román írók, művészek, tudósok hozzájárulása a román kultúrához jelentős, bár a helyi sajátosságok ma talán kevésbé érvényesülnek, mint 1945 előtt.

13. Az erdélyi szász kultúra művelődéstörténeti jelentőségét a reformáció, s főleg Honterus tevékenysége emelte ki. Később a szász értelmiség a német tudományossággal tartott élénk kapcsolatokat. A 20. század elején az egész német nyelvű kulturális világ felfigyelt a szász szépirodalom és a művészetek sajátos fejlődésére, történetírásukra.

14. A különböző kultúrák közt a századok során kapcsolatok alakultak ki. A hitújítás hatott minden etnikum nyelvi-kulturális fejlődésére, még a görögkeleti románokéra is. A különböző nemzetiségű értelmiségiek együttműködése a 18. században, sőt még a 20. század elején is egyik jellemző vonása volt az erdélyi életnek. A nemzeti ellentétek élesedésével a kapcsolatok meglazultak, de azok az erőfeszítések, amelyeket a haladó mozgalmak fejtettek ki az együttműködés érdekében, nem lebecsülhető eredményeket hoztak, s ma is folytatható hagyományt jelentenek.

15. Erdély történetét megírni nem könnyű dolog. Az írásbeliség előtti korokra a régészeti leletek és a helynevek adnak bizonyos eligazítást, de ezek nem elégségesek arra, hogy rekonstruáljuk a gazdasági, társadalmi és főleg az etnikai viszonyokat. Csak a római hódítás idejétől kezd erőteljesebben tisztulni a kép. Külön problémát jelent a kora középkor, elsősorban a népvándorlás korának története, amely a feltevések széles körét teszi lehetővé az Erdély területén élő népek etnikai hovatartozását és megtelepedését illetően. Éppen emiatt feldolgozásunk a kritikailag megrostált egykorú írott források nyújtotta történelmi kereteket töltötte ki konkrétumokkal, ellenőrzött, valóságos régészeti leletekkel. A magyar honfoglalást követő első századok történeti anyaga is gyér, csupán a 13. századtól kezdve építhetünk okleveles adatokra. A későbbi korok megismerése szempontjából nehézséget jelent a gazdaság-, a társadalom- és a művelődéstörténeti kutatások egyenetlensége, viszonylagos elmaradottsága. Ez azt is jelenti, hogy e vállalkozás munkatársai nemcsak feldolgozott forrásanyagra és tanulmányokra támaszkodtak, hanem ahol lehetőségük volt, igyekeztek maguk is alapkutatásokat végezni a hiányok pótlására.

Megfelelő adatok és feldolgozások hiányában nem vállalkozhattunk arra, hogy 1918 után is részletes történeti összefoglalót adjunk: meg kellett elégednünk egy kitekintéssel, amely összefoglalja a gazdaság, a társadalom, a kultúra, az etnikai helyzet fő fejlődési jellegzetességeit.

Erdély történetét úgy írtuk meg, hogy mind a három etnikum sorsát és a közöttük lévő kapcsolatok alakulását igyekeztünk figyelemmel kísérni. A magyar mellett a román és szász történészek munkáira is támaszkodtunk. A feladatot nem könnyítette, hogy a különböző nemzetek történészei eltérő nézeteket fogalmaztak meg olyan kérdésekről, mint az egyes etnikumok kontinuitása, Erdély államiságának jellege a különböző periódusokban, állam és etnikum viszonya a történelem során; az osztályharc és a nemzeti függetlenségi harc összefüggése a régióban és egész Európában, a soknemzetiségű és a nemzeti állam helye és szerepe.

A szerzők kutatásaik alapján kialakított egyéni véleményt mondanak el, a szerkesztés pedig nem is törekedett arra, hogy nézeteik mindig és mindenben egyezzenek. Így eltérnek a vélemények a magyar honfoglalás korabeli népesedési, etnikai viszonyokról, a magyarság letelepedésének irányáról és arányairól. Általában is elmondható, hogy a 18. századig nem állnak rendelkezésre megfelelő statisztikai adatok, amelyek a román, magyar és szász lakosság létszámát és egymáshoz viszonyított arányát pontosan tükröznék. Ezért a szerzők inkább csak becslésekre tudtak támaszkodni, amiből az is következik, hogy az egyes korszakok közötti etnikai változásokat sem tudták részletesebben meghatározni. Különböznek a nézetek az Erdélyi Fejedelemség gazdasági gyarapodásának méreteiről a 17. században. Mutatkozik véleménykülönbség a magyar és román progresszió lehetőségeinek megítélésében a 19. és a 20. században. 1867 után a politikatörténet egyébként érthető túlsúlya háttérbe szorítja a művelődési törekvések bemutatását, ami felfogásbeli különbséget is mutat az előző részekhez képest. A művelődéstörténet egyes jelenségeit vagy személyeit különböző arányokban, terjedelemben mutatják be az egyes szerzők, a vitakérdéseket az irodalomban jelzik.

Mégsem a véleménykülönbségek jellemzik a munkát, hanem a szerzőknek az a közös szemlélete, hogy a történelmi tényeket kell tekintetbe venni, és a történetiség jegyében, tehát az adott kor körülményeinek figyelembe vételével kell elemezni és értékelni. Elvetnek minden olyan redukcionizmust, amely a legrégibb időktől kezdve az etnikai tényezővel próbálja magyarázni a történelmi folyamatokat, vagy egy olyan finalizmust is, amely a 20. századból kiindulva akarja meghatározni a régebbi korok jellemzőit és az azokon átnyúló tendenciákat. Szemléletünket a történeti materializmus alapkategóriáinak alkalmazása jellemzi, miután meg vagyunk győződve arról, hogy a történelem elsősorban a társadalmi haladás és az ezzel szemben fellépő erők küzdelmeinek története, még ha ezek a küzdelmek szoros kapcsolatban vannak is a különböző etnikumok, népek és nemzetek fejlődésével, s a 18. század végétől a nemzet, a nemzeti állam kialakulásával fonódnak össze. Alapállásunkat meghatározta az a relatív történelmi optimizmus is, amely feltételezi, hogy az új társadalomfejlődés hozzá tud járulni a szocialista nemzetek kialakulásához, az egykor szemben álló nemzetek közeledéséhez és együttműködéséhez. Örömmel üdvözölnénk annak lehetőségét is, ha e változás nyomán román, szász és magyar történetírók együtt írnánk meg Erdély történetét, és együtt mondanánk el azt, ami közős és eltérő népeink fejlődésében és ennek megítélésében.

Megjelent: Erdély története, I. köt. Budapest, 1986.

3. Az Erdély történetének visszhangja

A megjelenést követő első szakmai konferenciát 1987 októberében Debrecenben tartották, ahol 28 történész mondta el véleményét és tett kiegészítéseket. Néhányan bírálták, hogy a kiadvány nem foglalkozik a román etnogenezissel és hogy túl rövid az 1918 utáni kitekintés. Ellentétes vélemények alakultak ki a magyarok erdélyi letelepedéséről. Szóvá tették, hogy nem világos a középkori erdélyi vajdaság szerepe. Bővebben fejtették ki az erdélyi fejedelemség és a török Porta közötti kapcsolatokat. Bemutatták Kossuth nézeteit a nemzetiségi kérdésről. Megállapították viszont, hogy a magyar politikai pártok 1867 után sem foglalkoztak ezzel érdemben. Ismertették a Károlyi- és a Jászi-féle nemzetiségi politikai elképzeléseket és kritikusan méltatták 1945 után a Groza-kormány magyar politikáját. Többen kifogásolták, hogy a kötetek írásában erdélyi magyar történészek nem vettek részt, ami persze az adott helyzetben érthető volt. (Tanulmányok Erdély történetéből. Szakmai konferencia Debrecenben, 1987. október 9–10. Szerkesztette Rácz István, Debrecen, 1989.)

A magyar emigráció szívesen fogadta a kiadványt, még ha bizonyos fenntartásai is voltak. Illyés Elemér, aki Erdély történetével sokat foglalkozott, a következő megállapítást tette: „Régóta vártunk ilyen nemzetközi szintű, nagyméretű munkára, amelyet nemcsak időszerűsége, de elsősorban tudományos megalapozottsága, ismeretközlő értéke és tárgyilagos hangvétele emel minden eddigi vállalkozás fölé. Tettnek lehet tekinteni.” (Új látóhatár, 1987. 3. szám.).

Várni lehetett, hogy a román politika és történetírás éles bírálatban részesíti a kiadványt. Először a politika mozdult. 1987. február 27-re összehívták az ún. Nemzetiségi Tanácsot, ahol a nem szakértők is úgy bírálták Erdély történetét, hogy azt nem olvasták és előre elkészített szövegek alapján nyilatkoztak. Itt Ceauşescu kiállt a dák kontinuitás elmélete mellett, szólt a törökök elleni román–magyar együttműködésről, kijelentette, hogy a nemzetiségi kérdést megoldották Romániában és a könyvről azt mondta, hogy „történelemhamisítás”, amely megzavarja a két szocialista ország közötti egyetértést.

Ezt követte a történészek megnyilvánulása. A Times 1987. április 7-én egy fizetett hirdetést jelentetett meg, amely azt állította, hogy a könyv megjelenésével „a Magyar Tudományos Akadémia égisze alatt történelemhamisításra került sor.” Ugyanezzel a címmel jelent meg Şt. Pascu akadémikus, M. Muşat és Fl. Constantiniu tollából egy angolul is kiadott szöveg, (A Consciensious Forgery of History of Transylvania under the Aegis of the Hungarian Academy of Sciences Romanian News Agency, é. n.), amely felsorolta a román történetírás nézeteit a dáko-román kontinuitásról, az önálló erdélyi vajdaságról, Mihály vajda nemzeti törekvéséről, az 1848–49-es román felkelés jogosságáról a magyar szabadságharccal szemben, a magyar elnyomásról az Osztrák–Magyar Monarchiában s ehhez Marx, Lenin, Tolsztoj és Björnson idézeteket hoztak. A trianoni békeszerződést az erdélyi románság elhatározásaként értékelték, Észak-Erdélyben 1940 és 1944 között a magyarok elnyomását és a zsidók elhurcolását emelték ki, végül kimondták, hogy Romániában megoldották a nemzetiségi kérdést. A kiadványt „revizionista, soviniszta, a Horthy-idők magyar történetírását idéző megnyilvánulásának” tartották.

A román emigráció elítélte ugyan a kommunista rendszert, mint olyan diktatúrát, amely egyszerre üldözi a románokat és a magyarokat, de jórészt kiállt a román történetírás már említett tézisei mellett.

A Times fizetett hirdetése után a Times Literary Supplement szükségesnek tartotta, hogy 1987. október 2-i számában szakmai véleményt is közöljön Norman Stone, akkori oxfordi professzor tollából, amely méltatta Erdély kulturális örökségét, bemutatta lakosságának demográfiai összetételét és vallási megoszlását. Úgy ítélte, hogy a XVII. században túl sok a katonai és diplomáciatörténeti adalék, kifogásolta, hogy a XIX. század viszonylag kisebb szerepet kapott benne valós jelentőségénél, és hogy 1918 után a kulturális kérdéseken kívül csak rövid kitekintést ad. Nem fogadta el a dákó-román kontinuitás elméletét, szerinte a románok a Balkánról jöttek be Erdélybe és ezt adatokkal dokumentálta. Szólt 1867 után a magyar–román kiegyezési kísérletekről és a kétfajta nacionalizmusról. Kifogásolta azt a megállapítást, hogy Romániában megoldották a nemzetiségi kérdést és felsorolta a Ceauşescu-rendszer magyarellenes intézkedéseit. A politikusok és történészek álláspontját „Over-Reactionnak” nevezi és következőt állapítja meg: „These three volumes are undeniably scholarly approach: with an impeccable list of sources in various languages and grasp of difficult techniques in archeology or the interpretation of place-names.” (A három kötetben mindenekelőtt a tudományos megközelítés uralkodik: a különböző nyelvű források hibátlan listájával, a régészet nehéz technikájával vagy a helynevek értelmezésével.)

A német szaksajtó véleményét G. G. Seewann fejtette ki a Südost-Forschung 1988. november 7-i számában, ahol kritikai megjegyzések mellett a következőket emeli ki: „Damit ist die Arbeit nichtnur zu irgendeiner ungarischen, sondern überhaupt zu modernsten und dazu bisher ausführlichsten Gesamtdarstellung der Geschichte Siebenbürgens gediehen.” (Ez a munka nemcsak a magyar, hanem általában a legmodernebb és eddigi legremekebb összefoglalója Erdély történetének.)

1992 novemberében a Párizsi Magyar Intézetben vitát rendeztünk a könyvről francia, magyar és román történetírók részvételével. A beszélgetést J. Le Goff, a középkor ismert történésze vezette és részt vettek benne G. Castellan, J. Bérenger és St. Rosié, román részről Gh. Cipăianu, a kolozsvári Történeti Intézet helyettes igazgatója, I. A. Pop és Fl. Constantiniu, aki Pascuval együtt aláírta a már említett Times állásfoglalást, magyar részről Barta Gábor, Miskolczy Ambrus és jómagam. Elmondtuk célkitűzéseinket, hangsúlyozva munkánk szakmai, objektív és vitára inspiráló jellegét. A román történészek kitartottak a dáko-román kontinuitás elve mellett, elítélték a román „mozgó őshaza” gondolatát és ezzel együtt nagyra értékelték Anonymus krónikáját. Azt állították, hogy a román népet alacsonyabbrendűnek tartjuk, mert többségük pásztorkodással foglalkozott. Az 1848–49-es román felkelést a magyar elnyomás elleni mozgalomnak értékelték. A trianoni békeszerződést „népi döntésnek” fogták fel. Bár bizonyos pontokon elismerték, hogy a munka a múlthoz képest előrehaladást jelent, idézték azt a szerintük francia, Le Goff szerint olasz mondást: „plus ça change, plus ça reste, la męme chose”, tehát nem változtattunk a régi magyar történetírás tézisein. A francia történészek nem foglaltak állást a kontinuitás kérdésében, miután ezzel nem foglalkoztak, de egyetértettek abban, hogy tovább kell folytatni a kutatást és a vélemények szembesítését. Elítélték azt az állítást, hogy a román népet a pásztorkodás miatt alacsonyabb rendűnek tartanánk és a franciák között voltak olyanok is, akiknek ősei pásztorkodással foglalkoztak. A francia résztvevők hangsúlyozták, hogy a trianoni békeszerződést az Antant döntötte el és csak ezután született a román történészek által említett „népi döntés”. A vita elnöke felhívta a figyelmet a történetírás felelősségére a tények feltárásában, értékelésében és arra a hatásra, amely a közvéleményt befolyásolja.[1]

Az Erdély történetének rövidített német, francia és angol változatát Budapesten jelentettük meg 1990-ben, 1992-ben és 1994-ben. A három kötet angolul 2001-ben és 2002-ben látott napvilágot (1920-ig tárgyalja az eseményeket) az amerikai Columbia Egyetem kiadójánál Király Béla szerkesztésében.

Azóta különböző részlettanulmányokat közöltek a román, szász és magyar történészek, főleg a XIX. századi Erdélyről. Megjelent a román történészek tollából egy összefoglaló munka is.[2] Ez is azt bizonyítja, hogy a vita tovább folyik a román és magyar történészek között.[3]

Megjelent: History of Transilvania. Bevezető, I. köt. Columbia University 2001.



[1] A vitáról összefoglalót adtam a Magyar Tudomány 1993. 5. számában.

[2] Transilvania I. és II. kötet, Cluj-Napoca, 1997, 1999.

[3] Erdély történetének visszhangját a 2001-ben megjelent angol kiadás I. kötetében írtam. Szerzőink közül Barta Gábor, Bóna István, Makkai László, Mócsy András, Trócsányi Zsolt itt hagytak bennünket. Fájdalmasan búcsúzunk tőlük.