Identitási problémák Délkelet-Európában

Südosteuropa: Identität in der Krise?
Sterbling, Anton: Aktuelle Identitätsprobleme in Südosteuropa
Sundhaussen, Holm: Pro- und antiwestliche Diskurse und Identitäten in Südosteuropa
Schubert, Gabriella: Südosteuropäische Identität in einem sich wandelnden Europa
Döpmann, Hans-Dieter: Identität von Religion und Nation in den Ländern Südosteuropa. = Südosteuropa Mitteilungen, 45. Jg. 2005. 2. H. 6–51. p.

A Délkelet-Európa Társaság (München) folyóirata különszámot szentelt a látókörébe tartozó térség identitás-kérdéseinek – az európai-integrációs diskurzus összefüggésében, rendszeresen megszólaló, felkészült szerzők (Berlin, Jena stb.) tollából. Szűkebben véve a Balkán rendszerváltó országairól van szó, melyeknek sora térségi szempontból (és, persze, típusban) nem foglalja magába – északon – Magyarországot, politikailag meg – délen – Görögországot. A téma összefüggésében ugyanakkor nyitott a kitekintés az európai integráció útját kereső, a délkelet-európai örökségből bőven részesedő Törökország irányában. A szerzők a külső és belső elhatárolásokat illetően igyekeznek egyensúlyt tartani földrajzi–történeti–kulturális–politikai szempontú térkategóriák között („kognitív térkép”). A négy tanulmány – integráns európai szempontból – alaposan szemügyre veszi a régió jellemzőit.

Másfél ezer év külön-történelme

A délkelet-európai identitás elemei a régmúltból és a közelmúltból egyként eredeztethető mozzanatok, melyek rétegesen halmozódnak egymásra. A felbomló római birodalom kusza balkáni népmozgása vagy a népvándorlás utolsó hullámzása a kora középkorban el sem ül, amikor már megosztja a térséget a nyugati–keleti kereszténység, s azután erre rátelepszik a kialakulatlanságot tartósító oszmán foglalás. A nyugati, északi európai standardhoz történő csatlakozás első lehetőségét – a 17/18. században – a Habsburg-politika kínálja a török alóli, hosszú küzdelemben elvégzett korai felszabadítással, majd más európai hatalmak is színre lépnek, biztosítva az érdekszférák szerinti megosztottságot, szítva a helyi ellentéteket és a reménybeli szuverenitások versengését. Aztán a „lőporos hordó” lángba borítja Európát és a világot, hogy a harc elültével vissza lehessen térni a kiindulóponthoz. S kezdődhet minden elölről. Az utolsó fázis: a német ambíciókat kiszorító orosz behatolás, csatlós státusok, de legalább a szovjet típusú diktatúra importja a térség egészén. A diktatúrákból történő kilábalás és átalakítás (súlyosbítva polgárháborús konfliktus-sorozattal) nem egyszerűen a rendszerváltó felzárkózás feladatait tűzi ki, hanem előírja bizonyos hátralékok ledolgozását is az ezredéves elfejlődés és lemaradás, a „többi”, Európához viszonyított aszimmetriák kiegyenlítésében, korrekciójában. Mindez áll akár a csatlakozási folyamat élére sorolt országokra is. (Sterbling, Sundhaussen)

Periféria-tudat

Parciális vallási–etnikai–kulturális–politikai („nemzeti”)–tájsági identitás-változatokban egy-két évszázada természetesen nincs, ma sincs hiány. A kérdés tulajdonképpen: van-e ma, volt-e korábban is valóságos európai énje Délkelet-Európa népeinek, országainak? Fűzzük hozzá, mai örökségtudatunkkal: annak a térségnek, amelyik az európai civilizáció bölcsőjét „ringatta”: a görög civilizációnak adott otthont (átnyúlva, persze, Kis-Ázsiára). Tudjuk: Délkelet-Európa, aránylag csekély veszteségekkel (albán, bosnyák valláscsere stb.), a török foglalás évszázadaiban is híven őrizte keresztény azonosságát és ennek oltalmában a kulturális–etnikai színképét. Ez természetesen szorosan Európához kötötte a térséget. Az Európa „védőbástyája” epitetont azonban inkább a frontvonalak túloldalán osztogatták (érdemi segítség helyett) a balkán népeinek a török elleni harcokban. (Fő hadszínterével akkor, szlávokkal, románokkal együtt, a magyarság is odatartozott.) Tapasztalat által szervesült európai tudatot azonban csak a felszabadítási folyamat előrehaladtával kereshetünk. Ennek korai szakaszán, a 18. században, az északi védvonalak mentén, fokozatosan feltárult az európai délkelet előtt a kapcsolódás lehetősége a felvilágosodás és a korai polgárosodás útját járó nyugat akkori fejlődéséhez és az európaiság újszerű, politikai öntudatához. Ám marginalizált helyzete is tudatosul, hogy a standard-követés nyugat-lojalitásával szemben gyökeret verjen a bizalmatlan „keleti” frusztráció. (Sundhaussen)

A kelet–nyugati viszonyítás az osztott kereszténység régi gyökerű helykereséséből is táplálkozik, aminek – egyházi, politikai színtereken – koronként eleven volt a diskurzusa. A nyugat-fóbiát a szekularizált 19. századra megérlelődő szláv nemzeti mozgalmak részint szlavofil érzelmekben és birodalmi-orosz szimpátiákban vezették le. (Ebből a szempontból a román nemzeti feltörekvés eléggé magára maradt, s nem véletlenül kezdett tájékozódni, mindenki feje felett, Párizs felé.) Később, a felgyorsuló nyugati modernizáció párhuzamában, a patriarchális hagyományhoz húzó, minden változást túlélő mentalitás „autochton” tudata nyer szerepet, amely az oszmán évszázadok ragadványait, reminiszcenciáit sem nélkülözi. Életformában gyakran az európaizált külszín alatt búvik meg a helyi minta. Mindez szemléletes nyomokat hagyott a délkelet-európai népek irodalmában és folklórjában. (Schubert ehhez némi szemléltető anyagot ad, felhíva a figyelmet a kutatás ez irányú mulasztásaira.) Sokat mesélhetne a folklórba behatoló ideológiák, politikai mítoszok felfejtése.

A balkáni keleti–nyugati választásban a „nyugat” régóta a standard Európát jelenti, a „kelet” pedig az azon kívül eső, meghatározatlan színteret, perifériát. A kategória-pár máig ható jelértékére figyelmeztet az a szentencia is, amellyel annak idején a horvátok és szlovének nyugtázták kiválásukat Jugoszláviából: „most végre Európához tartozunk!” Ez a kiválás egyébiránt, hogy, hogy nem, pontosan a nyugati–keleti kereszténység ősi határvonalát követte. Annál jobban erősödött a „keleten” rekedt színtér „autochton” öntudata, amihez a rendszerváltás elkerülhetetlen szociális krízise is hozzátette a magáét. A nehéz átalakulás napi tapasztalatában nem igazán vonz a nyugati alternatíva. A befejezetlen átalakulás válságjelenségei által is táplált nyugat-fóbia populista átpolitizálásával jut el a délkelet is odáig, hogy a „globalizmus” szitokszavával fordítson hátat a csatlakozási alternatívának. Egyes szerb közírók (mint V. Jerotić, D. Mirović) például inkább lehetőleg Moszkván át, a régi orosz szlavofil alternatíva jegyében „közelednének” Európához. Fogadókész erre a régtől fogva etatista politikai hagyományokon nevelkedett s ebben a kommunista diktatúra idején csak megerősített népi tudat, amelynek a fentről várt népboldogítás hézagait kitöltő nacionalizmus is alkotó elemévé vált. Egyöntetűen hasonló és változhatatlannak látszik az elitek mentalitása is. Elitváltásnak az eddigiekben vajmi kevés jele, a generációváltást is felülírni látszik az öröklött típus. (Sterbling)

Hagyománykötöttség és a hagyomány instrumentalizálása

 A délkelet „autochton” arculatának lényeges vonásait adják a hagyomány elemei, melyeket gyakran a politika is felhasznál a maga céljaira, mint:

– a rokoni, baráti összetartás évszázados védekezési ösztönből konzerválódott kisközösségi mentalitása – egyszerre pozitív: elfogadó, adakozó, és negatív: gyanakvó, elutasító reflexekkel;

– az elevenen továbbélő és előszeretettel aktualizált nemzeti legendakincs;

– a megőrzött/megelevenült vallási, egyházi kötődés – egyfelől a társadalmi erkölcs újjáteremtésének egyetlen hatékony tényezője, másfelől, politikai-fundamentalista kifordításával és szövetkezve az etno-nacionalizmussal, ugyanakkor egyben félelmetes visszahúzó erő. (Sterbling)

Ami a vallási örökséget illeti, a délkelet a kontinens felekezetileg legtarkább övezete, pedig a reformáció történelmileg még el is kerülte. Ortodox-keresztény felekezetei (a román ortodoxiát kivéve) a szó legszorosabb értelmében „történelmi” és nemzeti egyházak: a korai államalakulatokkal együtt, egyszerre jöttek létre, a török hódoltság idején átvették a kiiktatott állam kultúra-fenntartó szerepét, így a felszabadulást követően is megtartották befolyásukat, többnyire sikeres függetlenségi törekvésekkel a bizánci/konstantinápolyi patriarchátussal szemben. Az oszmán uralom idejének nagyobb részén érvényesült vallási türelem az autochton és a jövevény felekezeteknek (zsidó, mohamedán, örmény) egyformán kedvezett. A későbbiekben sem lehetett figyelmen kívül hagyni az egyik-másik régióban iszlamizált őslakosok és a betelepült moszlimok vallásgyakorlatát: a Szerb, horvát és szlovén királyság elfogadta a katolikus, az ortodox és moszlim hit egyenjogúságát. A változatos vallási örökség súlya különösen erőteljesen kidomborodik akár az etnikai sokféleség, akár a politikai hagyományok függvényében. A rendszerváltás helyreállította az egyházak tekintélyét és cselekvési szabadságát. Bámulatos eredményekkel tudták újjászervezni a karitatív tevékenységet. Az állam és az egyházak viszonyát és az együttműködési stratégiát ma szinte mindenütt az állandó párbeszéd és a törvényi szabályozottság, az egyes egyházak egymáshoz való viszonyát pedig az ökumené törekvése jellemzi. (Az ortodox egyházaknak eddig még nem kellett szembenézniük Athénnal.) A történelmi egyházak társadalomépítő igyekezetét ma Délkelet-Európában is a keresztény szekták és az iszlám fundamentalizmus behatolása keresztezi. (Döpman)

EU-perspektíva

A konzervált történeti örökségével oly sajátos arculatú Délkelet-Európa ma elmaradottabb és a konfliktusos rendszerváltás folytán legproblematikusabb övezetei számára sem marad más alternatíva, mint az az európai integráció, amelynek a legdélebbi állam: Görögország már jó ideje a nyertese, a délkeletre jól kinyúló görög Ciprus most csatlakozott, pedig Bulgária, Horvátország és Románia már is jelentős előrehaladást tett az elérése érdekében. Egyben az Uniónak sincs más választása. A legutóbbi „keleti” bővítés után úgy lesz méltó a nevére, ha záró lépésként realizálja még a „délkeleti” bővítést is. Ennek logikus eleme egyúttal, a NATO-ban – az atlanti Európa történelmi jelentőségű intézményében – régi szerepet vivő, európai területrésszel bíró Törökország integrálása: a modern, szekularizált Törökország, évszázados viselt dolgaival együtt is, a balkáni Európa és a nyugati érintkezés neveltje, a mentalitás problematikus elemeiben nagyon is rokon a Balkánéval (legfeljebb ott az egykori jelenlétéből ered!). Mindez – a török integrációtól függetlenül is – sokszorosan keményebb feladatnak bizonyul már eddig is a keleti bővítésnél: mind a régiót, mind a jelenlegi felállása szerinti Uniót előbb „kompatibilissá” kell tenni egymás fogadásához és elfogadásához. Az intézményi–politikai felkészülés során nem kerülhető meg a sajátos mentalitások, kultúrák és örökségképek közös egyeztetése, ezek egymás nyelvére történő „lefordításától” az európai tudat elmélyítésén át a közös nevezők szerencsés megszabásáig.

A közös nevezők egyikét – az európai vallás-örökség kérdésében – már sikerült megtalálni az Unió-alkotmányban a „keresztény Európa” kiemelésének mellőzésével. Európa az integráció keretében is akkor hű a maga teljes örökségéhez, ha kulturális, vallási téren plurális és a világra nyitott marad. Ezzel szemben a demokrácia-felfogásában és elvi politikájában egységesnek kell lennie. A politikai egyöntetűség éppen a kulturális, vallási, etnikai kisebbségek számára biztosítandó jogegyenlőségnek, vagy a rendszerváltást követő gazdasági és kényszermigráció a menekült-ügy kezelésének is a feltétele – a délkelet e különösen nagy súlyú és más kérdéseiben. De a közeledéshez az egész térségben sok területre kiterjedő paradigmaváltásra van szükség.

Komáromi Sándor