Kisebbségkutatás - 11. évf. 2002. 1. szám

 

Nemi erőszak Koszovóban

Bracewell, Wendy: Rape in Kosovo: masculanism and Serbian nationalism. = Nations and Nationalism, 2000. 6. no. 563–590. p.

Koszovóban az 1980-as években az albánok „etnikailag tiszta" tartományt akartak teremteni. Céljuk az volt, hogy a tartományban élő szerbeket kivándorlásra kényszerítsék, s az országrész szakadjon el Jugoszláviától, és egyesüljön Albániával. Minden eszközt bevetettek, hogy távozásra késztessék a szerbeket, nem riadtak vissza a nemi erőszak alkalmazásától sem, ami mondhatni mindennapos fegyverként szolgált. Egyetlen szerb sem volt biztonságban, nemtől, kortól függetlenül bárkit érhetett szexuális támadás. Minden albán férfi potenciális erőszak-elkövetőnek számított, számosan pedig meg is tették ezt a galádságot céljuk elérése érdekében. Az albán igazságszolgáltatás megvédte az erőszakoskodókat, noha ez nem tetszett a központi hatóságoknak. Az albán nacionalisták a nemi erőszakra nem szexuális bűncselekményként tekintettek, hanem egyszerűen a szerb nemzet elleni harcuk részeként értelmezték. Legalábbis ezt az előbb felvázolt képet festette róluk a szerb nacionalisták által uralt média.

A jelenség értékelése során azonban nem szabad azt figyelmen kívül hagyni, hogy a szerbek nem tűrték békésen az atrocitásokat, ráadásul mindez Jugoszláviában történt abban az időben, amikor megerősödött a szerb nacionalizmus, és gyakorlatilag megszűnt Koszovó autonómiája.

A hivatalos statisztikai adatokban nem szerepel több Koszovóban elkövetett nemi erőszak, mint Jugoszlávia többi részén. Viszont pontosan ez az a bűncselekmény, ahol a tényleges előfordulás többszöröse a bejelentett eseteknek, hiszen az áldozatok félnek a cselekmény újbóli felidézésétől, a bírósági tárgyalástól és legfőképpen a társadalmi megbélyegzéstől, ami ma is létezik. Ráadásul nincs is sok értelme a bűncselekmény bejelentésének, hiszen nemcsak az albán igazságszolgáltatás kezeli enyhén az ilyen ügyeket, hanem az összes többi jugoszláviai bíróság is, vagyis sokkal inkább az áldozat szenved a per során, mint az elkövető, aki általában csekély büntetéssel megússza.

A feljelentésig eljutott nemi erőszak esetei körül azonban olyan szerb médiahisztéria keletkezett az 1980-as évek második felében, hogy a külvilág számára világossá vált: azt mesterségesen szítják a szerbek. A nacionalista szerb politikusok a megtörtént esetek miatti valós felháborodást felhasználva igyekeztek ellenségként beállítani a koszovói albánokat a többi nép számára. Miloševic a Koszovóban elharapózott erőszak miatt úgy lépett fel, mint a szerbek jogainak és nemzeti integritásuknak védelmezője.

A szerbek férfiasságukban érezték sértve magukat az albánok által elkövetett nemi erőszak miatt, ezt fokozta hisztériává a sajtókampány. Az újságok különösen Djordje Martinovic esetét kapták fel, aki 1985. május 1-jén jelentkezett egy albán város kórházában: egy üveget kellett a végbeléből eltávolítani. Martinovic elmondta, hogy kint dolgozott a városon kívül fekvő birtokán, amikor két csuklyás albán megtámadta: megkötözte, elkábította, és erőszakot tett rajta az üveggel. Később a rendőrségi kihallgatás során azt vallotta, hogy ő sértette meg saját magát, aztán ezt a nyilatkozatát is visszavonta, és az eredetileg elmondottakat mondta el újra. Az eset nagy nyilvánosságot kapott, és megosztotta a közvéleményt. A szerbek Martinovicot mártírként kezelték, sokan viszont mesének tartották az egészet.

1986-ban bekerült a szerb büntetőtörvénykönyvbe a „nemzeti alapú" nemi erőszak bűncselekménye, mégpedig szigorúbb büntetési tétellel, mint a „közönséges" nemi erőszaké. Akkor alkalmazták a „nemzeti alapú" megnevezést, amikor a körülményekből azt a következtetést vonták le, hogy a nemi erőszak megtörténte különböző etnikumok közötti zavarkeltésre szolgált. Eszerint az értelmezés szerint tehát nemcsak az áldozatot érte sérelem, hanem nemzetét is.

A törvény megalkotása és alkalmazása során a leginkább bántalmazott nőkkel nem igen törődtek. Abból indultak ki ugyanis, hogy az elkövető áldozatát aszerint választja ki, milyen a nő családja, mekkora tulajdont hagynak hátra a megaláztatás miatti kivándorlás esetén, nem pedig a nő teste miatt erőszakolja meg. Ezért egyedülálló nőknél fel sem merült az ilyen típusú nemi erőszak lehetősége. Maguk a nők is – legalábbis a hivatalos álláspont szerint – nacionalista nézőpontból értékelték a szexuális erőszakot. Például egy tüntetésen a következő feliratokkal vonultak fel: „Mi vagyunk Tito katonáinak anyjai!"; „Fiaink megvédenek minket!"; „Nem szajhák vagyunk, hanem szerb és jugoszláv férfiak anyjai és nővérei!" – vagyis azt hangsúlyozták, hogy nem saját sérelmük miatt tiltakoznak, hanem a szerb nemzetet ért sérelem miatt. A hivatalos szerb nacionalista álláspont szerint a nő önmagában nem létezik, hanem csak férfi viszonylatában: valaki férje, anyja vagy nővére, és a férfiaknak kell megvédeniük asszonyaikat.

A valóságban azonban az 1980-as években a szerb férfi egyre kevésbé volt képes megvédeni családját. A gazdasági krízis, a csökkenő népesedés és a női emancipáció terjedése együttesen olyan újságcímeket eredményezett, mint „Nem könnyű férfinak lenni"; „Ahogy nő az infláció, úgy csökken a férfiasság" stb. A szerb férfi már nem tudta egyedül a kenyérkereső szerepét betölteni a családjában, ellentétben a koszovói albánnal, ahol megmaradt a hagyományos családmodell, a férfi irányítása.

Az 1980-as évek végén feltámadó szerb nacionalizmusban találták meg újra a szerb férfiak – legalábbis nagy részük – a nemüknek megfelelő szerepet. Ebben az ideológiában a nőnek családja körében van csak helye, szó sincs a „kommunista" női egyenjogúságról, ismét a férfi a védelmező. Miloševic azt a férfi-képet állította a szerbek elé, ami a tömegek számára vonzó volt: a kétkezi munkást, aki családjáért dolgozik, és a katonát, aki a hazát védi. Persze nem mindenki fogadta el ezt a gondolkodásmódot, sok férfi vallott liberális és antimilitarista elveket, tagadta meg a katonai szolgálatot, de a többség a nacionalizmus mellett tette le voksát. A másként gondolkodók árulónak, ellenségnek számítottak, és nemiségüket, férfiasságukat is megkérdőjelezték: gyávának, gyengének, elpuhultnak tekintették őket, sokukat homoszexualitással is megvádolták. A nacionalista szerb média, különösen a balkáni háborúk elején hősöket kreált a „harcoló hazafiakból, akik az erőszak és az etnikai tisztogatás ellen fogtak fegyvert". A másik oldal hangját nagyon gyengén lehetett hallani.

Koszovóban tulajdonképpen már 1988-ban kitört a háború az albánok és a szerbek között. Milan Komnenic albán író ezt így fogalmazta meg: „Uraim, háborúban állunk egymással. Miután mindannyian tudjuk, miért titkolnánk?"

A szerbek igénye Koszovó tekintetében nem volt más, mint hogy gondolják újra a tartomány alkotmányban garantált autonómiáját. Ezt persze a kellő pszichológiai előkészítés után fegyverekkel akarták elérni, ahogy ezt Miloševic később megfogalmazta, „Mi, szerbek nem vagyunk igazán jók a pénzkeresésben, de nagyon jók vagyunk a harcban." Az indok természetesen a koszovói erőszak megfékezése volt: „egyetlen európai országban sem erőszakolják meg a nőket nacionalista indokok alapján" – mondta Slobodan Miloševic. Ezzel nemcsak a szerb támadás okát adta meg, hanem egyben azt is állította, hogy a koszovói albánok civilizálatlan, nem európai értékrendű, deviáns emberek. Szavai akkor fordultak önmaguk ellen, amikor később a szerb csapatok Boszniában tömegesen követtek el nemi erőszakot – bár ezt az állami és a katonai vezetők soha nem ismerték el. Furcsán tagadták a tényeket: a szerb kultúrában nem létezik a nemi erőszak jelensége, a szerb katona képtelen ilyet csinálni.

Koszovóban a szexuális erőszak körüli médiahisztéria a háború mellett más következményekkel is járt. Az albánok és a szerbek között szinte teljesen megszűntek a polgári kapcsolatok, csökkent a vegyes házasságok száma, és a meglévőkben is kevesebb gyermek született. Érdekes módon a családon belüli erőszakos cselekmények nem vegyes családokban is elszaporodtak – erről tanúskodnak a nőket ért atrocitásokról a segélyhívó telefonszámokra befutó hívások.

Hogy a Koszovóban elkezdődött szerb nacionalista erőszakhullámnak mi lett a következménye az 1990-es években, azt a történelemből ismerjük. Reméljük, hogy a szerb „férfiasság" kinyilvánítása ma már nem követel újabb áldozatokat.

Biczó Krisztina

Vissza