Kisebbségkutatás -  13. évf. 2004. 1. szám

Ausztrália: egy föld - két nép

Suter, Keith: Australia - One Land: Two Peoples. = Contemporary Review, 283. vol. 2003. 1651. no. 84-90. p.

A természet időről időre emlékezteti az ausztrálokat, hogy milyen kevéssé urai a földjüknek. A kontinens őslakos népei ennek mindig is tudatában voltak, az európaiak azonban jobban bíztak saját földművelő képességeikben. A szerző felteszi a kérdést: vajon nem az őslakos népeket igazolja-e a történelem?

A szerző röviden áttekinti Ausztrália földrajzi adottságait. Ausztrália sokkal nagyobb kiterjedésű földterület, mint azt a legtöbb térkép alapján hihetnénk. Valójában Ausztrália területe az USA területének több mint 80%-a, vagyis akkora, mint a Spanyolországtól az Urálig húzódó terület. A földtörténet korábbi szakaszaiban Ausztrália a Gondvana nevű szuperkontinens része volt, amelyről fokozatosan vált le az Antarktisz, Dél-Amerika, Afrika, Madagaszkár, Ausztrália, Új-Zéland és Új-Guinea. A kontinens több mint 40 millió éves elzártsága egyedülálló, gazdag növény- és állatvilág kialakulását tette lehetővé. Ugyanakkor Ausztrália a Föld legszárazabb és leglaposabb földrésze, éghajlata igen szélsőséges és változatos. Ez nem is csoda, hiszen Ausztrália a világ egyetlen, egész kontinenst magába foglaló országa.

Ezen földrajzi adatok után a tanulmány áttér az őslakos népek hitvilágának és a földhöz való viszonyának bemutatására. Az ausztrál őslakosság legendáiban nem esik szó vándorlásról.Valószínű, hogy a törzsek még azelőtt érkeztek erre a földterületre, hogy a tenger elborította volna az átjárást biztosító földnyelvet. További rejtély azonban, hogy jelenleg nem él Délkelet-Ázsiában az ausztrál (vagy akár új-guineai) lakosokhoz külsőleg hasonlító népcsoport - akárcsak az ausztrál nyelvek, az őslakosok is egyedülállóak.

Az őslakosok egymástól igen eltérő, az álomvilágból merítkező teremtésmítoszai abban megegyeznek, hogy Ausztrália, ahogyan lakói is, időtlen idők óta létezik. A mítoszok szerint a vallásos áhítattal tisztelt felszíni formák ősi, óriás lények utazásai nyomán alakultak ki. A zsidó-keresztény-iszlám hagyománnyal ellentétben az ausztrál őslakosoknak nincs édenkertről szóló történetük. Az őslakók élete sosem merült ki a "homlokuk verejtékével" végzett munkában; gazdag, a földhöz szorosan kötődő lelki életet éltek. A föld biztosítja a kapcsolatot a múlandó és az örökkévaló dolgok között, ezért - szemben a brit felfogással - nem bocsátható áruba. Minden közösség a földhöz képest definiálja önmagát, így a törzsek az angol hódítás előtt nem is vívtak területi háborúkat.

A tanulmány szerint két évszázada még legalább 750 ezer (sőt akár 1,5 millió) őslakos élhetett Ausztráliában 600-700 törzsbe szerveződve, s e törzsek 250 teljesen különböző nyelvet beszéltek. Bár a szűkös természeti források nem tették lehetővé a gyakori, népes összejöveteleket, az elszórtan élő, ám az egész kontinenset benépesítő őslakosok mégis kapcsolatban álltak egymással a kereskedelem és egyes hagyományok révén.

A föld egyetlen más nyelvével sem rokon, ausztrál törzsi nyelvek egy többezer évvel ezelőtti, közös nyelvre vezethetők vissza. A nyelvi sokszínűséget ellensúlyozta az őslakosok kiváló nyelvérzéke, amelynek segítségével nemcsak egymás, hanem az angol telepesek nyelvét is gyorsan elsajátították.

Az őslakosok kincse a generációról generációra átadott tudásban és bölcsességben rejlett. Ők voltak az első környezetvédők, mert tisztában voltak a természettel való harmonikus együttélés fontosságával.

Az ausztál őslakosok a föld legrégebbi (60 ezer éve), folyamatosan létező civilizációjaként maradtak fenn a világ egyik legmostohább természeti adottságokkal rendelkező területén. Napjainkban, amikor Ausztrália annyi környezeti problémával küzd, még mindig nem tudjuk, mi volt az őslakosok módszere a túlélésre. Az ausztrál történelemkönyvek tele vannak merész, fehér felfedezőkről szóló történetekkel, akik nekivágtak a kopár földrésznek, de éhen- vagy szomjan haltak a sivatagban, ott, ahol az őslakosok pontosan tudták volna, mit és hol keressenek.

A hagyományos fehér nézetekkel ellentétben a régészeti leletek azt igazolják, hogy az őslakos társadalom nem volt statikus. E zord környezetben való fennmaradáshoz ugyanis elengedhetetlen volt egyrészt a körülményekhez való alkalmazkodás és annak ismerete, hogy hány embert képes eltartani a föld. Az őslakók leginkább halászó-vadászó-gyűjtögető életmódot folytattak, és kis, 500 főt ritkán meghaladó közösségekben éltek. Nomád életükből adódóan nem zsákmányolták ki a földet, hanem meghatározott útvonal szerint vándoroltak saját törzsi területükön.

Az angol telepesek képtelenek voltak megérteni az őslakosok életmódját. Az általuk ismert, gondosan megtervezett és évszakokhoz igazított földművelés teljes hiányával szembesülvén az őslakosokat "lustának", a földeket pedig gazdátlannak vélték. Az ő gondolkodásuk szerint e pazarló népek meg sem érdemelték a parlagon hagyott földeket.

Az őslakosok azonban mintegy 300-szor hosszabb ideje éltek már Ausztráliában, mint a telepesek. Ők már rájöttek arra, hogy a földdel nem bánhatnak kényük-kedvük szerint. Az ausztrál termőföld ugyanis a világ legősibb és legtöbb gondoskodást igénylő termőföldje. Sem a föld tápanyagtartalma, sem pedig az éghajlat nem alkalmas az európai módszerekkel történő földművelésre.

Harci hagyományok hiányában az őslakosok kezdetben nem mutattak fegyveres ellenállást a telepesekkel szemben. A törzsek békés természete valószínűleg abból adódott, hogy tudták: vagy együtt élnek, vagy külön-külön vesznek el. Később viszont gyorsan tanultak, és hatékonyabban védekeztek, mint amiről az angol dokumentumok hivatalosan beszámoltak.

A szerző rámutat, hogy a kontinensek közül Ausztráliába érkeztek meg utoljára az európaiak. Anglia a 18. századi felvirágzása során kezdte erőteljesebben kutatni a déli tengereket, és 1768-ban James Cook kapitány III. György nevében lefoglalta a mai Új-Dél-Wales területét. A következő jelentős eseményre 1788-ban került sor, amikor az angolok egy börtönrendszer kiépítésébe fogtak Új-Dél-Walesben, hogy enyhítsék az anyaországi börtönök zsúfoltságát. 1788. január 26-a éles kardként hasítja ketté az ausztrál történelmet: ekkor érkezett meg ugyanis Phillip kapitány 1500 főből (köztük 736 elítéltből) álló Első Flottája, amelynek legénysége - a történelem során először - az itt maradásra rendezkedett be, és ezzel kezdetét vette a világ legősibb civilizációjának elpusztítása.

Bár ezt akkor még sem az őslakosok, sem a jövevények nem tudhatták, az ausztrál népek élete végérvényesen megváltozott. El kellett hagyniuk földjeiket, élelmiszerforrásaikat és a vallásuk alapját képező szent helyeket. Ausztráliában addig ismeretlen éhínség pusztított mindkét tábor soraiban: az európai mezőgazdasági módszerek ugyanis nem működtek Ausztráliában, az őslakosok pedig nem vándorolhattak jól ismert földjeiken.

A legnagyobb problémát ma is a vízhiány jelenti. Minél gazdagabb és fejlettebb egy társadalom, annál több vizet használ. Az Ausztráliában a fakitermelések és a víz pazarlása nyomán jelentkező ivóvízhiány még az éghajlatváltozásnál is komolyabb problémát jelent. A szerző több kritikus pontot is kiemel. Egyrészt nem biztos, hogy az európai mezőgazdasági módszerek és életmódbeli szokások Ausztráliában is beválnak. Másrészt az ausztrál lakosságnak át kell gondolnia a vízhasználati szokásait, főleg a mezőgazdaság területén. A vízigényes, európai fajok helyett őshonos fajokat kellene telepíteni mind a gazdaságokban, mind a kiskertekben. Harmadrészt, mivel a sós víz édesvízzé alakítása igen energiaigényes folyamat, hatékonyabban kellene kihasználni a napenergiát, akár az állampolgárok megtakarításainak kis részét is felhasználván e célra. Negyedrészt pedig racionalizálni kellene a vízdíjakat, hogy a megemelt, reálisabb árak véget vessenek a pazarló felhasználásnak.

A szerző azzal zárja gondolatmenetét, hogy számos civilizáció kihalt már a történelem során víz- vagy élelemhiány miatt. Kérdés, hogy az európai irányítás alatt álló Ausztrália elkerülheti-e ezen civilizációk sorsát.

Szirmai Judit

<< vissza a főoldalra