Kisebbségkutatás - 11. évf. 2001. 2. szám

A finnugor világ a 21. század küszöbén

The Finno-Ugrians on the edge of the 21. century

The three Finno-Ugrian states - Hungary, Finland, Estonia – are aware of their duty by the ethnic minorities in Russia that are related to them linguistically, however it is first and foremost up to Russia to provide conditions to development for Finno-Ugrian minorities living in the country.

A kutatók az emberiség fejlődésének globális kérdései között tartják számon a kis népek fennmaradásának és fejlődésének problémáját is. Jelenleg a világon csaknem három és fél ezer különböző nyelven beszélő nép és törzs él. Közülük mindössze háromszáz az ún. nagy nép, amely egy milliónál több lelket számlál. Mi lesz a sorsa a 21. században a kis népeknek?

A történelmi fejlődés logikája szerint gyakorlatilag valamennyi nép megéli a fejlődés természetes szakaszait: megszületik, fejlődik és kihal. Az új etnoszok születése évszázadokat vesz igénybe. A kihalás viszonylag rövid idő alatt is bekövetkezhet. Századunkban több tucatnyi nép tűnt el a föld színéről.

Az etnosz társadalmi fejlődésének a legmagasabb foka, amelyre többségük törekszik, a saját államiság megteremtése. Napjainkban több mint hatszáz nemzeti mozgalom küzd azért, hogy elismertesse államiságát. Köztük van egyfelől a csaknem negyvenmilliós kurd nép, másfelől az alig százezres lélekszámú abházság. Nyilvánvaló, hogy elképzelhetetlen hatszáz új állam megjelenése a világtérképen, ezt már csak a nagyhatalmak sem tennék lehetővé, belátva, hogy a nemzetközi jog ilyen sok új szubjektumának a megjelenése egyre újabb konfliktusokat és háborúkat szülne, s tovább fokozná a nemzetközi feszültséget. A kis létszámú népek abszolút többségének tehát ma nincs is gyakorlati esélye a saját államiság megteremtésére, a nemzeti túlélés viszont annál aktuálisabb valamennyiük számára. A 20. század tanúsítja: az etnikai, nemzetiségi problémák egyaránt fejfájást okoztak a fejlett demokráciáknak (Kanada, Nagy-Britannia) csakúgy, mint a fejlődő országoknak (India, Kína) és a posztszocialista tábor államainak (Jugoszlávia, Oroszország). A nemzeti kisebbség sorsára jutott őslakos népek jogainak védelme a legjelentősebb nemzetközi fórumokon lett vitatéma. Az ENSZ és az Európa Tanács bizottságai ajánlásokat fogadnak el e kérdésben, s azok teljesítését politikai feltételül szabják mindazon esetekben, amikor az államoknak bizonyos nemzetközi szervezetekbe és szövetségekbe való felvételéről van szó. A világot tehát súlyosan aggasztja az etnikai sokféleség megőrzésének problémája, az attól való félelem, hogy a másság elveszítése annak eltűnéséhez vezet. A világ etnikai sokféleségének megszűnését sokan olyan planetáris katasztrófaként élik meg, amely rokon jellegű lehet azzal, amit a természetben a termodinamika harmadik törvénye jelent, hogy ti. a hőmérsékletnek az abszolút nullához való közelítése esetén bekövetkezik a fizikai rendszer entrópiája.

Az alábbiakban megkíséreljük felvázolni az Orosz Föderáció területén élő, mintegy három és fél millió összlétszámú finnugor népek fennmaradásának és fejlődésének problémáját. Ennek a világnak mindenekelőtt azt a sajátosságát kell leszögeznünk, hogy ezt az etnikai közösséget, pl. a türk népekétől eltérően, nem tartja össze egy közös vallás. Talán ezért is mondják néha Európában, hogy a finnugor közösség csupán mítosz. Még Lennart Meri észt elnök is, aki pedig a finnugor problémák alapos ismerője, úgy véli, hogy e rokonnépek kölcsönviszonyaiban valamifajta romantikus szellem dominál.

Valóban: alig van a világon még egy másik olyan etnikai közösség, amelynek alkotórészei valamennyi – antropológiai, vallási, társadalmi – vonatkozásban ennyire különböznének egymástól. Vannak közöttük pravoszláv és katolikus népek csakúgy, mint protestánsok és pogányok. A finneket joggal a Föld virágzó nemzetei között tartják számon, míg a hantik és a manszik a nyomor és a kétségbeesés szélén élnek. A magyarok beszédét nem értik a legközelebbi nyelvrokonaik, a hantik és a manszik sem. Számos finnugor etnosz képviselője nem tud tolmács nélkül társalogni egymással.

S mindezek ellenére az egységes finnugor világ a szemünk láttára kezd kialakulni. Leginkább a finn nyelvi közegben érzékelhető ez. A nemzetközi finnugor mozgalom Európában számottevő társadalmi erővé vált, és nem fér kétség ahhoz, hogy ez elő fogja segíteni a nyelvcsaládot alkotó népek fennmaradását és fejlődését.

Ha a központosított orosz állam keletkezésének korát ábrázoló történelmi térképre tekintünk, azt látjuk, hogy a ma orosznak nevezett kelet-európai síkság hatalmas térségeit akkoriban finnugor népek lakták. A Volga és az Ural között elterülő erdős vidék volt valamennyi finnugor nép közös hazája mindaddig, míg a Kr. e. harmadik évezredben ezek széjjel nem települtek. Mára csupán az európai Oroszország északkeleti területeinek földrajzi neveiben maradt fenn az őslakosok emléke. A finnnugor szubsztrátum kétségkívül az egyik hangsúlyos elem volt a nagyorosz nemzet kialakulása során, jóllehet a mai oroszok nem veszik szívesen, ha erre emlékeztetik őket.

Amikor az előző ezredév vége felé a szláv törzsek a Don és a Dnyeper tájáról a kontinens északkeleti része felé kezdtek nyomulni, az ottani finnugor népeket az államiság kialakításának a stádiumában találták, ezért a Moszkvai Oroszország a 15–16. században már korántsem valamiféle vad finnugor törzsek ellenállásába ütközött keleten. Megerősített városaik voltak, és jól szervezett, nagy létszámú katonai egységeik, melyeket tapasztalt parancsnokok, a fejedelmeik irányítottak, ismerték a kézműves művészeteket, a kovácsmesterséget, a kereskedelmet, a hadászatot.

Ezeket a rebellis népeket tűzzel és vassal kellett meghódítani. A mezei marik fejedelmei még Kazany bevétele (1552) után is csaknem negyven éven át megtagadták Moszkva hatalmának elismerését, és felkelések láncolatát alkotó harcot folytattak, amiket a történelem a cseremisz háborúk néven jegyez.

A rákövetkező három évszázad során a keleti finnugor népeknek az orosz birodalom keretén belül nem volt lehetőségük arra, hogy számottevő előrehaladást érjenek el nemzeti fejlődésükben. A finnugorok etnikai kialakulásának megtörésével előbb a tatár-mongol uralom, később pedig Oroszország fojtotta el a nemzeti fejlődésre irányuló törekvésüket. Az orosz birodalom a maga geopolitikai céljait követve nem számolt azoknak a kis népeknek a problémáival, amelyeknek kiterjedt földjei a területét gyarapították. De nem is tudta volna azokat civilizált módon megoldani a maga hatalmas területén, hiszen sem elegendő eszköz, sem kommunikáció nem állt a rendelkezésére, nem beszélve a célok és feladatok tudatosulásáról.

Nem adott számottevő lökést e népek társadalmi és kulturális fejlődésének az sem, hogy a 18. század végén saját írásbeliségre tettek szert. Még a huszadik század is (amikorra a magyarok kivételével már valamennyi finnugor nép Moszkva fennhatósága alá került) a birodalom elhagyatott perifériáján érte őket, szegénységben, jelentős nemzeti és termelőerők híján, alacsony kulturális és műveltségi színvonalon. S csak századunk elejére (a finneknél és az észteknél valamivel korábban) jelentek meg az első nemzeti felvilágosítók, ekkorra alakult ki a nemzeti nyelvük, szépirodalmuk, anyanyelvi oktatásuk. Ugyanekkor dolgozta ki a népekből kinevelődött demokratikus értelmiség az egyes népek nemzeti fejlődésének programját is.

Bonyolult és ellentmondásos lett a 20. század a finnugor népek számára. Össz-lélekszámuk, igaz, megkétszereződött, és elérte a 25 milliót, ám a finnugor világ sokszínűségéből elvesztek az élénk színek: gyakorlatilag eltűntek a föld színéről a vótok, az izsorok, a lívek, s a kritikus ponthoz közelítenek a hantik és a manszik, a vepszék, az oroszországi szaamik stb. De még a nagyobb, saját államisággal rendelkező népek is nélkülözik napjainkban azokat a megbízható mechanizmusokat, amelyek megvédenék őket az asszimilációs folyamatoktól, vagyis őket is ugyanúgy fenyegeti a tulajdon nyelvük elveszítése. S ez arról tanúskodik, hogy önmagában még az állami intézményrendszer megléte sem garantálja egy-egy kis létszámú nép fennmaradását és nemzeti fejlődését. Figyelembe kell venni más, nem kevésbé fontos, nemzeten belüli és külső tényezőket is, amelyek befolyással vannak a nemzeti közérzetre: a belső energia szintjét, amely szorosan összefügg a földrajzi fekvéssel, a nemzeti mentalitás sajátos vonásait, amelyek meghatározzák a nép adaptációs képességét a viharos társadalmi változások közepette stb. Ebből kiindulva nem nehéz megjósolni pl. azt, hogy az abházok viszonylag kis létszámú közösségének jóval nagyobb az esélye a nemzeti fejlődésre, mint mondjuk a mordvinoknak (őket formálisan a nagy népek közé kell sorolni, hiszen többen vannak egy milliónál), az udmurtoknak (750 ezer) vagy éppenséggel a mariknak (627 ezer) stb.

Az Oroszországban élő finnugor népeknek mintegy 70%-a különböző okokból kifolyólag falun él. Ezt a tényt e népek nemzeti elitje korántsem egyértelműen ítéli meg: egyrészt, hangsúlyozzák, jó, mert fékezi a városokban és városi jellegű településeken folyó erőteljes asszimilációt, s lehetővé teszi a folklór, a szokások, a népi mindennapi kultúra fennmaradását. Másrészt viszont a falusi emberek életviszonyai ma is annyira megerőltetők, hogy az hátráltatja a művelődésüket és egészségi viszonyaik javulását. Nem utolsósorban ezért van az, hogy Oroszország népei között a finnugorokat a legalacsonyabb iskolázottsági szinten állók között találjuk. 10 ezer fő közül a komik között 133 a főiskolai hallgató, a mordvinoknál ez 118, a mariknál 116, az udmurtoknál 115, a hantik és manszik között 113, a karéloknál 106, a komi permjakoknál 83. Hogy mindez mennyire kevés, azt a következő számok mutatják: ugyanez a mutató a burjátoknál 354, az abházoknál 327, a kalmikoknál 304, a zsidóknál 257, az oroszoknál 190. A finnugor népek a sereghajtók abban is, mennyi tudományok kandidátusa és doktora van közöttük 100 ezer főre kivetítve.

Mindennek az oka természetesen nem az, mintha a finnugorok kevésbé lennének tehetségesek a bonyolultabb szakmák vagy éppen a tudomány műveléséhez. Véleményünk szerint e népek etnopszichológiai sajátosságai játszanak itt fontos szerepet. A mai finnugorok azon erdei etnoszok (közeli) utódai, akik mind mentalitás, mind pedig a társadalmi iránypontok és hagyományaik tekintetében jelentősen különböznek a sztyeppei vagy a hegyi lakóktól. Az erdei vadászok, méhészek és halászok utódait ma is a gyönge személyiségtípus jellemzi, ezek az emberek sérülékenyek, zárkózottak, szerények. Ennek a következménye az, hogy többségüknél fokozott problémák jelentkeznek a társadalmi kapcsolatok terén. Ez mutatkozik meg pl. a szuicidiumra való hajlamban is: a magyaroknál, udmurtoknál és mariknál 60–70 öngyilkosság esik 100 ezer lakosra. E tragikus tény elemzése során az orvosok génfáradtságról beszélnek, a hosszú ideig tartó bezárkózottság következményeként fellépő öregedésről, ui. a finnugorok a többi néppel való szomszédkapcsolataikat a „tojássárgája és a fehérje össze nem keveredésének" elve alapján építették. Úgy tűnhetne: a vegyes házasságok elterjedése hozzájárul a genotípus erősödéséhez, ám a mai viszonyok közepette az éppenséggel az asszimilációt erősíti, s a nemzeti identitást mossa össze.

A 21. században az integrációs folyamatok nyilvánvalóan erőteljesen tovább fejlődnek majd, s már nem csupán a gazdaságot, a politikát és a tudományt fogják át, hanem a kultúrát is. Utódainkra vár a nemzeti kultúrák és nyelvek védőmechanizmusának a kialakítása, annál is inkább, mivel egyre nagyobb lesz a kísértés a „nemzeti attribútumok" félredobására a globális problémák megoldása érdekében: hogy biztosítható legyen a folyamatosan növekvő létszámú lakosság élelmiszerrel való ellátása, hogy meg tudják előzni a fenyegető energetikai válságot, a környezetvédelmi katasztrófát és a természeti kataklizmákat, hogy ellenőrzés alá vonhassák az új technológiákat, melyeknek fejlődése beláthatatlan következményekkel járhat, s hogy fékentarthassák az agresszív katona-politikai tömböket, eredményesen harcolhassanak a járványokkal, örökletes betegségekkel stb.

Számunkra ez a kísértés különösen jelentős lesz: alapos okunk van attól tartani, hogy Oroszország még azon az áron is kész kijutni súlyos társadalmi-gazdasági válságából, hogy leveti a válláról a néhány tucat kis népet, közte (ha nem elsősorban) éppen a finnugor, szamojéd népeket. Ez a tendencia már ma is jól kitapintható: az állam az egyre irányíthatatlanabbá váló piacgazdaság viszonyai közepette szemmel láthatóan nem rendelkezik adaptációs programmal az ilyen népek tekintetében, hiányoznak a szétszórtan élő népek fennmaradását és fejlődését biztosító hatékony mechanizmusok, a költségvetés nem tartalmaz eszközöket kultúrájuk, művészetük, tömegtájékoztatási eszközeik fejlesztésére. Nem beszélve arról, hogy a föderális központ a „föderáció szimmetriája" abszurd eszméjének jegyében azonos státusra hozta a köztársaságokat és a területeket.

Ennek az eszmének a tarthatatlansága nyilvánvaló: a föderáció valamennyi szubjektumának „egyformasága" ténylegesen magának a föderatív jellegnek az eltűnéséhez vezetne, holott az orosz állam ilyen berendezkedése éppenséggel az „aszimmetriáját" kell, hogy jelentse, máskülönben egysíkú képződménnyé változik. Különben is, a „szimmetriára" való törekvés ellentmond a dolgok reális állásának: az államalkotó népek nagyon különböző önszervezési szinten állanak, egymástól eltérő történelmi tapasztalatokkal rendelkeznek, korántsem egyforma a gazdasági potenciáljuk, a természeti erőforrásaik is más-más szinten állnak. Mindez a föderáció szubjektumainak, s mindenekelőtt a köztársaságoknak a tényleges sokféleségét jelenti.

A Komi köztársaságot kivéve valamennyi finnugor köztársaság szegény, nem rendelkezik tényleges lehetőségekkel a nemzeti állami intézményrendszer hatékony kifejlesztésére, nem is beszélve etnikai diaszpórájuk támogatásáról. Ám ha a köztársaságoknak még van is programja a mari, udmurt, mordvin és komi diaszpórák támogatására, az oroszországi területek a legjobb esetben is csupán tudomásul veszik a területükön élő nemzetiségi kisebbségek létezését. Baskíriában pl. az ott élő 106 ezer mari 256 nemzetiségi iskolában tanulhat, három újság jelenik meg a nyelvükön, a biri tanárképző főiskolán nemzetiségi tanítóképző tagozat működik, Nyikolo-Berjozovszkban pedig önálló mari tanítóképző. A vjatkai határvidék 45 ezer marija számára viszont, akik az anyaköztársasággal szomszédos járásokban élnek, csak nemrég nyílt meg az anyanyelvi oktatás – mindössze három iskolában. A mari gyerekeknek csaknem fele jelenleg egyáltalában nem tanulja az anyanyelvét, ezért ha felnő, ténylegesen nem lesz képes bekapcsolódni a népe írásos és szellemi kultúrájának vérkeringésébe, következésképpen nem is tudja azt semmilyen módon gazdagítani. Pedig a marik helyzete még nem is a legkritikusabb: 80%-uk a marit vallja az anyanyelvének. Más rokonnépeknél a helyzet sokkal tragikusabb.

Tulajdonképpen az Orosz Föderációban élő valamennyi finnugor nép nyelvének a helyzete nyugtalanító a 21. század küszöbén. Mindnyájan a társadalmi élet peremére szorultak, s az a tény, hogy a Komi, Mari és Karél köztársaságban államnyelvvé nyilvánították nyelvüket, önmagában nem fokozta ténylegesen e nyelvek presztízsét, nem szélesítette ki használatuk körét. Tovább csökken a finnugor nyelven megjelenő oktatási, módszertani szakirodalom, valamint a műszaki és a szépirodalom színvonala. Összevetésképpen: egy finnugorra számítva évente 0,05 könyv jelenik meg az anyanyelvén, míg egy oroszra számítva – 7 könyv. Tegyük hozzá: az időszaki kiadványok példányszáma is hallatlanul alacsony, és jelentéktelen a nemzetiségi nyelveken folyó rádió- és tévéadások időkerete is. Más szóval, a nemzetiségi nyelven hozzáférhető információ mennyisége katasztrofális módon csökken. A finnugorok a számukra szükséges oktatási, társadalmi-politikai, gazdasági, szakmai információhoz csupán az anyanyelvükön kívül juthatnak hozzá, ennek következtében a fiatalság nem is hajlandó tanulni ősei nyelvét, mivel nem látja annak szükségességét saját életcélja és szakmai karrierje eléréséhez. Ha a finnugor nyelvek fontos, társadalmilag jelentős információ hordozóivá válhatnának, a 21. századi fennmaradásuk problémája jelentősen leegyszerűsödne.

A kérdés ilyetén megoldása jelenleg több mint problematikus: az anyanyelven történő oktatást az iskolákban és a szakmunkásképző intézetekben azért is lehetetlen bevezetni, mivel hiányoznak az ehhez szükséges tankönyvek, módszertani segédeszközök, szak- és terminológiai szótárak, kézikönyvek, valamint az ilyen oktatáshoz nélkülözhetetlen szakemberek. Arról pedig még álmodni sem lehet, hogy növeljék a műsorszórás idejét a nemzetiségi nyelveken, mivel a köztársaságoknak erre nincsen pénzük.

Szerencsére azonban – legalábbis – elvben ezek a problémák megoldhatók: idézzük fel a húszas-harmincas éveket, amikor a finnugor nyelvek ténylegesen hivatalos státusban voltak, a komik, karélok, mordvinok, udmurtok és marik anyanyelvükön kapták az információ csaknem 90%-át. Ma a kis népek nyelveinek újjászületését aktívan támogatja a világközösség, s támogatja az orosz közvélemény is. Fontos az is, hogy a finnugor népek legmagasabban kvalifikált nemzeti értelmisége az utóbbi időben egyre aktívabbá válik. Más kérdés, hogy az újjászületés programjának megvalósítása hosszú időt és jelentős anyagi eszközöket igényel, s éppen ezért már a 21. század legelején hozzá kell látni ennek megvalósításához. Sajnálatos tény, hogy az állami hivatalnokokból hiányzik a hit és a politikai erő a kardinális erőfeszítések megtételéhez, bár az is igaz, hogy a nyelvi építés bonyolult kérdéskomplexumának megoldása nem csupán direktívák kérdése.

A mai jogi normatívákat tekintve, véleményünk szerint, helytelen az az álláspont, hogy az anyanyelv tanulása önkéntes jellegű. Emiatt sok szülő úgy véli, hogy a gyermeke majd csak el lesz valahogy az anyanyelv tudása nélkül is, ez a hiány aligha szolgál akadályul jövendő boldogulása előtt, s éppen ezért nem is foglalkozik ezzel. Az ilyen nyárspolgári logika abszurd módon eltorzítja az anyanyelv jelentőségét: őseink nyelve, mely a többi embertől megkülönböztet bennünket, s a finnugor ember mentalitását meghatározza, itt tehernek nyilváníttatik. A pragmatikus szülők arra panaszkodnak, hogy a nemzetiségi iskolák színvonala alacsonyabb, mint az orosznyelvűeké, s ezen az alapon azt a következtetést vonják le, hogy az etnográfiailag tiszta kultúra sokkal kevésbé fontos, mint a művelt, egészséges, dinamikus, az európai kultúrába integrálódott nemzet, amely kizárólag ebben az esetben képes nyomot hagyni maga után a 21. században.

Nézetünk szerint az ilyen szembeállítás mesterkélt jellegű, jóllehet a jelenlegi oroszországi élet logikájából táplálkozik. Az igazság más: a finnugor etnoszok jellege olyan, hogy a történelmi tapasztalattól és a szellemi örökségtől elvonatkoztatott külső jellemzésekkel távolról sem meríthető ki azok belső lényege. S éppen ez a belső, az első pillantásra nem látható történelmi szellemi poggyász az, ami nagy életerőt kölcsönözhet neki. És az állami politika a finnugor népek tekintetében köteles e tényezőt figyelembe venni.

Ismétlem: kizárólag társadalmi okai vannak annak a műveltségbeli lemaradásnak, amely nem tagadható a finnugor népek körében. És ha azonos nevezőre hoznák azokat az együttes állami kiadásokat, amelyeket egy (emlékeztetünk: zömmel falun élő) mari vagy udmurt, másrészt egy orosz gyermekre költenek, nincs kizárva, hogy az országra a jövőben a kirobbanó tehetségek olyan tömeges megjelenése várhatna, amely újabb Kljucsevszkijekkel, Erzjákkal, Pityirim Szorokinokkal, Sesztalovokkal, Espajokkal és Ligyija Ruszlanovákkal gazdagíthatna mindnyájunkat. Ám jelenleg az uralkodó orosz állami stratégiát a gazdasági szemlélet kizárólagossága jellemzi: csupán a termelési programok pénzügyi és műszaki biztosítását tekinti céljának. Más kérdés, hogy ez mindmáig nem hozott számottevő eredményt, és aligha fog a jövőben is hozni.

Létezik azonban, más típusú állami politika is, ezt a tudósok kultúraközpontúságnak nevezik, s azon tény elismerésére épül, hogy a kultúra egybefoglalja az ember egész intellektuális tevékenységét és létállapotát. Ez a modell a népgazdaság humanitárius (társadalmi-szociális) ágainak prioritásos finanszírozását tételezi fel, és végső fokon egy másfajta gazdaság létesítésére irányul, olyanéra, amelyet művelt, kulturált és becsületes emberek teremtenek meg.

Oroszország nyilvánvalóan csak akkor lesz majd képes kijutni a civilizált élethez vezető főútvonalra, amikor véglegesen lemond az anyag elsődlegességének marxista elvéről, és elismeri a szellemiség lényegi fontosságát. A történelmi fejlődés logikája rá fogja majd kényszeríteni országunkat is arra, hogy felülvizsgálja a prioritásait. Addig viszont a kultúrára, a tudományra, az oktatásra a nemzeti összterméknek csupán jelentéktelen morzsái jutnak. A finnugor körzetekben pedig aligha oldható meg a műveltség emelése kizárólag a tehetséges gyermekek (főként művészeti és zenei) iskolái révén.

A jövő évszázad, ehhez nem férhet kétség, bizonyára igazolja annak a helyességét, amit a fejlődő országokban tapasztalunk: hogy ti. a nép nemzeti fejlődését elsősorban a kulturális fejlődése jelenti, s a „nemzeti" annál inkább lesz mindig önmaga, minél kevésbé lesz arra kényszerítve, hogy politikailag, területileg és gazdaságilag védelmezze identitását, vagyis amikor a népek, miután megszabadultak a területi és állami önállóság gondjaitól, maximálisan a kultúrára tudnak koncentrálni (lásd V. Dmitrijev, Szvobodnaja miszl, 1997, 12. sz.)

Finnország, Magyarország és Észtország, elismerve Oroszország felelősségét a keleti finnugor népek sorsáért, maguk sem szemlélik közömbösen a Volgamelléken és az Ural-vidéken élő „rokonaik" sorsát. Az Europarlament finn küldötte, Tütti Isohookan-Asunmaa kezdeményezésére az Európai Tanács kulturális bizottságában beszámolót hallgattak meg azokról az intézkedésekről, amelyek hívatva vannak biztosítani a finnugor népek sajátszerűségének megőrzését Európa kulturális térképén. Mindhárom országban működik olyan társadalmi szervezet, amely támogatja a keleten élő rokonnépek kulturális fejlődését. Ugyanakkor ezen országok népei is mint a finnugor világ részei, maguk is bonyolult kérdések előtt találták magukat a 21. század küszöbén.

A szocialista gazdálkodás és a kommunista múlt öröksége nyilvánvalóan még sokáig kísért majd pl. Magyarország társadalmi és gazdasági fejlődésében. Jóllehet Kádár János annak idején a szocialista vezetők közül elsőként járult hozzá a piaci viszonyok bizonyos elemeinek bevezetéséhez, s ez lehetővé tette Magyarországnak, hogy a szocialista tábor összeomlása után gyorsabban és hatékonyabban lásson hozzá a gazdasági átalakításhoz. Ennek ellenére a gazdag és fejlett szomszédhoz, Ausztriához képest továbbra is előnytelen képet nyújt. Bizonyára növekedni fog itt ennek a német nyelvű országnak a befolyása is, annál is inkább, mivel még eleven az Osztrák–Magyar Monarchia emléke. Az ország belépése a NATO-ba nyilvánvalóan erőteljes ösztönzést ad majd az összes európai struktúrába való integrálódásához. Európa is a leghamarább ezt ismeri el „sajátjának", hiszen már akkor is, amikor még Moszkva diktált itt, Magyarország volt „a legvidámabb barakk a lágerben". Ma Budapest is teljesen az európai integrálódásra orientálódik, s mérsékelt szinten tartja a kapcsolatait az egykori kommunista szomszédaival. Az országnak kétségkívül nagy esélye van arra, hogy a 21. században a gazdasági világverseny élvonalába kerüljön: a magyar gazdaság sikeresen honosítja meg az új technológiákat, s ezt nagymértékben elősegíti az eddig elért magas tudományos és kulturális potenciál, s az előnyös földrajzi fekvés is. A magyar mechanikai és matematikai iskola, a magyar sakk máris a világélmezőnybe tartozik, a Nobel-díjasok számát tekintve (ideszámítva a külföldi magyarokéit is) a 10 milliós magyarság a „legokosabb" népek között van. Magyarország további fejlődése minden bizonnyal a német gazdaság és tudomány jelentős befolyása mellett folytatódik majd. Magyarország jelenleg nem mutat különösebb aktivitást a nemzetközi finnugor mozgalomban, e tekintetben a vezető szerepet átengedte Finnországnak. Ez a körülmény azonban természetesen változhat, hiszen a magyarok között hagyományosan eleven a saját nemzeti kultúrájuk és a rokonnépek kultúrája iránti szeretet és megbecsülés.

Suomi különleges helyet foglal el a finnugor világban. Ma a rokonnépek mozgalmában részt vevő valamennyi nép elismeri Finnország vezető szerepét. Az országnak hosszú távú programja van a keleti „rokonoknak" nyújtandó segítség terén az anyanyelv és a kultúra, benne a könyvkiadás tekintetében. Az Európai Tanácsban éppen a finn képviselők kezdeményezték az Oroszországban élő finnugor népek fejlődésének támogatását, és e program egy része (Tasis, Tempus) kifejezetten Finnországon át realizálódik, tekintettel annak Oroszországgal fenntartott hagyományos kapcsolataira. A rohamosan elöregedő Finnország számára, amely most az európai integráció és egyidejűleg az amerikai kultúra hatalmas nyomása alatt áll, a Volga-mellék és az Ural-vidék rokonnépei egyfajta romantikus vonzalom tárgyai lettek, s olyan ablakká Kelet felé, ahonnan, mint arrafelé vélik, a 21. század legfőbb változásai várhatók.

Amint Finnország az Európai Unióban, Észtország pedig az Európai Tanácsban számít új tagnak, s ezért nyilvánvalóan mindkettő úgy fog ott szerepelni, hogy mielőbb „észrevegyék" őket. Egyéb kezdeményezései mellett bizonyára ez az állam is fel fogja vetni a finnugor kulturális integráció kérdéseit, melynek gyakorlati megvalósítása továbbra is jórészt a társadalmi szervezetek szintjén zajlik.

Aligha jön el az az idő, amikor az etnikai közeledés válik domináns tényezővé népeink kapcsolataiban, hiszen mindhárom európai finnugor állam tudatában van a politikai és gazdasági érdekek primátusának. Ám az sem áll érdekükben, hogy passzív szemlélők maradjanak oroszországi „rokonaik" történetének utolsó szomorú lapjai láttán, következésképpen e kis népek számíthatnak a nemzetközi támogatásra. És mégis elsősorban Oroszország feladata és felelőssége a kis finnugor népek fejlődése. Szeretnénk azt hinni, hogy Oroszország nem hanyagolja el e felelősségéből adódó kötelességét.

Fordította Fenyvesi István

Vissza