Határon túli lengyelek – Varsótól keletre

Gerhardt, Sebastian: Die Welt hinter Warschau. Polen und die Auslandspolen in Litauen, Belarus und der Ukraine. = Osteuropa, 55. Jg. 2. H. 40–57. p.

Lengyelország 1945-ben nyugat felé eltolt határain kívül, a határváltozással összefüggő lakosságcserék, a későbbi elvándorlás és egyebek (deportálás orosz területekre, Kazahsztánba, stb.) ellenére, még ma is jelentős számú lengyel kisebbség él, régi, tömbszerű települtségével: Litvániában 256 ezer (kb. 7%-os arány), Belaruszban közel 400 ezer (4%), Ukrajnában 144 ezer (0,3%). Ukrajnában az 1959-es adat: 363 ezer volt, tetemes a visszaesés; Belarusz is felmutat hasonló tendenciát. Jelentős elvándorlás történt a szovjet össz-szövetségi állam felbomlásakor. E határ menti kisebbségeket a hivatalos lengyel politika 1989-ig nemlétezőnek tekintette, Belarusz és Ukrajna részéről kirekesztő, elnyomó politika folyt, csak Litvánia biztosította számukra a merőben adminisztratív jellegű támogatás minimumát (iskolahálózat). A litvániai helyzet nyitja: Moszkva és helyi áttétele ennyiben is inkább csak a litván öntudat mérséklésének eszközét látta benne. Belaruszban 1948-ban generálisan megszüntették a lengyel iskolákat, a lengyel etnikumot „katolikus hitre térített beloruszoknak” deklarálták, és feloszlatták a katolikus egyházat. Jól számítottak: az 1999-es népszámlálás során a lengyelek mindössze 10 %-a vallotta anyanyelvének a lengyelt (szemben a litvániaiak 90%-ával). Az Ukrajnához került új területeken a háború előtt több millió lengyel élt, az exoduszt követően a lengyel lakosság jobbára csak szórvány, szintén 10%-ban őrizte meg a nyelvét a 2003-as népszámlálási adatok szerint. 1945 után összesen két anyanyelvű iskola maradt fenn számukra, Lvovban.

 A lengyel társadalom és a politika, amely előtte csak a nyugati és főleg a kiterjedt amerikai emigrációval tartott fenn kapcsolatokat, a rendszerváltás nyomán végre felfedezte határon túli nemzetrészét, és megfogalmazott bizonyos elvárásokat is velük kapcsolatban a szovjet tömbből kiszakadt, új szuverenitások iránt, aminek ezek, némi vonakodással, igyekeztek részben megfelelni. Az európai standard (sokszor kétértelmű) jegyeivel fogalmazott együttműködési szerződések (Ukrajna: 1992, Belarusz: 1993, Litvánia: 1994) keretében a felek, szokás szerint, viszonosan vállaltak elvi kötelezettségeket az adott nemzetiséget valló egyéneknek (nem kollektívumok!) az anyanyelvhez, a hagyományok ápolásához stb. fűződő jogait illetően. Ezek olyan keretszerződések ez esetben is, amelyeket a gyakorlatban lehetne és kellene tartalommal feltölteni, ha a kellő akarat megvan hozzá. De valóban keretet adtak szerény mértékű eredményeknek.

A szomszédsággal való kétoldalú együttműködés programjában és gyakorlatában döntő mértékben támaszkodik az anyaországi segítségnyújtásra, ennek logisztikai és főképp anyagi eszközeire. Lengyel részről az anyanyelvű oktatás, illetve az anyanyelv-oktatás újraélesztése és kiszélesítése, valamint ütőképes kisebbségi értelmiség kinevelése a minimális elképzelés. Az anyagi eszközök, persze, az anyaországban sem állnak korlátlanul rendelkezésre. A segítségnyújtás szervezése során sok függ a bevont intézményi háttértől is. Sajátságos módon a kulturális szaktárca, ahová a külföldi kulturális intézetek is tartoznak, nem vállalt illetékességet a kérdésben. Kezdetben tárcaközi bizottság állt fel, éveken át csekély hatékonysággal. Később a külügy kezdett el koordinálni; a vezetésével 2002-re dolgoztak ki új programot, amelynek prioritásai is bővültek, módosultak: az alapszintű oktatás mellett a helyi felsőbb tanulmányok, valamint helyi gazdasági tevékenység támogatása, továbbá: együttműködés a tömegmédiában. Irányelv: a helyben való megmaradás, egyidejűleg az asszimilációs kihívással szembeni helytállás segítése. Oktatási területen az együttműködés sok mozzanata a tárcák kétoldalú kapcsolatain múlik, s nem minden témában függnek financiális eszközöktől. Idetartozik elsősorban a pedagógusképzés és -továbbképzés, valamint a tankönyvek ügye.

A határon túli segítségnyújtás realizálása számára Lengyelországban egy másik csatorna is nyitva áll: a Szenátus, ráadásul pénzeszközökben is gazdagabb. A Szenátus alapítványokon és civilszervezeteken keresztül dolgozik, mint a Wspólnota Polska (Lengyel Közösség), a Pomoc Polakom (Segítség a Lengyeleknek), stb. Ezeknek a tevékenysége sokszor összekapcsolódik a kormányszintű programokkal is. Felmerül a kérdés: nincs-e veszteség a párhuzamosságban? Néha adódik feszültség is a két csatorna között, elsősorban nemzeti radikális szólamai miatt, amivel a kormány diplomáciai erőfeszítéseit keresztezi. Nagyobb port felvert eset volt például egy Lengyelországból pénzelt litvániai lengyel lap litvánellenes hangvétele, míg be nem tiltották. Ellentétet szült az automatikus kettős állampolgárság intézményének felvetése is a ’90-es évek végén. A Szenátus által mozgatott áttételeken keresztül a sajtó, a média, az anyaországi nyomdatermékek terjesztése, a könyvtárellátás, a közművelődés, a hitélet segítése, valamint a tanárképzés hallgatóinak ösztöndíjazása érvényesül.

A Wspólnota Polska sikere Belaruszban a kisebbségi oktatás kimozdítása a holtpontról – egyelőre két lengyel iskola megnyitásával, Ukrajnában pedig 5 új iskola megszervezése. Az ennél természetesen több helyen folyó anyanyelv-oktatás alapproblémája: fakultatív jellege. Litvániában mérsékelt arányokban a rendszerváltás előtt is megvolt a lengyel iskolahálózat, ezt csak szélesíteni kellett, valamint az oktatás minőségének a javítására volt szükség – a tananyag korszerűsége, kisebbségi tartalmú specifizálása vagy a pedagógusok felkészültsége szempontjából. A másik két szomszéddal ellentétben, ahol még anyaországi vendégtanárokat is elfogadnak, és lehetővé teszik közös tantervek kidolgozását, a litván politika azonban nem járul hozzá sem anyaországi tankönyvek behozatalához, sem pedig a pedagógusok anyaországi képzéséhez. A tankönyveket litvánból fordítják. Az anyaországi továbbképzést nem gátolják; ez elsősorban a lublini továbbképző központra összpontosul. A másik két szomszédországból verbuvált anyaországi képzősökkel egyébként az a kiábrándító tapasztalat, hogy nem szívesen vállalják a feladatot, amire kiképezték őket, nem mennek vissza hazájukba. A helyi képzés lehetőségei: a hrodnai egyetemen 1989-ben indított polonisztikai tanszék, Ukrajnában – 1996 óta – 3 tanárképző-polonisztikai tanszék, Litvániában a vilniusi egyetem 1993-ban, ugyanitt a tanárképző főiskola 1995-től elindított képzése lengyel szakon.

A lengyel származású tudósok Társasága 1991-ben lelkes erőfeszítéseket tett lengyel egyetem alapítására Vilniusban, az ősi Báthory-egyetem hagyománya jegyében. Meg is szervezték, egy évet oktattak, de végül nem kapták meg a hivatalos engedélyt a működésre. A különböző más témákban kifejtett munka jelentős eredményeket hozott, de a siker hullámzó. Az EU-időszámítás belépésével az anyaország valamelyest nagyobb bizakodással van a további eredmények iránt. Cél-eszméje: a határon túli lengyel örökség megindult lebomlásának megállítása vagy lehetőség szerint a folyamat visszafordítása.

Komáromi Sándor