Kisebbségkutatás - 11. évf. 2002. 1. szám

 

Fogják beszélni unokáink is?

Lanstyák István: A magyar nyelv Szlovákiában. = Budapest – Pozsony. Osiris, Kalligram, MTA Kisebbségkutató Műhely. 2000. 368 p.

A magyar nyelv a Kárpát-medencében a XX. század végén című sorozat harmadik darabjaként jelent meg. Szerzője, Lanstyák István a pozsonyi Comenius Egyetem tanára.

A Kontra Miklós által vezetett munkaközösségben folyó kutatások egyik alaptörekvése: a magyar nyelv helyzete a történelmi Magyarország egyes utódállamaiban összehasonlítható legyen egymással, és más nyelvek helyzetével is szerte Európában.

Ez a kötet arról szól, milyen gazdasági, társadalmi, politikai, történelmi, kulturális és más tényezők határozzák meg a magyar nyelv szlovákiai helyzetét, hol és hogyan használják annak különféle változatait a szlovákiai magyar beszélőközösség tagjai, s milyen sajátosságai vannak ennek következtében a magyar nyelvnek Szlovákiában.

A Szlovákiában az elmúlt években folytatott legfontosabb kétnyelvűségi és élőnyelvi kutatások rövid áttekintése után az említett munkaközösség által végzett terepmunkát ismerteti a szerző. A kutatás két nagy témakörre irányult. Az egyik annak a megállapítása volt, hogy a nyelvhasználat egyes jellemző színterein a kiválasztott települések magyar anyanyelvű lakossága mely nyelveket használja. A másik témakör nyelvi jellegű: néhány, a kisebbségi magyar nyelvváltozatokra jellemző nyelvi változó társadalmi eloszlásának feltárása volt a cél. A kérdőív ezenkívül más kérdéseket is tartalmazott, melyek mindkét témakör szociolingvisztikai hátterét alkották.

A vizsgálat három eltérő szlovákiai településtípuson folyt. A magyar többségű várost a csallóközi Dunaszerdahely képviselte; a magyar többségű falut a mátyusföldi Pered; a szlovák többségű várost pedig Losonc. Az összesen 108 adatközlő iskolázottsági, vallási és nemzetiségi megosztottságát táblázatok és grafikonok pontosan mutatják. A könyv végén mellékletként közli a szerző a kérdőívet, a terepadatok egy részét: a lexikai változókat tartalmazó kereszttáblákat, amelyek a szlovákiai és a magyarországi adatokat mutatják.

A szerző az említetteken kívül több más kutatási adatból is merített, ezekről mindig az első utalás helyén számol be. Bár a könyvben felhasznált empirikus anyag tetemes mennyiségű, Lanstyák István mégsem tartja elegendőnek a magyar nyelv szlovákiai helyzetének átfogó bemutatásához. Ezért a magyar nyelv szerepéről, használatának módjáról, illetve a szlovákiai magyar nyelvváltozatok jellegzetességeiről szóló empirikus vizsgálati eredmények bemutatásán kívül gyakran támaszkodik a szerző saját megfigyeléseire, nyelvi kompetenciájára. A tapasztalatilag még nem igazolt jelenségek említését Lanstyák István a könyv céljával indokolja, amely nem lehet más, mint a szlovákiai magyar nyelvhasználat jellemzőinek átfogó feltárása. A kutatási eredmények bemutatása azonban mindig jól elkülöníthető a rendszertelen megfigyelések eredményeinek közlésétől.

A könyv első fejezete röviden áttekinti a mai Szlovákia térségében ma, illetve a korábbi évszázadokban fontos szerepet játszó etnikai csoportokat: a szlovákokat (az összlakosság: 85,7%-a), a magyarokat (10,8%), a cigányokat (1,4%), a cseheket (1,1%), a ruszinokat/ukránokat (0,6%), németeket, lengyeleket, horvátokat és zsidókat. A mai Szlovákia területén élő etnikumok mind történetüket, mind jelenlegi helyzetüket tekintve meglehetősen sokfélék.

A második fejezet részletesebben foglalkozik a magyar kisebbség demográfiai jellemzőivel, földrajzi elhelyezkedésével és településszerkezetével, gazdasági-társadalmi és műveltségi állapotával, felekezeti megoszlásával, identitásával, néprajzi és nyelvi tagolódásával.

A harmadik fejezet a magyar nyelv helyzetére hatást gyakorló többségi és kisebbségi politikával foglalkozik, főként a gazdaság, az oktatás, a magas kultúra, a hitélet és a jogalkotás területén.

A jogalkotás kérdését a negyedik fejezet tovább részletezi, és áttekintést ad azokról a jogszabályokról, amelyek közvetlen utalásokat tartalmaznak a nyelvhasználatra vonatkozóan. A jogszabályok bemutatásán túl a szerző ebben a fejezetben a joggyakorlatról is szól a közélet különböző területein, így az oktatásban, a magas kultúra és a hitélet szférájában.

Az ötödik fejezet a szlovákiai magyar beszélőközösség kétnyelvűségével foglalkozik: a két nyelv ismeretének mértékével, a nyelvek presztízsével, a kétnyelvűség típusaival. A hatalmi viszonyok szempontjából a szlovákiai magyarok kétnyelvűségének legfontosabb vonása, hogy kisebbségi kétnyelvűség, mivel a beszélők első nyelve, a magyar, az országban jogilag és valóságosan is alárendelt helyzetben van. Ennek nyelvi szempontból az a következménye, hogy azokon a területeken is, ahol a magyarok az összlakosságon belül többségben vannak, a szlovák nyelv jóval nagyobb mértékben hat a helyi magyar nyelvváltozatokra, mint a magyar a helyi szlovák nyelvváltozatokra. (Ezt később A nyelven belüli vagy nyelvközi interferenciajelenségek, valamint A kölcsönzés c. fejezetekben részletesen kifejti a szerző.) A szlovákiai magyar kisebbség őshonos ezen a területen, ezért többségük magyar-domináns kétnyelvű, vagyis a magyar az erősebb nyelvük. A szlovákiai magyarok többségére az ún. „ellenőrzött" kétnyelvűség jellemző, azaz a második nyelv elsajátítása többnyire nem természetes élethelyzetben, hanem nevelési és oktatási intézményekben történik. Ugyanakkor nem hanyagolható el azok száma sem, akik spontán módon sajátítják el a szlovák nyelvet, olyan településeken, ahol a szlovák lakosság aránya magasabb. A lingvizmus és a glottizmus szempontjából a szlovákiai magyar beszélők többségére a glottizmus jellemző, vagyis a másodnyelvet az anyanyelv után sajátítják el. A vegyes házasságokban, illetve az erős szlovák többségű környezetben élő gyermekek egy részénél azonban a lingvizmus érvényesül, azaz a két nyelv szimultán elsajátítása.

A szűkebb és tágabb társadalmi közegnek a kétnyelvűséggel kapcsolatos attitűdjei alapján a felcserélő (szubtraktív) és a hozzáadó (additív) kétnyelvűséget szokás megkülönböztetni. Felcserélő kétnyelvűségi helyzet akkor jön létre, ha a kisebbség nyelvét lenézik. Hozzáadó kétnyelvűség pedig akkor alakul ki, ha a környezet mindkét nyelvhez pozitívan viszonyul. A szlovákiai magyar közösségen belül a magyar nyelv továbbadásának igénye erős, többségi részről viszont sokszor a magyar nyelv tekintélyének aláásása folyik. Bár a helyzet ellentmondásos, mégis valószínű, hogy a szlovákiai magyarok többsége alapvetően hozzáadó kétnyelvűségi helyzetben van. Ezért a szlovák nyelv elsajátítása nem veszélyezteti anyanyelvünket. Az additív és a szubtraktív kétnyelvűségi helyzet kialakulása azért a benne élő közösség által befolyásolható. Ennek egyik komponense, hogy a közösség milyen intézményeket hoz létre és tart fenn, akár önerőből is. Az egyén pedig azzal befolyásolhatja kétnyelvűségi helyzetét, hogy milyen etnikai összetételű helyen telepszik le, milyen nemzetiségű partnerrel köt házasságot, milyen tanítási nyelvű iskolába járatja a gyermekét. A szerző ebben a tekintetben teljes mértékben egyetért Göncz Lajos véleményével, melynek summája: ha a szülő valóban magas fokú kétnyelvűséget szeretne kifejleszteni gyermekénél, döntésével ahhoz kell hozzájárulnia, hogy hozzáadó kétnyelvűségi körülményeket teremtsen. (In: A magyar nyelv Jugoszláviában Vajdaságban. Budapest – Újvidék 1999. Osiris – Forum. MTA Kisebbségkutató Műhely 115–123 p.)

Egy nyelv standard változata az a kitüntetett szerepű társadalmi dialektus, amely az írásbeliség fő hordozója, s amelyet főként az iskolázott beszélők szóban is használnak, s ezért nagy presztízzsel rendelkezik. Nyelvi szempontból a standard fő jellemzője, hogy – szemben a többi dialektussal – normája kodifikált (nyelvtani rendszerét leíró grammatikák, nyelvhelyességi kiadványok, szókincstárak, helyesírási szabályzatok rögzítik), ezért más változatokhoz képest viszonylag korlátozott benne a belső alakváltozatok száma. Mivel funkcionális hatóköre rendkívül tág, ezért nagymértékben differenciált. A standard rendszerint egész nyelvterületen él, ám kialakulhatnak ún. állami változatai is. Pl.: nagy-britanniai, amerikai, ausztráliai, új-zélandi, dél-afrikai standard angol. A több országban emelkedett funkcióban használt, állami változatokkal rendelkező nyelveket többközpontú nyelveknek nevezzük.

Bár a magyar csupán egyetlen országban államnyelv, mégis többközpontú, mert több országban használatos emelkedett funkcióban. Ennek következményeként a magyar standard egyes regiszterekben némileg eltérő változatokban valósul meg.

A magyar standard szlovákiai változata földrajzilag és társadalmilag egyaránt tagolatlan, nagy presztízsnek örvendő dialektus, melyet főként a műveltebb beszélők használnak formális beszédhelyzetekben, mindenekelőtt írásban. Ez a változat csak nagyon csekély mértékben kontaktusváltozat, szinte teljesen azonos a magyar standard magyarországi változatával. Az eltérések csaknem kivétel nélkül a szókészletben mutatkoznak.

A magyar nyelv alárendelt helyzete miatt a szlovákiai magyarok számos formális kontextusban nem a magyar, hanem a szlovák standardot használják; ez az egyik oka annak, hogy a magyar standard szlovákiai változatában gyakran jelennek meg – főleg élőszóban – a napi beszélt nyelvi, illetve nyelvjárási elemek. A másik meghatározó ok az, hogy a szlovákiai magyarok nagy része falun él, és hogy a felső- és középfokú végzettségűek aránya a szlovákiai magyarok körében alacsonyabb, mint Magyarországon, végül pedig a beszélők egy részének nem áll módjában a magyar standardot intézményes keretek között elsajátítani. A nyelvi standard nagyfokú térhódítása Magyarországon is a Trianon utáni időszakban következett be, így ez a folyamat a szlovákiai magyarokat már csak közvetve érinthette.

A könyv hatodik és egyben legterjedelmesebb fejezete a kétnyelvűség nyelvhasználati megnyilvánulásait mutatja be. A legjellemzőbb jelenségek: 1. A kódváltás (nyelvközi viszonylatban), amikor egyetlen diskurzuson belül egynél több nyelvnek van aktív szerepe. Az aktív jelzővel a kölcsönzéstől kívánja a szerző megkülönböztetni a nyelvi jelenséget. Majd a kódváltást előidéző tényezőket vizsgálja homogén és heterogén csoportokban és az írott nyelvben. 2. A nyelvi hiány és a nyelvi bizonytalanság a másik fő jellemző, amely nemcsak globálisan jelentkezhet az erősen domináns kétnyelvűek nem domináns nyelvében, hanem a többségi nyelvben is megnyilvánulhat főképpen lexikális területen, de a nyelvi rendszer bármely síkját érintheti. A nyelvi bizonytalanságon a beszélő nyelvérzékének, vagyis ösztönös belső nyelvi tudásának elégtelenségét érti a szerző, amely a nyelvi normák megsértésében ölt testet. A nyelvi bizonytalanság kiváltója lehet a túláltalánosításnak, az egyszerűsítésnek, a nyelven belüli és a nyelvközi interferenciának, a túlhelyesbítésnek, a hiperpurizmusnak és a normatúlteljesítésnek. Ezeknek mibenlétét és okait külön fejezetben, bőséges példaanyag bemutatásával és elemzésével kutatja a szerző.

A nyelvvesztés az egyéni, a nyelvcsere pedig a közösségi kétnyelvűség tárgykörébe vágó jelenség. A világtörténelem sokszor igazolta, hogy van alapja annak az állításnak, mely szerint a kétnyelvűség a nyelvcsere előszobája; a kisebbségi kétnyelvűség többnyire instabil állapot, nemcsak az emigráns, hanem az őshonos kisebbségi közösségekben is. Mivel a szlovákiai magyarok többsége kétnyelvű, Lanstyák István hasznosnak látja összegzésként áttekinteni, hogy a magyar nyelv mai szlovákiai helyzetét meghatározó tényezők milyen szerepet játszhatnak a magyar nyelv sorsának alakulásában. Rendkívül kedvezőnek ítéli azt a helyzetet, hogy Szlovákiában a magyar kisebbség több mint háromnegyede még mindig olyan helységekben él, ahol a lakosság többségét alkotja. Hátrányos azonban az, hogy ezeknek a településeknek a nagyobb része falu, ahol veszélyesen alacsony az értelmiség aránya. Kedvező helyzetben van viszont a szlovákiai magyarság az intézményi ellátottság, elsősorban az oktatási rendszer szempontjából. Az is előny, hogy ötvenéves kényszerpihenő után a magyar kisebbség képes volt magát politikailag megszervezni, és számarányához képest országos viszonylatban is tekintélyes politikai erőt képviselnie.

Vallásfelekezeti szempontból csupán a református magyarok vannak jó helyzetben, mivel ez a felekezet erősen magyar jellegű, a többi felekezet nem különül el a szlovákságtól. Kedvezőtlen körülményként kell elkönyvelni, hogy az evangélikus és a római katolikus vallásfelekezetek vezetése korántsem a krisztusi szeretet szellemében viszonyul a magyar hívekhez.

Az anyaországgal sokrétű a szlovákiai magyarok kapcsolata, de ez általában nem jelent nagyfokú érzelmi azonosulást. A szlovákiai magyarok az egyetemes magyarság szerves részének tekintik közösségüket, de ezen kívül hangsúlyozottan mint szlovákiai magyarok határozzák meg magukat. A magyarországi magyarokhoz mint ugyanezen nemzethez tartozó másik csoporthoz kötődnek. A szlovákokhoz fűződő viszonyuk a társadalmi intézmények szintjén feszültségektől terhes, ugyanakkor kis közösségek szintjén nincsenek súlyos ellentétek. Ennek egyik oka a két nép kulturális közelsége, valamint az ezeréves békés együttélés. A koegzisztencia kedvez a vegyes házasságoknak, ami viszont gerjesztője az asszimilációs folyamatoknak.

Tudati és érzelmi szempontból nagyon előnyös, hogy a szlovákiai magyarság ezerszáz éves Kárpát-medencei múltra tekint vissza, nemzettudata erős, kultúrája gazdag. A magyar nyelv szlovákiai fennmaradásának esélyeit latolgatva nem észlelhetők olyan visszafordíthatatlan folyamatok, amelyek szükségszerűen a nyelvcseréhez vezetnének. A szlovákiai magyar kisebbség eredendő adottságai olyanok, hogy nyelvének jövője mindenekelőtt a kisebbség és többség viszonyának további alakulásától, a többségi hatalom kisebbségpolitikájától és az ott élő magyarság gyermekvállalási kedvétől függ.

A könyv utolsó fejezete a felhasznált szakirodalmat mutatja be az egyes fejezetek sorrendjében. Ezt követik a jegyzetek és a mellékletek, valamint név- és tárgymutató, továbbá egy rövid angol és szlovák nyelvű összefoglaló.

Cholnoky Olga

 

Vissza