Csalódott balkániak

Garde, Paul: Les Balkans désenchantés. = Politique internationale, 109. no. 2005. 363–385. p.

(A szerző Balkán-szakértő, nyelvész. A Provence-i Egyetem emeritus professzora, de tanított a Yale-en, a Columbián, és a genfi egyetemen is.)

Az 1990-es évekre a nyugat-európai országok, és az Egyesült Államok életminősége olyan látványosan különbözött már, hogy a kelet-európaiak szemében egy egységes „Nyugat”-ként tűntek föl. Szabadságot, demokráciát, jólétet, békét tulajdonítottak neki. Az Európai Közösségekbe való integráció a NATO-tagság kiegészítését jelentette a számukra. Franjo Tudjman elnök halála után (1999 dec.), és Slobodan Milošević választási vereségét követően (2000 okt.) új, a szélsőséges nacionalizmusnak hátat fordító vezetői lettek Horvátországnak, illetve Szerbiának: Stipe Mesic Zágrábban, Ivica Racan Belgrádban, illetve a koalíciós miniszterelnök, Zoran Djindjic. Még Boszniában is a kevésbé szélsőségesek kerültek hatalomra. Egy 2005-ös párizsi konferenciát „Montenegró az euró-atlanti integráció felé” címmel rendeztek meg, ami valahogy az eseményektől való lemaradást jelezte. A XXI. század hajnalán a balkáni államok a „Nyugatnak” legalább két nagy meghasonlását figyelhették meg.

Az elsőt a 2001. szeptember 11-i támadások hozták, melyek következtében – úgy tűnt – a nemzetközi közösség nyugati irányba tömörül. Még a Koszovó esetében oly hallgatag, csecsenekkel viaskodó Oroszország is kilépett passzivitásából a terrorizmust elítélendő. A nagy összhang 2002–2003-ban tört meg, amikor az Egyesült Államok új célpontot talált: Irakot és Szaddám Husszeint. Ekkor a „Nyugat” két táborra szakadt: Washington-London-Róma állt az egyik, Párizs-Berlin-Ottawa a másik oldalon (Moszkva is inkább ez utóbbi felé húzott). Nem akadt állam a planétán, amelyik ne érzékelte volna az ellentmondások tömkelegét. Ez volt az évszázad első nagy szkizmája.

A második, kevésbé hangos, ám annál ravaszabb 2005. május-júniusában következett be, és csak a kontinenst érintette. Ekkor az Európai Közösségek két alapító államában, Franciaországban és Hollandiában nemet mondtak a huszonötök kormányai által már aláírt, több helyütt ratifikált Alkotmányra. Ebben az esetben nem rajzolódtak ki olyan jól az erővonalak, de a tagállamokon belül mindenütt érzékelhetőek a Közösségek kontra nemzeti érdekek mellett voksolók. Látszólag nem változott semmi, hiszen nincs jogi alapja a közös döntéshozatalnak, de a hasadék érezhetően mélyül azóta is.

Egyik szkizma sem területi, vagy gyarmati jellegű, hanem inkább gazdasági. A balkáni népek, melyek az előbb említetteket olyan ügyesen kihasználták riválisaikkal szemben, most meglehetősen tanácstalanok.

A köztársaság, mint államforma, a NATO mint szervezet szépnek tűntek a kommunizmus időszakában. Az iraki invázió kezdetén, 2003 elején Washington politikáját támogató nyilatkozatot íratott alá nyolc európai, közöttük három felvételre váró – közöttük Magyarország – országgal. Egyetlen balkáni állam sem csatlakozott hozzájuk akkor. Csak egy héttel később, február 5-én írták alá a tartalmában hasonló, ún. vilniusi Deklarációt. Horvátország – formális csatlakozása ellenére elutasított minden gyakorlati segítséget. Az 1999-ben a NATO által bombázott Szerbia nem írta alá a Deklarációt. Bosznia-Hercegovina sem. Ezek az államokat egyébként a NATO előszobájának számító „Partnerség a békéért” programba sem vették föl. Az aláíró államok közül az európai fölvételre áhítozó Bulgáriának és Romániának Chirac elnök kifejtette, hogy „ha csökkenteni akarják felvételi esélyüket, keresve sem találhattak volna jobb eszközt…” – azaz mintha Európába Amerikán keresztül vinne az út…

Tény, hogy a volt szovjet érdekszférába tartozó államok közül elsőként az EK-ba belépő Kelet-Németországnak könnyebb dolga volt, hiszen nem sokat kérdeztek tőle. Ma, a belépni szándékozó Horvátországnak 4000 rubrikából álló kérdőívet kell kitöltenie. Annak idején Brüsszel – lehetséges belépőként - még csak az ún „nyugat-balkániakkal” számolt. A 90-es évek végére újabb kritériumokat kellett tehát a felveendők elé állítani: a 2000-ben, Zágrábban tartott csúcson fogalmazták meg, hogy a belépő országnak egyszersmind a regionális együttműködésben is részt kell vennie, azaz a tegnapi ellenséggel működjön együtt. Továbbá az 1995-ös daytoni megállapodásokból származóan, a háborús bűnösökre (akik inkább nemzeti hősnek számítanak szerb, vagy horvát környezetükben) vonatkozó teljes nemzetközi együttműködési kötelezettséget írja elő.

2004 óta már csak az ún. balkáni országok „állnak sorba” az EK-beli fölvételükre várva. Mint tudjuk, elsősorban gazdasági, és politikai követelményeket támasztanak velük szemben. Románia, Bulgária és Horvátország belépését 2007-re tűzték ki. Macedónia már kérte (2004), Albánia, Bosznia-Hercegovina, Szerbia-Montenegró pedig még nem is kérték felvételüket az Európai Közösségekbe. Ide kívánkozik, hogy a francia alkotmány 2003. március 17. óta a köztársasági elnököt is függővé teszi a népszavazás eredményétől a felveendőket illetően, leszámítva a 2004. július 1. előtt az Európa Tanács által már eldöntött felvételeket. Nemcsak a „sorban állókról” (Albánia, Bosznia-Hercegovina, Szerbia-Montenegró, Macedónia) van most itt szó, hanem Törökországról is.

A csatlakozott, illetve a felvételre váró kelet-európai országok mindegyikében két erős belpolitikai vonal érzékelhető: a leginkább „európaiak” a legkevesebb nemzeti érzéssel, illetve az ún. nemzetiek, csekélyebb lelkesedéssel az Európai Közösségek iránt. További tény, hogy ahol ortodox, nemzeti egyház működött korábban, ott a kommunisták is nacionalisták lettek (Románia, Bulgária, Szerbia), és gyakran együttműködnek a jobb oldallal. Másutt – a Balti-államokban, Lengyel-, Cseh-, Magyar-, Horvátországon, Szlovéniában – a nemzeti érzés mindig a baloldali kommunista rezsim ellenében létezett. Ma azonban a nemzeti elkötelezettség nemcsak a szélsőjobb sajátja, lásd Litvániát, Lengyel-, vagy éppen Magyarországot. Az ortodox országok közül csak Bulgáriában tudott modernizálódni a régi kommunista párt. A vegyes vallású államokban, mint Bosznia, Macedónia, Albánia a bal oldal úgy ahogy demokratizálódott, de a jobb oldal alig, vagy egyáltalán.

Az EK két alapító állama által mondott ’nem’ az európai alkotmányra érdekes helyzetet teremtett. A csatlakozásra váró államokban ugyanis évek óta hangoztatták, hogy tanúsítsanak több toleranciát, demokráciát és hagyjanak alább nemzeti önérzetük emlegetésével. Most, hogy kiderült, nem tudnak vagy akarnak több áldozatot hozni Nyugaton az EK-ért, a Balkán is kevesebb áldozatot kész hozni a belépésért. Úgy érzik (pl. a horvátok), hogy felesleges erőfeszítéseket tenniük, ha a tárgyalások úgyis kudarccal végződnek majd. Horvátország felvételével kapcsolatban a nyugati döntéshez hozzájárult, hogy Ausztria pl. kijelentette, Törökország fölvételét eleve megvétózza, ha a horvátokat ejtik. De a Hágai Nemzetközi Törvényszék is kedvező jelentést adott ki a háborús bűnösök ügyében történt horvát együttműködést illetően.

Bosznia abban a paradox helyzetben van, hogy noha 44%-uk bosnyák, akiket Radovan Karadzić üldözött, nem tudják őt előállítani a nemzetközi törvényhozás számára, ezért felvételük az EK-ba szóba sem jöhet. Persze gazdasági oka is van elégtelen felvételi helyzetüknek.

Szerbia útja Európába még nagyon hosszúnak látszik. A Milošević által 2000-ig vezetett ország folytonosan háborúzott, a privatizáció ezért is lassan haladt, inkább a maffia virágzik ma is. 2000 és 2003 között a Djindjic-féle baloldal, majd Kostunica koalíciója sokat vitatkozott a nacionalizmus kérdésén. Noha sok háborús bűnöst átadtak Hágának, Ratko Mladic tábornok például, aki etnikai tisztogatásokat hajtott végre Srebrenica térségében, mind a mai napig szabadon él és mozog Szerbiában. Az államnak ezen kívül rendezetlen területi kérdései vannak Montenegróval és Koszovóval.

            2002-ben, erős EK-beli nyomásra megalakult Szerbia és Montenegró Államközössége – ezt az alakulatot fogadná el mind a mai napig Európa. Együttélésük azonban nehézkesnek bizonyult, mert különböző pénznemek voltak a két helyen forgalomban. Valamint két nem kommunista párt vetélkedik Montenegróban, és egyikük teljes függetlenséget követel. Gazdasági helyzetük gyenge, melyet ráadásul a maffia ural, és a korrupció minden válfaja.

Koszovó voltaképpen nem is állam. Talán Belgrádon keresztül kérhetné felvételét az EK-ba. Határvitái vannak. Ha államnak fogjuk föl, akkor a térségben a legszegényebb, a munkanélküliség a legmagasabb, az anarchia a legerősebb, a kisebbségek sorsa bizonytalan, főleg a 2004. márciusi szerbellenes pogrom óta. Jó példával jártak viszont elöl, amikor miniszterelnökükről kiderült, hogy háborús bűnnel vádolják, aki azonnal lemondott tisztségeiről, és megjelent Hágában.

Macedóniában az ortodox államra jellemző a képlet: két nagy párt van színen, a volt kommunista, most szocialista párt, és egy nacionalista jobb oldali párt. Az állam kétharmada szláv macedón, egyharmada albán. Koalícióban azonban mindig tudnak találni megfelelő albán partnert a macedón pártok. Viszonylag későn tört ki a háború náluk, és ritka módon, diplomáciai egyezséggel zárult 2002-ben Ohridban. Helyreállították így az interetnikus kapcsolatokat, és jó kapcsolatba került szomszédaival. A Balkánon fölzárkózott Horvátország mögé, noha komoly gazdasági bajokkal küzd. Amit Európától leginkább mégis remélnek, az az enklávé feloldása Görögország viszonylatában.

A balkáni államok várakozása az EK-ba való felvételre tehát a legkülönbözőbb körülmények és feltételek közepette zajlik. A nacionalisták akár ellenzékben, akár kormányon legyenek is, ugyancsak érdeklődve várják az események kibontakozását, és lesik az alkalmat, amikor megkérdezhetik, „mire jó ez az egész?”. Ha az EK elveszíti koherenciáját, nevezetesen, ha cselekvési terének egy részétől megfosztják, ha egyre nehezebbé válik az új országok bekerülése, akkor tulajdonképpen miért kell elfojtani a nemzeti büszkeséget? – teszik föl a kérdéseket. Ezekre a kérdésekre azonban készen áll a nyugatiak válasza, mégpedig az, szükséges, hogy legyenek hasonlóságok a tagállamok között. A vita egyébként még alig kezdődött el. Nem tudni, hogy milyen méretűvé válik, és milyen eredménnyel? Az azonban bizonyos, hogy az EK minden kormánya és népe felelősséggel tartozik a kontinens dél-keleti felének jövőjéért.

Kakasy Judit