Tóth Pál Péter

The first law concerning the obtainment and deprivation of Hungarian citizenship was enacted in 1879 and has been followed by four other acts of citizenship until the present. Most of the defeating rules were enacted in relation to the events of World War II, and concerned mainly men. After the communist take-over the punishment of the deprivation of citizenship was enhanced by the confiscation of property. The last act of this kind was enacted in 1981.

A magyar állampolgárság megszerzéséről és elvesztéséről első alkalommal 1879-ben alkottak törvényt, melyet a társadalmi, gazdasági változásoknak alárendelve még négy követett (1). A magyar állampolgársági jog a "ius sanguinis" elvét követi, s ennek következtében az állampolgárság - a születési helytől függetlenül - a szülő állampolgárságához igazodik. Ebből az elvből pedig az következik, hogy a világ latens magyar állampolgárokkal van tele. Abban az esetben ugyanis, ha a születési lánc nincs megszakítva, függetlenül attól, hogy az adott személy tudja-e, vagy nem, van-e erre vonatkozó dokumentuma, vagy nincs, magyar állampolgár. Ennek értelmében például a világ bármely országában élő második, harmadik stb. generációhoz tartozó egykori magyar állampolgárok leszármazottjai - bizonyos kivételektől eltekintve - akár tudják, akár nem, a "ius sanguinis" elvnek megfelelően magyar állampolgársággal is rendelkeznek. Ezt még azzal is ki kell egészítenünk, hogy az idegen állampolgárság vagy annak megszerzése automatikusan nem vonja maga után a magyar állampolgárság megszűnését. Az állampolgárság megszerzéséhez, illetve megszüntetéséhez ugyanis egyrészt az érdekelt ez irányú kérelme, másrészt pedig az erre feljogosított hatóság jóváhagyása szükséges. A születéssel keletkezett magyar állampolgárság mellett a "ius soli" elv alapján pedig a hontalan szülők Magyarországon született gyermeke, illetve az országban talált ismeretlen szülőktől származó gyermek - amíg ennek ellenkezője be nem bizonyosodik - magyar állampolgár.

Az első állampolgársági törvény (1879. évi L. t.v.) értelmében magyar állampolgárságot leszármazás, törvényesítés, házasság és honosítás alapján lehetett megszerezni, illetve a magyar állampolgárság elbocsátás, hatósági határozat, távollét következtében, törvényesítés és házasság által szűnhetett meg. Azok a személyek azonban, akik valamilyen ok következtében magyar állampolgárságukat elveszítették, azt - megfelelő feltételek megléte esetén - visszahonosítással ismételten megszerezhették.

Az 1879. évi L. törvényt két alkalommal, először 1921-ben, majd pedig 1939-ben módosították. Az első módosítás a győztes nagyhatalmak első világháborút lezáró békeszerződé-séhez kapcsolódott. A békeszerződés 61. cikke értelmében ugyanis 1921. július 26-án, a békekötés napján azok a magyar állampolgárok, akik olyan területen éltek, amelyet Magyarországtól valamely más országhoz csatoltak - a magyar állampolgársági kötelékből való előzetes elbocsátás és az érintett személyek megkérdezése, beleegyezése nélkül - magyar állampolgárságukat elveszítették, és honosítás vagy egyéb hatósági eljárás nélkül annak az államnak a polgárai lettek, amely államhoz lakóhelyük került. Így az elcsatolt területeken élő magyar állampolgárok nemzetiségüktől függetlenül automatikusan csehszlovák, román, osztrák, illetve a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság állampolgárává váltak.

Az 1879. évi L. törvényt másodszor az 1939. évi XIII. törvény elfogadásakor módosították. Ennek értelmében:

a) megszűnt a magyar állampolgársága annak, aki honosítás útján külföldi állampolgárságot kapott,

b) az a magyar állampolgár pedig, aki a magyar királyi kormánytól kapott megbízatás nélkül tíz éven keresztül megszakítás nélkül külföldön tartózkodott, magyar állampolgárságát elveszítette,

A fentiek mellett a Belügyminisztérium megfoszthatta magyar állampolgárságától azt a személyt:

a) akit az 1921:III. t.c. értelmében elítéltek,

b) aki háború idején az ellenséghez pártolt, és azt kémkedéssel, fegyveres szolgálattal stb. támogatta, ellenséges csapathoz csatlakozott, vagy önként ellenséges területre távozott,

c) aki a kormány engedélye nélkül idegen állam kormányától, szervétől vagy külföldi politikai szervezettől politikai jellegű tisztséget vagy megbízatást elvállalt, vagy valamely külföldi politikai jellegű szervezet tagja lett,

d) aki az ország területét a vonatkozó jogszabályok megszegésével, kijátszásával elhagyta,

e) aki bármilyen jellegű külföldi politikai jellegű szervezet tevékenységében részt vett.

Az 1939. évi XIII. törvénycikk értelmében tehát az állampolgárság nemcsak megszűnhetett, és nemcsak el lehetett veszíteni, hanem a felsorolt esetekben magyar állampolgárságától bárkit meg is lehetett fosztani. Az első két esetben politikai indíttatásról nem lehet beszélni, bár a megfogalmazás mögött, hogy azoknak a magyar állampolgársága is megszűnik, akik honosítás útján külföldi állampolgárságot kaptak, ilyen szándékot is sejthetünk. A távollét miatti állampolgárság-vesztés, bár némileg módosult, de alapvetően igazodott az első állampolgársági törvényhez. A törvény "újdonságát" azok a rendelkezések jelentették, amelyek értelmében a Belügyminisztérium a magyar állampolgárságtól bárkit megfoszthatott.

Az 1939. szeptember 1-jén kihirdetett XIII. törvénycikknek bizonyos értelemben már volt előzménye, hiszen az 1939. évi II. törvénycikk értelmében azokat a személyeket, akiknek a magyar állampolgársága megszűnt, a hadsereg kötelékéből el kellett bocsátani. Az 1939. évi XIII. törvény állampolgárságot érintő politikai szankcióit az 1939. évi XIV. törvény elfogadásával a gazdasági élet területére is kiterjesztették. E törvény értelmében ugyanis a magyar állampolgárságtól megfosztható volt az a külföldön tartózkodó személy, aki fizetési eszközökkel, a külföldi követelésekkel és vagyontárgyak kivitelével követett el visszaélést.

Az 1939. évi törvénycikk rendelkezéseinek megfelelően az első döntés, melynek értelmében magyar állampolgársága megszűnt, vagy elveszítette azt, illetve valamely feltétel esetén valakit megfosztottak állampolgárságától, 1941-ben jelent meg a Budapesti Közlönyben. Egyelőre még nem tudunk válaszolni arra a kérdésre, hogy a törvénycikk kihirdetését követően másfél évig miért nem hoztak egyetlen döntést sem állampolgársági ügyekben.

Az országból 1871 és 1913 között kivándorlók nemek szerinti összetétele erős férfitöbbletet mutatott, a vándormozgalomban résztvevők többsége (73,8 százaléka) férfi volt. 1911-ig a kivándorlók között a férfiak aránya ennél jelentősebb volt, ezt követően pedig már 50 százalék alá esett (1913-ban például már 47,9 százalékra). Az 1939. évi XIII. törvénycikk alapján mintegy 21 ezer személy magyar állampolgárságát szüntették meg, az érintettek túlnyomó többsége - több mint 98%-a - férfi volt. Az állampolgárságtól megfosztottak belső arányai tehát nem reprezentálják a kivándorlók nemek szerinti összetételét.

A férfiak esetében az 1942-ben és 1943-ban meghozott döntések 99,8, illetve 98,8 százaléka a 15 és a 34 évesek korosztályához tartozókat érintette. Ebben a két évben csupán két nő magyar állampolgárságát szüntették meg, mindkettőjét 1943-ban. 1941-ben és 1944-ben az állampolgárságukat elveszítettek kor szerinti megoszlása a 35 és annál idosebbekre is kiterjedt. 1941-ben a 15-34 évesek korcsoportjához a férfiak 89, 1944-ben viszont már csak 41,3 százaléka tartozott. Az első három évben a 0-19 évesek aránya jelentősebb. A fiatalkorúak száma összesen 3372 volt. Közülük csupán 64 volt a lány. Azaz az összes nő közel 30 százaléka fiatalkorú volt. Valamennyiük magyar állampolgárságát 1941-ben vonták vissza. A 19 éven aluliak között összesen 13-an tartoztak a 0-14 évesek korcsoportjához. A 60 évesek vagy annál idősebbek aránya egyik évben sem volt jelentős.

Thirring Gusztáv A magyarországi kivándorlás és a külföldi magyarság című 1904-ben megjelent művében a kivándorlók száma és területi megoszlása alapján úgy látta, hogy a századforduló táján a kivándorlás már megszűnt érdekes jelenség lenni. Ezt a 3. táblázat adatai is egyértelműen visszatükrözik.

Az állampolgárságot elveszítettek területi megoszlása azt mutatja, hogy Brassó, Fogaras, Liptó, Sáros, Szeben, Temes, Torda-Aranyos és Turóc vármegye kivételével, az ország egész területe, ha egyenetlenül is, de érintve volt. Az 1939. évi XIII: törvénycikk értelmében magyar állampolgárságukat elveszített személyek utolsó lakhelyük szerinti megoszlása vármegyei összesítésbeli igen jelentős eltérést mutat. A levéltári források feltárása nélkül nem tudjuk értelmezni azt, hogy azok között, akik 1941 és 1944 között magyar állampolgárságukat elvesztették, miért éppen a Bács-Bodrog vármegyeiek voltak a legszámosabbak. Az érintetteknek ugyanis több mint 41 százaléka e vármegye területén élt. Az átlag feletti adatot produkált még Máramaros, Baranya, Beszterce-Naszód és Bereg vármegye. Amíg azonban lakhelyük szerint a férfiak esetében a Bács-Bodrog, addig a nőknél Máramaros vármegyében élők szerepeltek a legnagyobb arányban.

A férfiak esetében ez az arány 30,5, a nők esetében pedig 26,2 százalék volt. A mai megyebeosztásnak megfelelően összesen 6 337 főt érintett, akik közül 83 nő volt. Ez esetben a Baranya és a Bereg vármegyeieket érintette a döntés leginkább. Bár feltételezhető, hogy Baranya, Bereg, Moson és Szatmár megyékhez soroltan olyan települések adatai is megtalálhatók, amelyek 1920, illetve 1945 után már nem tartoznak Magyarországhoz. Összességében azonban megfogalmazhatjuk, hogy az állampolgárság elvesztése kevésbé érintette a mai országterületen élőket, mint azokat, akik az első világháborút lezáró békedöntés alapján a szomszédos országok állampolgárai lettek. (Ez bizonyos értelemben szinkronban van azzal, hogy az 1880-as években megindult kivándorlás is legkevésbé a történelmi Magyarország központi területeit érintette.)

Azt, hogy az 1939. évi XIII. törvénycikk értelmében milyen feltételek esetén lehetett valakinek az állampolgárságát megszüntetni, hogy milyen esetekben lehetett elveszíteni, illetve hogy milyen esetekben lehetett valakit magyar állampolgárságától megfosztani, azt már a korábbiakban felsoroltuk. A legnagyobb arányban a döntés alapját az 1939. évi XIII. törvénycikk 1. paragrafusa képezte, melynek értelmében az a magyar állampolgár, aki a magyar királyi kormánytól kapott megbízatás nélkül tíz éven keresztül megszakítás nélkül külföldön tartózkodott, magyar állampolgárságát elveszítette (4-es kód). E szakasz alapján az összes érintett személy 77,2 százalékának szűnt meg a magyar állampolgársága. Ezt követően a 8. paragrafus 4. pontjára hivatkozva hozták meg a legtöbb döntést (1-es kód). Az összes érintett 22,7 százalékát azért fosztották meg magyar állampolgárságától, mert az ország területét a vonatkozó jogszabályok megszegésével, kijátszásával hagyta el. Ezt követően már igen csekély volt azoknak a száma, akiket azért fosztottak meg állampolgárságától, mert külföldi politikai jellegű szervezet tevékenységében vett részt (2-es kód), vagy mert a magyar kormány engedélye nélkül idegen állam kormányától, szervétől vagy külföldi politikai szervezettől politikai jellegű tisztséget vagy megbízatást elvállalt, vagy valamely külföldi politikai jellegű szervezet tagja lett (3-as kód).

Úgy véljük, vitathatatlan, hogy a törvény megalkotását politikai szándék is motiválta. Ezt azonban ki kell egészíteni azzal, hogy a törvényben rejlő lehetőséget a gyakorlatban igen korlátozottan "hasznosították". Az állampolgárságukat elveszítettek között, mint említettük, alig volt nő. (A nők összlétszáma csupán 319 fő!) Közülük csupán egy személyt fosztottak meg állampolgárságától. A többieknek, mivel honosítás útján külföldi állampolgárok lettek, "csupán" megszűnt az állampolgárságuk.

A második világháborút megelőzően tehát megteremtették a jogi feltételét annak, hogy politikai és gazdasági célok elérése érdekében eszközként használják az állampolgárságtól való megfosztás gyakorlatát. 1947-et, a bolsevik hatalmi-politikai rendszer kiépülését követően a büntetésnek ezt a megalázó formáját mind szélesebb körben alkalmazták. S itt mindenekelőtt az állampolgárságtól való megfosztással kapcsolatos folyamatok sajátos ellentmondására kell rámutatnunk. Azzal párhuzamosan ugyanis, amikor az 1939. évi XIII. és XIV. törvénycikk által biztosított megfosztási lehetőségek egy részét az ideiglenes kormány már 1945. szeptember 13-án, illetve az 1948. évi LX. törvénycikkel részben orvosolta, aközben az 1947. évi X. és az 1948. évi XXVI. törvénycikkel, valamint ezek végrehajtásáról intézkedő belügyminisztériumi rendeletekkel, illetve a második állampolgársági törvényben megfogalmazottakkal egyaránt a magyar állampolgárságtól való megfosztás lehetőségét az új hatalmi berendezkedés érdekeinek megfelelően kiszélesítették.

Az 1947-ben a megfosztó törvényt kezdeményezők figyelme lényegében még csak azokra a külföldön tartózkodó személyekre terjedt ki, "aki ellen a demokratikus államrend és köztársaság büntetőjogi védelméről rendelkező 1946. VII. törvénycikkben meghatározott valamely bűntett miatt nyomozás van folyamatban, ha a minisztérium felhívására, ennek közlését követő harminc, Európán kívüli tartózkodás esetén hatvan nap alatt Magyarország területére nem tér vissza, és itt magyar hatóságnál nem jelentkezik." Ennek ellenére e törvény rendelkezéseit már azokra a személyekre is alkalmazták, akiket a minisztérium vagy valamelyik miniszter - a fentiekben említett bűntett gyanúja miatt - még a törvény hatályba lépése előtt visszatérésre szólított fel, s aki a törvény kihirdetéséig még nem tért vissza (3).

Az 1948. évi LX., a második állampolgársági törvény értelmében magyar állampolgárságot leszármazással, házasságkötéssel, valamint honosítással és a visszahonosítással lehetett megszerezni. Elveszíteni pedig házasságkötés, törvényesítés, elbocsátás és megfosztás következtében lehetett. A második állampolgársági törvény szerint is az a személy, aki magyar állampolgárságát elveszítette, úgy kérelmére, amennyiben a törvényben megfogalmazott követelményeknek megfelelt, visszahonosítható volt (4). A törvény értelmében azonban, szemben az első állampolgársági törvény rendelkezéseivel, a kormány és a belügyminiszter egyaránt megfoszthatott valakit állampolgárságától. A törvény 16. paragrafusa szerint például azt a személyt, aki a kormány engedélye nélkül más ország közszolgálatába lépett, a belügyminiszter magyar állampolgárságától megfoszthatta. A 17. paragrafus szerint pedig a kormány - a belügyminiszter előterjesztésére - a magyar állampolgárságától megfoszthatta azt a személyt, aki "bármilyen politikai jellegű tisztséget vagy megbízást elvállal, vagy valamely külföldi politikai jellegű szervezet tagjává lesz, vagy annak tevékenységében részt vesz", vagy "aki az ország területének elhagyására vonatkozó jogszabályok megszegésével vagy kijátszásával külföldre távozik." S amennyiben valamilyen ok miatt szükségesnek tartották, akkor a határozatot az állampolgárságától megfosztott férfi feleségére és kiskorú gyermekére is kiterjesztették, illetve az állampolgárságától megfosztott személyek vagyonának elkobozását a törvény kötelezővé tette. Az 1948. évi LX. törvény három megfosztási okot vett át az 1939. évi XIII. törvényből, melynek gyakorlati alkalmazásáról a későbbiekben részletesebben szólni fogunk.

Az 1948. évi LX. törvény hatályba lépésével kezdetét vette a legújabb kori röghözkötöttség több mint négy évtizeden át tartó időszaka, amikor a megfosztással való fenyegetettség, valamint az egyre szűkülő lehetőségek mellett csak külön engedély alapján lehetett legálisan az országból külföldre utazni (5). Az állampolgárságtól való megfosztás lehetőségét azonban az 1939. évi XIII. törvénytől függetlenül sem tekinthetjük e törvény új elemének, mert a jogalkotók az 1947. évi X. törvényt, mely a külföldön tartózkodó egyes személyek magyar állampolgárságtól való megfosztásáról intézkedett, már a második állampolgársági törvény elfogadása előtt, 1947 áprilisában elfogadták (6).

Az 1948. május 14-én életbe lépett 1948. évi XXVI. törvényben azonban már nemcsak az állampolgárságtól való megfosztáshoz kapcsolódó feltételeket fogalmazták meg, hanem ezzel párhuzamosan a megfosztottak vagyonának elkobozásáról is intézkedtek. Azaz 1948-ban a korábbi politikai szándékhoz már gazdasági érdek is társult. Feltételezhető, hogy ennek a törvénynek a megalkotását és elfogadását azért tartották szükségesnek, hogy szinkronban legyenek az ipari üzemek, vállalatok államosításával, azaz, hogy a külföldre távozó vagy külföldön tartózkodó tulajdonosokat vagyonuktól is kártalanítás nélkül, a törvény erejénél fogva "jogszerűen" megfoszthassák (7).

Ismereteink szerint a második világháborút követően magyar állampolgárságtól 1947-ben fosztottak meg először, és 1981-ben utoljára. E két időpont között összesen 1930 személyt fosztottak meg állampolgárságától. A döntés időpontját 415 fő esetében nem ismerjük, így nemenként és a döntés éve szerint csak 1515 fő adatait elemezhetjük (6. táblázat). Öt személy kivételével valamennyi nőt (473 fő) 1953 előtt fosztották meg állampolgárságától. A számok alapján az is nyilvánvaló, hogy a férfiak döntő többségét is 1953 előtt fosztották meg állampolgárságától. A férfiak túlsúlya elsősorban abból adódik, hogy azokat a pozíciókat, amelyek a rendelet értelmében frekventáltak voltak, elsősorban férfiak töltötték be. Ennek következtében az 1953-ig az állampolgárságuktól megfosztott nők döntő többsége vagy házastárs, vagy pedig minisztériumi, követségi alkalmazott volt. Ez egyben azt is jelentette, hogy az ekkor megfosztottak csoportja magasan kvalifikált személyekből állt.
 
 

A döntés éve szerint három év, az 1949 és 1951 közötti időszak emelkedik ki. Az állampolgárságtól való megfosztás több mint 90 százaléka ugyanis erre az időre esett. A férfiak és a nők esetében is mind a három évben a legtöbben a 25-54 évesek korosztályához tartoztak. Ezt követő két korcsoport, hasonlóan a 20-24 évesekhez még 2,2 - 9,3 százalékkal képviseltette magát. Mindkét nem esetében - 1949 és 1951 között - a legtöbben a 25-54 évesek korosztályához tartoztak. Amíg az első két évben közel négyszer több férfit fosztottak meg az állampolgárságtól, mint nőt, addig 1951-ben már ez az arány a kétszeresét sem érte el. 1952-ben és 1953-ban pedig már lényegesen lecsökkent az esetek száma. A 65 év felettiek és a 19 éven aluliak aránya viszont - 1949-et kivéve, amikor a leányok 14,7 százaléka 1-14 éves volt - egyetlen évben sem volt jelentős.

Az 1949 és 1953 között az állampolgárságtól megfosztottak családi állapotának megoszlását nem ismerjük. Az adatok azonban arra engednek következtetni, hogy a megfosztottak között mintegy háromszáz házaspár volt, s így a nők döntő többségét annak következtében fosztották meg állampolgárságától, hogy férjükkel együtt távoztak külföldre, vagy a hatósági felszólításra sem tértek vissza az országba férjükkel együtt (7. táblázat).

Az 1957-ben elfogadott harmadik állampolgársági törvény szerint magyar állampolgárságot születéssel, honosítással és visszahonosítással lehetett megszerezni, az 1957. évi V. törvény értelmében viszont megszüntetni csak elbocsátás, illetve megfosztás útján lehetett. E törvény azonban bővítette is a jogcímeket: azt a külföldön tartózkodó magyar állampolgárt, aki súlyos bűncselekményt követett el, vagy ha súlyosan vétett az állampolgári hűség ellen, az állampolgárságától meg lehetett fosztani. A törvény végrehajtásáról rendelkező 1957. évi 55. törvényerejű rendelet 12. paragrafusának első bekezdése szerint: "Súlyosan vét az állampolgársági hűség ellen különösen az, aki a Magyar Népköztársaság érdekeit sértő vagy veszélyeztető politikai tevékenységet folytat, a magyar államra, annak szerveire becsmérlő, rágalmazó nyilatkozatot tesz, engedély nélkül külország közszolgálatába szegődik." Annak érdekében azonban, hogy a politikai ellenfelek mellett a köztörvényesektől is meg lehessen szabadulni, a paragrafus második bekezdése a Népköztársaság Elnöki Tanácsa elnökének esetenkénti mérlegelési körébe utalta annak eldöntését, hogy a bűncselekmény, "amely miatt az elkövetőt jogerősen elítélték, olyan súlyos-e, amely indokolja az állampolgárságtól való megfosztását" (8). A hatalom számára biztosított, fentiekben ismertetett jogokat, lényegében az 1948-as állampolgársági törvény 16. és 17. paragrafusát 1957-ben olyan módon "általánosították", hogy az egyes esetek minősítésekor tág lehetőséget biztosított a törvény alkalmazójának (9). Ennek ellenére a harmadik állampolgársági törvényt ebben a vonatkozásban az előzőhöz képest "előrelépésnek" kell tekintenünk, hiszen a jogfosztáshoz nem a jogellenes külföldi tartózkodás volt a feltétel, hanem - képlékenysége ellenére - az állampolgári hűség sérelme vagy bűncselekmény elkövetése.

1958 és 1981 között, a második periódusban összesen "csak" 203 esetben éltek a megtorlás eme eszközével. Külön elemzést igényel, hogy az 1956-os forradalmat követően miért nem fosztották meg állampolgárságától, illetve miért nem kényszerítettek arra egyetlen prominens személyt sem, hogy elbocsátásukat "kérjék".

Az 1957. évi V. törvény hatálya az 1993. október 1-je utáni állampolgársággal kapcsolatos ügyekre már nem terjedt ki, mert a bolsevik típusú hatalmi-politikai rendszer összeomlása, a rendszerváltoztatás új, a negyedik állampolgársági törvény megalkotását tette szükségessé. E törvény megalkotásakor már figyelembe vették azokat a nemzetközi normákat, amelyeket - mindenekelőtt az ENSZ dokumentumai elvárásként - az egyes országok jogalkotása elé állítanak, s amelyeket a szocialista berendezkedés évtizedei alatt teljes mértékben figyelmen kívül hagytak. Ezek közül a legfontosabb az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának azon elve, amely az állampolgársághoz, az állampolgárság megváltoztatásához való jog mellett az állampolgárságtól való önkényes megfosztás tilalmát is kimondja. Ezt az elvet az új állampolgársági törvény megalkotásakor már figyelembe vették, s ezt az új törvény legjelentősebb változásának tekintjük.

A magyar állampolgárságról szóló 1993. évi LV. törvény értelmében magyar állampolgárságot - a ius sanguinis, a születéssel való keletkezés elve mellett - honosítással és visszahonosítással és mindazok számára, akik a törvény 21. paragrafusában megfogalmazottaknak megfelelnek nyilatkozat alapján lehet megszerezni. Ez a törvény tehát már nem ismeri a megfosztás intézményét, viszont a külföldön lakó magyar állampolgár - a törvényben megállapított feltételek megléte esetén - állampolgárságáról lemondhat. Emellett tíz éven belül a magyar állampolgárság visszavonható attól a külföldön élő magyar állampolgártól, aki "magyar állampolgárságát a jogszabályok megszegésével, így különösen valótlan adatok közlésével, illetve adatok vagy tények elhallgatásával a hatóságot félrevezetve szerezte meg" (10). Ez a törvény tehát már nem ismeri azt a törvénybe foglalt politikai akaratot, amely a hatalmon lévők számára lehetővé tette, hogy az általuk állampolgári hűség ellen elkövetett cselekménynek minősített esetekben bárkit állampolgárságuktól megfoszthassanak. Az állampolgárságtól való megfosztást biztosító 1947-es és 1948-as, valamint az 1957-es törvények alapján meghozott megfosztó határozatok még a rendszerváltoztatás előtt, szinte az utolsó pillanatban, 1990. április 5-én veszítették el hatályukat (11).

 1. 1879. évi L. törvénycikk a magyar állampolgárság megszerzéséről és elvesztéséről. 1879. évi országos törvénytár 1879. december 28-án megjelent 50. sz. 399-407, illetve A magyar állampolgárságra vonatkozó jogszabályok I. kötet 5. Szerk. dr. Parragi Mária és dr. Ugróczky Mária, Szemimpex Kiadó 1993. (A továbbiakban: Parragi - Ugróczky) I. kötet 9-26., 107-167. és II. kötet 16-29.

 2. 1939. évi törvénycikk a magyar állampolgárság megszerzéséről és elvesztéséről szóló 1879. L. törvénycikk kiegészítéséről és módosításáról, illetve az Elnöki Tanács 1956. évi 11. számú határozata az állampolgárságra vonatkozó jogszabályok egyes rendelkezéseinek helyes és egyöntetű alkalmazásáról. Parragi-Ugróczky I. kötet 48-52., illetve 145.

 3. Parragi-Ugróczky I. kötet 88-89.
 4. Parragi-Ugróczky I. kötet 113-114.
 5. U. o. 113.
 6. Parragi-Ugróczky I. kötet 88-89.
 7. Parragi-Ugróczky I. kötet 91-97.
 8. Parragi-Ugróczky I. kötet 165., illetve 165-166.
 9. Parragi-Ugróczky I. kötet 158.
10. Parragi-Ugróczky II. kötet 21.
11. Parragi-Ugróczky I. kötet 241-243.