Kisebbségkutatás -  13. évf. 2004. 1. szám

Az új-zélandi maorik földjének visszaszolgáltatása : a társadalmi felépítés szerepe

Bourassa, Steven C. - Strong, Ann Louise: Restitution of Land to New Zealand Maori : The Role of Social Structure. = Pacific Affairs, 75. vol. 2002. 2. no. 227-260. p.

(A szerzők a University of Louisville, Kentucky, illetve a University of Pensylvania, Philadelphia keretében írták e munkájukat.)

A külső szemlélőknek jelentősnek tűnik a 150 éves új-zélandi maori és pakeha (az európai telepesek leszármazottait hívják így) panaszok orvoslása. A kormány és a maorik részéről is kimagasló színvonalú keretszerződés köttetett, amely a visszaszolgáltatások alapelveit tartalmazza. Kulturális alapú félreértéseket ismertek el, illetve neveztek meg. Még azokat a közösségi tulajdonokat is beszámították a visszaállított tulajdonokba, melyeket a brit Korona a XIX. században foglalt le. A tanulmány szerzői arra következtettek, hogy a fejlettségnek ez a foka a maoriknak az új-zélandi társadalom többsége által való elismertségének köszönhető. Mindazonáltal kérdés, hogy az aránylag kevés, 700-nál valamivel több panasz elrendezése mennyire lesz tartós. A maorik decentralizált társadalmi szerveződése támasztja alá ezt a kételyt. A központosított vezetés, az egyértelmű felhatalmazás hiánya számos törzs számára megnehezíti, hogy eredményes tárgyalásokat folytasson a kormánnyal. Vajon a városi maorik milyen mértékben részesülnek az egyezség előnyeiben; a belsőleg megosztott csoportok miként képviseltetik magukat a Koronával való tárgyalásokon; hogyan gazdálkodnak majd a visszakapott tulajdonokkal; milyen lesz a teljes rendezés az el nem intézett kérdések közepette. Utóbbiak többsége sürgeti a döntést.

Az új-zélandi kormány negyedszázada elkötelezte magát a maori tulajdonok visszaszolgáltatása ügyében. Az első megoldás 1975-ben született meg, és csak az 1975 utáni állapotokra vonatkozott. Tíz évvel későbbre, az 1840-ig terjedő időszakot figyelembe vevő törvénykezés körvonalai bontakoztak ki; létrejött a Waitangi Bíróság, mely meghallgatta a panaszokat, kereseteket készített, és ajánlásokat tett a kormánynak a követelések jogosságát illetően. Több, mint hétszáz követelés merült fel, főleg földtulajdon, de a halászati jog dolgában is. Általában az őslakosok és a telepesek közötti konfliktusok, nem egyszerű történetek. A XIX. századtól egészen 1975-ig a maorik visszaperlését nem vették tudomásul, elutasították, félretették, esetleg szóban adtak rá választ. A kormány 1998-ban úgy hitte, hogy két évvel később valamennyi kárpótlási ügy végére pontot tehet majd. Ám kiderült, hogy e dátumot célszerű 2010-re kitolni. Nem érdektelen áttekinteni az 1840-nel kezdődő, eltulajdonlásokkal tarka korszakot, illetve azt a jogi környezetet, amelyben, 1975-ben a Waitangi Szerződés létrejöhetett. A maorik társadalmi képviseletéről a tanulmány két szerzője korábban már részletesen írt, egy a halászati jogaikról részletesen szóló írásában (Asia Pacific Viewpoint, vol.41., no.2., 2000.). A maorik egy része városlakó, másik része törzsi tag (iwi), altörzs tagja (hapu), illetve kiterjedt család tagja (whanau). Szervezett képviseletük különböző, amint azt két esettanulmány is bizonyítja. Csoportjaik nem egyformán jártak jól az egyezséget követően. Általában elmondható viszont, hogy az új-zélandi maorik összességükben valamivel szerencsésebb eljárásban részesültek, mint más brit koronagyarmat lakosai. Ez leginkább az új-zélandi társadalom többsége általi elismertségüknek köszönhető.

Maorik, kormány és telepesek: földpolitika és földtulajdonjog 1835-től 1975-ig

Európaiak és amerikaiak, kb. 700 évvel a maorikat követően, a XVIII. század végén jelentek meg Új-Zélandon. Őslakosok és telepesek egyaránt úgy érezték, hogy egymás hasznára vannak. A maorik puskát, szerszámokat, takarót és sertést kaptak a telepesektől. A tengerészek és a telepesek számára ott volt a kiváló minőségű kaucsukfa, len, édesvíz és élelem. Mégis, az európaiak mást is átadtak a maoriknak: halálos betegségeket. Az őslakosok, becslés szerint negyed millióan lehettek a XVII. század közepén, de csak 60 ezren voltak 1854-ben.

A maori társadalom alapvetően decentralizált volt. A háborúzás vagy halászat idejére összetömörült iwik több altörzsből érkeztek, de érdemes megjegyezni, hogy ennek az egyszerűbb szerveződésnek a létrejöttét a Korona szorgalmazta. A földspekulációk megfékezésére, a maorik védelmére, 1832-ben James Busbyt nevezte ki hivatalos helytartónak Britannia. Függetlenségi Nyilatkozatot dolgozott ki, melyet több maori vezető is aláírt, akadt olyan, aki nem tudott róla - végül nem alakult nemzeti kormány.

Élénk földvásárlás folyt a szigeteken, 1840-ben 1000 körüli tranzakcióval; mindennapos esetnek számított, hogy ugyanazt a földet többször is eladta a tulajdonos különböző vásárlóknak. A britek hamar elhatározták, hogy a telepesek jogainak biztosítására brit kolóniát hoznak létre. 1839-ben William Hobsont nevezték ki konzulnak. Miközben a Korona még elismerte a maorik függetlenségét, Hobson nyilatkozata szerint a föld tulajdonjogát a Korona adja, vagy ismeri el; a földeladásokat bizottság vizsgálja fölül; a szerződés kötelezi a maorikat, hogy csak a brit Koronának adhatják el földjüket. 1840 februárjában, abban a meggyőződésben, hogy brit alattvalók lesznek, néhány maori vezető, majd összesen mintegy ötszázan, aláírták a Szerződést.

A Szerződés alkalmazásának nehézségei főként a szerződő felek nyelvi különbözőségeiből adódtak. A maorik nem értették meg, hogy csak a Koronának adhatják el földjeiket, és szabadkoztak, hogy erről annak idején egyáltalán nem tájékoztatták őket. További komoly viták adódtak abból, hogy a Korona megszegte a közösségi tulajdon védelmére tett ígéretét; a maoriknak egyetlen lehetőségük maradt: az eladás.

1840-től kezdve egy sor egyezség született, mely a maorik kívánságait próbálta figyelembe venni a földeladásoknál. Egyre több telepes érkezett, a föld iránti kereslet megnőtt, a Korona pedig az egyes eladónak juttatta a közösségi tulajdonban lévő földért a pénzt. Ez további konfliktusokat okozott az egyének és a törzsi vezetők között. Egyébként sok nagyságrenddel kevesebb árat fizettek a maorik földjéért, mint a szigetországi anyaföldért. Úgy gondolták, hogy arányosan kevesebb árakat állapítottak meg. Azonban erről szó sem volt. Ez lett az egyik legfontosabb történelmi panasz, amelyet 1998-ban a bíróság elé vittek. Az 1860-as években megerősítették a brit katonai helyőrséget az új-zélandi szigeteken; ekkor a "Korona elleni harc" vádjával sok földet elkoboztak, 1996-ban a Waitangi Bíróság megállapította, hogy "a háborút nem a maorik csinálták. A kormány lépett föl agresszorként, nem a maorik...".

A maorik parlamenti részvételének korlátozására három helyet kapott North Island és egyet South Island.

Az 1975-ben kötött Waitangi Szerződés idején Új-Zéland földjének 5%-a volt maori tulajdonban; rossz minőségű, művelhetetlen földdel. Az ország területének felét parkok, természetvédelmi területek formájában a Korona birtokolta. A Szerződést közvetlenül megelőző években több tiltakozó menet figyelmeztetett az őslakosok tulajdonjogaira. A Szerződés azonban kizárta az 1975 előtti panaszok tárgyalását. Lehetővé tette, hogy a bíróság ajánlásokat tegyen a kormánynak a kérdéses földterületekkel kapcsolatban. Kevés tényleges kereset érkezett be a bírósághoz. (1992-ben a maorik halászati jogaira vonatkozó jelentés készült.) Csak 1985-ben tett ajánlatot a parlament a Waitangi Szerződés létrehozására. Lényeges, hogy most már 1840-ig visszamenőleg, történelmi sérelmekkel is elő lehetett hozakodni. A bíróság héttagúvá vált, közülük négyen maorik voltak.

Mind a munkáspárti, mind pedig a nemzeti kormány érdemben kívánt foglalkozni a Szerződésben foglaltakkal kapcsolatos panaszokkal. Az 1994-es (nemzeti) kormány kijelentette, hogy az 1840-ben még ismeretlen vagy nem használt forrásokra (pl. vízi erőművek) nem vonatkozhatnak a panaszok. Arra is kötelezte magát a kormány, hogy a magántulajdonban lévő földekkel kapcsolatos panaszokat figyelmen kívül hagyja. A bennszülötteknek kedvező, az erdőket, ásványkincset érintő kisebb törvények mellett a legfontosabb az 1993-ban létrejött "Maori föld szerződés", mely kijelenti, hogy a föld olyan kincs, amelyet a jövő generációk számára meg kell őrizni. Ezért a föld eladásához a tulajdonosok 75%-ának beleegyezése szükséges. Törvény írja elő a földszövetkezetek és földigazgatóság felállítását is.

A kormánynak szembe kellett néznie a több száz panasz orvoslásának mikéntjével. Hármas megközelítés volt adott a helyszínen. A Waitangi Bíróság a belépési pont, ahová a panaszosnak mennie kell. Itt meghallgatják, választ adnak neki, keresetet készítenek, és ajánlásokkal látják el. A meghallgatás, a tanúskodás szükségképpen maori nyelven folyik, melyet tolmácsolás követ. A Szerződés Rendezését Intéző Irodát bízták meg a konkrét ügyintézéssel. A bírósági jelentéseket több minisztérium is ellenőrzi, évente a parlamentnek tesz jelentést a Maori Ügyek Minisztere. A bíróság különös gonddal tanulmányozza a történelmi távlatú panaszokat. Ezekből mintegy 800 összegyűlt már, várhatóan 2010-ig ezeknek a végére járnak. A bíróság nemrégiben elfogadott egy esettanulmány-könyv szerinti megközelítést. Egy időben hallgatják meg a kortárs panaszosokat, az egy területre vonatkozó történelmi eseteket pedig összegyűjtik.

A Szerződés Rendezését Intéző Iroda miniszter felügyelete alatt működik.

Az Iroda és a Szövetkezeti Bizottság között 1994-ben egyezség jött létre, mely egyebek közt tartalmazza, hogy a Korona által elkobozott földek mai értéke legalább 12 billió dollár; egy repülőtér visszaadását; valamint hogy öt éven belül mintegy 88 ezer hektár földet bocsát a Korona a Szövetkezet rendelkezésére, a törzsek javára.

Új-Zéland jóval alaposabb módon, részletekbe menően kívánja rendezni a maorik történelmi sérelmeit, mint más volt Korona-gyarmatok a saját bennszülötteikéit. Ennek valószínűleg az is oka, hogy a maorik százalékaránya igen jelentős a társadalom összlakosságához viszonyítva (nem ilyenek Kanada, Ausztrália vagy az Egyesült Államok belső viszonyai), ráadásul a városi lakosság nagy részét képezik. Gyakori a bennszülöttek és a bevándoroltak közötti vegyes házasság. Az említett angolszász országokhoz képest Új-Zéland kicsi, a bennszülöttek képviselete számottevő a parlamentben, a kivándorlók száma alacsony, a különféle kisebbségek versenyeznek a népszerűségért.

A maorik, a meglehetősen méltányos rendezés ellenére meg vannak győződve arról, hogy rossz cserét csináltak, és soha nem kapják vissza teljes egészében jó minőségű földjeiket. A mintegy 800 beérkezett panaszt a Bíróság mindenekelőtt történelmi szempontból igazságosan kívánja kezelni. Ugyanakkor valóságos kutatások szükségesek egy-egy törzs múltjának a feltárásához. Ebben a nyitott eljárásban megerősödnek, szervezetileg fejlettebbek lesznek a törzsek.

Továbbra is igen kusza a panaszra jogosultak kiléte. A ma már többségükben városlakó, hajdani nagy törzsi ősöket fölvonultató maorik érzik magukat leginkább jogosultnak a visszaperlésre. A kormány ezért az 1840-beli földfoglalások igazolt elszenvedőit jelölte meg kárpótolhatónak. A különböző altörzsek, valamint a távolabbi családok tagjai megelégednének a valamikori földhöz kapcsolódó viszony igazolásával. A hagyományosan decentralizált altörzsek nem igénylik az erősebb szervezettség kiépülését, s az ily módon való nyomás gyakorlást akár a földkérdés rendezésére.

A maorik elégedetlenségének másik oka a rendezésre szánt fix pénzkeret, amelyen belül az egyes eseteket mindig a többihez viszonyítva, százalékosan is kifejezve kezelik, nem pedig úgymond a saját értékükön. A kormány ezért az újabb rendezések esetében elhagyja a viszonylagosságra vonatkozó záradékot, noha eredeti célja éppen a méltányosság és következetesség volt ugyanennek föltüntetésével.

Kakasy Judit

<< vissza a főoldalra