Szerb, horvát, bosnyák? Nyelv és nemzetiség a volt Jugoszlávia területén

Okey, Robin: Serbian, Croatian, Bosnian? Language and Nationality in the Lands of Former Yugoslavia. = East European Quarterly, XXXVIII, No. 4, January 2005. 419–441. p.

Az a tény, hogy a volt Jugoszlávia felbomlása a közös szerb–horvát nyelv megtagadásához vezetett, még a régió alkalmi megfigyelői számára is jól ismert tény, sőt kívülálló nyelvészek nagyfokú érdeklődését vonta magára. Ezt a tanulmányt történész írta azzal a céllal, hogy ehhez a kérdéskörhöz hozzátegye saját gondolatait, amelyek az események hosszabb távú ideológiai aspektusait illetik. A nyelvi pluralizmus felemelkedése a volt szerb–horvát nyelvű területeken arra sarkall, hogy változtatni kell eddigi elgondolásunkon a nyelv és etnikum kapcsolatáról, különösen a jugoszlavizmus felemelkedésében és hanyatlásában megfigyelhető hatások fényében.

A cikk érvelése szerint a nyelv és nemzet fogalma szorosan kötődik egymáshoz a szerb–horvát nyelvet beszélő területeken a XIX. század óta mindmáig. A kapcsolat jellege mindazonáltal megváltozott. A XIX. században a képzettebb emberek szerbek, horvátok, muszlimok és montenegróiak nagyjából ugyanazt a nyelvet beszélték, és ezért többé-kevésbé ugyanahhoz a néphez tartoztak. A XX. század végére ez a kapcsolat megfordult, mivel ezek a népcsoportok különböző nemzetként tekintenek magukra, tehát különböző nyelveket is kell beszélniük. A jugoszláv „projekt” folyamata három fázisra osztható. Az első 1835–1850-ig, amikor az egyesült délszláv nyelv utat tört, aminek a lehetséges politikai következményei egyértelműek és világosak voltak. A második szakasz 1860–1914-ig tartott, amikor ezeknek a következményeknek egy része bevonásra került egyenesen a politikai és parlamenti életbe, melynek része volt többek közt a nyelv elnevezésének megvitatása is. A harmadik az 1990-es évekig tartó kommunizmus időszaka, melynek végével az egyesült jugoszlavizmus és azok a törekvések, hogy a térségben közös nyelvet használjanak, egyaránt széthullott.

A nyelv és a jugoszlavizmus közti kapcsolat megalapozásának kulcsfontosságú alakja a horvát publicista–politikus, Ljudevit Gaj (1809–1872) volt. Gaj intervenciója az akkori összetett helyzetben három tevékenységi körből állt. 1835–1836-ban egy újságot adott ki, amelyben a cseh diakritikus jeleket alkalmazva új ABC-t használt, és a štokavski dialektust adoptálta, bár munkájában kajkavskit használt Zágrábban, és az ebből megszülető nyelvnek a régi, helyi illír nevet adta. Gaj ezáltal felkeltette a szerbek és horvátok nyelvi közössége iránt az érdeklődést azzal a céllal, hogy egy szélesebb délszláv közösséget hozzanak létre, és a semleges névválasztással elkerülte a két nemzet közti hagyományos rivalizálást. Ezzel a tettével a korábbi etnikum, vallás vagy helyi lojalitás alapú identitástól elszakadva, egy új nyelvi alapú identitást kínált fel, mely nyitott volt a teljes délszláv világ előtt. Gaj munkájára nagy hatással volt J. G. Herder, aki szerint egy csoport értékei nyelvében nyugszanak, továbbá a szlovák Jan Kollar munkái. Gaj újságának első számaiban Herdernek azt a véleményét közölte fordításban, hogy a szlávok népként potenciálisan nagy jövő előtt állnak. Míg Gaj szerint „Mindenekfölött a nyelv az, amelyben egy nemzet élete megtestesül. A szellem és a nyelv szervesen és elválaszthatatlanul összetartoznak.” Ez már egyértelműen a jugoszláv kultúrára utal, ezáltal potenciálisan egy politikai dimenziót nyit.

Bár horvát nacionalisták elutasították a jugoszlavizmust, Gaj tetteiben mégis nemzeti újjáéledésük alapkövét látják. Kiemelik, hogy ő a štokavski dialektust választotta a modern horvát irodalmi nyelv számára, egész egyszerűen azért, mert a horvátok nagy többsége ezt beszélte; a szerbeknek semmi közük nem volt hozzá. Jaroslav Šidak, a mérsékelt horvát történész szerint az illír mozgalom igenis tartalmazta a szélesebb délszláv kulturális rokonság szellemiségét, de semmiképpen nem kívánta Horvátországot bármi más alá rendelni. Gyakorlatban ez a mozgalom a horvát pozíciókat erősítette a növekvő magyar nyomás ellenében, és a nyelvet használták katalitikus erőként egy egyedi horvát politikai nacionalizmus kialakításához. Gaj, aki a leginkább kész volt a szerbek felé nyitni, sokkal inkább, mint más illírek felé, 1841-ben úgy jellemezte álláspontját, hogy „Isten őrizze meg a magyar alkotmányt, a Horvát Királyságot, az illír nemzetiséget.”

Szerb szempontból nézve a képet a szerb nyelvújító Vuk Karadžič további kuszaságokra világít rá a nyelv és nemzetépítés eme korai szakaszában. Egy 1849-ben publikált cikkben: „Szerb mindenki és mindenütt” – Karadžič a közös nyelv minden beszélőjét szerbnek tekintette. Karadžič megállapítása szerint a horvát szó a kajkavski és a čakavski használóira vonatkozik, de vitatta, hogy a štokavski katolikus használóira is vonatkozna, akik úgy beszéltek, „mint mi”. A horvát nacionalisták szerint Karadžič a nagy szerb program alapjait fektette le ebben a munkában, amelyet a II. világháborúban a csetnikek és 1991-ben Milošević próbált meg alkalmazni. 1863-ban Karadžič egy szerkesztőnek adott válaszában kifejtette, hogy ezzel ő nem a horvátok létezését kívánta tagadni, hanem általánosságban próbálta vizsgálni a szerbeket a von den Serben überhaupt értelmében.

A montenegrói nyelvi szeparatizmust táplálták a szerb nyelvről folytatott viták a szerb–horvát egység 1991-es összeomlását követően. Érezhető volt egy olyan törekvés, hogy a szerb nyelvet az ekavski dialektussal azonosítsák, amely Belgrád és Újvidék környékén volt jellemző, és a szerbek nagy többsége ezt a dialektust beszélte, kiszorítva az ijekavski dialektust, amely a boszniai szerbek és a montenegróiak körében volt használatos. Csak az ekavski és ijekavski dialektusok együttes hivatalos elfogadása szerb nyelvként tudja megakadályozni, hogy a különálló montenegrói nyelv támogatói Vojislav Nikčević vezetésével elérjék a céljukat. Boszniában az elhalás megjósolható. A Bosnyák–Horvát Köztársaságban, amely Bosznia 51%-át öleli fel, minden törvény és intézkedés egyaránt napvilágot lát horvát és bosnyák nyelven, és a lexikális, valamint morfológiai változatok a nyelvi alapú nemzeti érzület jegyeivé emelkedtek. Jelenleg kívülálló gondolkodók nem tudják viccnek venni azt, hogy két vagy három új nyelv született. Sok helybélihez hasonlóan szójegyzékeket, szótárakat kell tanulmányozniuk, hogy biztosak legyenek benne, nem értik félre őket, amikor a volt Jugoszlávia egyes területei között utaznak. Nyelvi és nemzeti identitás, amely a volt jugoszláv népek történelmében oly nagy szerepet játszott, továbbra is nagy jelentőséggel bír.

Bosznay Csaba