Kisebbségkutatás - 11. évf. 2002. 1. szám

 

Politikaváltás Izraelben? Az 1999. évi miniszterelnök- és knesszetválasztás – és következményei

Edinger, Michael: Politikwechsel in Israel? Zu den Premier- und Knessetwahlen 1999 und ihre Folgen. = Gegenwartskunde 48. vol. 1999. 4. no. 421–432. p.

Az 1990-es években háromszor okozott a választás Izraelben rendszerváltozást, mindannyiszor a nemzetközi figyelemtől kísérve. A választások a belpolitikában mindannyiszor a zsidóságon belül kiéleződött feszültségek mérséklését, a külpolitikában pedig a közel-keleti békefolyamat eredményes folytatását ígérték. 1999 tavaszán egyúttal az új választási rendszer kipróbálására is sor került, amelynek során minden választó két szavazatot adott le: a „favorizált pártot", illetve a miniszterelnök személyét külön jelölhették meg.

A jelzett évtized során a pártok között növekedtek a nézeteltérések fontos kérdésekben, és a szövetségek átrendeződése indult meg, – már jóval az 1999. májusi választások előtt. Sorra alakultak az új pártok és pártszövetségek, a jelöltek személyéről pedig éles viták robbantak ki (arab pártlisták jöttek létre, az újonnan bevándoroltak, a környezetvédők, és sorra alakultak meg a női szavazók pártjai). De a hagyományos nagypártok is arculatot váltottak, a nemzeti erők határozottan a palesztin-kérdés ellenzőiként léptek fel (Oslo-Prozess).

Az erőviszonyok többszöri átrendeződése folytán (és az esélytelenek kihullása következtében) a hatalmi párharc Barak és Netanyahu küzdelmévé alakult. Izrael első közvetlen miniszterelnök-választásából Barak került ki győztesen, egyértelmű, 56%-os fölénnyel. A knesszetben elért helyeket tekintve azonban jóval kisebb volt pártja (az Egységes Izrael – One Israel) többsége. Hasonlóképpen egyértelmű vereséget szenvedtek a korábbi nagypártok, de az etnikai csoportok és az új bevándoroltak pártjai is.

Az 1999-es választásban három trend érvényesülése érezhető. Gyengültek a nagy pártblokkok (mind a Munkapárt, mind a Likud-tömörülés elvesztette korábbi többségét a parlamentben), az Egységes Izrael frakció viszont 1948 óta első ízben nem szerezte meg az összes mandátum 25%-át.

A pártrendszerek szétforgácsolódása: a nagypártok gyenge szereplése a kisebbek sikerét eredményezte, a knesszet frakciók száma 11-ről 15-re emelkedett, Izrael állam nagymértékű pluralizálódása a választási eredményekben is tükröződik. Ez a folyamat azonban a kormánykoalíció létrehozását és koherens politika folytatását megnehezíti.

A kettős szavazás elősegítette a partikuláris és csoportérdekek érvényesülését, a polarizálódás meggyorsult a knesszetben. De meggyorsult a vallási és a szekularizált pártok széthullása is. A választások eredményeként tehát erős miniszterelnöke lett az országnak, akinek azonban gyenge a parlamenti támogatottsága. Ebben az új rendszerben a kispártok jelentik a mérleg nyelvét, és a kispártok élnek is ezzel a helyzettel.

A kormányalakítást hagyományosan megnehezíti Izraelben a többségi zsidó pártok koalíciójának kérdése az arab pártokkal. Ezt korábban Rabin és Perez kormánya, 1999 után Barak kabinetje is kizárta, de az utóbbinak be kellett látnia: lehetetlenség többséget szerezni a „galambok" és a centrumpártok szövetségéből. Barak tíz frakcióval igyekezett egyezkedni, hogy kormányzati többségét megerősítse. A legtöbb problémát az állam és a vallás kapcsolata, a telepítéspolitika, végül pedig a tárcák elosztása jelentette. De vitát gerjesztett a honvédelmi kötelezettség kiterjesztése az ortodox zsidókra is, ez a probléma a vallási pártokkal állította szembe Barak kormányát.

Barak végül a Shass párttal lépett szövetségre, elfogadta az oktatásügy állami finanszírozását, ami a Shass kormányba lépésének a feltétele volt. Kockázatos lépésnek bizonyult – amelyet azonban koalíciós partnerei kielégítése érdekében kénytelen volt Barak meglépni –, hogy a minisztériumok számát 18-ról 24-re emelte.

Az új kabinet munkarendjének a kialakítását szolgálta a kormány első száz napja. A belpolitikában a társadalom vallásos és szekularizált rétegeinek a közelítése tűnt elsőrendű feladatnak, ez volt a nem zsidó lakosság megnyerésének a legfőbb záloga is. A külpolitikában a békefolyamat meggyorsítása volt a legfőbb teendő a palesztinokkal, illetve Szíriával, továbbá az izraeli csapatok visszavonása Libanonból (egy éven belül).

Az izraeli közvélemény elsősorban a Barak-kormány külpolitikai törekvéseit fogadta egyetértéssel, ebben sokan a kontinuitást üdvözölték a korábbi kormányokkal. A koalíciós kényszer azonban lehetetlenné tette, hogy valódi politikai irányváltás jöhessen létre Izraelben.

Vissza