Történettudomány és politika Prágában a német megszállás alatt – Wilhelm Weizsäcker jogtörténész portréja

Bahlcke, Joachim: Wissenschaft und Nationalitätenkampf (…) in der Zeit vom Münchener Abkommen bis zum Ende des Zweiten Weltkrieges. = Österreichische Osthefte, 46. Jg. 2004. 3. H. 345–359. p.

 

W. Weizsäcker (1886 – 1961; csak névrokona egy későbbi NSZK-köztársasági elnöknek) az Osztrák–Magyar Monarchia örökségeként tovább virágzó prágai német értelmiség képviselője. Mint jogtörténész szerez nevet, 1926-tól a Prágai Német Egyetem rendkívüli, 1930-tól rendes tanára. A csehszlovák uralomváltás viszonyait mind kritikusabb szemmel nézve hozzászól azonban aktuális politikai kérdésekhez is. Így állást foglal nem utolsósorban az 1930-as évektől erőteljesen jelentkező szudétanémet kisebbségi mozgolódás elképzelései mellett. Kutatási témájától: a cseh- és morvaországi középkori német joggyakorlat kérdéskörétől jut el az új csehszlovák állam többségi nacionalizmusának elutasításáig, illetve a kisebbségi helyzetbe került németség követeléseinek védelméig. Felfogása szerint németek és szlávok Csehszlovákia, legalábbis a cseh térfél történetileg azonos rangú államalkotó nemzetei. A megszorító cseh nemzetiségpolitikát ugyanakkor sommásan mint a történelmi tévútként megítélt modern polgári demokrácia, az individualista elvű liberalizmus, a többségi párt-parlamentarizmus logikus velejáróját minősíti. Tekintélyi elvű meggyőződése, etatizmusa – német érzelmű hazafiságától vezéreltetve – végül rábírja a náci Németország által bátorított szudétanémet mozgalom nyílt ideológiai–kultúrpolitikai támogatására.

A polgári csehszlovakizmus elutasítása különösképpen nem gátja annak, hogy szakmai kvalitásai alapján időközben a jogi fakultás dékánjául, valamint különböző tudományos társaságok vezető tisztségeibe meghívják, vagy hogy kutatásaiban együttműködjék vezető rangú cseh kollégájával, Jan Kapras-szal. A pálya nagy korszaka mégis a Szudéta-vidéket a Német Birodalom javára ítélő müncheni egyezménnyel, illetve Csehország ezt követő hitleri lerohanásával következett, s természetesen 1945-ben kényszerűen ért véget. A birodalmi felügyelet alá helyezett egyetemre várt a (természetesen náci-szellemű) német tudomány és kultúra délkelet-európai irányú (természetesen politikai célú) propagálása, s ebben az állam- és jogtudományi fakultásra várt a meghatározó szerep. Rokon volt ezzel a breslaui társintézmény északkeleti szemhatárú hatásköre. A keletre „közvetítés” nyomatéka jut kifejezésre abban is, hogy önálló részdiszciplína rangjára tesz szert a „keleti jog” (Ostrecht), amely – jogtudományi összefüggéséből akár ki is ragadva – a „kelet-kutatás” horizontális rendszerébe tagozódik. Weizsäcker megbízásai: „Német Jog Keleten” Intézet, „Német Kelet-kutató Központ” jogi szakcsoportja stb. hűen letérképezik az ez irányú, lázas intézményszervezést Prága, Bécs, Berlin háromszögében.

Weizsäcker személyes ambícióit legteljesebben az 1942-ben merénylet áldozatául esett Heydrichről elnevezett, komplex, interetnikus szemhatárú kutatási alapítvány vezetése elégíthette volna ki, ha sikerül kiépíteni a tevékenységet. Ennek lassú kibontakozását a német visszavonulás állította meg. Weizsäckernek is menekülnie kell Prágából, munkásságát a megszállás előtti formátumára és témakörére visszaszűkítve, Heidelbergben folytatja tovább. A nagy ívű, hangzatos tervek, programok dugába dőltek. Pályáját a prágai időszakra nézve nyomon követve annak a jobb sorsra érdemes, politikailag meglehetősen naiv tudósnak az arcképe rajzolódik ki, aki egy ugyancsak jobb sorsra érdemes nemzeti kisebbség szószólójaként az események sodrában belekeveredik napi szerepekbe, melyekről utóbb kiderül: a megszállókkal kollaborált. A személyét, munkásságát méltató, 1944-ben elhangzott szavak visszaszállnak a fejére: „Sok száz néptárs erejét megsokszorozta, elmélyítve bennük a nemzetiszocialista eszme hitét.” Mindeközben Weizsäcker távol állt attól, hogy lássa: mik is ennek az eszmének a végkövetkeztetései. Későbbi apológiája is meglehetősen naiv: ebben vagy abban a megbízásában nem érzékelt semminemű politikai nyomást vagy kényszert arra nézve, hogy mit hogyan csináljon; intézményeiben helyet adott a felszámolt cseh nemzeti kutatás és felsőoktatás számos képviselőjének. A müncheni egyezményt és következményeit utólag úgy ítéli meg: a német Szudéta-vidék hitleri elfoglalása valóságos ajándék volt a lakosságnak és azoknak, akik küzdöttek az identitásukért, ezt elutasítani nem lehetett; de a Birodalomnak mellőznie kellett volna Csehország lerohanását és a cseh nemzet eltiprásának kísérletét. Amiért végül maguknak a szudétanémeteknek kellett megfizetniük.

Komáromi Sándor