Elévülhetetlen bűntettek: népirtás, népcsoportok elűzése, etnikai tisztogatás…

Golczewski, Frank: Ziemlich weit und doch am Anfang – Zum Stand der Aufarbeitung von Vertreibung. = Osteuropa, 55. Jg. 2005. 2. H. 116–120. p.

Teppert, Stefan: Unvergessen – ungesühnt – unverjährt: Völkermord an den Deutschen im kommunistischen Jugoslawien. = Südostdeutsche Vierteljahresblätter, 53. Jg. 2004. 3. H. 242–247. p.

A 20. század mint „az etnikai tisztogatások évszázada”, méghozzá európai cselekményekkel a súlypontjában! – kezd meggyökerezni ez a felismerés. Noha hasonló események részint korábbi évszázadokból is ismertek, részint 20. századi sűrűsödése sem korlátozódik Európára. Elég, ha csak az örmény népirtást (1915) vesszük a század elejéről, Kis-Ázsiában, vagy utaljunk a század végi, a 21. századba is áthúzódó közép- vagy kelet-afrikai borzalmakra. A történéseket idézve különböző, nemegyszer eufemisztikus és nyelvenként más és más értelmű elnevezésekbe ütköztünk: elűzés, kivonás, kitelepítés stb., melyek fogalmi tartalma rendre vagy szűk vagy tág, mindenesetre pontatlan az adott eseménykörrel kapcsolatban, amit idézni hivatottak. A zsidó holokausztról nem is beszélve. Legtöbbször egyszerűen „nincs rá szavunk”, nem áll rendelkezésünkre alkalmas közfogalmi meghatározás. A terminológiai deficit nyitja egyébiránt alapvetően az, hogy a kollektívumokat érintő erőszakcselekmények rendszerint többeleműek, melyekből egyet-egyet tudunk kiválasztani a névadásnál.

Legújabban a többinél még súlytalanabb „kényszer-migráció” terminus jött használatba. Hasonlót mondhatunk az etnikumok elleni erőszak kiváltó okairól, motívumairól is: a legritkább esetben áll mögöttük egymagában és közvetlenül a nemzeti többségek zavartalan kizárólagosságra törő igyekezete, mint azt két forrásunk is valahogy így hangsúlyozza. Hiszen nem véletlen, hogy a vonatkozó politikai bűntettek általában egyéb forrásokból táplálkozó nemzetközi konfliktusok tájékán vagy keretében jelentkeznek.

Az itt ismertetendő első cikk közelebbi apropója az elűzött-kitelepített (s az üldöztetés során részint életüket áldozott) németek Berlinbe tervezett emlékműve, amely a szomszédok heves ellenkezését váltotta ki (akik gondoskodtak az elűzésről), részint pedig az új lengyel – német vita a háborús, illetve a háború utáni kölcsönös veszteségekről, melyben ezúttal a német fél is – közvélemény szinten – követeléssel lép fel. De az írás ennél tágabb kitekintésű. Az Osteuropa cikkírója (hamburgi történész) néhány új publikációhoz kapcsolja eszmefuttatását – amit itt szabadon ki is bővítünk. Norman M. Naimark (Stanford) 2001-ben megjelent (most németül kiadott) könyve: Fires of Hatred (’A gyűlölet lángjai’) az „etnikai tisztogatás” (ethnic cleansing) újabb keletű kategóriája alá rendezi az eseményeket – az örmény holokauszttól az ex-jugoszláv bonyodalmakig. Ez utóbbiakhoz kapcsolódva született a szóban forgó megnevezés. Éppen Németország akkor törvénybe is foglalta a népirtásként értelmezett bűnös politika elutasítását. A tágabb 20. századi, etnikumok ellen elkövetett erőszakcselekmények főbb közbülső csomópontjai: görög–török lakosságcsere (1923), csecsen, krími tatár, volgai német evakuáció (1940), kelet-közép-európai németek háború utáni kényszerkitelepítése, elhurcolása (Jugoszláviában: egy részüknek a kiirtása). Fő kategóriaként szintén az etnikai tisztogatással operál egy tübingeni konferenciakötet (Auf dem Weg zum ethnisch reinen Nationalstaat, Mathias Beer szerkesztésében, az elmúlt évből), míg más szakmai újdonságok (így Thomas Urban: Die Vertreibung der Deutschen und Polen im 20. Jahrhundert, a lengyel–német szomszédság viharos történetéről) kitartanak a bevett német „elűzés” (Vertreibung) megjelölésnél. Most ezek a kiadványok sűrített formában sorra veszik az eseményeket és a velük zajló folyamatokat. Egyik súlypontjukban a balti, a kelet-közép-, valamint a délkelet-európai németek zömmel 1940-től mintegy az ’50-es évek közepéig zajló, de részben az 1990-es évekig nyúló „expatriálása” áll (hogy egy lehető legátfogóbb, de jelentésében ugyanannyira elvont terminussal gazdagítsuk a szótárat).

A hosszan elnyúló eseménysor felmutatja mindazt az erőszaktételt (az ipari méretekben űzött elgázosítás kivételével), ami az elűzés, kiürítés, népirtás és hasonló fogalmak alatt és ezek mentén bárhol, bármikor előfordult. 1940/41-ben, a Molotov–Ribbentrop-paktum értelmében a lengyel-galíciai, román-bukovinai és a besszarábiai németek egyezményes, teljes körű, egyszeri kivonására került sor, ami példásan megszervezett formában zajlott, anyaországi közreműködéssel. 1944: Baltikum, Észak-Lengyelország: a német katonai visszavonulással párhuzamosan sebtében szervezett menekítés és fejvesztett menekülés zajlik a közeledő orosz front előtt; a Wehrmacht a román Bánságból, a Vajdaságból, Szlavóniából is menekíteni igyekszik a német lakosságot, de mozgósító ereje itt csekély. Az ottmaradók a titói partizánkommandók martalékává válnak, majd az új jugoszláv hatalom rendeleti úton (AVNOJ-törvények) is jogfosztással sújtja és internálja a német nemzetiségű lakosságot. Jut belőlük oroszországi kényszermunkára is, hasonlóan a magyarországi, romániai németek ez irányú megpróbáltatásaihoz. A jugoszláviai táborokban sínylődők tízezrével pusztulnak el a körülmények, a kegyetlenkedések és a szándékos éheztetés következtében, a túlélők szökési kísérleteit – a magyar vagy a román határon át – egy idő után nem gátolják, az ottmaradók még évekig jogfosztottak maradnak. A háború végén szintén jogfosztás és kitoloncolás a sorsa a magyarországi németek egy részének és a csehszlovákiai németek egészének is. – A kiközösítés, jogfosztás, statáriális kivégzés, halálra kínzás stb. mindenütt kollektív büntetésként éri a kisebbségi közösségeket, formálisan kollaboráció címén, lényegében azonban felettébb kétes, öncélú belpolitikai motivációk alapján. Hasonló, csak bonyolult módon differenciáló intézkedésekre kerül sor Közép- és Kelet-Lengyelországban is, ahonnan a visszamaradók még hosszú évekig saját elhatározásból, legális keretek között igyekeznek kijutni Németországba. Több más régióban is maradtak vissza kisebbségi németek, és hasonló elhatározásra jutottak. Romániában egy időre országon belül, a Duna-delta vidékére deportálják, elsősorban a bánsági svábokat (a jugoszláv–szovjet elhidegüléssel egy-kettőre „tilossá” lett jugoszláv határ vidékéről). Itt mellőzik a kitoloncolást, hanem – a legnehezebb elnyomatás elmúltával, a ’70-es évektől az NSZK-val kötött megállapodás értelmében – hozzáfognak a németek fejkvótás kiárusításához, évenként meghatározott létszám szerint. A rendszerváltás pillanatában a még helyben maradtak egyszerre zúdulnak ki nyugat felé. A legális és illegális kitelepedés megindul Oroszországból és a FÁK-államokból is.

E hatalmas méreteket öltő (összességében 12–15 milliós!) német „exodusz”, amely Németország felé irányult (itt nagyjában pótolva a háborús emberveszteséget), eredeti lakóhelyén pedig – elkobzott, hátrahagyott tulajdonaival is – új teret adott a többségi nemzeteknek, részint a birodalmi német visszavonulás velejárója volt, részben pedig a háborúban győztes szövetségesek és új csatlósaik kollektív büntetés jellegű intézkedéseiből fakadt. Az exodusz része természetesen a menekülés és üldöztetések halálos áldozatainak százezres nagyságrendje is. A menekült-szervezetek hallatták ugyan a hangjukat, de a romokon újjáépülő, új nyugatnémet állam nem számíthatta fel sem az elhaltakat, sem a határon túli településhelyek elvesztését a nácik által ugyanazokon a területeken okozott károk és emberáldozatok és főként a zsidó népirtás ellenében. (A keletnémet állam mint újdonsült szovjet csatlós el is hárított minden felelősséget.) Minden felszólamlás az új szovjet érdekszféra mentén elhatalmasodó kelet–nyugati hidegháború csatazajával vegyült el („nyugatnémet revansizmus”). A német veszteségek fájdalma is artikulálásra várt, még ha eredendően német háborús cselekmények nem várt következményeként álltak is elő, illetőleg ezek – helyi vonatkozásokban – részben jogszerű megtorlásából eredtek. Az elfojtás azonban, bár a téma már a szépirodalomba is bevonult, a kontinens „jaltai” felosztásának egész idejére feloldhatatlan maradt.

A szovjetizált Kelet-Európa felbomlása teremtett új helyzetet ebben a témában is. Ha későn is, eljött a lehetősége, hogy az emlékezet jogai végre érvényesülhessenek (még ha immár inkább csak az utódnemzedékek számára is), s hogy az egykori győztesek és csatlósaik mai nemzedékei szembesüljenek az akkori elhatározások súlyával, vizsgálják a német etnikum helyi csoportjainak egészét célba vevő kollektív büntetés felelősségét, s akár álláspontot alakítsanak ki az intézkedések felülvizsgálatát illetően, és az erkölcsi, anyagi kárrendezésről. A kitelepítő államok vagy jogutódaik reakciója különböző, változó. (Erre itt nem térünk ki. De közismert például Csehország és a hírhedt beneši-dekrétumok mozdíthatatlansága a szudétanémet kérdésben.) A rendszeres feltárás és elemzés, ha közös erőből nem, úgy német részről mindenképp elkezdődött. Legnagyobb tartozás állt fenn a jugoszláviai történések tisztázásával kapcsolatban. Itt a német kisebbségi exodusz legsötétebb, a népirtás kritériumait kimerítő fejezetéről van szó. Másik cikkünk erre, a jugoszláv összetevőre összpontosít, úgyszintén aktuális publikációk körében mozogva.

A menekült-szervezetek első, belterjes érdekű beszámolói, vádiratai után a Duna-menti Sváb Kulturális Alapítvány megbízott szakértői csoportja készült fel, hogy 1991–1994 között megjelentethesse a Tito hatalomra kerülésével megindult népirtás teljes körű dokumentációját 4 terjedelmes kötetben, több mint 4 ezer oldalon: Leidensweg der Deutschen in Jugoslawien (’A jugoszláviai németek kálváriája’), amely a cselekményeket részint településenként tekinti át, részint a kényszermunka- és megsemmisítőtáborok viszonyairól, valamint a jugoszláv „nemzet”-politika erővonalairól ad képet, majd egyéni visszaemlékezésekben teszi hitelesebbé a történteket, végül pedig a névvel, személyi adatokkal azonosítható áldozatokat sorolja fel. A majd félmilliónyi jugoszláviai németség (döntő súllyal a Trianonnal elszakított, régi magyar bácskai, dél-baranyai és nyugat-bánsági svábok) mintegy felerészben követte a visszavonuló Wehrmacht menekülési felhívását. Az ottmaradók ca. egyharmada: mintegy 65 ezer fő vált az önkény, a tobzódó kegyetlenkedések, az éheztetés vagy a járványok halálos áldozatává. (Többségében gyerek, nő és idős ember, a férfiak a frontokról vagy később a fogolytáborokból tértek Németország felé, ha nem ott maradtak.) A dokumentáció egyenként kalauzol végig a táborokon, melyek neve egytől egyig a rettegés szinonimája: Jarek, Gakova stb. A dokumentáció kiemeli a kommandósok, az őrök vadállati kegyetlenségét, amivel olykor felülmúlták a náci módszereket, és tettesek hosszú sorát azonosítja. Szó van a hadifogoly-táborokban uralkodó, hasonló állapotokról is.

 A jugoszláv dokumentáció tömörített zsebkönyv-változata (Verbrechen an den Deutschen Jugoslawiens 1944–1948, 1998), két angol nyelvű, rövidített – egy amerikai és egy európai kiadású változata (Genocide of the Ethnic Germans in Yugoslavia, 2001, 2003) – további, új részletekkel is bővíti az áttekintést, és az utóbbinak a fordításaként folyamatban van a rövid változat belgrádi kiadása, szerb nyelven, ami a párbeszéd megnyíló lehetőségére utal. Ebbe az irányba mutat a vajdasági szintű történész vegyesbizottság felállítása is, amely a régió 27 (!) egykor volt vagy még ma is létező kisebbsége múltjának tisztázatlan kérdéseit lenne hivatva felderíteni. Német részről tétovázás nélkül elébe mennek a fejleményeknek: nemrégiben hivatalos nemzetközi jogi szakvélemény szintjén igazolták a német kisebbség ellen elkövetett jugoszláv bűnök népirtás-jellegét. Dieter Blumenwitz szakvéleménye (Rechtsgutachten über die Verbrechen an den Deutschen in Jugoslawien, 2002), melyet – precedens értékkel – az 1948-as (a holokausztot érintő) ENSZ-megállapodás, valamint német szövetségi törvényszéki, illetve alkotmánybírósági, továbbá (az újabb keletű jugoszláviai népirtás bűntetteit vizsgáló nemzetközi törvényszéki esetek ítéletei alapján dolgozott ki, kimondja: népirtás bűntettének tényét meríti ki az életek tudatos megsemmisítésével végződő, tömegméretű erőszakalkalmazás és a közösségi kötelékek szétzúzására, az örökölt életkörnyezettől való megfosztásra irányuló cselekmény egyaránt. Blumenwitz fellépése óriási horderejű. Szakvéleménye alapján népirtásnak minősül mindaz, a kisebbségi németek kárára (is) kivitelezett üldöző, kitelepítő akció, amely végighullámzott Lengyelországtól Jugoszláviáig. Mint ahogy népirtás a többi, hasonló cselekmény, bármelyik állam vetemedett is erre – akár a saját felségterületén, akár a háborús foglalásai terében – bármely kollektív identitás és kirekesztett csoport rovására.

 A következtetések és az érvek bonyolult, differenciált egybeillesztése figyelemre méltó eleme során a német szakvéleménynek a szokásjogi megfontolás, amit átvesz az ENSZ-konvenció szelleméből. Blumenwitz tanúsítványa jeles elméleti kihívás, ami abba a határozott irányba mutat, amelyikben „rendet” lehet vágni a kifejezéstelen terminusok között, amennyiben legtöbbjük alárendelhető a „népirtás” szókimondásának.

Komáromi Sándor