A csíksomlyói búcsú vallási és etnikai vonatkozásai

Prinz, Clemens: Die Pfingstwallfahrt in Schomlenberg – Religiöse und ethnische Aspekte einer ungarischen Wallfahrt in Rumänien. = Ungarn-Jahrbuch – Zeitschrift für interdisziplinäre Hungarologie. 27. Bd. 2004. 113–152. p.

Egyetemi diplomadolgozat (Bécs, 2001) közlésére vállalkozott (rövidített formában) a müncheni „Magyarország-évkönyv”. Szerzője a régebbi és újabb magyar szakirodalom (Bárth János, Barna Gábor, Boros Fortunát, Fodor Sándor, Tánczos Vilmos) mellett a csángó búcsújárók körében szerzett személyes tapasztalatai tükrében méri fel Csíksomlyó pünkösdi szentesbúcsújának világát mint még eleven hitéleti – társadalmi – néprajzi hagyományt, és mint magyarságpolitikai jelentésű eseménykört. Német nyelven bizonyosan hézagpótló az egybefogott áttekintés a csíki ferences-jelenlét (a római katolicizmus legkeletibb bástyája), a Mária-kultusz és a búcsújárás történeti fordulóiról (szorongattatás az erdélyi reformáció idején, ellenreformációs megújhodás stb.) és jelenéről. Szó van Erdélyen kívüli magyar kegyhelyekről, a Mária-kultuszról általában, a csíksomlyói kultusz  folklorisztikus rögzüléséről, pogány eredetű ragadványairól („Babba Mária” – Daczó Árpád L. kutatásai tükrében), a szűzanya-szobor kérdéses eredetéről (Moldvából?). A saját tapasztalatú élmények előadása a személyes elkötelezettség hitelével szól. A hagyomány rendszerváltás utáni újjáéledésével kapcsolatos mondandó talán a magyar olvasói tájékozódás számára is hasznosítható.

A somlyói búcsú hitéleti és társadalmi, közösség-erősítő jelentéstartalma a kezdetektől egymás párhuzamában érvényesül. A kisebbségi-etnikai tartalom, amely a régi országhatár évszázadaiban a Kárpátokon túli csángó résztvevő kör szempontjából részben már hozzákapcsolódott ehhez, Trianont követően vált átfogó elemmé. A dolgozat (vagy legalább is a közölt szövege) történeti áttekintéséből, sajnos, kimarad a kisebbségi végvárrá lett Csíksomlyó korai, két háború közötti korszaka. Annál nagyobb teret kap a második világháború utáni s végül a rendszerváltozást követő helyzet. A háború utáni első búcsúra 1946-ban kerülhetett sor, rekordméretű – több mint 120 ezres – részvétellel (Tánczos V. nyomán közölt adat), amivel hosszú időre egyben az utolsó nagy búcsúnak is bizonyult. 1949: az utolsó legális szervezés mellett lebonyolított alkalom (80 ezer feletti résztvevő), amiből azonban a csángók már kimaradnak: zarándoklatukat a hatóságok megakadályozzák. Az ezévi búcsú eseményei közé tartozik Márton Áron püspök letartóztatásának meghiúsulása a jelenlévő tömeg jóvoltából (bár ez csupán rövid haladékot jelentett). 1950-től – a diktatúrában, a szűkebb környékből néhány ezernyi résztvevővel, félillegális keretek között lappang tovább a hagyomány, az évtized végétől apránként valamelyest mégis bővülő formában. A korlátozás fő vesztesei: a csángók. Az erdélyi katolikusok 1990-ben, a diktatúra bukásával rendezhették meg újra az első szabad búcsút, melynek felfokozott ünnepélyességét a politikai és vallási felszabadulás jövőbe vetett hite adta. Ettől kezdve válik a csíksomlyói búcsú évről évre egyértelműbben összmagyar (1994-ben már 400 ezres vonzású) eseménnyé az átfogó kelet-európai átalakulás kereteiben, nagyszámú résztvevővel az anyaországból, illetve a határon túli magyarság különböző vidékeiről is. Ezzel kidomborodik etnikai jellege, annál inkább, mivel megjelennek itt másvallású magyarok vagy vallási kötelékeken kívül élő egyének, csoportok. Ezzel kapcsolatban kétirányú torzulás veszélye fenyeget: 1. politikai tüntetés elemeinek megjelenése túlbuzgó-nemzeti körök részéről, 2. elvilágiasult fesztivál-jelleg az utazási irodák üzleti hasznára.

Az egyház a diktatúra és a despotizmus béklyóiból szabadulva mindent elkövetett a búcsújáró-hagyományok teljes körének – a több napra elnyúló rituálé, az erre rászervezett tömegmozgatás, felkészült részvétel, széles aktivitás, a körmenet területi beosztása – felelevenítése érdekében. Fontos partnernek bizonyultak ebben a tradíciót leginkább megőrző csángó zarándokok (keresztaljak, búcsúvezetők, zászlóhordozás, hajnali keresztútjárás, napvárás, ének, imádság stb.) 1990-től újra emelkedő számban vettek részt a búcsúkon, azonban egy ideje az előrehaladó asszimiláció, illetve a Jaşy-i püspökség mesterkedései (például: „ellen”-búcsú bevezetése a moldvai Barátban) nyomán aktivitásuk ismét csökken. Ezzel szemben szélesedett a „turista” típusú látogatók kívülálló magatartása, akik passzív jelenlétükkel zavarják az igazi zarándokok áhítatát, puszta tömegükkel akadályozzák a szervezett mozgatást. Túlnyomó a futó, egynapos, félnapos látogatás, melynek résztvevői legfeljebb a nagymisébe hallgatnak bele. A nagymise a felnövekedett tömeg kiszolgálására kiköltözött a szabad térre, hangosító technikával is felszerelkezve, itt azonban a „vásári” környezet, a túlburjánzó kirakodás, a bóvliárusítás profanitása, lármája közvetlen közelből veszi körbe. A kirakodás, a gondtalan nézelődés, társalkodás, a vidámság persze a búcsúk mindenkor szokásos velejárója, vagy éppenséggel szerves tartozéka, de az emelkedett eseménynek nem szabad kibillennie az egyensúlyából ebbe az irányba. A somlyói búcsú akkor marad méltó küzdelmesen megőrzött örökségéhez, ha fenn tudja tartani a rítus, a lelkiség dominanciáját, felekezeti karakterét; a résztvevők magyarsághite is ezen sugárzik át a legtisztábban.

Komáromi Sándor