Kisebbségkutatás -  11. évf. 2002. 4. szám

Fehéroroszország Kelet és Nyugat között

(Az International Journal of Sociology fehérorosz különszámairól)

Belarus: Between the East and the West (I-II). Guest Editor: Anna Engelking. International Journal of Sociology. Vol. 31, No. 3, Fall 2001. 93 p.; Vol. 31, No. 4, Winter 2001-2002. 89 p. Published by M. E. Sharpe, Armonk, NY.

 

Az International Journal of Sociology (IJS) legutóbbi két száma teljes egészében Fehérorosz­országgal foglalkozik. Ez a felfokozott érdeklődés ez iránt az amúgy nem túl látogatott ország iránt több tényezővel is magyarázható. Elsősorban persze azzal, hogy - amint azt a vendégszerkesztő Anna Engelking, a białystoki egyetem docense szerkesztői előszavában (Guest Editor's Introduction, no. 3, pp. 3-10) is jelzi, - az európai országok közül talán Fehéroroszországot ismeri a legkevésbé az európai és az amerikai közvélemény, és még a szomszédos Lengyelországban is fehér folt ez az ország a javából. Pedig a Kelet és Nyugat között, e két nagy civilizációs szféra határán fekvő Fehéroroszország geopolitikai helyzete folytán válhat teremtő erővé, de veszélyforrássá is Európa és a világ számára.

Anna Engelking megállapítja, hogy a mai Fehéroroszország sokkal kevésbé moder­nizált, mint a többi kelet-közép-európai ország, a posztkommunista transzformáció folyamata itt igencsak lassan, akadozva halad előre. A hatalmon lévő Lukasenka-diktatúra a másutt már kimúlt szovjet kommunizmus skanzenévé degradálja az országot. E helyzet okai mélyen a múltban gyökereznek. Fehér­oroszország igen hosszú ideig provinciális ország volt. A XVIII. század végéig a Lengyel-Litván Államközösség része volt, majd az egész XIX. században az Orosz Birodalomhoz, a XX. század nagyobb részében pedig a Szovjetunióhoz tartozott azzal, hogy a két világháború között tizenkilenc évig fel volt osztva Lengyelország és a Szovjetunió között. Ily módon minden kulturális áramlatnak a perifériáján maradt, akár keletről, akár nyugatról jött is az. Nem érte el sem az ipari forradalom, sem a fejlett kapitalizmus. A feudális és a posztfeudális társadalmi struktúrák Fehéroroszországban a XX. századig fennmaradtak. A mai fehérorosz társadalom határozottan plebejus jellege, a középosztály hiánya, az intel­lektuális elit gyengesége, a homo Sovieticus-féle bürokratikus szervilizmus - mindez termé­szetes folytatását képezi annak a feudális állami és társadalmi struktúrának, amelyben a tömegek közömbösek a nemzeti és a politikai témák iránt. A fehéroroszok többsége számára az állam felülről, a teljesen elidegenedett társadalom feje fölött irányított struktúra. Ráadásul a XX. század szabadság és demokrácia helyett egy sor igen fájdalmas kísérletet hozott Fehéroroszországra: két pusztító háborút, szovjet bolsevik és német náci terroruralmat, a holokausztot, lakosságcserét, kommunista társadalmi-gazdasági és ökológiai kísérleteket, s végül a csernobili katasztrófát. E felsorolás már önmagában is érthetővé teszi, hogy a haza­fias, a demokrata és a piacgazdasági nézetek miért számítanak ritkaságnak a mai Fehérorosz­országban. Mindez indokolja a szerkesztő szerint, hogy az IJS fehérorosz különszámaiban megszólaló szerzők oly fontos szerepet szánnak a történelmi perspektívának, amely nélkül nem érthető meg ez az ország.

Fehéroroszország megértése szempontjából további fontos tényező a vendégszerkesztő szerint az ország kulturális heterogenitása. Emiatt másképpen, gyakran lassabban megy végbe sok társadalmi és kulturális folyamat, mint a kulturálisan homogén és etnikailag monolitikus társadalmakban. Az IJS különszámai azért viselik a "Fehéroroszország Kelet és Nyugat között" címet, mert Anna Engelking szerint a Fehéroroszországgal kapcsolatban felmerülő számos kérdésre éppen ebben a "között" szóval jelzett szürke zónában rejlik a válasz. Fehéroroszország ugyanis sem nem Kelet, sem nem Nyugat, hanem paradox módon egyszerre Kelet is, Nyugat is. Fehéroroszország nem tűri a merev osztályozást, mert nem egységes, homogén, nem fehér vagy fekete. Ezért nem ritka a tanulmányokban a "paradox", a "meg­hökkentő" vagy az "egzotikus" jelző.

Fehéroroszország évszázadokon át sokkultúrájú, soknyelvű, soknemzetiségű és sokvallású ország volt. Ortodoxok, katolikusok, unitusok (görög katolikusok), protestánsok, zsidók és muzulmánok éltek e tájon. Beszéltek itt fehéroroszul, ukránul, lengyelül, litvánul, jiddisül és oroszul. A különféle vallások, nyelvek és nemzetiségek együttélése rendszerint békés volt. Annak ellenére, hogy a cári Oroszország és a Szovjetunió államapparátusa több mint kétszáz évig próbálta politikai és nyelvi szempontból russzifikálni az országot és kiirtani belőle mindent, ami nyugati hatásra jött létre, Fehéroroszország mindmáig jól felismerhetően különbözik Oroszországtól. A különbség szemmel látható a tájképen, az építészetben, a városok alaprajzán, amelyek a magdeburgi jog alapján keletkeztek, és magukon viselik a római katolikus egyházi építészet jegyeit is. Ami azonban ennél is fontosabb: a fehéroroszok különbözőnek érzik magukat. Még azok a fehéroroszok sem neveznék magukat orosznak vagy Oroszországot a hazájuknak, akiknek az orosz az első nyelvük.

Az elterjedt sztereotípia szerint Fehéroroszországból hiányzik az öntudatos fehérorosz nemzet. Anna Engelking szerint az igazság ennél sokkal bonyolultabb: Fehéroroszországra nem alkalmazható sem az államnemzet, sem az etnikai nemzet modellje. Ebben az országban a modern nemzet kialakulásának a folyamata sokkal lassúbb és nehezebb, mint a legtöbb európai országban. Lehet, hogy ez a folyamat itt lezáratlan marad, további menete nehezen jósolható meg. Fehéroroszország nyelvi és vallási térképe nem vetíthető térképre: a választó­vonalak sokszor az egyéneken belül húzódnak. A személyes önmeghatározás éppúgy több­szintű, mint amint évszázadokon át az volt az egykori Litván Nagyfejedelemségben. Grodno környékén nem ritka, hogy valaki fehérorosz nemzetiségűnek vallja magát, míg vallási tekintetben orosz ortodox vagy lengyel katolikus. Poleszjében lehet valaki fehérorosz, sőt nagy fehérorosz hazafi, miközben fehéroroszul sohasem beszél, mert nyilvános helyen az oroszt, odahaza családi körben pedig a helyi ukrán nyelvjárást használja.

Anna Engelking szakszerű és lényegre törő bevezetője után Ryszard Radzik nagy ívű vezércikke (Belarus Between the East and the West: The Soviet-Russian Option Versus the Nationalist Option in Belarusian Society, no 3, pp. 11-45) nyitja meg a tanulmányok sorát. A Magyarországon is publikáló és a Kisebbségkutatás (2001/4: 131-134; 2002/1: 191-194;) olvasói előtt sem ismeretlen lublini szociológus a kelet-közép-európai és a nyugat-európai országokkal összehasonlítva jellemzi a fehérorosz társadalmat. Megállapítja, hogy a szovjet ideológia és identitás Fehéroroszországban nem a nemzeti ideológia és identitás mellett, hanem a helyett alakult ki. Egyedülálló Európában, hogy a modern fehérorosz társadalom nem nemzeti, hanem szovjet értékek körül kristályosodott ki. Az orosz és a szovjet történelmi örökség következménye az orosz mint a társadalmi érintkezés nyelve, az osztályérdekek és a társadalmi egyenlősdi iránti fogékonyság, valamint az ország Oroszországtól való függősége. A másik szembeszökő tény az, hogy a társadalom a saját nyelvét és kultúráját inkább regionális és etnográfiai, semmint nemzeti kategóriákban fogja fel. A szerző részletezi az Oroszországtól való függőség történelmi, politikai és kulturális okait és megpróbálja felvázolni a jövő fejlődésének alternatíváit. A szovjet típusú orosz alternatívával szemben áll a nemzeti alternatíva, amely nemcsak a saját nemzeti értékekre, hanem a Nyugatra és a nyugati demokratikus értékekre is orientálódik. A két alternatíva helyzetét a jelen politikai helyzetben vizsgálva a szerző arra a következtetésre jut, hogy a Kelet és a Nyugat között ingadozó fehérorosz társadalomban több a Kelet felé húzó erő. Mivel nemzeti öntudatuk alacsony fokú, etnikailag kevésbé agresszívak, mint sok más európai nemzet. "Olyan társadalom ez, amely sokat kibír, és ahol lassan telik az idő" - fejezi be rendkívül alapos, tényekkel gondosan alátámasztott tanulmányát Ryszard Radzik.

Jerzy Turonek lengyelországi történész a fehérorosz társadalom felekezeti és kulturális megosztottságát vizsgálja (Between Byzantium and Rome: On the Causes of Religious and Cultural Differentiation in Belarus, no. 3, pp. 46-61). Fehéroroszországban évszázadokon keresztül szemben állt egymással a római katolicizmus és a bizánci eredetű ortodoxia. A XVI-XVII. században a fehérorosz nemesség többségében katolikus lett, míg a társadalom alsóbb rétegeiben ez a felekezet nem volt népszerű. A XVIII. század végén a fehéroroszok mintegy 15 százaléka volt katolikus. A polgárság és a parasztság vagy az unitus (görög katolikus) vagy az ortodox egyházhoz tartozott, és így a keleti befolyás alatt maradt. Amikor a fehérorosz területek Oroszországhoz kerültek (1772-1795), az orosz kormányzat megindította azt a hosszú távú folyamatot, amely arra irányult, hogy a fehérorosz lakosság orosszá és ortodoxszá váljék. A birodalmi és az orosz ortodox egyházi propaganda azt hirdette, hogy a fehéroroszok mindig is egy keleti szláv törzs voltak, ezért nekik az ortodox államvallású nagy orosz (= nagyorosz) államban van a helyük. Ebből a felfogásból az következett, hogy a katolikusoknak mint idegen elemnek vagy fel kell oldódniuk az ortodox tengerben, vagy el kell tűnniük a fehérorosz földről. Az orosz hatóságok azáltal, hogy ellenségességet szítottak a fehérorosz társadalom két szegmense - az ortodoxok és a katolikusok - között, nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy a fehérorosz társadalomban két különböző mentalitású és ellenkező politikai orientációjú réteg alakuljon ki. Fehéroroszország történetének XX. századi szovjet szakaszában a katolikus lakosság alaposan megcsappant, s ezáltal a társadalom sokkal nagyobb mértékben orientálódik a Kelet felé, mint valaha. Márpedig a nemzet jövőjéről ez a Kelet-orientált többség fog dönteni - szögezi le tárgyilagosan a szerző.

A felekezeti megosztottságból indul ki Oleg Łatyszonek białystoki történész is a fehérorosz nemzeti mozgalmat elemző tanulmányában (Belarusian Nationalism and the Clash of Civilizations, no. 3, pp. 62-77). A problémát jól érzékelték a fehérorosz nemzeti mozgalom vezetői a XX. század elején, ezért nemzeti vallásként megpróbálták feltámasztani az unitus (görög katolikus) felekezetet, majd ennek kudarca után, az 1920-as években az akkor Lengyelországhoz tartozó Nyugat-Fehéroroszországban a gyarapodó neoprotestáns felekezetekbe vetették reményüket, azonban 1939-ig ez sem járt sikerrel. A második világháború után Nyugat-Fehéroroszország is Szovjet-Fehéroroszország része lett, ahol a szovjet hatóságok erőszakosan terjesztették az ateizmust és a pánszovjet patriotizmust (a nemzeti érzés pótlékát). A Szovjetunió felbomlása után, amikor Fehéroroszország szuverén állam lett, a politikai hatalmat kezdetben a katolikusok tartották a kezükben. Az 1994. évi elnökválasztáson győztes és még ma is hatalmon lévő Aljakszandr Lukasenka "ortodox ateistának" vallja magát. Azóta Fehérorosz­ország szilárdan a keleti (orosz) politikai és ortodox egyházi érdekszférába tartozik. Az állami szuverenitás évtizede alatt vallási megújulás ment végbe Fehéroroszországban: a hagyo­mányos ortodox és katolikus felekezetek mellett feléledt a neoprotestantizmus is, híveinek a létszáma rohamosan gyarapodik. A szerző úgy véli, hogy ez a felekezeti hármasság jó hatással lesz mind a fehérorosz nemzeti mozgalom fejlődésére, mind pedig az ország belső és külső stabilitására.

Pavel Tereshkovich minszki történész a modernizáció fehérorosz útját mutatja be (The Belarusian Road of Modernity, no. 3, pp. 78-93). Konstatálja, hogy gazdasági, szociális és politikai tekintetben Fehéroroszország a volt Szovjetunió legkésőbb megreformált része. A szerző szerint tévedés lenne azt gondolni, hogy a piaci reformok igen lassú előrehaladása, a "szocialista" társadalmi struktúrák megőrzése és a hangsúlyozottan Nyugat-ellenes külpolitika kizárólag a kormányzó politikai elit sátáni ármányának lenne a következménye, ezek ugyanis a lakosság jelentős részének tudatos választásán alapulnak. A nemzeti identitás és a nemzeti függetlenséggel szembeni tüntető közömbösség és az Oroszországgal való egyesülésre törekvés szintén tudatos választás eredménye. A szerző a fehérorosz preindusztriális társada­lom ipari társadalommá alakulását mutatja be, és arra a következtetésre jut, hogy ez a folyamat még nem zárult le Fehéroroszországban: végső eredménye - a nemzetállam kialakulása - még várat magára. A premodern kor, amely a Szovjetunióba betagolt Fehér­Oroszországban az 1950-es évekig tartott, drámai változásokat hozott a társadalom szociális és nemzetiségi struktúrájában (erőszak, terror, lakosságcsere, erőszakos telepítések, holokauszt, kollektivizálás). Ezek következtében a társadalom atomizált, russzifikált és szovjetizált városba áramló paraszti származású migránsok tömegévé alakult át, akiket megfosztottak valódi nemzeti elitjüktől, de még nemzeti öntudatuktól is. Az 1960-as évektől az 1980-as évek közepéig tartó intenzív iparosítást és urbanizációt még fokozottabb russzifikáció és a nemzeti jelleg további rombolása kísérte. Az 1980-as évek második felében Fehéroroszország gazdasága még mindig növekedő pályán mozgott, a köztársaság a prosperitás szigetének számított a pangó Szovjetunióban. Ilyen körülmények között nem csoda, hogy itt nem buk­kant fel olyan nemzeti érzelmű reformpolitikus, mint az orosz Borisz Jelcin vagy az ukrán Leonyid Kravcsuk. A szűk értelmiségi körre korlátozódó nemzeti mozgalom ideológiája iránt nem volt fogékony a közben már orosz anyanyelvűvé vált többségi lakosság. A nemzeti függetlenség "kivívása" jobbára a véletlen ajándéka volt, nem pedig tudatos és főleg nem tömeges küzdelem eredményének, ezért a fehérorosz közvélemény nem is tekintette értéknek. Ebben az összefüggésben a mai fehéroroszországi viszonyok már természetesnek és logi­kusnak látszanak - zárja tanulmányát a szerző.

Valerii Karbalevich minszki politológus a fehérorosz transzformációs modellt elemzi a Lukasenka-rezsim és a szovjet múlt iránti nosztalgia összefüggésében (The Belarusian Model of Transformation: Alaksandr Lukashenka's Regime and the Nostalgia for the Soviet Past, no. 4, pp. 7-38). A szerző szerint Fehéroroszország annak a példája lett, hogy a demokratikus át­alakítás visszafordítható. Az ország a szocializmus kirakatának számított a szovjet időkben, itt magasabb volt az életszínvonal, mint a birodalmi átlag. Az előző tanulmánnyal összhangban Karbalevich is úgy látja, hogy Fehéroroszország a lakosság többsége és az uralkodó elit akaratának ellenére vált független állammá. Véleménye szerint a fehérorosz társadalom nem volt érett a reformra már a gorbacsovi peresztrojka kezdetén sem. Aljakszndr Lukasenka győzelme az 1994. évi köztársaságielnök-választásokon populista forradalom volt. Fő jelszavai a korábbi rendszerhez való visszatérés, valamint a nomenklatúra és a vállalkozók elleni harc volt. A fehérorosz nemzeti újjászületés helyett egyfajta pánszláv ideológia került előtérbe. 1996-ban népszavazásnak álcázva államcsíny zajlott le, amelynek eredményeképpen olyan tekintélyuralmi rendszer alakult ki, amelyben minden hatalom az elnök kezében össz­pontosul. A piaci reformokat leállították, a magánszektornak hadat üzentek. A titkosszolgá­latokat visszahelyezték korábbi funkciójukba, megkezdődött az ellenzék, a nomenklatúra és az üzleti szféra üldözése. A társadalom megosztottsága egyre mélyült, a rendszer ellenzőivel szemben ellenséges légkör alakult ki. A népképviseleti szerveket felszámolták, a civil társa­dalom struktúrái ellen is támadás indult. Ezek helyett korporatív szervezeteket alakítottak ki, az egyes lakossági csoportok érdekeinek a megjelenítése ezek monopóliuma. A külpolitikában az Oroszországgal való integrálódás politikáját hirdették meg, az egy államban való egyesülés a meghirdetett cél. Ezzel egyidejűleg feszültek a Nyugattal való kapcsolatok. Mindezek következtében Fehéroroszország nemzetközileg elszigetelődött. A szerző megállapítása szerint a Fehéroroszországban kialakított társadalmi modellnek nincs történelmi perspek­tívája, és amíg az ország e modell keretei között működik, állandó és megoldhatatlan társadalmi és gazdasági válságra van kárhoztatva.

Mikhal Zaleski minszki közgazdász és szociológus Fehéroroszország rendkívül lehangoló gazdasági és demográfiai helyzetét vizsgálja az elmúlt évtizedben. Realista - tehát végtelenül pesszimista - tanulmányából "egy csaknem halálra ítélt ország" képe bontakozik ki (An Almost Doomed Country: The Economic and Demographic Situation of belarus in the Past Decade, no. 4. pp. 39-63). A szerző a romló gazdasági mutatókon, valamint a fehéroroszok jellemző mentalitásán és életkilátásaikon mutatja be a válságot. Rámutat arra, hogy milyen nehéz sikerrel kecsegtető gazdasági stratégiákat a társadalmi tudat előzetes meg­változtatása nélkül véghezvinni. Éppen a gazdaság és a társadalmi tudat szoros összefüggésébe vetett meggyőződése vezeti Zaleskit arra, a tanulmánya címéül is megtett következtetésre, hogy hazája "egy csaknem halálra ítélt ország". Miután elemzi az életszínvonal drámai zuhanását, a munkanélküliség növekedését, a társadalom elszegényedését, az egészségügyi ellátórendszer romlását és a fehérorosz nép fatalista életfelfogását, arra az álláspontra jut, hogy a nemzet léte forog kockán. Aggodalma csak mélyül, amikor arról ír, hogy a közvélemény-kutatási adatok szerint a fehéroroszok többsége az olyan értékeket tartja a legtöbbre, mint a birodalmi hatalom, az ortodox vallás és a szovjet kollektivizmus, amelyek nem kompatibilisek a demokráciát és a piacgazdaságot célzó transzformációs folyamattal. A posztszovjet kapitalizmusba való belenövési folyamat nem túl látványosan, de erőteljesen folytatja a fehérorosz nemzettudat rombolását. Isten, az Oroszországgal való integráció és az elnök - a fehéroroszok szemében ezek válnak azokká a külső erőkké, amelyek képesek megvédeni őket a számukra érthetetlen új élettel szemben. "Európa és Amerika már üdvözölte azokat, akik nem hisznek ezekben az erőkben és védtelennek bizonyultak a fehérorosz valósággal szemben. Lehet, hogy ők ott jobban szeretik Fehéroroszországot, mint az itteniek" - zárja tanulmányát a fehérorosz szerző.

A vendégszerkesztő Anna Engelking a Grodno vidéki fehérorosz kolhozparasztok mentalitását elemző tanulmányában (The Mentality of Kolkhoz Inhabitants: Research Notes from the Grodno Region of Belarus, no. 4, pp. 64-78) saját 1993 óta végzett terepkutatásai alapján azt elemzi, hogy a fehérorosz parasztok miért fogadták el fokozatosan a kolhozt, azt az intézményt, amelyet eredetileg a szovjet hatóságok kényszerítettek rájuk (Grodno vidéke 1939 szeptemberében került Szovjet-Fehéroroszországhoz, a háború miatt itt csak 1945 után szilárdultak meg a szovjet viszonyok). A szerző véleménye szerint nagy szerepet játszott ebben az, hogy a szovjet kolhozrendszer lényegében a korábbi feudális rendet konzerválta, megőrizve ezzel a fehérorosz parasztság mitologikus gondolkodásmódját, a társadalmi valóságot hierarchikus és patriarchális viszonyokba rendezi. Béke és rend a két legfőbb érték a kolhozparasztok között, s ebben a fehérorosz társadalom nem különbözik sok mástól. Sajátosan fehérorosz viszont az a felfogás, hogy minden kormányzat jó, amely biztosítja a békét és a rendet. Ez a mentalitás nem kizárólag a kolhozparasztokra, hanem a fehérorosz társadalom többségére is jellemző. A szerző szerint "ilyen kollektív tudattal a fehéroroszok szellemi útja a patriarchálistól a demokratikus világszemléletig nem ígérkezik sem könnyűnek, sem gyorsnak".

Végül az utolsó tanulmány összevető jellegű: Eugeniusz Mironowicz białystoki történész azt vizsgálja, hogyan viszonyulnak a fehéroroszok és a lengyelek országuk függetlenségéhez (The Attitudes of Belarusians and Poles Toward the In dependensce of Their Countries, no. 4, pp. 79-89). Az eddig olvasottak alapján nem meglepő, hogy az össze­hasonlítás a fehéroroszokra nézve nem túl hízelgő. A lengyelek sosem fogadták el teljesen a kommunizmust, a lengyel értelmiség szüntelenül fáradozott azon, hogy a lengyelek megőrizzék nemzeti identitásukat, s amikor 1989-ben Lengyelország visszanyerte teljes függetlenségét, azt a lengyel társadalomban senki, egyetlen politikai irányzat sem kérdőjelezte meg. Fehéroroszországban, amely a Szovjetunió része lett, a háborús károk helyreállítása és azt ezt követő gazdasági stabilizáció során a társadalom egyre nagyobb arányban elfogadta a közélet szovjetizálását, a fehérorosz értelmiség többsége támogatta a kommunistákat, akik nemzetük eloroszosításán dolgoztak. A fehérorosz állami függetlenséget és a demokratikus átalakulás lehetőségét kezdetben hallgatólagos beleegyezés fogadta, de a gazdasági helyzet romlása és a terjedő korrupció nosztalgiát váltott ki az egykori Szovjetunió iránt, és az Oroszországgal való integráció óhaja kerekedett felül. A fehérorosz függetlenség híveinek a száma ugyan 1998 óta növekszik, de ez valószínűleg csak a csecsen háború "begyűrűzésétől" való félelem következménye. A fehéroroszok többsége a moszkvai televíziós csatornákat nézi, az oroszországi események nagyobb visszhangot váltanak ki belőlük, mint ami hazájuk­ban történik. Alighanem még mindig úgy vélik, hogy a jövőjükre vonatkozó legfontosabb döntéseket inkább Moszkvában hozzák, mint Minszkben. A szerző szerint ez a gondolkodás­mód a legkomolyabb akadály a Fehéroroszország valódi függetlensége felé vezető úton.

A nyolc tanulmány és a vendégszerkesztő bevezetője aktuális, ugyanakkor rendkívül alapos és árnyalt képet fest a fehérorosz társadalom jelen - kétségtelenül válságos - állapotáról és annak történelmi előzményeiről. A szerzők közül hárman maguk is fehérorosz állampolgárok, és belülről látják országuk állapotát, s el kell ismernünk, hogy nem törekednek annak szépítésére. Az öt lengyelországi kutató egy része maga is az ottani fehérorosz kisebb­séghez tartozik, a többiek pedig hivatásszerűen foglalkoznak a fehérorosz tudományok, az alborutenisztika valamely ágával, tehát közvetlen rálátásuk van a szomszédságban zajló folyamatokra. Őszinte elismerést válthat ki bennünk az a féltő gond és felelősségérzet, amellyel a lengyel értelmiség az egykori Lengyel-Litván Államközösség utódállamaiban végbemenő folyamatokat figyeli, továbbá az a nagyvonalú és önzetlen támogatás, amellyel az egykori társnemzetek, különösen a legelesettebbek nemzeti sorskérdéseit a nemzetközi tudo­mányosság nyilvánosságához segíti, aminek egyik szép megnyilvánulása éppen az IJS fentebb ismertetett két fehérorosz különszáma. A szerkesztés gondossága folytán a két füzet anyaga egy nem túl nagy terjedelmű, de rendkívül informatív és megbízható látleletté áll össze, amelyet nem lenne haszontalan magyarul sem megjelentetni. Egyrészt azért, mert Fehér­oroszországról a magyar társadalom sem sokat tud, másrészt azért, mert az ismertetett tanulmányok alapján is nyilvánvaló, hogy bármilyen lassan is múlik az idő Fehérorosz­országban, előbb vagy utóbb ez az ország is - esetleg majd látszólag váratlanul - az érdeklődés homlokterébe kerülhet.

 Zoltán András

 Vissza