Kisebbségkutatás - 11. évf. 2002. 1. szám

 

A nemzetállamiság kialakulása Magyarországon és Romániában a XX. század első felében: összehasonlító vizsgálat

Barkey, Karen: Negotiated Paths to Nationhood: A Comparison of Hungary and Romania in the Early Twentieth Century. = East European Politics and Studies, 14. vol. 2000. 3. no. 497–531. p.

A tanulmány a magyar és a román nép nemzeti tudatának szerepét vizsgálja a két nemzetállam XX. század eleji létrejöttében, különös tekintettel a magyar és a román uralkodó osztály (elit) sajátosságaira és a két nép kisebbségekhez fűződő viszonyára.

A nemzetállamokat nemzetiségi összetételük alapján alapvetően két csoportba lehet osztani: soknemzetiségű (asszimilatív, nyílt-típusú) és homogén nemzetiségű (zárt, kizáró-típusú) államokra. Az első típust nevezik polgári nacionalizmusnak is, ahol származástól függetlenül minden nemzetiség tagjai egyenrangú állampolgárok, akiket egyenlő lehetőségek és jogok illetnek meg. A másodikat pedig etnikai nacionalizmusnak is hívják, mivel itt az alapvető szervező elv az azonos származás, az azonos vallás és az azonos kultúra.

Magyarországot és Romániát több évszázados közös történelem fűzi össze, ennek ellenére két teljesen különböző nemzeti attitűddel találkozunk, ha a két állam kialakulásának XIX. század végi – XX. század eleji történetét vizsgáljuk. 1848-ban, a „Népek Tavaszán" mint a Habsburg és a Török Birodalom népei harcoltak a függetlenségükért, kezdetben liberális és a kisebbségeket tisztelő alkotmányokkal, mivel azonban önálló, modern nemzetállammá különböző időpontokban váltak, további fejlődésük is jelentősen eltér egymástól: Magyarország a politikai-asszimilációs irányba haladt, Románia pedig homogén nemzetállami, más etnikumokat kizáró politikát folytatott.

Mivel a nacionalizmus alapvetően politikai kérdés, ezért fontos az egyes társadalmi csoportok szerepének tisztázása a nemzetépítés folyamatában. Elmondhatjuk, hogy míg az uralkodó osztály alapvető feladata a függetlenség kivívása, addig a társadalom szerepe az önálló állam stabilizálása. Meghatározó szerepe van ebben az adott ország szociális és politikai kultúrájának, illetve az elit gazdasági és politikai erejének. Emellett fontos tényező (mint majd látni fogjuk) az ország birodalmon belüli helyzete, adottságai: vagyis minél központibb egy ország elhelyezkedése egy birodalmon belül, annál erősebb szervezetileg és politikailag. Egy birodalom perifériáján elhelyezkedő ország (meghódított terület) infrastruktúrája viszont teljesen hiányzik, vagy nagyon gyenge, ezért itt az etnikai alapú elszakadás-vágy vezérel mindent, s a függetlenedő állam is etnikai alapon jön létre. E három tényezőt ha megvizsgáljuk Magyarország és Románia esetében, fény derül a két állam közötti különbség okaira.

Magyarország az Osztrák–Magyar Monarchia részeként, illetve központi elhelyezkedésének köszönhetően évszázados kultúrával rendelkezett a különböző etnikumok asszimilációja terén. A „birodalom" növelése érdekében meg kellett tanulnia az együttélés szabályait a különböző népekkel, akiket a „kulturális magyarosítás" révén tett a nemzet részévé. Ennek a folyamatnak két eleme volt: egyfelől egy békés asszimiláció, amiből azok „részesültek", akik hajlandóak voltak önként átvenni a magyar kultúrát, másfelől pedig egy kikényszerített asszimiláció, ami a magyar nyelvű oktatást részesítette előnyben a nemzetiségivel szemben, így téve lehetetlenné a különböző nemzetiségi értelmiségek létrejöttét.

A Kossuth Lajos vezette magyar elit 1848-ban a nemzeti önrendelkezésért harcolt. Az „áprilisi törvények" egy új, demokratikus alkotmány alapjait rakták le, s bár az osztrák–orosz haderő leverte a magyar szabadságharcot, annak eszmeisége tovább élt az emberekben, s végül az 1867-es Kiegyezésben sikerült érvényre jutnia. Ezt az is elősegítette, hogy Magyarország egy fejlett államszervezetet örökölt az Osztrák–Magyar Monarchiától, így uralkodó osztálya mind gazdaságilag, mind pedig politikailag erős volt. Ez egy olyan erős nemzeti öntudatot adott, amilyet az idegen (görög, török) hűbérurak uralma alatt álló román bojárok, arisztokraták sohasem tudtak kialakítani.

A kiegyezés évében a különböző etnikai kisebbségek az ország lakosságának több mint 50 százalékát tették ki (románok: 17,50%, németek: 13,62%, szlovákok: 13,52%, szerbhorvátok: 4,60%, rutének: 2,57%, egyéb nemzetiségek: 1,54%). 1867 után a gazdaság és a városok robbanásszerű fejlődésnek indultak (Budapest lakossága 280000-ről 1914-re majdnem 1 millióra nőtt), ami magával hozta a kisebbségek asszimilációjának felgyorsulását is. Ennek a fejlődésnek azonban volt egy rendkívül súlyos árnyoldala is: a vidék–város-ellentét kialakulása. Falvak ezrei néptelenedtek el a tömeges városba vándorlás miatt, a vidéken maradó parasztok pedig elszegényedtek, és teljesen kimaradtak a polgárosodásból. Ezenkívül feszültség jelentkezett a két legsikeresebben asszimilálódott kisebbség (a németek és a zsidók) és a többi etnikum között, akik egyre erősebb autonómia-igénnyel léptek fel. Tovább mélyítette a nemzetiségi ellentéteket a szocio-darwinizmus és az antiszemitizmus gyors terjedése is.

Az első világháborút lezáró Párizs-környéki békék következtében Magyarország területének és lakosságának kétharmadát veszítette el, melynek következtében soknemzetiségű, asszimilációs kultúrája elveszett, és homogén etnikai összetételű állammá vált, ahol a magyar etnikum a teljes lakosság mintegy 98%-át tette ki. A Kis-Trianon palotában 1920. június 4-én aláírt békeszerződés következtében több mint 3 millió magyar szorult az ország határain kívülre, de a régi uralkodó osztály nemzetállami eszméje tovább élt, elősegítve a revizionizmus ideológiájának terjedését. Mindehhez három további tényező járult még hozzá: a romániai magyarok helyzetének drasztikus romlása, a magyarországi németek pozitív diszkriminációja (vallási és oktatási autonómiát kaptak, cserébe Magyarország revizionista ambíciói megvalósításában támogatást várt Németországtól) és az emiatt kialakuló feszültség, valamint az egyre növekvő szélsőjobboldali antiszemitizmus. A békeszerződés gazdasági következményei még talán ennél is súlyosabbak voltak: az acélipar 90%-a, az erdők 85%-a, a vasutak 60%-a, az élelmiszeripar 50%-a került a szomszédos államokhoz. Ehhez járult még a kelet-európai országok gazdasági elszigetelődése is. Az így kialakuló gazdasági és társadalmi elégedetlenség, majd az 1938-as első, illetve az 1940-es második bécsi döntés okozta eufória tovább segítette a szélsőjobboldali, fasiszta és antiszemita eszmék terjedését, aminek egyenes következménye volt az, hogy Magyarország Hitler szövetségese lett a II. világháborúban. A Gömbös Gyula vezette Szegedi Csoport egyre szélesebb támogatói táborra tett szert, elsősorban a középosztály tagjai közül, s ezt sem az egyház (Prohászka Ottokár), sem az értelmiség (Nyugat című folyóirat), sem pedig a régi arisztokratákból álló Bécsi csoport nem tudta megakadályozni. A negyvenes évek elejére a zsidók szinte teljesen kiszorultak a politikai, társadalmi és gazdasági élet valamennyi területéről. Magyarország keresztény-hungarista, etnikai elven szerveződő állammá vált, majd 1944. október 15-én Szálasi Ferencet a németek katonai puccsal hatalomra juttatták, és kezdetét vette a nyilasterror.

Románia esetében azonban teljesen ellentétes szituációból kell kiindulnunk. A Moldvát és Havasalföldet magába foglaló Regat („Régi Királyság") török provinciaként a birodalom peremén helyezkedett el. Homogén etnikumú terület volt, amelyet idegen (török, görög) hűbérurak irányítottak, emiatt a románok kulturális identitása bizonytalan volt, és nem titkolt céljaik között szerepelt az ottomán birodalom szomszédos területeinek megszerzése. A Habsburg Birodalom részét képező és főleg magyarok lakta Erdélyben is kialakultak román nacionalista törekvések, csak míg ezekre hatással voltak az 1848-as magyarországi események, addig a bojárok uralta Regát területén nem volt népszerű a Nagy Francia Forradalom által hirdetett „Szabadság, Egyenlőség, Testvériség" jelszó.

A független román államot az orosz–török háborút lezáró Berlini Kongresszus (1878. június 13. – július 13.) ismerte el. A török birodalom romjain egy olyan ország született meg, ahol a gazdasági és politikai intézményrendszer szinte teljesen hiányzott. Az uralkodó osztály minden tekintetben gyenge volt, a román kulturális identitást pedig egyszerre veszélyeztették a külső veszélyek és a belső szegénység. Tovább rontotta a helyzetet az a tény, hogy az európai nagyhatalmak 1878-ban Románia függetlenségének feltételéül szabták a zsidók egyenrangú állampolgárokként való elismerését. Ezt a követelést az immár független állam a szuverenitásába való durva beavatkozásként értékelte, mivel az 1866-os alkotmány csak a keresztény vallásúaknak biztosított állampolgárságot. A zsidó lakosság a városokban koncentrálódott, jelentős gazdasági, kereskedelmi tőkét halmozott fel, ami miatt a sérülékeny identitással rendelkező románok a szegények kizsákmányolóinak és a nép ellenségeinek tekintették őket. A Berlini Kongresszus tehát két kitörölhetetlen nyomot hagyott a románokban: mérhetetlen megalázottság-érzést amiatt, hogy idegen hatalmak döntöttek Románia sorsáról, másrészt antiszemita nacionalizmust a zsidók állampolgárságának kikényszerítéséért. E két tényező magyarázza azt, hogy a román értelmiség és az uralkodó osztály között kialakuló párbeszéd is alapvetően etnikai (nacionalista) színezetű volt, amelyet a saját kultúra féltése és felmagasztalása jellemzett (elsősorban a zsidó kultúrával szemben). Ennek eredményeként a nyugati követelés ellenére is csak nagyon kevés zsidó kapott román állampolgárságot. De a belpolitika sem volt mentes a konfliktusoktól: a konzervatívok a nyugat segítségét várták a vidék és a mezőgazdaság fejlesztéséhez, míg a liberálisok egy államilag irányított és saját erőforrásokra épülő ipar létrehozásáért szálltak síkra. Ennek érdekében hoztak létre egy új és hamar népszerűvé váló „románosító" nemzeti ideológiát, amely a román parasztokat dicsérte, és elítélte az idegen (zsidó) középosztályt.

Az első világháborút lezáró békék hatalmas területeket juttattak Romániának, aminek következtében az ország etnikai homogenitása megszűnt. A lakosság 18 millióra nőtt, ezen belül pedig a kisebbségek aránya a háború előtti 8%-ról 30%-ra ugrott. Ez azonban mit sem változtatott az ország társadalmi és gazdasági elmaradottságán: a demokrácia nem működött, a bizonytalan identitással rendelkező uralkodó osztály pedig nem volt képes sem az ország „nyakába szakadt" etnikai sokszínűséget kezelni, sem pedig a társadalomba asszimilálni a jobbágyokat és a kisebbségeket. Ezért a háború előtt már kialakult nacionalizmus maradt továbbra is az egész lakosságra jellemző és meghatározó gondolkodásmód. Mivel a Nyugat továbbra is ragaszkodott a zsidók állampolgársághoz juttatásához (akik a magyarok és a németek utáni harmadik legnagyobb kisebbségként a teljes lakosság mintegy 5%-át tették ki, és kezükben tartották az ország külkereskedelmét), a kormány és az értelmiség együttműködése még szorosabbá vált, a román politika radikális zsidóellenessége és nacionalizmusa pedig még tovább fokozódott, amit csak tetézett a főleg magyar és zsidó vezetők által irányított kommunista mozgalom. A gyakorlatban mindez a Liberális Párt 1922-es győzelme után a társadalom rendkívül szigorú, etnikai alapú ellenőrzését és egy új román értelmiségi elit felnevelését jelentette a társadalom teljes elrománosítása érdekében. Ezt a kisebbségek diszkriminációjának durvább jelei is kísérték: ilyen volt például az, hogy a zsidóknak magasabb és többféle adót kellett fizetniük, illetve hogy szinte teljesen kiszorították őket az iskolákból és a hivatalokból, hogy helyüket román értelmiségiek foglalhassák el.

Összefoglalásul elmondhatjuk, hogy vizsgálatunkban két, különböző birodalmi örökséggel rendelkező ország különböző nemzetállamiságának kialakulását kísérhettük figyelemmel. Magyarország a tárgyalt időszakban sajátos utat járt be. Soknemzetiségű, asszimilációs társadalmi kultúrája a trianoni békeszerződés következtében egyik napról a másikra eltűnt, aminek sokkoló hatása a revizionizmus és a náci Németország teljes kiszolgálásának kényszerpályájára vitte az országot. Románia esetében egy változatlan és alapvetően védekező beállítottságú etnikai szemlélettel találkozhattunk, amely nem tudta a saját javára fordítani a történelem „ajándékait". Csak remélni lehet, hogy a nacionalizmus-ellenes és a kisebbségeket minden tekintetben tiszteletben tartó szemlélet idővel mindenhol győzni fog.

Vadász Rezső

Vissza