Az arumén etnikum tegnap és ma

Dahmen, Wolfgang: Die Aromunen heute – eine Volksgruppe in der Identitätskrise? = Südosteuropa Mitteilungen, 45. Jg. 2005. 2. H. 67–77. p.

 

Az arumén vagy aromán etnikum a Havasalföldtől Görög-Macedóniáig a Balkán számos pontján megtalálható, ma már általában mindenütt kétnyelvű szórvány-láncolat, 2-300 ezerre becsülhető népességszámban. Települtségük nagyjában megfelel a balkáni újlatin asszimiláció helyeinek, ahonnan – nyelvével együtt – maga a nemzeti románság („dákorománok”) is származtatható. Ismert az Isztriai-félsziget maroknyi, még létező „isztrorumén” csoportja is. „Aruménokat” mint entitást először 976-ban említ Kedrenosz, bizánci szerző, mint amelyik Kasztoria és a Preszpa-tó környékén, azaz a mai macedón – görög határ két oldalán él. Bizonyos, hogy a havasalföldi jelenlét csak jóval későbbi eredetű. Az arumén – dákoromán kapcsolat természetéről (közös ős, leválás, dialektus-kapcsolat stb.) több spekulatív elmélet ismert, egyértelműen elfogadható nézet egyelőre nincs. A téma kutatásának egyébként eléggé számottevő múltja van, s a jelene sem elhanyagolható. Átfogó tanulmányok ismertek: G. Weigand (Lipcse, 1894/95), A. Rubin (Bukarest, 1913), M. D. Peyfuss (Wien–Köln–Graz, 1974), R. Rohr (Hamburg, 1987), Th. Kahl (1999). Jelen szerző (Lipcse), számos résztanulmánya mellett, J. Kramerrel közösen jegyzi az arumén nyelvatlasz két kötetét (Hamburg, 1985/94).

Az aruménok meglehetősen jeltelenül éltek, legtöbb helyen oszmán fennhatóság alatt, bár még jóval nagyobb számban, egészen a 19. századig. Ekkor azonban, környezetük többségi etnikumai nemzeti ébredésének kereszttüzébe kerülve, számukra is elérkezett az identitás meghatározásának ideje. De ez korántsem belülről fogant, hanem Bukarestből élesztették, szellemieket és anyagiakat nem sajnálva, a román nemzeti egység egyengetése, majd megerősítésére tett erőfeszítések során. (Moldva mellett további, balkáni csatlakozó területek megnyerésére vagy egy arumén „testvér”-szuverenitás létrejöttére spekulálva.) Anyanyelvű iskolák létesültek (az első: a mai macedóniai Tirnovóban, 1864-ben); pedagógusaikat Romániában képezték, következésképp a nyelv, amit tanítottak, (már csak a cirill környezeten belül a latin írással is) erősen hasonult a románhoz. A gáláns bukaresti támogatás, melynek keretében, export célra, sajtót is létrehoztak az országon belül, alapjában véve egyféle pánromán azonosságteremtés irányába munkált. A hátországban kiképzett tanítók sorából való az aruménok első nemzeti költője, Constantin Belemace (szintén Macedóniából). Rajta kívül többen is próbálkoztak az irodalommal, így ez az értelmiség az 1880-as évekkel megteremtette az arumén irodalom alapjait is.

A macedón aruménság egy része azonban elzárkózott a román csábítások elől, s nem utolsósorban gazdasági természetű számításokból, inkább a közelebb eső görögök irányába orientálódott. A kétfelé igazodás ellentéteket, sőt nyers konfliktusokat is szült. 1905-től a macedóniai szórványcsoport mindenesetre egyfajta autonómiát élvezett a szultán rendeletére. A mozgalmakat a két balkáni háború, illetve az első világháború és következményei (sűrítettebbé vált államhatárok, meghatározottabb érdekszférák) erősen visszavetették. Románia is csak az 1920-as évek végétől nyújtogatja újra a kezét, ezúttal „haza”-hívogatva az aruménokat – Nagy-Romániába (mintha nem inkább a fordított mozgási irány felelt volna meg a történeti előzményeknek). Mintegy 12 ezren hallgattak is a szóra; puszta számításból Dél-Dobrudzsában telepítették le őket, de 1942-ben a területre érvényesített bolgár igénynek eleget téve, azután visszavonták északra őket. Mindezek ismeretében, valamint a kommunista diktatúra következtében a Balkán arumén szórványai hosszú időre el is fordultak a román kapcsolattól. A második világháború után egyáltalán alig adták jelét a létezésüknek. Görögországban erősen asszimilálódtak. Jugoszláviában csendben meghúzódtak a szlávok, illetve albánok között. Inkább az utolsó ötven évben (főként Romániából) nyugatra és a tengerentúlra szakadt szórványok ápolták és nyilvánították ki az arumén azonosságot. Újságjaik és egyéb kiadványaik, melyeket eljuttattak legalább a görögországi szórvány tagjaihoz, sok nagyzással, erős mitizálással hivatkozna a múlt sikereire – vajmi csekély hatással. A nyelvi kodifikálást célzó bizonytalan programjuk könnyen elvérzett a latin, cirill és görög írás differenciáin.

A helyi szórványok identitástudata a diktatúrákból történő szabadulás pillanatára igen elhalványodni látszott (mint már Görögországban régebb ideje). A szabadabb lehetőség, szinte váratlan módon, azonban szikrát vetett – a legsajátosabb jugoszláv utódállamban: Macedóniában, ahol a törekvéseket erőteljesen támogatták. (Vagy élesztették? – egy kiegyenlítettebb, az albán nyomást valamelyest ellensúlyozó etnikai megoszlás érdekében? – K. S.) Aránylag rövid időn belül sajtóhoz, médiához, parlamenti képviselethez, anyanyelvű iskolákhoz, eleven civil szerveződéshez jutottak. Az identitásépítés során hasznosították a görög aruméneknek korábban hiába kínált nyugati mitologémákat. A feléledés – az új macedóniai mintákkal – utóbb áthatott Albániára, sőt Görögországra is. A diktatúra utáni Romániában szintén újraéledt a hagyomány ápolása, részben azonban most is a 19. századi hagyományok szellemében. A mozgalom nagy eredménye az arumén kultúra és nyelv védelmére irányuló európai parlamenti ajánlás (1997). Az ország-csoportok közötti összetartás hiánya mégsem erősíti a szemlélő optimizmusát abban a tekintetben, hogy reális távlatokkal lehetne számolni az arumén szórványok fennmaradásával kapcsolatban, ezt csak a jövő mutathatja meg.

Komáromi Sándor