Kisebbségkutatás - 11. évf. 2001. 3. szám

Gereben Ferenc: A vajdasági magyarok nemzeti és kulturális identitása*

[* A tanulmány alapját képező kutatást az MTA Kisebbségkutató Műhelye , az Oktatási Minisztérium (a magyar–holland együttműködési program keretében), és az Országos Kiemelésű Társadalomtudományi Kutatások Közalapítvány ( OKTK ) VIII/b. programja támogatta.]

The National and Cultural Identity of Hungarians in Vojvodina

According to a sociological survey carried out in the circle of Hungarians in Vojvodina, the emotional contents of identity has generally decreased to the benefit of consciousness, while discrimination is experienced to a greater extent among them, which manifests itself not only in a pressure of adaptation, but even in a sensation of fear.

Az alábbiakban egy szociológiai felmérés első eredményeiről számolunk be. A felmérés 2000 májusában, egy esztendővel a NATO-bombázások után, a Miloševic-i Jugoszlávia utolsó hónapjaiban készült. [ A kérdoíves adatfelvétel megszervezése és lebonyolítása a budapesti KÓD Kft, és – Gábrityné dr. Molnár Irén vezetésével – a szabadkai Magyarságkutató Tudományos Társaság (MTT) közvéleménykutató csoportjának munkája volt. Köszönet mindannyiuknak!] A vizsgálat tehát egy olyan korszak lenyomatát őrzi, amely azóta már véget ért. Hogy valóban lezárult-e teljesen, s hogy a 2000 őszén bekövetkezett politikai fordulat milyen mértékben változtatta meg a magyar kisebbség helyzetét és lelkiállapotát, arra az elkövetkező felmérések tudnak majd válaszolni, ha tapasztalataikat egybevetik a mi 2000 tavaszán készült látleletünkkel, illetve korábbi más vizsgálatokkal. A személyes kérdezés módszerével, a kérdezettek lakásán készült kérdőíves adatfelvétel 21 (kisebb és nagyobb, különböző tájegységekhez tartozó) településre [ Ada (Ada), Bácsföldvár (Backo Gradište), Csóka (Coka), Felsomuzslya (Mužlja), Gombos (Bogojevo), Horgos (Horgoš), Kelebia (Kelebija), Kishegyes (Mali Idjoš), Magyarkanizsa (Kanjiža), Óbecse (Becej), Palics (Palic), Péterréve (Backo Petrovo Selo), Szabadka (Subotica), Székelykeve (Skorenovac), Temerin (Temerin), Tiszaszentmiklós (Ostojicevo), Topolya (Backa Topola), Torontáloroszi (Rusko Selo), Törökbecse (Novi Becej), Újvidék (Novi Sad), Zenta (Senta).] s azokon belül 562 felnőtt (18 éven felüli) magyar nemzetiségű személyre terjedt ki. A kvótás módszerrel kiválasztott mintasokaság, a település nagyságrendje, nem, életkor és iskolai végzettség szerint közelítő pontossággal reprezentálta a vajdasági magyarságot (illetve annak az 1991-es népszámláláskor mért, de azóta többféle változáson átment összetételét). [ Az utóbbi évtizedben a Vajdaságból távozottak foleg a fiatalabb és képzettebb rétegekbol kerültek ki. Mintánkról elmondható, hogy valamelyest az 1991-es helyzethez képest is túlreprezentálja a diplomásokat, viszont – ezt némileg ellensúlyozva – valamelyest alulreprezentálta az érettségizetteket, de az alacsonyabb (általános iskolai vagy ennél is alacsonyabb) végzettségueket is. Mintánk a 30 éven aluli és a 60 év feletti korcsoportokat – nem jelentos mértékben – egyaránt túlreprezentálta a középkorúak rovására. Bár az eltérések hatásukban bizonyos mértékig kiegyenlítik egymást, annyi bizton elmondható, hogy eredményeink – a valóságosnál feltehetoleg képzettebb minta folytán – valamelyest „jobbak" a mai vajdasági helyzetnél.] A kérdőív és a kérdezés nyelve magyar volt. A felmérést Tomka Miklós vallásszociológussal közösen végeztük. Az alábbi beszámoló az általam vizsgált témakörökre: a nemzeti és a kulturális identitás különböző szegmentumaira terjed ki. (Hasonló reprezentatív vizsgálatra, ugyancsak Tomka Miklóssal közös vállalkozásként, 1998-ban és 1999-ben Erdély, Kárpátalja és Felvidék magyar nemzetisége körében is sor került. [ Gereben Ferenc – Tomka Miklós: Vallásosság és nemzettudat. Vizsgálódások Erdélyben. Bp. 2000. Kerkai Jeno Egyházszociológiai Intézet; Gereben F.: Nemzeti és kulturális identitás Kárpátalján . Pro Minoritate 2000/tavasz; Gereben F.: A szlovákiai magyarok identitástudata és olvasáskultúrája . Új Forrás (megjelenés alatt).] Sőt 2000 végén – hasonló témakörökben – a Kerkai Jenő Egyházszociológiai Intézet szervezésében Magyarországon is végeztünk reprezentatív adatfelvételt.) S ha hozzávesszük mindehhez, hogy a most szerepeltetett kérdések zömét már a kilencvenes évek első felében és derekán is feltettük nyolc közép-európai ország közel 2800 magyar nemzetiségű polgárának, [ A 8 ország: Szlovákia, Ukrajna, Románia, Jugoszlávia, (bizonyos részkérdésekben:) Horvátország, Szlovénia, Ausztria és Magyarország. Az adatok részletes bemutatását és elemzését ld.: Gereben F.: Identitás, kultúra, kisebbség. Felmérés a közép-európai magyar népesség körében. Bp. 1999. Osiris – MTA Kisebbségkutató Muhely.] kirajzolódik annak lehetősége, hogy 2000-ben a Vajdaságban nyert adatainkat alkalomadtán időben és térben „meghosszabbítsuk", és összevessük más országokból származó és korábbi vajdasági adatokkal. Meg kell jegyeznünk, hogy a vizsgált térségben élő magyar kisebbség sanyarú demográfiai, gazdasági, kulturális helyzetéről, az 1920-as évek óta folyamatosan érvényesülő beolvasztási törekvések, a kilencvenes években dúló délszláv testvérháborúk és a diktatórikus belpolitikai viszonyok hatásáról a vajdasági kutatóműhelyekben készült tanulmánykötetek is tudósítanak, nagy hitelességgel. [ Ld. pl.: Vajdasági útkereso. Szerk.: Gábrityné dr. Molnár Irén és Mirnics Zsuzsa. Szabadka, 1998. /MTT Könyvtár 2./; Göncz Lajos: A magyar nyelv Jugoszláviában (Vajdaságban). Bp. – Újvidék, 1999. Osiris K. – Fórum K. – MTA Kisebbségkutató Muhely; Vajdasági marasztaló. Szerk.: Gábrityné dr. Molnár Irén és Mirnics Zsuzsa. Szabadka, 2000. /MTT Könyvtár 3./] A vajdasági tanulmányok sokoldalú képet rajzolnak egy drámai méretekben fogyatkozó, lehetőségeiben erősen korlátozott, sőt fenyegetett népcsoportról. A vajdasági magyarok létszáma a II. világháború utáni évtizedekben – még az 1971-es népszámláláskor is – 420 és 440 ezer között mozgott. Az 1991-es népszámlálás során csak alig 340 ezer magyart találtak. A kilencvenes években a fogyás üteme felgyorsult, részint a 40 ezer főre becsült háborús menekülthullám, részint az elöregedés és a természetes fogyás megállíthatatlannak tűnő és gyorsuló tendenciája miatt. Becslések szerint a 2001-es népszámlálás már csak mintegy 270–280 ezer magyart fog találni a Vajdaságban. [ Mirnics Károly: Demográfiai jellemzok, társadalmi mutatók . In: Vajdasági marasztaló . I. m. 31. és 45. p.]

A nemzeti hovatartozás tudata

Amikor arról tudakozódtunk, hogy a kérdezettek – kisebbségi létük oly sok hányattatása és megpróbáltatása után – számon tartják-e magukat egy (vagy több) nemzet tagjaként, mindössze 2,5%-nyian válaszoltak nem-mel. A kérdezettek 10%-a számolt be kettős (többnyire magyar–szerb) identitásról, 87,5% pedig kifejezetten magyarként identifikálta magát. Ezek az arányszámok nem tűnnek vajdasági specialitásnak: a szlovákiai és a kárpátaljai magyarok körében egészen hasonló arányokat találtunk, sőt a magyarországi felnőtt népességben (a nemzeti kötődést egyáltalán nem vállalók magas – egytizedes – aránya miatt) az önmagukat egyértelműen magyarnak tartók aránya valamivel kevesebb, 85%-os volt. A magyar nemzettudat Kárpát-medence-szerte Erdélyben tűnik a legerősebbnek: ott 1998-as felmérésünk hasonló kérdésére 95%-nyi válaszadó határozta meg magát kifejezetten – tehát a kettős kötődésűeket nem számítva – magyarként. A vajdasági nemzetiség-vállalási adatok tehát igazodnak a közép-európai magyarság körében szokásos magatartásnormához. Annak ellenére történik ez, hogy a vajdasági magyarok között volt a legmagasabb (mintegy kétharmados) azoknak az aránya, akik úgy vélik, hogy (néha vagy gyakrabban) hátrányt szenvedtek nemzeti hovatartozásuk miatt. (A többi országban ezek aránya 50 és 60% között mozgott.) Azoknak, akik (egyes vagy többes kötődés formájában) vállalták a magyar nemzetiséghez való tartozásukat, feltettük szokásos kérdésünket: „Mit jelent az Ön számára magyarnak lenni?" A nyitott kérdésre adott spontán válaszokat egyrészt identitás-kategóriákat képezve (ld. 1. sz. táblázat), másrészt tartalomelemzéses módszerrel (a jellegzetes szöveg-elemeket elkülönítve) dolgoztuk fel. Az 1. sz. táblázat szerint a vajdasági magyar identitás domináns elemét a kulturális (nyelvi, történelmi, a

1. sz. táblázat
 

„Mit jelent az Ön számára magyarnak lenni?" Identitás-kategóriák százalékos megoszlása a vajdasági magyarok körében (2000. május)

 

Identitás-kategóriák

 

%

 

Nem tudja, ill. nem válaszolt

 

5,8

 

(Kizárólag) negatív élmény: hátrányos kisebbségi helyzet, nehézségek, szenvedés, nyomasztó élmények, elnyomás stb.

 

7,4

 

Közömbös: „mindegy, mi vagyok", olyan, mint más néphez tartozni; semmi /különöset/ nem jelent; „fontosabb embernek lenni".

 

7,2

 

Természetes, magától értetődő dolog; adottság, amibe beleszülettünk; származás dolga: őseink is magyarok voltak.

 

5,9

 

Tartozni valahová (egy közösséghez, nemzethez, néphez, szülőföldhöz, szűkebb környezethez, családhoz).

 

6,3

 

Közös (anya)nyelv, kultúra, hagyomány, történelem, vallás, szokások, magyar iskolázás, nevelés.

 

28,2

 

Büszkeség, ill. más pozitív érzés (öröm, boldogság, dicsőség, megtisztelő dolog, megnyugvás, „mindent" jelent); illetve pozitív jellemvonások (becsülettel, tisztességgel kell – magyarként – élni).

 

21,9

 

(Nehézségek ellenére) vállalás, küzdelem, helytállás, feladat; kisebbségi lét, hátrányos helyzet ellenére megőrizni, ápolni, megmaradni kell; a szabadságot, kisebbségi jogokat meg kell védeni, ill. ki kell harcolni; az identitást át kell hagyományozni a következő generációkra.

 

17,3

 

Összesen:

100,0

hagyományokon, magyar iskolázáson stb. alapuló) hovatartozás-tudat adja. A nemzeti önmeghatározásban jelentős súlyt kapnak a pozitív érzelmek is, valamint a nemzeti hovatartozás vállalásának, megőrzésének etikai gesztusa. Ez a három elem bizonyult a közép-európai országok magyarságának egyéb régióiban is a nemzettudat három alappillérének, csak egymáshoz viszonyított arányuk változik: Erdély (és Kárpátalja) a nem mindig könnyű kisebbségi sors és identitás vállalására helyezi a fő súlyt, a szlovákiai magyarságot a három elem viszonylagos egyensúlya jellemzi; a vajdasági magyarok identitásbeli specialitásának a kulturális javak preferálása tűnik. Az anyaország „identitástérképe" a legsajátosabb: az érzelmi elemek jelentős túlsúlya mellett a „természetes dolog" és a „valahová (országhoz, nemzethez stb.) való tartozás" kategóriák kapnak minden más régiónál nagyobb említésszámot. Vagyis Magyarországon a nemzeti identitás kérdése más hangsúlyokat kap, mint a kisebbségben élő magyarság közegében: természetes adottságként, az országhoz és annak társadalmához való tartozás magától értetődésével élik meg sokan közösségi identitásukat, és – sajátos módon – meglehetősen erős (de nem okvetlenül tartalmas [ Errol a kereszttáblák árulkodnak: az érzelemközpontú identitáskategória általában az alacsonyabb iskolai végzettséggel, alacsonyabb kulturális teljesítményszinttel stb. jár együtt.] ) emocionalitással. Ez utóbbi tény azért nevezhető sajátosnak, mert a Vajdaságban (és minden más határon túli régióban) az utóbbi években csökkent az identitás érzelmi telítettsége. A Vajdaságról elmondható még, hogy 1992/93-as felmérésünk által tapasztaltakhoz képest [ Vö.: Gereben F.: Identitás, kultúra, kisebbség. I. m. 77. p. és Függelék VIII. sz. táblázat.] (és ez nemcsak a föntebb említett identitáskategóriák, hanem a most nem részletezett tartalomelemzéses identitáselemek tekintetében is igaz) a kevésbé tudatos, kevésbé reflektált (közömbös, puszta evidenciában gondolkodó) és az érzelmi hozzáállású identitástípusok jelentősége csökkent, a tudatosabb, a kultúrjavakhoz (főleg az anyanyelvhez) kötődő, az identitást vállaló és tevőlegesen megélő típusok súlya pedig növekedett. Vagyis a Vajdaságban is – minden megpróbáltatás és háborús fenyegetés ellenére (vagy talán – részben – annak eredményeképpen?) valamelyest növekedett és erősebbé vált a kultúrnemzeti összetartozástudat. A vallásosság – korábbi tapasztalatainkkal megegyezően – Vajdaságban is az identitás szerves része. A vajdasági magyarok felekezeti megoszlásáról az 1991-es jugoszláv népszámlálás adatai tudósítanak. Eszerint túlnyomó többségük (88%-uk) katolikus, 6%-uk protestáns. [ Gábrityné dr. Molnár Irén: Vallási életünk . In: Vajdasági marasztaló . I. m. 164. p. alapján.] A felmérésünk során megkérdezett személyek körében a (római) katolikusok aránya ugyancsak 88%-os volt, de ehhez járult még azoknak az egytizednyi aránya, akik nem voltak egyik egyháznak vagy felekezetnek sem tagjai (Magyarországon ez a kategória lényegesen népesebb: mintegy 40%-ot tesz ki). A valláshoz való kötődés valamilyen (aktívabb vagy mérsékelt) formáját együttesen a vajdasági minta 72%-a (Magyarországon 50%-a) vállalta, és ez a határon túli magyarok egyéb csoportjaihoz viszonyítva is nagyon jó eredmény: csak Kárpátalja (83%) múlja felül. [ Tomka Miklós: Vallás és nemzeti tudat. Bp. 2000. (Kézirat) 15. p.] A vajdasági magyar népcsoport is igazolni látszik a tételt, hogy a kisebbségi lét általában kedvez az egyházakhoz és a valláshoz való kötődés intenzitásának, mert a kisebbségi helyzet identifikációs szükséglete megnő, és a vallásosság (és az egyház) – ezt vajdasági vizsgálatunk ismételten is megtapasztalta – a nemzeti identitást erősítő tényezők egyike.Meglehetősen erősek az egyes – a kérdőívben felsorolt – nemzeti szimbólumokhoz való kötődések is. Ezek közül a válaszadók különösen a magyar himnuszt tartották a magyarsághoz tartozás szempontjából fontosnak: az 1-től („nem fontos") 5-ig („nagyon fontos") terjedő skálán 4,21 pontot ért el. A 2. és 3. helyezést (gyakorlatilag holtversenyben) a Szent Korona (4,08) és a piros-fehér-zöld zászló (4,06) kapta. Viszonylag magas átlagpontszámot kapott Petőfi Sándor Nemzeti dal-a (3,89) és a magyar címer (3,77) is, valamint a regionális jelentőséggel is bíró, a nándorfehérvári győzelemre emlékeztető déli harangszó (3,53). A többi vajdasági vonatkozású történelmi emlékhelynek (a zentai csata emlékművének és az aracsi templomromnak) csak mérsékelt szimbolikus erőt (3,00 és 2,91) tulajdonítottak a válaszadók, hasonlóképpen a kokárda is a kevésbé fontos (2,99) nemzeti szimbólumok közé sorolódott.A határon túli magyarság körében – bármely közép-európai országban is élnek – egyetemlegesen a Himnusz, a nemzeti trikolor és Szent Korona bizonyult a három legfontosabb nemzeti szimbólumnak, a regionális eredetű szimbólumok ehhez képest alárendelt jelentőségűek, vagyis a már említett össznemzeti identitástudat e téren erősebbnek tűnik a regionális tudatnál.De ez az állítás csak a kulturális szimbólumokra igaz. Ugyanis amikor a haza fogalmát, a tájegységi hovatartozás kérdését vizsgáltuk, előre megadtunk bizonyos földrajzi kategóriákat, és mindegyiknél jelölni kellett – szintén 1-től („egyáltalán nem") 5-ig („teljes mértékben") – az odatartozás érzésének mértékét. Ebben a versenyben a szűkebb „szülőföld" és a „Vajdaság" magasan vezet (4,64; 4,70), és bár „Jugoszlávia" lényegesen kevesebb pontot kapott (3,41), jelentősen megelőzi Magyarországot (2,47). Vagyis a táji-földrajzi kötődés terén a lokális (regionális) mi-tudat nagyon erős, mondhatni, a haza-fogalmat is helyettesíti. A korábban fontosnak talált kultúrnemzeti összetartozás-tudat egyáltalán nem jelent egyúttal különösebb vonzalmat az anyaország iránt. Sőt: Magyarország a legalacsonyabb pontszámot kapta! Még a „közép-kelet-európai" térség is, amellyel a határon túli (nemcsak a vajdasági) magyarok láthatólag nem nagyon tudnak mit kezdeni, magasabb pontszámot ért el (2,64). „Európa" (így tagolatlanul) a maga nimbuszával és presztízsével még a NATO-bombázások után is jó közepes vonzerőt (3,16) gyakorolt a vajdasági magyarokra.

Nemzeti önkép, múlt- és jövőkép

Három kérdést tettünk fel az egyes nemzeti közösségek esetlegesen létező jellegzetes tulajdonságait illetően. Elsősorban a vajdasági magyarok jellemző tulajdonságaira kérdeztünk rá. A válaszhiány és a „nem tudom" válaszok együttes aránya meglehetősen magas: 15%-os volt, és további 22% pedig úgy gondolta, hogy nincsenek ilyen tulajdonságok. A fennmaradó mintegy kétharmadnyi válaszadó viszont megnevezett (spontán módon) bizonyos tulajdonságokat, amelyek között a szorgalmas (dolgos, munkaszerető) vezetett 139 említéssel, ezután az alkalmazkodó (türelmes) következett (38), majd a kitartó (29), széthúzó (26), félénk (20) és barátságos (18) következett. Ha összesítjük az egy válaszadó által megnevezett (esetleg többféle) tulajdonságot, az összes kérdezett 40%-a nevezett meg kizárólag pozitív tulajdonságot, 15%-a vegyesen pozitívat és negatívat, és 8% csupa rosszat. Ez utóbbi kategória a kilencvenes évek első felében mért helyzethez képest gyengülni látszik, míg a nem válaszolók és a jellegzetes tulajdonságok nemlétére voksolók aránya a kilencvenes években erőteljesen megnövekedett. Vagyis úgy tűnik, hogy a nemzeti önkép a Vajdaságban az utóbbi években egyrészt elbizonytalanodott, másrészt viszont mintha (önvédelemből?) pozitívabbá vált volna. Továbbá (a vezető konkrét tulajdonságokból kikövetkeztethetően), feltehetőleg a körülmények nyomására, a korábbinál alkalmazkodóbbnak, szerényebbnek, sőt megfélemlítettebbnek látszik. [ Az összehasonlítás hatékonyságát rontja, hogy 1992/93-ban általában a magyarok tulajdonságaira kérdeztünk rá, és nem a vajdaságiakéra. Az összevetés csak akkor jogos, ha feltételezzük, hogy a határon túli magyarok a nemzeti önkép kialakítása közben már a kilencvenes évek elso felében is saját közegük magyarságára gondoltak elsosorban.] Külön kérdésben tértünk ki a magyarországi magyarok jellemzésére. Bár a kérdés elől nagyon sokan kitértek (minden negyedik kérdezett), és további 26% vélte úgy, hogy nincsenek jellemző tulajdonságaik, a kérdezettek véleményt nyilvánító csonka felerésze túlnyomóan sötét képet őriz az anyaország polgárairól: a csupa jó tulajdonságot megnevezők elenyésző 6%-ával szemben a kizárólag negatív tulajdonságot említők 33%-ot képviselnek. A megnevezett konkrét tulajdonságok a vajdasági magyarok jelentős részének sértettségéről, megbántottságáról vallanak: szerintük a magyarországiak nem szeretik (lenézik) a vajdaságiakat (29), beképzeltek (27), irigyek (25), széthúzóak (18), önzők (16), anyagiasak (13), maguknakvalók (12) stb. Ezek mögött a jelzők mögött (mégha közöttük, alacsonyabb említésszámmal, pozitív tartalmúak is előfordulnak) konkrét és jobbára negatív tapasztalatok állhatnak. Ha visszaidézzük a földrajzi-táji kötődés adatai közül Magyarország rendkívül kedvezőtlen helyzetét, elmondhatjuk, hogy a Vajdaságban – a határon túli térségek között nem egyedülállóan – az anyaországról és annak lakosságáról meglehetősen negatív kép alakult ki. Annak ellenére történt ez, hogy Magyarország befogadta és sokféle módon segítette a délszláv háborúk menekültjeit és egyéb kárvallottjait (köztük a vajdasági magyarokat is), és annak ellenére, hogy a magyarországi nemzetpolitika az utóbbi években egyre kifejezettebb szolidaritást vállal a környező országok magyarságával. Valószínűleg ennek a negatív országimázsnak a gyökerei – amelyeket érdemes lenne külön is megvizsgálni –, a hétköznapi érintkezések világába vezetnek, ahol a jelek szerint a meglehetősen eltérő értékrendek, gondolkodásmódok és anyagi lehetőségek konfliktusai nem tették lehetővé a határon túli magyarok számára, hogy megszabaduljanak a kisebbségi sors stigmáitól. A konfrontációnak mindenesetre elég intenzívnek kell lennie, mert az anyaországiak képe alig pozitívabb, mint a többségi népé, az állami nyomásgyakorlás eszközeivel rendelkező és a közelmúlt délszláv háborúit kirobbantó szerbeké. Az ő (vélt vagy valódi) jellegzetes tulajdonságaikról sokkal többen nyilatkoztak, mint a magyarországi lakosságéról, és az összes kérdezett 41%-a említett velük kapcsolatban kizárólag negatív tulajdonságot. (Elsősorban azt, hogy a szerbek erőszakosak és agresszívak, hogy „túlzásba viszik" a hazafiságot, nacionalisták, gőgösek, és lenézik a többi nemzetet, stb.) A nemzeti önképhez hasonlóan egy adott nemzetiségi csoport jövőképe is az identitástudat szerves részét képezi. A vajdasági magyarok – a bombacsapások után és még a Miloševic-i rendszer bukása előtt – saját jövőjüket meglehetősen borúlátóan ítélték meg: 60% nyilatkozott (erős vagy mérsékelt) pesszimizmusról, míg az optimisták aránya csak 35%-ot tett ki. (Ezekkel az adatokkal a vajdaságiak a Kárpát-medence magyar népcsoportjai közül a legpesszimistábbnak bizonyultak.) Egészen más eredményt kaptunk, amikor az „egész magyarság" jövőbéli esélyeit tudakoltuk: itt a borúlátók összesített aránya csak 27%-os volt, a derűlátóké viszont kétharmados. (Magyarországon, ugyanarra a kérdésre válaszolva, mintegy 20%-kal kevesebb optimistával találkoztunk.) Ez azt jelenti, hogy a vajdasági magyarok nem „alkatilag" pesszimisták, hanem csak saját helyzetüket és várható sorsukat ítélték meg – legalábbis 2000 májusában – borúlátóan. Nemcsak a jövőről, hanem a múltról alkotott kép is érdekelt minket, és ezért több kérdéssel szondáztuk meg a kérdezettek történelmi tudatát. Azt igyekeztük kideríteni, hogy kik, illetve melyek azok a mértékadó történelmi személyiségek és események, amelyeket kifejezetten nagyra értékelnek, illetve amelyeket elutasítanak, ellenszenvesnek tartanak. (A személyek és események – akiket és amelyeket a kérdezettek spontán módon nevezhettek meg, a magyar és a nem magyar történelemhez egyaránt tartozhattak.) A pozitív történelmi személyek listájának élmezőnyében (ld. 2. sz. táblázat) a magyar történelem azon szereplőit találjuk, akik kiépítettek és megvédelmeztek egy biztonságos, erős, európai jelentőséggel bíró Magyarországot (Szent István, Mátyás király), illetve akik a nemzeti szabadság és felemelkedés élharcosai voltak (Kossuth, Széchenyi, Petőfi, Rákóczi). Ezek a nevek a Kárpát-medence más magyarlakta régióiban is fontosak, és – beleértve Magyarországot – a népszerűségi listák élvonalában szerepelnek, még a sorrendjük is erősen hasonló. A vajdasági listának van azonban egy teljesen speciális, minden más régiótól eltérő vonása: az első helyen (akárcsak 1992/93-ban) Tito marsall áll, akit valószínűleg a zavaros jelen és a nosztalgikusan megszépített múlt kontrasztja állított így előtérbe. A másik specialitást Hunyadi János, a nándorfehérvári győző szereplése jelenti listánk középmezőnyében, ami azt jelzi, hogy a történelmi tudatnak – az össznemzeti jelleg mellett – vannak regionális vonásai is. A 2. sz. táblázat többi listája is megőrizte más országok magyarságához és ugyanakkor a kilencvenes évek első feléhez való hasonlóságát. Változatlanul az 1848/49-es forradalom és szabadságharc jelenti a magyar történelem legfontosabb vonatkoztatási pontját, amelyet 1956 (a honfoglalással együtt) jelentős különbséggel követ. Az adott régiót érintő pozitív események köre a győztes zentai csata emlékével bővült. Ugyancsak változatlan a Hitler–Sztálin-sorrend is a negatív személyiségek névsorának élén. Vagyis az utóbbi évtizedek minden „balról" jövő pofonja ellenére a két XX. századi totális rendszer erkölcsi megítélése korántsem kiegyensúlyozott. Némi változást jelent a negatív történelmi események jegyzékén (amelyet egyébként Trianon említése vezetett), hogy a Tito partizánjai által elkövetett 1944. őszi vérengzések (amelyeknek legalább 20 ezer magyar polgári lakos esett áldozatul) – ellentétben az 1992/93-as listával [ Ld.: Gereben F.: Identitás, kultúra, kisebbség. I. m. 161. p.] – 2000-ben konkrétan nem szerepelnek. (Mint ahogy nem szerepelnek – szintén 1992/93-mal ellentétben – a magyar hadsereg által elkövetett 1942-es újvidéki kivégzések sem.) Ezek a sötét emlékek – feltehetően a közelmúlt háborúiban való fenyegető aktualizálódásuk miatt – az olyan általános megfogalmazások mögé rejtőzhettek el, mint pl. a „nemzetiségek üldözése". Miloševic megítélésében azonban már korántsem olyan tartózkodóak a kérdezettek: a negatív történelmi személyiségek névsorában az „előkelő" 3. helyen áll a kérdezés idején még aktív államelnök.

Kulturális identitás

Felmérési tapasztalataink szerint a kisebbségben élő magyarok számára az identitás legfontosabb kulturális eleme az anyanyelvhez való ragaszkodás. Ez indokolttá teszi, hogy külön foglalkozzunk az anyanyelv használatának szociológiai jelenségeivel. A kérdezettek 95%-a vallotta egyértelműen azt, hogy magyar az anyanyelve. A fennmaradó hányadból 4% vegyes (jórészt magyar–szerb, 1% pedig szerb–horvát) anyanyelvről tett – magyarul – tanúságot. A megkérdezettek 55%-ának, a házas interjúalanyok 87%-ának volt a házastársa is magyar anyanyelvű, vagyis felmérésünk a nyelvi vegyes házasságok arányát mintegy 13%-osnak találta, hasonlóan a kárpátaljai és a szlovákiai magyarokhoz. (Erdélyben ez az arány némileg alacsonyabbnak mutatkozott.) Rendkívül fontos kérdés, hogy a kisebbségben élő polgárok milyen nyelven végzik (végezhetik) iskolai tanulmányaikat. Végig (minden iskolatípus minden osztályában) magyar nyelven tanult a vajdasági kérdezettek 62%-a. [ Ez természetesen nem jelentette a többségi nyelv teljes mellozését: egyrészt a szerb nyelv a magyar nyelvu iskolákban is végig külön tantárgy, amellett nem kevésszer elofordult (különösen középiskolában), hogy egyes tantárgyakat – úgymond magyar tanár hiányában – a magyar tannyelvu iskolában is többségi nyelven oktattak.] Vegyes tannyelv (vagyis egyes iskolatípusokban vagy egyes osztályokban magyar, másokban pedig szerb tannyelv) jellemezte a minta 35%-át, míg a végig többségi nyelvű iskolát látogatók aránya csak 2%-os volt. Vajdasági interjúalanyaink között az iskolai anyanyelvhasználat valamelyest nagyobb szerepet kapott, mint Közép-Európa más országainak magyar nemzetiségei körében, főleg Kárpátalja (a végig magyar nyelven tanulók 50 és a végig nem magyar nyelven tanulók 16%-os arányával) maradt el az anyanyelvi iskolázás terén. (Meg kell jegyeznünk, hogy ezek az adatok a múltbéli állapotokat tükrözik, ugyanis a kérdezettek felnőtt korban vallottak ifjúkori iskolázottságukról.) A tannyelv megválasztása természetesen erősen függ attól, hogy a kérdezett meddig jutott el az iskolázás lépcsőfokain. Az a tendencia érvényesült, hogy minél több osztályt végzett valaki, annál kisebb esélye volt arra, hogy ezeket végig anyanyelvén járja ki: az alapiskolát (vagy még azt sem) végzetteknek 80%-a járt kizárólag magyar iskolába, a szakmunkás bizonyítvánnyal rendelkezőknek kétharmada, a középiskolai végzettségűeknek már fele, a felsőfokú végzettségűeknek pedig csak egyharmada. A többiek – részben vagy egészben – a többségi nép nyelvén szerezték meg a foglalkozásukhoz szükséges iskolai végzettséget, szakképzettséget. Vagyis a jelek szerint az anyanyelv – széles körben – csak az alacsonyabb társadalmi státusnak megfelelő iskolázottsági szint eléréséhez tud segítséget nyújtani. Ez a tendencia sem vajdasági specialitás, hanem a közép-európai kisebbségi sors sajnálatos velejárója. (Ugyanis ezt tapasztaltuk az erdélyi, kárpátaljai és a szlovákiai magyarok körében is.) A hétköznapi élet öt helyszínének nyelvhasználati arányait is megvizsgáltuk. Az anyanyelvdomináns nyelvhasználat esélyeit illetően (ahogy a 3. sz. táblázat adatai bizonyítják) a helyszínek jelentősen különböznek egymástól. A család áll az élen, valamint a baráti kör: a domináns anyanyelvhasználat mindkettőben erős többséget képvisel. (Ez nemcsak a Vajdaságban, hanem más országok népcsoportjai körében is így van.) Majd a munkahely, a kereskedelmi helyszínek (üzlet, piac) s végül – mindössze egytizedes aránnyal – a hatósági (hivatali) színterek következnek. Ezeken a helyeken a kisebbségi polgár – az intim szférából az állampolgári nyilvánosság köreibe lépve – anyanyelvén már kevéssé, a hatóságok előtt pedig nagyon kis mértékben boldogul.3. sz. táblázatKizárólag vagy túlnyomórészt magyarul kommunikáló vajdasági magyarok aránya (2000. május)

A kommunikáció helyszínei

 

Az összes megkérdezett (562 fő) százalékban

 

Szűkebb családi körben

 

92,5

 

Baráti körben

 

68,0

 

(Legutóbbi vagy jelenlegi) munkahelyén

 

43,2

 

Üzletben, piacon

 

34,7

 

Hivatalban, hatóság előtt

10,5

A hétköznapi élet öt helyszínének nyelvválasztási adatai alapján összesített mutatót képeztünk, amely az élethelyzetek viszonylagos teljességére nézve fejezi ki az anyanyelv esélyeit. Eszerint a vajdasági magyarok széles körben (mind az öt színtéren) érvényesülő anyanyelvi dominanciája a megkérdezettek kevesebb mint egytizedére (8%) jellemző, s ehhez járul a szűkebb körben (3–4 helyszínen) tapasztalható, szintén dominánsnak mondható anyanyelvhasználat (16%). Tehát a vajdasági magyarok mintegy egynegyede tudja hétköznapi életét (illetve annak nagyobbik részét) többnyire anyanyelvén élni, és ez az arány érzékelhetően alacsonyabb a más (Magyarországot környező) országokban tapasztalt helyzetnél. A többiek a viszonylag kiegyensúlyozott kétnyelvűség állapotában, illetve a többségi nyelv dominanciájának közegében élnek. Az eddigiek alapján úgy tűnik, hogy a vajdasági magyarok múltbéli anyanyelvhasználati (tannyelv!) lehetőségei közép-európai viszonylatban – átlag felettiek, jelenlegi lehetőségeik viszont átlag alatti szinten állnak. Az álmodás, a számolás, az ima, a (ritkábban vagy gyakrabban) látogatott istentiszteletek nyelve az esetek mintegy kilenctizedében túlnyomóan magyar. Ezek a nyelvhasználati alkalmak – a család verbális kommunikációjával együtt – a nyelvhasználat olyan intim körét jelentik, amelynek anyanyelvűsége még akkor is fennmarad, amikor az anyanyelv az élet egyéb területein már meglehetősen visszaszorult. A felmérést megelőző év során elolvasott könyvek zöme magyar nyelvű volt: az olvasók 78%-ának éves olvasmányága túlnyomórészt (90% felett) anyanyelvű könyvekből állt. (Erdélyben és Kárpátalján erősen hasonló, Szlovákiában valamelyest alacsonyabb – kétharmados – arányszámot tapasztaltunk.) Az olvasóknak mindössze egytizede olvasott több nem magyar, mint magyar nyelvű könyvet az elmúlt év során. A periodikumok olvasásával kapcsolatban hasonló tendenciát tapasztaltunk, de csak a hetilapok bizonyultak erősen anyanyelvdomináns sajtóterméknek (olvasóik 77%-a szokott „inkább magyarul" hetilapot olvasni), a napilapok és a folyóiratok esetében az anyanyelvű olvasmányok fölénye szolidabb mértékűnek, 60% körülinek bizonyult. Az olvasmányok jelentős mértékű anyanyelvűsége kapcsolatban állhat rendre visszatérő tapasztalatunkkal, mely szerint az olvasáskultúra az identitás manifesztálódásának és egyben megtartásának és erősítésének kitüntetett eszköze. Ami a könyvolvasók arányát illeti, a vajdasági magyarok mintegy 60%-a olvasott el a felmérést megelőző évben legalább egy könyvet, annyit, mint a Felvidéken. Erdélyben és Kárpátalján ennél valamivel magasabb (65–70%-os), Magyarországon viszont a legfrissebb (2000. őszi) felmérési adatok szerint alacsonyabb (mintegy 50%-os) könyvolvasói arányszámokkal találkoztunk. A rendszeres (havi átlagban legalább egy könyvet) olvasók aránya 12%-os, kb. megegyezően Magyarországgal (Erdélyben valamelyest magasabb: 16–17%). Sajátos jelenségként, a modernizációs lejtőn szellemileg lecsúszva, az egyes országok (magyar) társadalma nem felkarolja, hanem ballasztként inkább kioldja a könyvolvasás szokását. (Főleg ha az – mint felmérésünkben – elsősorban a könyvek végigolvasását jelenti.) Mindez a modernizációs folyamatok ellentmondásosságára, a velük esetenként társuló kulturális értékveszteségek veszélyére figyelmeztetnek. Természetesen az olvasás korántsem csak modernizációs kérdés: korábbi vizsgálat-sorozatunk során egyértelműen meggyőződhettünk egy többségi-kisebbségi (szórvány) lejtő létezéséről is, vagyis hogy a kisebbségi helyzet (határon túli) megjelenése, illetve fokozódása általában az olvasáskultúra mutatóinak minőségi javulásával járt együtt. A többségi-kisebbségi helyzet korábban csak az olvasmányok összetételének alakulására és az olvasói ízlés minőségére gyakorolt hatást, legújabban – legalábbis a „többségi" Magyarország és a határon túli kisebbségi magyarok viszonylatában – már az olvasás mennyiségére is. Ami az olvasás minőségi mutatóit illeti: az aktuális olvasmányok (a kérdezettek által éppen olvasott vagy a felmérést megelőzően legutóbb olvasott könyvekről van szó) között két Jókai-regény: Az aranyember és A kőszívű ember fiai, valamint a Biblia és Gárdonyi Egri csillagok-ja fordul elő a leggyakrabban. A nemzeti klasszikusok iránti erős érdeklődés jól kivehető a 4. táblázat aktuális (a legutóbbi olvasmányok legnépszerűbb szerzőit feltüntető) névsorából is: a felsorolt írók túlnyomórészt (Jókaitól Móricz Zsigmondon és a „helyi illetőségű" Kosztolányin keresztül Németh Lászlóig) a XIX. és XX. századi magyar irodalom (és nyomokban a világirodalom) jó nevű alkotói. Mellettük szerényebb mértékben – az amerikai bestseller-irodalom régebbi és új képviselői (D. Steel, S. King, M. Mitchell, R. Cook) is jelen vannak. Ha a 4. sz. táblázat listáját összevetjük más környező országok magyarságának olvasmányaival (amennyire a „jéghegy csúcsát" képező sikerlisták a reális összevetést lehetővé teszik) elmondható, hogy irodalmi értékekhez és a kulturális hagyományokhoz való vonzalmával a vajdasági írónévsor leginkább az erdélyihez hasonlít, és leginkább a magyarországitól tér el. [ Vö.: Gereben F. – Tomka M.: Vallásosság és nemzettudat. I. m. 95. p.] (Az anyaországban épp azok a bestseller-szerzők játsszák a főszerepet, akik a vajdasági névsorban a „futottak még" kategóriába kerültek.) Felvidék és Kárpátalja magyar olvasói a két pólus között helyezkednek el: a Vajdasághoz képest kevesebb klasszikus és több (amerikai és magyar) lektűr-bestseller szerzőt olvasnak. 4. sz. táblázatVajdasági magyar könyvolvasók legutóbbi olvasmányainak legnépszerűbb szerzői (2000. május)

Szerzők

 

Említések száma

 

Jókai Mór

 

24

 

Rejtő Jenő

 

12

 

D. Steel

 

11

 

Gárdonyi Géza

 

8

 

Móricz Zsigmond

 

8

 

S. King

 

7

 

Zilahy Lajos

 

7

 

Kosztolányi Dezső

 

6

 

Mikszáth Kálmán

 

6

 

R. Cook

 

5

 

V. Hugo

 

4

 

M. Mitchell

 

4

 

Madách Imre

 

3

 

Németh László

3

Ha az aktuális olvasmányanyag egészét, vagyis az olvasmányszerkezetet vesszük górcső alá, a fenti tendencia egzaktabb alapokat nyer, ahogy azt – Vajdaság–Magyarország viszonylatban – az 5. sz. táblázat is szemléletesen igazolja. Az eltérések a (főleg a XX. századi) klasszikusok, valamint a szórakoztató irodalom olvasottsága terén mellbevágóak: az előbbi kategóriában Vajdaság, az utóbbiban Magyarország lóhosszal vezet. Ugyanakkor az anyaország az ismeretközlő olvasmányok terén is érzékelhető fölényben van. Az olvasmányszerkezetnek az írók nemzetiség szerinti megoszlásában a magyar szerzők terén Vajdaság vezet Magyarország előtt (54%–42%), az (észak-)amerikai szerzők vonatkozásában pedig az anyaország Vajdaság előtt helyezkedik el (30%–18%). Vagyis a Vajdaságban sokkal jobban ragaszkodnak a magyar szerzőkhöz, és (egyelőre) sokkal inkább ellenállnak az amerikanizálódási tendenciának, mint az anyaországban. Újból és újból igazolódik tehát a már a kilencvenes évek első felében is észlelt tendencia: a kisebbségi sors kihívásai – identitást erősítő célzattal [ Az identitástudat és az olvasáskultúra kapcsolatának részletes elemzésére másutt tettem kísérletet, lásd: Gereben F.: Identitás, kultúra, kisebbség. I. m. 213–219. p.] – felértékelik és vonzóbbá teszik a nemzeti kultúrát, különösen annak közérthetőbb, hagyományos vonulatait. Ez a jelenség Erdélyben és a Vajdaságban rajzolódik ki legszemléletesebben. Ami pedig az emlékezetes olvasmányokat és legkedveltebb (de nem okvetlenül jelenleg is olvasott) írókat illeti, a listák még inkább hagyományőrzők. (Ezek a jegyzékek még Magyarországon is meglehetősen sok klasszikus nevet és címet tartalmaznak.) Közép-Európa minden magyar népcsoportjában a száz éves Egri csillagok a legemlékezetesebb olvasmány (az anyaországban is) – ez alól természetesen a Vajdaság sem kivétel. Második és harmadik helyen szinte mindenütt ugyanaz a két Jókai-regény áll: Az aranyember és A kőszívű ember fiai. A kedvenc írók névsorának élmezőnye a Vajdaságban szinte olyan,
5. sz. táblázatA legutóbbi olvasmányok összetétele a művek stílusa-jellege szerint a Vajdaságban és Magyarországon (2000. május, illetve október)

Az olvasmányok stílusa, jellege

 

A felnőtt magyar könyvolvasók százalékban


 

Vajdaság

 

Magyarország

 

Romantikus

 

8,1

 

3,1

 

Klasszikus realista (XIX. sz.-i és korábbi)

 

9,8

 

3,4

 

XX. sz.-i realista

 

31,4

 

16,9

 

Modern (esztétikailag értékes)

 

2,0

 

3,4

 

Szórakoztató irodalom (krimi, kalandregény, bestseller)

 

25,5

 

42,4

 

Non fiction (ismeretközlő)

 

22,9

 

29,1

 

Ismeretlen

 

0,3

 

1,7

 

Összesen

 

100,0

100,0

mint egy nemzeti pantheon: Jókai, Mikszáth, Gárdonyi, Móricz, Rejtő, Petőfi, Arany, Kosztolányi stb. (Ez nem okozhat nagy meglepetést, mivel a kurrens olvasmányok szerzőlistája is majdnem ennyire veretes volt.) Mindez csak megerősíti a kisebbségi s azon belül külön a vajdasági magyar sors hagyományos értékek iránti nagyobb affinitását hangsúlyozó fenti megállapításunkat. Összegzésül: a jugoszláviai Vajdaság erősen fogyatkozó magyar lakosságában 2000 májusában, a Miloševic-i rendszer bukása előtt egyaránt megfigyelhetők a borúlátás és a megfélemlítettség, valamint a helytállás, az identitáshoz és az identitást erősítő kulturális elemekhez (anyanyelv, vallás, anyanyelvi olvasáskultúra stb.) való ragaszkodás fokozott jelei. A vajdasági magyarok – speciális megpróbáltatásaik ellenére – sok hasonló vonást mutatnak a közép-európai térség többi magyar népcsoportjához. Lelkiállapotuk egyes változási tendenciái is általános jegyeket hordoznak: az identitás emocionális tartalmának csökkenése és egyben tudatosabbá válása; az önkép „feljavítása"; az országos méretű „haza-fogalom" helyett a lokális és regionális kötődések erősítése; a történelmi vonatkozási pontok hasonló értékrend alapján történő kijelölése stb. Másrészt viszont – sajátos jegyként – megjelenik a diszkrimináció fokozott érzékelése, a hétköznapi anyanyelvhasználat viszonylagos korlátozottsága, a jól érzékelhető alkalmazkodási készség, valamint a félelem is. A vajdasági magyarok, ha a saját jövőjükre nézvést nem is, de a közép-európai magyarság esélyeit illetően erősen bizakodóak. Kétség és remény, menekülés és regionális kötődés, félelem és megerősített identitás – mindez együtt jellemzi a vajdasági magyarság közelmúltbéli tudati állapotát. 2. sz. táblázatPozitív, illetve negatív történelmi személyiségek és események említése a vajdasági magyarok körében (2000. május)

Nagyra értékelt pozitív személyiségek  

Említé-
sek
száma

 

Nagyra értékelt pozitív események

 

Említé-
sek
záma

 

Ellenszenves, negatív személyiségek

 

Említé-
sek
száma

 

Szégyenletes, tragikus események

 

Említé-
sek
száma

 

J. B. Tito

 

110

 

1848/49

 

91

 

Hitler

 

190

 

Trianon

 

95

 

Szent István

 

93

 

honfoglalás

 

34

 

Sztálin

 

87

 

a háborúk

 

70

 

Mátyás király

 

54

 

1956-os forradalom

 

28

 

Miloševic

 

67

 

II. világháború

 

60

 

Kossuth Lajos

 

43

 

a II. világháború vége

 

27

 

Šešelj

 

26

 

a délszláv térség utóbbi háborúi

 

51

 

Széchenyi István

 

22

 

államalapítás

 

26

 

Rákosi M.

 

21

 

I. világháború

 

40

 

Petőfi Sándor

 

21

 

nándorfehér-vári diadal

 

18

 

Mussolini

 

15

 

holokauszt

 

36

 

Hunyadi János

 

16

 

zentai csata

 

9

 

Ceausescu

 

11

 

NATO-bombázások

 

23

 

II. Rákóczi Ferenc

 

10



 

Horthy M.

 

10

 

atombomba ledobása

 

12

 

Antall József

 

7



 

Kádár J.

 

10

 

Mohács (1526)

 

12

 

Árpád vezér

 

7



 

Nero

 

7

 

nemzetiségek üldözése

 

12

 

Columbus

 

6





 

1956-os forr. leverése, megtorlások

 

10

 

Gandhi

 

6







 

Horthy M.

 

6







 

Napoleon

6







Vissza