Kisebbségkutatás - 11. évf. 2002. 1. szám

 

Küzdelem a kommunista örökséggel

Struggling with the communist legacy. Studies of Yugoslavia, Romania, Poland and Czechoslovakia. Ed.: Klein, Patricia – Helweg, Arthur – McCrea, Barbara. New York, Columbia University Press, 1998

Az 1993-ban megtartott George Klein-emlékülés központi témája a posztkommunista országok kommunista örökséggel folytatott küzdelme volt. A konferencián világossá vált, hogy az az optimizmus, amely az évtized elején az egész világon a korábbi kommunista országok demokratikus átalakulását kísérte, 1993-ra eltűnt. Az emlékülés résztvevői a kelet-európai országok politikai, társadalmi, sőt történelmi tapasztalatait figyelembe véve arra figyelmeztettek, hogy az átalakulás nem ér véget rövid idő alatt, sőt lehet, hogy eltart egy évtizedig is, sok lesz a kommunista érából visszamaradt megoldandó probléma.

A tanulmányok közreadásakor, 1998 késő nyarán, már növekedett a szkepszis a demokratikus átmenet gyors megvalósulásával szemben. A berlini fal összeomlásával kapcsolatos eufória helyét mostanra a korrupció, az erőszak és az életszínvonal meredek zuhanása vette át. Az 1993-ban előre nem láthatott események: az orosz gazdaság összeomlása, a román és a bolgár gazdasági krízis, a koszovói válság mind-mind az előző korszak örökségének tekinthetők, és megoldásuk csak nyugati segítséggel történhet meg.

Ez a könyv Jugoszlávia, Románia, Csehszlovákia és Lengyelország demokratikus átalakulásának nehézségeiről tartalmaz tanulmányokat. Az írások alapvetően az említett szimpóziumon hangzottak el élőszóban, de szerzőik az azóta eltelt öt év tapasztalatait is belefoglalták a megjelentett tanulmányokba. Mivel a szerkesztők kénytelenek voltak válogatni, azok az írások kerültek be a tanulmánygyűjteménybe, amelyek az átalakulás két évére, 1989–1990-re helyezik a hangsúlyt. A szerkesztők szándéka: tíz év távlatából rámutatni a régió jelen problémáinak akkor keletkezett gyökereire.

A kötet három nagyobb egységre tagolódik Az első fejezet Jugoszláviával foglalkozik, és azokat az erőket vizsgálja, amelyek az ország dezintegrációjához vezettek. Tulajdonképpen a kötetet bevezető tanulmányt – Patrícia Klein írását, amely George Klein munkásságát vizsgálja – is ebbe az egységbe kell sorolnunk, mert a tudós munkásságának elemzésekor a szerző a Jugoszláviával kapcsolatos kutatásaira helyezi a hangsúlyt. Kiemelten foglalkozik George Kleinnek a nemzeti konfliktusokkal, illetve általában a nacionalizmus jugoszláviai megnyilvánulásaival. Említ egy 1973-ban kiadott tanulmányt, amely akár 1998-ban is keletkezhetett volna; csak példaként lássunk egy rövid idézetet innen: „Jugoszláviában nem új a nacionalizmus megerősödése, és nem újdonság az ebből eredő megosztottság sem. Elmondható, hogy ez állandóan jelen van a jugoszláv politikai életben." George Klein azt tartotta már 1972-ben Jugoszlávia tragédiájának, hogy az országban az állampolgárok megtartották nemzeti identitásukat, és nem alakult ki közös jugoszláv identitás, bárhogy erőltette is ezt a központi hatalom, és főleg a kommunista párt. Azt már Patrícia Klein teszi hozzá, hogy a kommunizmus bukása után Jugoszlávia etnikai törésvonalai mentén esett szét, köszönhetően az akkor egyre erősödő nacionalizmusnak.

A jugoszláv utódállamok létrejötte címet viseli első rész Barbara McCrea tanulmányával kezdődik, amelynek címe: A titoista államberendezkedés szerepe Jugoszlávia széthullásában. A szerző kifejti, hogy Jugoszláviában Tito kormányzása alatt kevés tere volt a nacionalizmusnak, hiszen az állami és tartományi szervek hatalmukat mintegy Titótól átruházva gyakorolták, vagyis megvolt az őket összekötő ideológia. A jugoszláv vezető halálával azonban megszűnt az összekötő ideológiai kapocs a különböző etnikumok között, a kialakult intézményrendszer pedig alkalmas volt a nacionalizmus kibontakozásának elősegítésére, végső soron pedig az önálló államok kialakulására. Ebben persze szerepet játszott az is a tanulmány szerint, hogy Miloševic saját magát minden szerb vezetőjének tartotta, éljenek azok bárhol Jugoszlávia területén, és kizárólagos szerb vezetést igényelt az országnak. Nagy-Szerbiáról azonban sem a horvátok, sem a szlovének, sem pedig a bosnyákok nem akartak hallani, ezért független államokat hoztak létre.

Agneza Bozic tanulmánya – Az intézményrendszer bukása Jugoszláviában – a föderalista államberendezkedést és annak szervezeti kereteit vizsgálja a második világháborútól Horvátország kiválásáig. Megállapítja, hogy a föderalizmus, amelyet az alkotmány és a törvények garantáltak, elősegítette azt, hogy a Jugoszláviát alkotó népek megtarthassák saját identitásukat. A politikai integritás pedig biztosított volt az ideológia által egészen a kommunista rendszer összeomlásáig. Bozic hezitál, hogy föderációként vagy konföderációként definiálja-e a jugoszláv államot, hiszen az ott kialakult decentralizáció akár az utóbbi megnevezést is lehetővé tenné, ráadásul a hat tagköztársaság és a két tartomány területi elkülönültsége etnikai alapon szerveződött meg. Őket pedig nem egy közös föderációs cél tartotta együtt, hanem csupán egy felülről erőltetett ideológia és hatalom. Amikor ez meggyengült, vele együtt fokozatosan elhalt a központ iránti lojalitás is. Vagyis a föderalizmus Jugoszláviában nem volt más, mint egy címke, amely értelmét vesztette a kelet-európai változásokkal, és éppúgy eltűnt, mint a kommunista ideológia.

Pavao Novosel írása zárja le a Jugoszláviával kapcsolatos részt. Ez a tanulmány a szerb részvétellel foglalkozik a horvát és a bosnyák háborúban. Nagy-Szerbia megteremtésének gondolata végül háborúhoz vezetett Jugoszláviában a kommunizmus bukása után. Történelmi elemzést olvashatunk, középpontban a szerbek és a többi Balkánon élő nép közötti konfliktusokkal.

A könyv második része a Más balkáni államok címet viseli. Az itt megjelent tanulmányok megpróbálnak egy-egy pillanatképet felvillantani a területnek a kommunizmus összeomlása utáni történelméből. Robin Alison Remington tanulmánya a posztkommunista Balkán biztonságpolitikáját elemzi. Képet ad arról, hogy a nemzetközi szervezetek milyen indokokra hivatkozva döntöttek először a be nem avatkozás politikája mellett, majd milyen eszközökkel próbáltak véget vetni a háborúknak és az etnikai tisztogatásoknak. Különösen az ENSZ, illetve a NATO katonai, biztonságpolitikai érdekeinek vizsgálata kap nagy teret. A Bosznia-Hercegovinában történetek késztették végül is a nemzetközi szervezeteket a beavatkozásra, felismerve azt, hogy szép szavakkal nem lehet Európa békéjét megőrizni.

Két tanulmány foglalkozik Romániával. Arthur Helweg Románia és az új vezetés címmel az ország alkalmazkodási próbálkozásairól írt. A piacgazdaság kiépítése nagy terheket ró Romániára, amelyeket még súlyosbítanak a privatizációval kapcsolatos problémák. Ahhoz, hogy modern gazdasággal rendelkező országként léphessen be nemzetközi szervezetekbe, át kell alakítani az oktatási rendszert, és ami a legfontosabb: az emberek gondolkodás- és viselkedésmódját is. Ez azonban a nagyon nehéz akkor, amikor a lakosság napi létfenntartási gondokkal küszködik, tehát az új vezetésnek a tanulmány megállapítása szerint szinte a lehetetlent kell véghezvinnie.

James McCollum írása szintén Románia piacgazdasággá válásának kísérletével foglalkozik; címe: Románia első lépése a privatizáció felé. Az 1990 és 1992 közötti román kormány erőfeszítéseiről ad számot a szerző: hogyan próbálták megteremteni a piacgazdaság és a privatizáció jogi kereteit, és milyen eredményre vezettek ezek az erőfeszítések. Statisztikák szerint 1992 végére az országban 300 ezer új magánvállalkozás alakult, és 1133 korábban állami tulajdonban volt céget privatizáltak. Ezek akkor bíztató eredmények voltak, és arra ösztönözték a kormányzatot, hogy folytassa a magánosítást.

A kötet harmadik része a többi posztkommunista országgal foglalkozik. Z. Anthony Kruszewski tanulmánya a kisebbségben élő lengyelekről szól: Lengyelek az újonnan függetlenné vált államokban: Litvániában, Fehéroroszországban és Ukrajnában. Kruszewski legfőképpen az új államok viszonyát vizsgálja a területükön élő lengyel kisebbséghez. A nacionalizmus megerősödése ezekben az országokban is végbement a kommunizmus bukása után, viszont az is igaz, ha mint önálló, független államok el akarták fogadtatni magukat a Nyugattal, akkor át kellett venniük azok elveit a kisebbségi jogok biztosítása terén. A helyzetet ebben a térségben bonyolítja az, hogy a korábban gyakran változó országhatárok miatt elég nagy a lengyelek és a többi nép közötti etnikai feszültség, amit tetézett a szovjet vezetés beolvasztásra törekvő politikája. Manapság azonban mind a három országban elismerik a lengyelek kulturális, oktatási, anyanyelv-használati jogát.

Joanna Regulska Lengyelország útja az önigazgatás felé címmel készített tanulmányt az ország új politikai rendszerének kiépítéséről, különös tekintettel az önkormányzatokra. Leírja azt, hogy milyen reményekkel várták a lengyel emberek a szabad önigazgatás kiépülését, az első önkormányzati választásokat. Ismertet egy 1991-ben készült felmérést, amely szerint a lengyel lakosság 61%-a nem lát változást a korábbiakhoz képest, csak kevesebb mint 20%-uk értékeli pozitívan az új rendszert.

Az utolsó tanulmány Carol Skalnik Leff írása az elit szerepét vizsgálja a posztkommunista országok átalakulásában. Megállapítja, hogy a rendszerváltás után kialakult új elit különböző társadalmi rétegekből verbuválódott: a korábbi reformkommunista vezetőkből, ellenzékiekből, a gazdaság szereplőiből stb. Ezek közül hol egyik, hol másik réteg került kormányra vagy más irányító pozícióba annak függvényében, melyik csoport tudta őket maga mellé állítani.

Biczó Krisztina

Vissza