Kisebbségkutatás - 11. évf. 2002. 1. szám

 

Kakasy Judit: Mi a helyzet a NATO további bővítésével?

Šedivý, Jiri: Dalši rozšírení NATO: hledání nejlepšího ze špatných rešení? = Mezinárodní vztahy, 36. roc. 2001. 1. no. 8–28. p.

A NATO kelet-közép-európai bővítésének első köre politikailag mindenképpen sikeres volt. Azt, hogy Csehország, Lengyelország és Magyarország 1999. március 12-én felvételt nyerhetett a szervezetbe, a három ország viszonylagos homogenitásának köszönheti. Ezzel szemben a felvételre várakozók tágabb köre (Albánia, Észtország, Lettország, Litvánia, Macedónia, Románia, Szlovákia és Szlovénia) korántsem tekinthető egyszerű alakzatnak, bármilyen nézőpontból elemezzük is őket. Azt mindenesetre ezeknek az országoknak is megígérték, hogy a NATO nyitott a további bővítés előtt, illetve hogy a felvételi folyamat legkésőbb 2002-ben megkezdődik. Most e „másodkörös" jelöltek ennek a kilátásnak igézetében élnek, ám könnyen megeshetik, hogy csalódni fognak. A NATO-megnyilvánulások vonatkozásukban mindinkább kerülik a konkrét dátumokat, s megmaradnak az általánosságok meglehetősen „vállveregető" szintjén (pl. „a NATO elismeri és üdvözli a folyamatban lévő szándékokat és előrelépéseket mind Romániában, mind Szlovéniában", „a madridi csúcstalálkozó óta a NATO regisztrálja és üdvözli a pozitív fejlődést Bulgáriában", az utóbbi időben „Szlovákiában is érzékeli és üdvözli a pozitív kibontakozást", Macedónia esetében a NATO „hálás a [koszovói] válság rendezésében való közreműködésért, és üdvözli a reformok terén tapasztalható előrelépést", Albániában a NATO „üdvözli az együttműködést, és ösztönzi a reformtörekvéseket").

Ha a második körbe soroltak felvételének reális kilátásait vesszük szemügyre, akkor mindenekelőtt az derül ki, hogy Albániának és Macedóniának belátható időn belül gyakorlatilag nincs reális lehetősége a felvételre. A többi országnak – az egyetlen máris felvételre érett Szlovénia kivételével – komoly hiányai vannak a felvételi kívánalmak tekintetében. Ezek részint belpolitikaiak, részint gazdaságiak és katonaiak. Észtország, Lettország és Litvánia felvételének kérdése a legproblematikusabb. Egyfelől Oroszország ellenkezése, az orosz kisebbségek bizonytalan helyzete, másfelől a balti államok elégtelen védelmi képessége és e stratégiailag meghatározó régió nehezen védhetősége okoz gondot náluk. Így hát bármennyire hajlamosak a NATO-országok a balti államokat magasra értékelni, egyelőre a „modus operandi" keresése van napirenden.

A balti országok problematikája tehát nem is belső okokból mondható „pikánsnak", hanem külsőkből. Itt van mindjárt általában is Oroszország szerepe. Noha ellenkezése a balti államok vonatkozásában a legegyértelműbb és a legszigorúbb, ez nem jelenti azt, hogy az összes többi állam felvételével kapcsolatban ne volnának olyan kifogásai, amelyek kompenzálhatók lennének bizonyos garanciákkal és előnyös üzletekkel. (Így volt ez Csehország, Lengyelország és Magyarország felvételekor is.)

Az is lassítja a „második körösök" felvételének előrehaladását, hogy a NATO egyes országai korántsem egységesek a tennivalókat és az országpreferenciákat illetően. Korábban pl. a franciák és az olaszok Románia és Szlovénia mielőbbi felvétele mellett kardoskodtak, mostanában pedig Dánia és Norvégia emeli fel szavát a balti államok felvétele mellett.

Egészében véve a további bővítést senki sem akarja elsietni, legújabban különösen Franciaország és Németország ellenkezik. Ennek egyik oka, hogy az első körben felvettek esetében korántsem megy simán a haderőreform, amelynek „féloldalasságára utal, hogy néhány NATO-konform elitegységen kívül a haderők meghatározó többsége stagnál vagy visszafejlődik.

A koszovói-jugoszláviai válságban az új NATO-tagok ugyan „kiállták a hűség próbáját", ám ezt belső megpróbáltatások kísérték. A felvételre váróknál mindenesetre vizsgálni kell az ilyen válsághelyzet esetén lehetséges forgatókönyveket.

Napjainkban az az EU-törekvés, hogy autonóm katonai képességekre tegyen szert, mintha kiváltotta volna a NATO „féltékenységét", aminek jele: van, aki a második kör jelöltjeit inkább az EU gyámságába utalná.

A lassító tényezők sorában végül meg kell említeni, hogy léteznek a második körbe tartozó államok kapcsolattörténetének „homályos fejezetei", amelyek ugyancsak kétségeket ébresztenek a majdani egymás iránti barátság és szolidaritás megvalósítását illetően.

A NATO kibővítésének ügye az alábbi öt követelményt kontúroz:

- Meg kell őrizni a szervezeten belüli szolidaritást és a katonai cselekvőképességet.

- Erkölcsi téren meg kell őrizni a szervezet szavahihetőségét (ld. a „nyitott ajtók" szlogent).

- Teljes mértékben integrálni kell a szervezetbe az első körben felvetteket.

- Meg kell őrizni Oroszországgal a produktív partnerséget.

- Biztosítani kell a belső konszenzust.

Z. Brzezinski szerint a bővítés során a NATO három feltételt tartson be:

- Csak azt a jelöltet szabad felvenni, aki a felvételi követelményeknek teljes mértékben megfelel.

- Nem érvényesülhet semmiféle ország-összekapcsolás: minden felvétel egyedi.

- Nem szabad tekintettel lenni a Moszkva által emlegetett „vörös vonalra", amely a majdani Szovjetunió határával azonos.

Az előadott bonyolult helyzetben és feltételek közepette a NATO második körben való bővítése mindenképpen gondos mérlegeléseket, hatástanulmányokat kíván. Ez szükségképpen ugyan lelassítja a bővítési folyamatot, ám semmiképpen nem vezethet a NATO „nyitott ajtók" ígérvényének kérdésessé tételéhez.

Vissza