Kisebbségkutatás -  12. évf. 2003. 1. szám

Csehszlovák-lengyel kapcsolatok a nyugati emigrációban 1939 októbere és 1940 szeptembere között

Němeček, Jan: Československo-polské vztahy na počátku 2. světové války: složitá cesta jednání o konfederaci. = Český časopis historický, 100. roč. 2002. 2. no. 335-377. p.

 Csehszlovákia és Lengyelország egyaránt áldozata lett a náci Németország keleti terjeszkedésének. Nyugaton mindkét országnak erőteljes politikai emigrációja alakult ki, s mindkét emigráció célja is közös volt: visszaállítani az elveszett államiságokat. Ezért - a kezdeti időszakban (1939 őszén) főként Franciaországban - nekiláttak az érintett hadseregek emigráns haderővé szervezésének, mintegy súlyt adva a politikai megnyilatkozásoknak, illetve a háború befejezése utáni tennivalók tervezésének.

            Elég korán kiderült, hogy a két politikai emigráció élén a végrehajtó hatalmat Edvard Beneš volt csehszlovák miniszterelnök és Wladdysław Sikorski tényleges lengyel miniszterelnök ragadja majd magához. Az iménti megfogalmazás elárulja: Sikorski közjogi státusa érintetlen maradt, Benešé viszont nem, aminek következtében neki sokkal nehezebb volt Nyugaton legitimmé válnia. Sikorski egy legitim emigráns kormány élén állt, Beneš sokáig csupán az 1939. november 17-én francia elismerést nyert Csehszlovák Nemzeti Tanács élén.

            A lengyel politikai emigráció egyébként nem szívlelte Benešt a két világháború között tanúsított lengyelellenes politikája és szovjetpártisága miatt, s inkább szeretett volna Lev Prchala tábornokkal és a szlovák származású volt miniszterelnökkel, Milan Hodžával kooperálni, de a politikai realitások mégis Benešt fogadtatták el velük.

            Beneš és Sikorski első találkozója az emigrációban 1939. október 12-én esett meg a "régi szép időkre" való emlékezés és egy ködös együttműködési fogadkozás jegyében. Mégis: pontosan egy hónapra rá a két emigráció vezetőjének újabb találkozóján - Sikorski kezdeményezésére és valószínűleg nyugati óhajra - már a csehszlovák-lengyel konföderációról folyt eszmecsere. Sikorski ezt az eszmét úgy indokolta, hogy Hitler legyőzése korántsem lehet az egyetlen és végső cél, mivel a háború befejeztével biztonságos Közép-Európára van szükség. Ez pedig csak úgy érhető el, ha lengyel vezetéssel a Balti-, a Fekete- és az Adriai-tenger határolta térségben konföderatív államalakulat jön létre. Ez egyfelől blokkolná Németország, másfelől pedig a Szovjetunió ambícióit. Lengyelország német és szovjet leigázása után egy ilyen konföderáció szükségessége senki előtt kétséges nem lehet.

            Amint a csehszlovák és lengyel emigráns politikusok különböző szinteken és helyszíneken nekiláttak a konföderáció politikai-jogi meghatározásának, sorra-rendre előjöttek a két állam két világháború közötti nézetkülönbségei, s újabb ellentétek is keletkeztek.

            Ezek mindenekelőtt a sziléziai és észak-szlovákiai csehszlovák-lengyel határvonal vezetése, s a két fél közötti új tehertételként Szlovákia és a szlovákok ügye.

            A feszültséget az okozta, hogy az akkor még létező Lengyel Köztársaság elismerte a Tiso-féle Szlovákiát. Az emigrációban pedig Sikorskiék kevesellték a szlovák reprezentációt, amely egyébként sok "borsot tört" Benešék orra alá (pl. 1939. november 22-én külön Szlovák Nemzeti Tanács alakult Párizsban).

            Mondhatni: a csehszlovák és a lengyel fél között a konföderáció dolgában és a vele kapcsolatos dolgokban (pl. az egyes államok háború utáni más és más megítélésében, így elsősorban a lengyel ügyet segítő Magyarországéban) "sine fine folyt a per". A lengyelek eközben nem akarták elismerni a Csehszlovák Nemzeti Tanács kompetenciáját, minthogy erőteljesebb államvezetési jogosítványokat láttak volna indokoltnak a testületben.

            A szövetségesek franciaországi veresége 1940 nyarán az addig főként Franciaországban székelő emigráns szervezeteket Nagy-Britanniába helyezte át. A britek - annyi visszautasítás és "macska-egér játék" után - 1940. július 24-én végre elismerték Beneš ideiglenes emigráns kormányát, s így a csehszlovák politika további fellépéseiben megszabadulhatott kisebbségi érzéseitől, illetve ezeket kompenzáló prepotenciáitól. Az 1940 szeptemberében elfogadott csehszlovák külpolitikai irányelvek kimondják: "Lengyelországgal kapcsolatban a pozitív együttműködésért kell síkra szállni, nem szabad dolgaikba beavatkozni, és ezt kell tőlük is elvárnunk a mi dolgainkat illetően. Egyelőre nem szabad vitatkozni velük a problematikus ügyekben. Az események majd maguk segítenek a megoldásban..."

            Lengyel részről, még ha a csehszlovák állásfoglalásban ott is volt az "egyelőre" szócska - végtére megfelelő akarat nyilvánult meg a kölcsönösség és a tárgyalások iránt. A soron következő hónapok bizonyították, hogy a kapcsolatok 1940 második felében olyan szintre jutottak, amilyenen 1919 nyara, a csehszlovák-lengyel diplomáciai kapcsolatfelvétel óta nem voltak. Véget ért mindkét fél lavírozása, amelyet a Csehszlovák Nemzeti Tanács elismerésének lengyel részről történt állandó halogatása idézett elő. Így megnyílt az út a háború utáni csehszlovák-lengyel konföderáció előkészítését célzó tárgyalások előtt.

Futala Tibor

Vissza