A krími tatárkérdés múltja és jelene

Zìnčenko, Û. Ì.: Krims’kotatars’ka problema: ìstorìâ ta sučasnìst’. = Ukraïns’kij ìstoričnij žurnal, 2004. 3. no. 62–73. p.

A krími tatárok sorsa a II. világháború előtt a többi szovjetunióbeli nemzetiségéhez hasonlóan alakult. Ennek is kiirtották az értelmiségét, ezt a népet is megfélemlítették, és hallgatásra kényszerítették. További hátrányt jelentett számukra, hogy gyönyörű és kellemes klímájú lakóhelyüknek, a Krím-félszigetnek hatalmas stratégiai jelentősége volt a szovjet hadvezetés számára. Hitler is felfigyelt a félszigetre és a háború kitörése után megparancsolta, hogy mielőbb iktassák ki ezt a romániai olajmezőkre csapást mérni képes „lehorgonyzott szovjet repülőgép-anyahajót”. A náci vezérkar azt tervezte, hogy a félszigetből német gyarmatot csinál. Hitler főhadiszállásán már 1941. július 16-án döntést hoztak arról, a Krímet meg kell tisztítani minden idegen elemtől, majd németekkel kell betelepíteni. A tervet csaknem három év múlva, 1944. május 11-én Sztálin valósította meg, amikor megtisztította a területet őslakóitól, és főleg oroszokkal telepítette be. A tanulmány a krími tatárok deportálásának 60. évfordulója alkalmából tekinti át e pusztulásra ítélt, de mégis élni akaró nép sorsát.

A krími tatár népesség sorsa korábban is meglehetősen keserves volt. A Krím a 18. században került Moszkva érdekkörébe. A Lengyel–Litván Államközösség felosztása után, amikor Ukrajna nagyobbrészt az Orosz Birodalom részévé válik, Moszkva megindítja hódító háborúit déli irányban, a Krím felé. Moszkva már e háborúk megindításakor követelte Törökországtól a tatárok kitelepítését a Krímből, mintegy előrevetítve későbbi politikáját e népcsoporttal szemben. A 18–19. századi állandó orosz–török háborúknak mindig fontos szereplője volt a Krím-félsziget, amelyet hosszas háborúskodás után 1783. április 9-én csatoltak Oroszországhoz. A félsziget etnikai viszonyainak megváltoztatása 1778-ban kezdődött, amikor Szuvorov az összes ottani keresztyént (mintegy 31 ezer örményt és görögöt) áttelepített az Azovi kormányzóságba. 1784-ben aztán új szakasz kezdődik a Krím „civilizálásában”: sok ezer krími tatárt arra kényszerítenek, hogy bagóért eladja a földjét, és Romániába meneküljön. Szumarokov krími bíró szerint, aki 1802-ben a félszigeten tartózkodott, az áttelepülők száma 300 ezer körül volt (az orosz hódítás előtt a lakosság létszáma mintegy 500 ezer fő volt, ehhez képest az első hivatalos orosz népszámlálás már csak 205 617 főt talált, de ebben benne volt már az orosz katonaság és hivatalnoki kar, és mindenki, aki az annektálás óta eltelt 10 évben ideköltözött). Végezetül a krími háború után hivatalos források szerint 192 360 fő, vagyis a lakosság kétharmada, áttelepült Törökországba. A kortársak véleménye szerint a krími tatár nép 1861-ben megszűnt létezni. Aki elhagyta a félszigetet, feloldódott a törökországi muzulmán népek tengerében. A Krím maradék tatár lakossága alig haladta meg a 100 ezer főt. 1863-ban hivatalos adatok szerint 784 tatár falu volt néptelen.

II. Katalin már rögtön a terület annektálása után kezdte kisajátítani a helyi lakosság legjobb földjeit, hogy azokat kegyenceinek és tisztviselőinek adja: 1796-ig 290 ezer gyeszjatyinát (régi orosz földmérték: 1,0925 hektár). A lakosság földönfutóvá tétele után bevezették a jobbágyságot. Mindez menekülésre késztette a tatárokat, ugyanakkor hatalmas gazdasági kárt okozott. Ennek ellensúlyozására megkezdődött a betelepítés: a 19. század első felében több mint 30 ezer idegent (főleg mennonitákat, németeket, bolgárokat) telepítettek a Krímbe.

A cári kormányzat soviniszta tatárellenes politikája a szellemi és a fizikai népirtás jellegét öltötte. Már a 19. század elején a Krímből Oroszország belsejébe száműzik a muzulmán papi személyeket és egyes tatár előkelőket megfosztva őket a valahai hazatérés jogától. 1829-ben kezdődött a vallási elnyomás, ami a mélyen hagyománytisztelő tatárok menekülésének újabb lökést adott. Nemzeti öntudatuk kiirtására 1883-ban nagyszabású akció keretében a tatár családoktól (nemcsak a papi személyektől) elkobozták a régi könyveket és kéziratokat. A belügyminiszter utasítására ezeket kis idő múlva elégették. Az 1890-es években a Krímben maradt földnélküli tatárok kilátástalan helyzete újabb emigrációs hullámot idézett elő. A cári kormányzat ezt nem akadályozta, hanem újabb betelepítésekbe fogott. Mindezen folyamatok eredményeképpen 1897-ben a Krím-félszigetet magába foglaló Tauriai kormányzóság mintegy másfél millió lakosának már csak 13 százaléka volt tatár, az oroszok részaránya pedig 71 százalékot tett ki. Így lett a Krím orosz félsziget.

A krími tatárok történelmének legdrámaibb fordulata azonban a 20. században következett be, amikor a bolsevikok megvalósították a cári Oroszország leghőbb vágyát: teljes egészében elűzték a tatárokat a Krímből. Az emberiség történelme nem ismerte korábban a teljes népek deportálásának azt a gyakorlatát, amelyet a sztálini rezsim alkalmazott a volgai németekkel, a kalmükökkel, a karacsájokkal, a csecsenekkel, az ingusokkal, a balkárokkal és több más néppel szemben. A krími tatárokra 1944. május 18-án került a sor, amikor egy nap alatt kergették ki őket házaikból, és marhavagonokba zsúfolva útnak indították őket száműzetésük helyére, mindeközben árulónak bélyegezve az egész krími tatár népet beleértve az öregeket, az asszonyokat és a csecsemőket is.

A nemzeti kérdés bolsevik megoldása az 1930-as években kezdődött a nemzeti értelmiség kiirtásával az egyes szovjetköztársaságokban. Ekkor már megkezdődött a felkészülés tömeges deportálásokra, létrehozták az ennek lebonyolítására hivatott szerveket a köztársasági kormányok mellett. Egy 1940. április 21-én kelt közös párt- és kormányhatározat értelmében csak Ukrajnából 31 600 kolhozparaszt-családot kellett volna Szibériába és Kazahsztánba telepíteni. Ez akkor nem valósult meg, a tömeges deportálásokra ürügyet kellett találni, s ezt hamarosan szolgáltatta is a háború. Egész népeket vádoltak meg árulással és a megszálló németekkel való kollaborálással, és telepítették ki őket erőszakkal a Szovjetunió előre kijelölt távoli területeire. A tatárokról már a háború alatt is azt jelentették a megfelelő szervek, mintha mind egy szálig támogatták volna a megszállókat. Már 1944 áprilisában, amikor még folytak a Krím visszafoglalására irányuló hadműveletek, Lavrentyij Berija már olyan jelentést nyújtott be a legmagasabb katonai vezetésnek, hogy a krími tatárok elárulják a szovjethatalmat. 1944. május 11-én, Szevasztopol visszafoglalásának másnapján Sztálin máris aláírta a krími tatárok kitelepítéséről szóló utasítást. Május 20-án Berija már jelenti is neki a művelet végrehajtását: 180 ezer ember kitelepítése megtörtént. Mindez, úgy látszik, kevésnek bizonyult, mert Berija hozzálátott a félsziget teljes homogenizálásához, és a németekkel való kollaborálás ürügyén deportálnak még 12 422 bolgárt, 15 040 görögöt, 9621 örményt, 119 németet, 3652 idegen állampolgárt és ismeretlen számú cigányt. 1944. július 4-én Berija azt jelenti Sztálinnak, hogy a Krímből 225 009 főt telepítettek ki. Kényszerlakhelyüket a Szovjetunió 81 különböző közigazgatási egységében jelölték ki. A szovjethatalom legnagyobb aljassága az volt, hogy miközben az árulással vádolt nép otthon talált tagjait száműzték, a katonaköteles tatár férfiak hozzátartozóik sorsáról mit sem sejtve tovább hullatták vérüket ugyanezért a hatalomért a Vörös Hadsereg soraiban.

A háborús veszteségek és a kitelepítés együttes hatására 1944 őszén a lakosság már csak 370 ezer főt tett ki. Ennek következménye lett a terület adminisztratív „lefokozása”: a Krími Autonóm Szovjet Szocialista Köztársaság 1945. június 30-ától egy egyszerű oblaszty (’terület, megye’) lett az Oroszországi Föderáción belül. Elkezdték tízezrével betelepíteni az oroszokat és kisebb számban az ukránokat. 1954-ben az Oroszországi Föderáció átadta a területet az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaságnak. 1959-ben az oroszok aránya 71,4, az ukránoké 22,3 százalék volt. 1970-re az oroszok részaránya valamelyest csökkent (67,3%), az ukránoké pedig nőtt (26,5%). Ez az arány az 1980-as évek közepéig gyakorlatilag nem változott.

A száműzöttek jogfosztottsága Sztálin halála után csak lassan enyhült, először 1954-ben egyes korcsoportokat (16 éven aluli tanulóifjúság, nyugdíjas korú felnőttek) és szovjet szempontból érdemdús embereket (párttagok, háborús veteránok, kitüntetések birtokosai és családtagjaik stb.) mentesítettek a lakhely-változtatási tilalom alól, de 1955. január 1-jén még így is mindig 118 351 krími tatár volt kényszerlakhelyen. 1956-ban a 20. pártkongresszus után felemás módon szüntették meg száműzetésüket: visszakaphatták szabad mozgásukat, de nem kapták vissza elkobzott javaikat, sőt csak akkor kaptak személyi igazolványt, ha aláírtak egy nyilatkozatot arról, hogy nem is tartanak igényt a deportálás során elvett tulajdonukra. Nem szüntették meg velük szemben a hazaárulás vádját sem. Még a többi száműzött néphez képest is hátrányosan kezelték a krími tatárokat a rehabilitáció során. 1956 novemberében ugyanis helyreállították a kalmükök, karacsajok, balkárok, a csecsenek és az ingusok autonóm területeit, de a krími tatároktól ezt megtagadták arra hivatkozva, hogy az egykori Krími Autonóm Szovjet Szocialista Köztársaság nemcsak a tatárok autonómiája volt, hanem sok más népé közösen. A krími tatároknak azt ajánlották, hogy ha mindenképpen nemzeti közösségben akarnak élni, telepedjenek le a kazanyi székhelyű, Volga-menti Tatár Autonóm Szovjet Szocialista Köztársaságban. Ezzel egyidejűleg a Krímben és néhány más ukrán területen (Odessza, Herszon stb.) meg is tiltották a volt száműzöttek letelepedését.

Mindezek a diszkriminatív intézkedések kiváltották a krími tatárok nemzeti politikai mozgalmait, amelyeknek fő célja a szülőföldre való visszaköltözés lehetőségének kiharcolása volt. Ezek először petíciós mozgalmak voltak, amelyeknek fő központjai a krími tatárok legnagyobb tömegeinek kényszerlakhelye, Üzbegisztán volt. E mozgalom csúcspontja a Szovjetunió Kommunista Pártja 23. kongresszusára benyújtott 120 ezer aláírással ellátott petíció volt, amelyben a visszaköltözés engedélyezése mellett politikai és nemzeti egyenjogúságuk visszaállítását is kérték. Erre csak 1967-ben került sor, amikor a hazaárulás vádját hivatalosan is visszavonták, elvben a többi szovjet polgárral egyenlő jogokat kaptak, bár a Krímbe költözésüket adminisztratív eszközökkel továbbra is akadályozták. Az 1970-es és 1980-as években nagyban segítette a krími tatár mozgalmat az, hogy a nemzetközi emberjogi szervezetek is felfigyeltek rá és napirendjükre vették. A Szovjetunió szétesése után a nemzeti mozgalom jelentős lendületet kapott, 1991 júniusában Szimferopolban megtartották a krími tatár kurultajt (nemzeti kongresszust), amely megválasztotta képviseleti szervüket, a Medzsliszt. A tatárok nemzeti államiság iránti igénye természetesen összeütközésbe került a félsziget megváltozott nemzetiségi összetételű többségével. A tatárok nem ismerték el az Ukrajnán belüli Krími Autonóm Köztársaságot mondván, hogy az csak közigazgatási egység és nem a tatár államiság kerete.

1999-ben a deportálás 55. évfordulóján rendezett tömegmegmozdulások újra felhívták az ukrán hatóságok figyelmét a tatárok még mindig megoldatlan problémáira. Ukrajna megtette az első lépéseket a krími tatár államiság szerveinek elismerése irányában, amikor legalábbis tanácsadói jogkörrel létrehozta a krími tatárok képviselőinek a tanácsát az ukrán államelnök mellett, valamint az akszakálok (vének) tanácsát a krími parlament mellett.

Zoltán András

Felhasznált kiadványok:

Krymsko-pol’skij sbornik naučnyh rabot (Ukrajna, Krími Autonóm Köztársaság)

Ukraïns’kij ìstoričnij žurnal (Ukrajna)