Zoltán András

A kárpátaljai magyar nyelvhasználat sajátosságai

A magyar és a szláv nyelvek intenzív kölcsönhatása a honfoglalás előtti évszázadokban kezdődött, a magyar nyelvterület földrajzi beágyazottsága folytán mindmáig tart, és a belátható időn belül mindig is folytatódni fog. A honfoglalás körüli egy-két évszázadban a Kárpát-medence belsejében élő szlávok nyelve gyakorolta a magyarra a legnagyobb hatást. Ez a szláv szubsztrátum az egész magyar nyelvre egyformán hatott, többnyire az egész nyelvterületen egyformán elterjedt jövevényszavakat eredményezett (barát, dolog, gomba, rozs stb.). Ebben a korai időszakban (a XII. század előtt) a szláv nyelvek differenciálódása még nem zárult le teljesen, ezért ezekről a korai jövevényszavakról még az sem mondható el, hogy valamely konkrét szláv nyelv korai változatából kerültek volna a magyarba, hanem csupán annyi állapítható meg róluk, hogy nyelvünkben szláv eredetűek. Ezeket az őshonos szlávokat a magyarság még a középkor folyamán teljes mértékben asszimilálta. A magyar nyelvterület a peremvidékeken továbbra is igen nagy szakaszokon érintkezett szláv nyelvű lakossággal, amelynek nyelve a XIII. századtól kezdve egyre határozottabban különült el egymástól és öltötte magára az egyes későbbi szláv nemzeti nyelvek – szlovák, szlovén, horvát stb. – hangtani, alaktani és szókészlettani sajátosságait. A török hódoltság alatt és után ugyan keletkeztek újabb jelentős szláv (szerb, horvát, szlovák) nyelvszigetek az ország belsejében, és a XX. században a magyar lakosság jelentős csoportjai „gazdagodtak” szláv nyelvi élményekkel messze az országhatárokon túl (pl. orosz hadifogságban), a szláv–magyar nyelvi érintkezés legintenzívebb kontaktuszónája a középkor óta mégis a szlovák–magyar, (kárpát)ukrán–magyar, szerb–magyar, horvát–magyar, szlovén–magyar nyelvhatár mentén húzódik, mert a honfoglalás idején a Kárpát-medencében talált szláv nyelvű lakosság beolvasztása óta itt a legtömegesebb a szláv–magyar kétnyelvűség.

Trianon annyiban változtatott a helyzeten, hogy a Kárpát-medence közepén létrehozott egy csaknem egynyelvű magyar államot, ahol a II. világháborút követő erőszakos kitele­pítések, lakosságcserék és spontán menekülések következtében szinte alig maradtak nem magyar anyanyelvű polgárok. A szláv többségi nyelvű utódállamokban a magyar nyelvterület vastagon levágott karéja vált a szláv–magyar nyelvi kölcsönhatás tipikus terepévé. Itt viszont a kisebbségbe került magyar nyelvű lakosság körében már nemcsak spontán módon terjedt a kétnyelvűség, hanem megélhetési, boldogulási, rosszabb időkben túlélési kényszerként is.

Az elszakadt nemzetrészek valóságos nyelvi állapotáról a kommunista diktatúra évtizedeiben az átlagembernek Magyarországon alig volt közvetlen tapasztalata, hiszen sokáig még a szovjet blokkon belüli utódállamokba is rendkívül nehézkes volt az utazás. Trianon vetése lassan beérett a magyarul beszélőknek az anyanyelvükhöz való viszonyában is. Kialakult ugyanis egy lényeges és az idő előrehaladtával egyre tartósabb és markánsabb különbség a magyarországi és a szomszédos országokbeli magyar anyanyelvűek nyelvi tapasztalata között: a magyarországi magyarok számára az egynyelvűség, az utódállamok magyarsága számára pedig a két- vagy többnyelvűség lett a természetes nyelvi közeg. A magyarországi magyarokról szinte észrevétlenül lepergett a kötelező és többnyire alacsony színvonalú iskolai nyelvoktatás során tessék-lássék esetleg elsajátított, ám spontán beszéd­helyzetekben szinte soha ki nem próbált orosz nyelvtudás is, [1] míg a határon túli magyarok éppen ezekben a nemcsak valóságos, hanem egyenesen „vérre menő” helyzetekben (szakmai felkészülés, munkahely, közigazgatás, hadsereg stb.) gyakorolják be alaposan és felejthetetlenül az iskolában (is) tanult többségi nyelvet. Egy átlagos magyarországi magyarnak, ha nem mozdul ki az országból, jó esélye van arra, hogy egész életében ne kelljen aktívan használnia még azt az idegen nyelvet sem, amelyet iskolai évei alatt tanult, míg a határon túli magyar kisgyermek – legalábbis a városokban és a több nemzetiség által lakott községekben – már a bölcsődében hozzászokik a többnyelvűséghez. Az átlagos képzettségű magyarországi magyarok többsége számára a magyar a nyelv, a határon túli magyarok számára a magyar egy nyelv, még ha az anyanyelv vagy az első nyelv is, ennek minden esetleges kompetenciabeli és/vagy érzelmi többletével együtt. A magyarok közmondásos nyelvtelensége kizárólag a magyarországi magyarokra vonatkozik. A hazai közvélemény különösebb visszhang nélkül tért napirendre az Európai Unió legutóbbi felmérése fölött, amelyből feketén fehéren kiderült, hogy a kibővített unió összes országa közül a magyar állampolgárok közül beszélnek legkevesebben idegen nyelveken, [2] noha a kisebb nyelveken beszélő többségi lakosságú országok esetében a gazdasági eredményesség és a lakosság idegennyelv-ismerete közötti összefüggés tagadhatatlan.

Miután a magyar több országban beszélt nyelv lett, elkerülhetetlenné vált, hogy idővel különbségek alakuljanak ki az anyaországi és az egyes utódállamokban élő magyar anyanyelvűek magyar nyelvhasználata között. Ennek csak egyik – bár kétségtelenül leglátványosabb – tünete az egyes országok eltérő intézményes berendezkedéséből adódó eltérő megnevezések használata, az új tárgyaknak, fogalmaknak immár az utódállamokban összehangolhatatlan elnevezése és a gyakran különböző helyi nyelvi divat. Az eltérő nyelvhasználat másik lényeges és mélyebben rejlő oka éppen az előbb említett nyelvi kontaktusok eltérő jellegében rejlik, vagyis abban, hogy a globális hatások (jelenleg főleg az angol–amerikai nyelvi hatás) az egész magyar nyelvterületet érik, az egyes utódállamokban – Magyarországot leszámítva – azonban ehhez még erőteljes lokális nyelvi hatások is járulnak az adott szomszédos ország többségi nyelve(i) részéről.

A magyar nyelvvel foglalkozó kutatók egy része – mintegy a szükségből erényt kovácsolva – a magyar nyelv többközpontúságát vallja. Ezek közé a nyelvészek közé tartozik a beregszászi magyar főiskolán tanító Csernicskó István is, aki számos tanulmány mellett egy monográfiát is közzétett már A magyar nyelv Ukrajnában (Kárpátalján) címmel (Budapest: Osiris, 1998). A jelen ismertetés tárgyát képező, a Bevezetés a kárpátaljai magyar nyelvhasználatba alcímet viselő, de annál szerteágazóbb tartalmú új kötet – amelyet a szerkesztő Csernicskó Istvánon kívül Beregszászi Anikó, Híres Kornélia, Karmacsi Zoltán és Márku Anita írt – természetesen nem is foglalkozhat mással, mint a két- és többnyelvűség különböző aspektusaival. [3]

A könyv fejezetcímeiben és elméleti fejtegetéseiben többnyire kétnyelvűségről beszél, gyakorlatilag azonban háromnyelvű a közeg, amelyről szól. A kárpátaljai magyarok a szovjet időkben nemigen tanultak ukránul, mert a boldoguláshoz az oroszra volt nagyobb szükségük, márpedig azt az ukránok is beszélték. Ráadásul az orosz nyelv ismerete az érvényesülés lehetőségét a hatalmas szovjet birodalom egész területén biztosította, nemcsak Ukrajnában. A helyzet az ukrán függetlenség óta megváltozott, de az új helyzetben a kárpátaljai magyaroknak nem az orosz helyett kell ukránul tudni a hivatalokban és a közintézményekben, hanem az orosz mellett. Számos ukrajnai város közlekedő nyelve ugyanis továbbra is az orosz, tehát nem oldódik meg a magyar kisebbséghez tartozó egyének gondja azáltal, hogy az iskolákban az ukránt vezetik be az orosz helyett. A különböző nyelvhasználati színtereken ugyanis a magyar anyanyelvű ukrán honpolgár igencsak könnyen szembetalálhatja magát olyan ukrán hivatalnokkal, rendőrrel, tanárral, munkahelyi főnökkel és kollégával, aki csak oroszul tud „rendesen”, vagyis csak az orosz standardot ismeri annyira, hogy azon intézkedni, előadni, nyilvánosan szerepelni tudjon.

A szovjet időkben elnyomott ukrán nemzeti érzés az új keletű függetlenség bűvöle­tében hajlamos olyan fokú ukrán nyelvtudást elvárni a magyaroktól, amilyent például az ukrán főváros lakosságának jelentős része sem tud (vagy akar) teljesíteni. A könyv ebből a szempontból néha számomra ismeretlen okból – talán az ukrán nemzeti érzékenység iránti tapintatból? – nem fogalmaz eléggé világosan, sőt néha kissé félrevezető. Az egyik bereg­szászi hivatalban lejegyzett párbeszéd felvezetésében olvassuk például: „Az ügyfél magyar nyelven fordul a hivatalnokhoz, aki ukránul szól egy magyarul értő kollégájának […]”, de a közölt szöveg nem ukrán, hanem orosz (95–96, a kiemelés az idézetben is tőlem. – Z. A.). Az új ukrán hatalomra alighanem az a szintén Beregszászról feljegyzett és nem egyedi eset az igazán jellemző, amikor „a magyar nyelvű írásbeli ügyintézés lehetősége felől érdeklődő ügyfelet orosz nyelven kioktatták arról, hogy a hivatali ügyintézés nyelve az ukrán” (99, kiemelés az eredetiben). A kárpátaljai magyar nyelvhasználatban előforduló „állam­nyelvi” jövevényszavak zöme is orosz egyelőre, bár ez nyilván változni fog a jövőben az ukrán javára (134). Az oroszról az ukránra való áttérés a közhivatalokban nyilvánvalóan további terhet ró az e téren egyébként sokat (mert már Csehszlovákiát is) próbált kárpátaljai magyarságra. Az ukrán elsajátítása nyilvánvaló szükséglet, de az oroszt sem ajánlatos elfelejteni. Az új magyar generációk azonban a magyar iskolákban már csak az ukránt tanulják meglehetősen mostoha személyi és tárgyi feltételek között (51), [4] így félő, hogy a magyar fiatalokat olyan – ukrán nacionalista szempontból ideális, de valójában életidegen – kommunikációs szituációkra készítik fel, amilyenek az ukrajnai valóságban nem is léteznek. Kétségtelen, hogy két többségi nyelv elsajátítása az iskolában meglehetősen sok terhet jelentene a tanulóknak, de hát talán Ukrajnában sem az iskolának, hanem az életnek kellene tanulni.

Az orosz nyelv múltbeli szinte kizárólagos, de még ma is erőteljes hatása miatt a kárpátaljai magyar nyelvhasználat sajátságait, a magyarországi standardtól és a többi utódállamokbeli regionálisan „színezett” változattól még mindig nem „ukrános”, hanem határozottan „oroszos” beütései (jövevény- és tükörszavak, pragmatikai sajátosságok) adják. Jellemző, hogy a Magyar értelmező szótár második, átdolgozott kiadásába (Budapest: Akadémiai Kiadó, 2003) felvett kárpátaljai szavak jegyzékében, amelyet egyébként Csernicskó István állított össze, [5] mindössze két ukrán eredetűnek jelzett szó van (szénázs, reket), de ezek közül a szénázs ’silótoronyban tartósított széna’ hangtani okokból nyilván nem az ukrán сінаж, hanem az orosz сeнаж átvétele, a reket ’bűnszövetkezet’ pedig az ukránban (рeкет) és az oroszban (рэкет) azonos hangalakban meglévő amerikanizmus (vö. amerikai angol racket ’zsarolás’), [6] tehát legalább annyira tekinthető russzicizmusnak, mint ukrainiz­musnak.

A könyv számos empirikus kutatási eredményt ismertet, amelyek a magyar és a többségi nyelvek helyzetét és alkalmazási körét világítják meg. A kárpátaljai magyarok szépnek tartják saját nyelvváltozatukat, a magyarországi standardtól való eltéréseit vagy nem veszik észre, vagy viszonylag könnyen áthidalják (247–250). A kárpátaljai magyar nyelvközösség fennmaradását a szerzők tartósnak jósolják, noha az anyaország vonzereje meglehetősen nagy a tanulóifjúság körében is: a kárpátaljai középiskolások körében a budapesti ELTE a legnépszerűbb felsőoktatási intézmény (246). A könyv nyilván még a 2004. december 5-i magyarországi népszavazás előtt került nyomdába, mert különben aligha kerülhetett volna bele komolyan veendő párhuzamként az erdélyi szászok példája, akik szinte teljes létszámban kivándoroltak Németországba (250). A maradék Magyarország jelenlegi állapotában ennyire azért még a kárpátaljai magyarok számára sem lehet vonzó.

A kárpátaljai magyarok „szavajárásának” a magyarországi standardtól való eltéréseit az egymást követő államnyelvek befolyása és a velük együtt élő szláv nyelvű lakosság beszélt nyelvi hatása mellett nagymértékben meghatározza a nyelvhasználati színtereknek a kisebbségi létből adódóan korlátozott volta. A magyar egyre inkább visszaszorul a magán­szférába, ahol természetesen nem a standard használata dívik. A közéletben, ahol viszont a standard használata lenne helyénvaló, ritkán van alkalom a magyar nyelv használatára, így a kárpátaljai magyar köznyelv nyitottabb a szubstandard elemekre (például a nyelvjárási formákra), mint a magyarországi (64–65).

A főcím („A mi szavunk járása”) arra utal, hogy a könyv elsősorban a kárpátaljai olvasóknak szól, remélt célközönségként néven is neveztetnek az ottani diákok és pedagógusok (22). Nem kevésbé érdekes azonban a könyv a magyarországi (és valószínűleg a többi utódállambeli) magyar olvasó számára sem, hiszen a centrum és a periféria a magyar nyelvterületen is állandó kölcsönhatásban van. A könyvben kárpátaljai sajátosságként leírt nyelvi jellegzetességek egy részét a kárpátaljai magyarok Budapesten vagy az ország más részein sem vetik le. Ezek azok a hazai ízek, amelyekről ők egymást idegen közegbe kerülve ismeretlenül is könnyen „kiszúrják”, és amelyek alapján eredeti pátriájukat a megfelelően érzékeny, illetve Kárpátaljából némileg felkészült külső megfigyelő is gond nélkül azono­sítani tudja. Amint egyes balkanizmusok (pl. az el kell menjek-féle szerkezetek) az erdélyi írók és értelmiségiek révén a magyar–magyar kapcsolatokra nézve sokkal nehezebb időkben is gyökeret tudtak verni a magyar standardban, majd Budapestről felerősítve el tudtak terjedni az egész nyelvterületen, úgy nem kizárt, hogy a jövőben bizonyos „szubkárpátizmusok” is bekerülhetnek az összmagyar nyelvi vérkeringésbe, de erre csak kedvező központi –gyakorlatilag budapesti – hátszelet kapva van tényleges esélyük.

Csernicskó István (szerk.): A mi szavunk járása. Bevezetés a kárpátaljai magyar nyelvhasználatba. Ungvár, Poliprint, é. n. [2003]. 285, [7] p. ill.



[1]  A negyven évig tartó kötelező orosznyelv-oktatás ellenére a legutóbbi, az Európai Unió számára készült felmérés szerint a 15 évnél idősebb magyarországi lakosságnak mindössze 2 százaléka állította, hogy valamilyen fokon tud oroszul. Vö.: Europeans and Languages. Fieldwork: May – June 2005. Publication: September 2005. European Commission, Eurobarometer, p. 4
(http://europa.eu.int/comm/public_opinion/index_en.htm).

[2]  Vö. uo., 4. p. Feltűnő, hogy az Európai Unióban még Nagy-Britannia polgárai közül is többen (30 százalék) beszélnek idegen nyelveken, mint az e tekintetben a sor legvégén kullogó magyarországi lakosok közül (29 százalék), pedig az angol nyelv világméretű elterjedtsége miatt a britek vannak erre a legkevésbé rászorulva. A hagyományosan többnyelvű országok (Luxemburg, Belgium, Málta, a volt szovjet balti államok) mellett az idegennyelv-ismeretben a hollandok és a skandináv államok polgárai járnak az élen. Magyar szempontból igen fontos Finnország példája (66 százalék), mert azt mutatja, hogy ha a nagy európai nyelvektől genetikailag és tipológiailag a magyarhoz hasonlóan távoli finn nyelv beszélői is széles körű idegennyelv-tudásra tehettek szert, akkor megfelelő pénz- és időráfordítással a kétségtelenül meglévő nyelvi hátrányok (egy dán biztosan könnyebben tanul meg angolul, egy portugál franciául stb.) Magyarország esetében is behozhatók lennének.

[3]  A kétnyelvűség, valamint a magyar nyelv kárpátaljai változatának sajátosságai központi helyet foglalnak el a Csernicskó házaspár újabb könyvében is: Beregszászi Anikó és Csernicskó István, … itt mennyit ér a szó? Írások a kárpátaljai magyarok nyelvhasználatáról. Ungvár: PoliPrint, 2004. Ismertetését l. Kolláth Anna: Magyar Nyelvőr 129 (2005) 384–388. p.

[4]  Vö. még: Milován Andrea, Az ukrán nyelv oktatása Kárpátalja magyar tannyelvű iskoláiban: Kisebbségkutatás 11/4 (2002) 984–989. p.

[5]  Beregszászi Anikó és Csernicskó István, … itt mennyit ér a szó? Írások a kárpátaljai magyarok nyelvhasznála­táról. Ungvár: PoliPrint, 2004, 139–138. p.

[6]  A szó a védelmi pénzt követelő orosz zsarolókkal együtt a hazai magyar argóban is megjelent: ezeket az orosz (ukrán?) bűnözőket a debreceni „zsibiben” (KGST-piac) a magyar alvilág az 1990-es évek elején – a számukra érthetetlen szót népi etimológiás úton értelmesítve – rekedtek-nek hívta, vö. Lieli Pál, Rekedt: Magyar Nyelv 89 (1993) 342–343. p.