Kisebbségi jogok és polgári szabadságjogok között: orosz tárgyalások a nemzetiség bejegyzéséről a belső útlevélben

 

Simonsen, Sven Gunnar: Between Minority Rights and Civil Liberties: Russia’s Discourse Over “Nationality” Registration and the Internal Passport. = Nationalities Papers, 33. vol. 2005. 2. no.  June 211–229. p.

 

Az állampolgárok etnikai hovatartozásának regisztrációja hivatalos dokumentumokon megszokott és gyakran kötelező volt a Szovjetunióban és ez a gyakorlat folytatódott az 1990-es években az Orosz Föderációban. 1997-ben a Jelcin kormány lecserélte a szovjet belső útlevelet egy új dokumentumra, amelyben nem szerepelt a nemzetiség. Ez az új dokumentum Oroszország régióiban azonnali tiltakozási hullámot váltott ki, mindenekelőtt az olyan térségekben, amelyek etnikailag jól elkülönültek, körülhatárolhatók. A nemzetiség bejegyzése eltávolítását ellenezték többek közt azért, mert az útlevél (a szovjet útlevéllel ellentétben) nem tartalmazott a föderáció tagjának saját nyelvén rögzített bejegyzést az orosz nyelvű mellett, és a kérdéses régiók jelképeit sem tüntette fel.

A belső útlevelet 1932-ben vezették be a Szovjetunióban, és azóta az állampolgárok fő azonosítási dokumentumaként szolgált. Mivel a nemzetiség az 5. bejegyzés volt ezekben a dokumentumokban, közvetlenül a vezetéknév, keresztnév, atyai név, valamint a születési helyet és időt követően, ezért 5. pontként vált közismertté. Az útlevél tulajdonosa nem volt abban a helyzetben, hogy meghatározza, milyen nemzetiség legyen bejegyezve (ellentétben a népszámlálásoknál folytatott gyakorlattal). Ha mindkét szülő ugyanazon nemzetiséghez tartozott, akkor ez volt a gyerek nemzetisége is. Amennyiben különböző nemzetiségűek voltak, csak e közül a kettő közül választhatott. A döntést az első útlevél kézhezvétele előtt 16 évesen kellett meghoznia. Az 5. pont eltörlése körüli nyilvános vitában érvek sorát vonultatták fel, mind mellette, mind ellene. Egyesek amellett érveltek, hogy az etnikai hovatartozás az egyén magánügye, míg mások rámutattak, hogy az állampolgárnak alkotmányos joga kifejezni etnikai identitását. Néhányan úgy vélték, az etnikum kérdését nem szükséges politikailag intézményesíteni, míg mások úgy gondolták, hogy sebezhetőbb etnikai csoportokat az erősebb csoportokba történő beolvadás, asszimiláció veszélye fenyegeti.

A cikk az új útlevél bevezetésére adott válaszreakciókat vizsgálja Oroszország etnikailag egyértelműen körülhatárolt térségeiben – különös tekintettel a nemzetiség-bejegyzés hiányára – és ezt a központ–régió konfliktust helyezi el a kisebbségek védelme kontra polgári szabadságjogok közti egyensúlykeresés szélesebb kérdéskörében. A vizsgált időszak 1997 októberével kezdődik, és 2001 tavaszával végződik, amikor a konfliktus a végső megoldás szakaszába jutott. Így az időszak az orosz központ–régió kapcsolatok gyors változásának időszakát fedi le: Borisz Jelcin elnökségétől Vlagyimir Putyin megválasztásáig, aki megerősítette a központi hatalmat a régiók felett. A figyelem az olyan régiókra összpontosul, amelyek különösen élen jártak a szembeszegülésben a föderáció központi hatalmával az útlevél-kérdésben, és ahol a lakosság különböző etnikai összetétele különböző politikai mozgásokat eredményezett.

A cikk elsősorban rövid háttérismeretet ad az 5. pont eltörlése fölötti föderációs döntésről, mielőtt bemutatná a régiók véleményét az új útlevélről és a nemzetiségi bejegyzésről. Majd felfedező utat tesz a politikai környezet feltárására kicsit részletesebben, mivel a vitát a régiók nemzetesítési trendjének fényében láttatja az 1990-es években, és az etnikai újraazonosítás, valamint az etnikai hovatartozás regisztrálásának kérdésével is foglalkozik. Leírja, hogy a konfliktus miként ért véget, és hogy az Európa Tanács szakértői hogyan értékelték a megoldást, és hogy az mennyiben felel meg a tanács kisebbségi jogokat érintő konvenciójának.

A gyengeség pozíciójából, amelyre a liberális politikusok és az értelmiség gyakorolt nyomást, valamint az előzetesen felvállalt kötelezettségek, Borisz Jelcin 1997 októberében napirenden tartotta az új útlevél ügyét. Adminisztrációjának reményei, hogy a nemzetiség-bejegyzés hiánya (valamint a köztársasági nyelv és jelkép) nem fog nagy port felverni, gyorsan elhaltak. Néhány hónapon belül nagyszámú tagköztársaság tett lépéseket a dokumentum kibocsátásának megakadályozására. Putyin elnök egy erősebb pozícióból egy sokkal pragmatikusabb megközelítést választott, mint elődje. Erős kampányt folytatott annak érdekében, hogy visszafordítsa Jelcin korábbi „tégy magadévá minden lehetséges szuverenitást” típusú regionális politikájának hatásait. Putyin képesnek bizonyult az útlevél és az 5. pont feletti konfliktusnak véget vetni, noha módosított az 1997-es politikán is.

Az 5. pont támogatói és eltörlésének ellenzői egyaránt általános értékekre hivatkozva érveltek álláspontjuk mellett, legyen szó bár az egyén polgári szabadságjogairól vagy sebezhető csoportok kulturális biztonsághoz való jogáról. Sőt, mi több, mindkét oldal Oroszország Alkotmányának 26. cikkelyében látta saját igazának megerősítését. Jogi értelemben a leghelytállóbb álláspont megalapozása kívül esik a cikk vizsgálati területén. Ugyanígy e tanulmány nem kísérli meghatározni, hogy kik az „igazhívők”, akik az elnyomás és sebezhetőség érzéséből táplálkoznak, illetve kik azok, akik csak hivatali hatalmat vagy az előrejutás eszközét látják akár önmaguk meggazdagodásához is. Ezek azok a kérdések, amelyek egy jövőbeni kutatás során gyümölcsöző módon körüljárhatók. Az ebben a cikkben vizsgált kérdések összehasonlító tanulmányok és elmélet-alkotás számára tartalmaznak jó néhány gondolatot. Az egyik ilyen pont lehet a lehetséges legitim választások skálája, mellyel a kisebbségek körében erősíteni lehet a kulturális biztonság érzését, valamint ezzel ellentétben a másik gondolati kört, melynek kevés, de hasznos irodalma már fellelhető az „etnikai demokráciáról”.

Bosznay Csaba