Kisebbségkutatás   -  9. évf. 2000. 3. szám

Zsoldos Attila

Szent István korának magyar társadalma

The Hungarian society in the age of St. Stephen

During the reign of St. Stephen, formerly unknown novelties appeared in almost all spheres of life: he was the first king whose coronation was encased in a liturgy; the first written laws were worded then; the first independent coinage and the practice of certificating diplomas expressing the sovereign's will commenced this time. He organized the county-system that is practically still prevalent and the bishopric system - in other words the European-type Hungarian state came to life as Stephen's oeuvre.

Szent István uralkodásával a magyarság korábbi történetéhez képest valami egészen új kezdődött, ez nem csak ezer év távlatából egyértelmű; így vélekedtek már a középkorban is. Ezért aztán Istvánt tekintették az Árpád-ház megalapítójának, jóllehet nem halványult el István őseinek emléke sem, s annak is tudatában voltak, hogy - mivel a király fiai még apjuk életében meghaltak - Istvánban az uralkodócsalád egyik ágának magvaszakadt, s így a dinasztia későbbi tagjai közül senki sem volt István leszármazottja. A magyar történeti köztudatban Szent István uralkodásának ideje mindazonáltal a kezdetek koraként él jelenleg is. Ennek legfőbb oka az lehet, hogy az első ezredfordulót követő évtizedekben valóban újdonságok jelentek meg az élet szinte minden területén. István volt az első magyar uralkodó, aki egyházi szertartás keretében megkoronázva nyerte el méltóságát. Az ő idejében fogalmazták meg és írták le az első magyar törvényeket, ekkor indult meg az önálló magyar pénzverés csakúgy, mint az uralkodói akaratot írásba foglaló oklevelek kiállításának gyakorlata. István négy évtizedes uralkodása alatt keltek életre az első megyék, kialakítva ezzel az ország igazgatásában mindmáig élő területi struktúrája alapjait. Ő szervezte meg a magyar egyházat püspökségeket és monostorokat alapítva, miközben figyelme a falusi templomok építésének szorgalmazására és a felszerelésükről való gondoskodásra is kiterjedt. István tehát a latin Nyugat az idő szerinti normáinak megfelelően rendezte be országát: az ő életműveként kelt életre az európai típusú magyar állam.

A magyar társadalom ugyanakkor, a dolog természetéből fakadóan, már Szent István korában is nagy múltra tekinthetett vissza, igaz, erről alig-alig vannak ismereteink. A honfoglalás korára vonatkozó írott forrásainkból szinte teljesen hiányoznak az e téren felhasználható utalások, a folyamatosan gyarapodó régészeti források társadalomtörténeti jellegű értelmezése pedig számos nehézséggel terhelt. A Szent István uralkodásának idejéből fennmaradt törvények viszont olyan források, amelyek többé-kevésbé részletes képet festenek a korszak magyar társadalmáról.

Szent István neve alatt két "törvénykönyv"-be rendezve összesen ötvenhat törvénycikkely maradt ránk. A törvények eredeti példányai elvesztek, a szövegüket fenntartó kéziratok közül a legrégebbit, az ún. Admonti kódexet, a 12. században másolták, a 15-16. századból pedig további kilenc kézirat ismeretes. A két törvény keletkezési ideje bizonytalan. Az ún. I. törvényről azt szokás - bizonnyal helyesen - feltételezni, hogy azt 1000-1001 táján, tehát István koronázásának idején szövegezték meg, míg a II. törvény valamikor ezt követően készülhetett: a hagyományosnak tekinthető álláspont szerint valamikor 1030 után, de felhozhatók megfontolásra érdemes érvek egy jóval korábbi, 1010 körüli szerkesztés mellett is. A szövegek utalásai szerint a törvényeket a királyi tanács hozta. Ez a testület - későbbi, de minden bizonnyal István korára is vonatkoztatható adataink szerint - a különféle tisztségeket viselő világi előkelőkből és a magyarországi egyház főpapjaiból állt, s arra volt hivatott, hogy tagjai a felmerülő kérdésekkel kapcsolatos véleményük kifejtésével segítsék királyukat az ország kormányzásának munkájában.

A törvények elemzése tárja fel azokat a támpontokat, amelyek segítségével az első ezredfordulót követő évtizedek magyar társadalmának fő jellemzői megragadhatók. E támpontok egyike, mégpedig kétségtelenül legfontosabbika, a kor szabadság-fogalmának hátteréből bontható ki. A kor társadalmát ugyanis - miként az Árpád-kor későbbi évszázadaiban is - a "szabadság" (a kor latin nyelvű terminológiájában: libertas) birtoklása vagy hiánya osztotta két, egymástól élesen elhatárolódó részre. A szabadsággal rendelkezők voltak a szabadok (liber), míg az azt nélkülözőket szolgáknak (servus) nevezték. A szabad és a szolga közötti különbség a legnyilvánvalóbban a gyilkosság büntetését szabályozó törvényekből derül ki. A szabad ember gyilkosának vérdíjat kellett fizetnie, a szolga gyilkosa ellenben "adjon más szolgát, vagy az értékét térítse meg". A különbség szembetűnő: a szabad emberért megszabott vérdíj összege egységes volt - száztíz aranypénz -, a szolga esetében azonban a törvény nem ad meg hasonló összeget, mivel a szolga halálával tulajdonosa vagyonában keletkezett kár nagysága a megölt szolga értékétől függött. Nyilván jóval többet ért egy ügyes kovács vagy ötvös, mint egy efféle tudással nem rendelkező szolga, s egy szülőképes korban lévő nő is értékesebb lehetett ura számára, mint egy öregasszony. Ha tehát valaki megölt egy szolgát, éppúgy kárt okozott a tulajdonosnak, mintha annak egyik lovát vagy ökrét pusztította volna el. A szolgaság legfőbb ismérve ilyeténképpen abban mutatkozik meg, hogy a szolga urának tulajdonosi hatalma alá volt vetve, része volt ura vagyonának. Így aztán, amikor néhány évtizeddel Szent István halála után - 1080 táján - egy Guden nevű ember a veszprémi káptalanra hagyta minden vagyonát, javainak felsorolásában az öt háznépnyi szolga éppúgy csak egy tétel, mint a két eke, a húsz ökör vagy a háromszáz juh. Az emberi egyenlőség eszméjét valló mai gondolkodás számára ez talán elfogadhatatlannak tűnik, értelmetlen lenne azonban modern eszméket számon kérni a középkor emberén.

A gyilkossággal kapcsolatos törvényekből ugyanakkor az is kiderül, hogy a szolga gyilkosát - a kártérítés megfizetése mellett - az egyházi szabályok szerinti vezekléssel is büntették. Ez egyértelműen arra vall, hogy a szolgát - ellentétben az antikvitás felfogásával - más vonatkozásban mégiscsak emberi lénynek tekintették. A szolgák helyzetére ez a kettősség volt a jellemző: egyszerre tartották őket vagyontárgyaknak és halhatatlan lélekkel rendelkező személyeknek.

A szolgák és a szabadok közötti határvonal rendkívül éles volt. Az egyik törvény azért tiltja el a szolgák uruk elleni tanúskodásának elfogadását, "hogy ennek az országnak a népe a szolgák és a szolganők mindennemű támadásától és vádaskodásától mentes és nyugodt maradjon". Ez a megfogalmazás nem sok kétséget hagy afelől, hogy a szolgákat nem tekintették az "ország népé"-hez tartozóknak, ők a kor felfogása szerint kívül estek az emberi társadalmon. Ennek megfelelően szabad ember nem köthetett érvényes házasságot szolgával, s még azt is tilalmazták, hogy a szabadok közül valaki másnak a szolganőjével "fajtalankodjék". Kevéssé látszik valószínűnek, hogy ennek a rendelkezésnek a hátterében valamiféle erkölcsi aggályok munkáltak volna, sokkal inkább vagyonjogi megfontolások dominálhattak a kérdés megítélésében, hiszen a törvény úgy folytatódik, hogy ha ilyesmi mégis megesnék, s a teherbe esett szolgálónő belehalna a szülésbe, akkor urát másik szolganővel kell kárpótolni.

A szolgákat a szabadoktól elválasztó határ mindazonáltal nem volt átjárhatatlan. A szabadok átkerülhettek a szolgák közé, illetve meg volt a lehetőség arra is, hogy a szolgát ura felszabadítsa. Az előbbi esetre a törvények szövege mindjárt kétféle példát is említ. Kiderül ugyanis, hogy bizonyos bűntettek elkövetőit - elsősorban a tolvajokat - végső büntetésképpen "eladták", azaz szolgaságra vetették. Másfelől pedig az egyik törvény úgy rendelkezik, hogy "senki se merészeljen szabad személyt szolgaságba hajtani", aminek törvénybe iktatására nyilván nem lett volna szükség, ha az efféle önkényeskedések nem fordultak volna elő. Viszont a szolgából is lehetett szabad ember, ha ura "könyörületességtől vezéreltetve ... tanúbizonyság mellett szabadsággal ajándékozza meg". Az ily módon kiváltságolt személyt "felszabadított"-nak (libertus) nevezi a törvény, s tilalmazza újbóli szolgaságba vetését. A felszabadított a továbbiakban a született szabadokkal azonos jogokkal rendelkezett, korábbi szolga volta semmilyen hátránnyal nem járt számára. Magától értetődő ugyanakkor, hogy mindenki csak a saját szolgájáról vehette le "a szolgaság jármát", hogy megszerezze neki a "szabadság könnyebbségét".

A Szent István korában emlegetett szolgaréteg eredetéről nincsenek biztos ismereteink, ám teljesen tájékozatlanok sem vagyunk e téren. A kérdés már az egyik magyar krónikás, Kézai Simon mester érdeklődését is felkeltette az 1280-as évek elején. Kézait az gondolkodtatta el, hogy ha "valamennyi magyar egy apától és egy anyától származik", - miként azt ő is vallotta -, akkor hogyan lehetséges az, hogy egyesek mégis szabadok, mások viszont szolgák. A kérdésre ő maga azt a választ adta, hogy a pogány korban a hadakozási kötelezettségüket nem teljesítő magyarokat társaik a "szkíta törvény értelmében" felkoncolták vagy örökös szolgaságra vetették. Az idegen eredetű szolgákról ugyanakkor úgy vélekedett Kézai, hogy a Kárpát-medence birtokba vétele idején a honfoglalók "a népek szokásjogát követve némely foglyokat, akik ellenálltak, ... meggyilkoltak, ... másokat viszont szolgává téve, különböző szolgálatok céljából saját sátraik körül volt szokásuk tartani".

Minden jel arra vall, hogy Kézai voltaképpen helyes irányban kereste az Árpád-kori szolgák eredetét. Bizonyosra vehető, hogy a magyarság már a keresztény monarchia megalapítása előtti időkben is ismerte a szolgaság intézményét. Az etelközi magyarokról tudósító muszlim források mindenesetre megemlékeznek arról, hogy a környékbeli szlávoktól a magyarok foglyokat szoktak szedni, akiket aztán fényűzést jelentő cikkekért cserébe bizánci kereskedőknek adtak el. Okkal gondolhatunk arra, hogy az így szerzett szolgák egy részét saját használatra tartották meg. Semmi sem mond ellent Kézai azon feltételezésének, mely szerint a Kárpát-medence lakosságának a magyar honfoglalás harcait átvészelő része szintén szolgasorba került. Arról pedig már forrásaink is szólnak, hogy a Nyugat- és Dél-Európát hosszú évtizedekig rettegésben tartó magyar "kalandozók" jelentős számban hurcoltak el foglyokat magukkal, s annak is maradt nyoma, hogy az államszervezéssel kapcsolatos harcok idején az Árpádokkal - Gézával és Istvánnal - szembeszállók egy részét is a szolgák közé taszították a győztesek. A szolgáknak a számát gyarapították végezetül azok, akiket - amint arról már szó esett - büntetésképpen vagy éppen önkényesen vetettek szolgaságra az államalapítást követően.

A társadalom másik nagy csoportját a szabadok alkották. A szabadság lényege abban ragadható meg, hogy hordozói felett - ellentétben a szolgákkal - senki sem rendelkezett tulajdonosi jogokkal, azaz a szabad, vagyoni helyzetétől függetlenül, a maga ura volt. A szabadok túlnyomó többsége Szent István korában minden bizonnyal a szabadságukat a honfoglalást követő évszázad során sikerrel megőrzött magyarok közül került ki, s csak kisebb részük lehetett felszabadított szolga, illetve külországokból érkező betelepült személy.

A törvények tanúsága szerint a szabadok társadalmát sajátos kettősség jellemezte. A gyilkosságra vonatkozó törvények, mint láthattuk, egységesen szabják meg a megölt szabad után járó vérdíjat: az államalapító uralkodóval rokonságban álló Aba Sámuelhez - a későbbi királyhoz - hasonló előkelőért sem járt több vérdíj, s a pusztán személyes szabadsággal rendelkező, ám vagyontalan szabad gyilkosának sem kellett ennél kevesebbet fizetnie. Ez a szabályozás egyértelműen arra utal, hogy a szabadok társadalma jogi szempontból egységes réteget alkotott. Annál nagyobb különbségek figyelhetők meg a vagyoni helyzetet és a társadalmi presztízst illetően. Ezekre a különbségekre az egyes bűnök elkövetőire kirótt vagyoni büntetések utalnak, amelyek a jelek szerint az elkövető társadalmi helyzetéhez igazodtak. A hitszegés bűnében elmarasztaltakra a törvény - sajátos s egyúttal jellemző szimbolikát alkalmazva - a korábban esküre emelt kéz levágását szabja ki, ám lehetőséget nyújt a büntetés megváltására is: a "hatalmasok" (valentes) ötven, a "népből való ember"-ek (vulgaris) pedig tizenkét tinó lefizetése esetén mentesülhettek a csonkítástól. Általánosabbnak tűnik ugyanakkor a szabadok társadalmát három csoportra osztó tagolás, mely részint a feleséggyilkosságról, részint a más házának megtámadásáról szóló törvényekben tűnik fel. Az előbbi esetben az "ispán" (comes) ötven, a "vitéz vagy gazdagabb ember" (miles vel alicuius vir ubertatis) tíz, a "népből való" (vulgaris) pedig öt tinót tartozott fizetni, a másik bűntettel kapcsolatos törvényben ugyanezekkel a kategóriákkal találkozunk, s a büntetési tételek is hasonlóak (száz, tíz, illetve öt tinó). Szembetűnő, hogy az egyik esetben az "ispánok" ugyanazért a bűnért ötször, illetve tízszer, a másikban pedig tízszer, illetve hússzor többet fizettek, mint a másik két csoport tagjai. A büntetések nagysága közötti jelentős különbségek alapján alighanem okkal gondolhatunk arra, hogy a középréteget alkotó "vitézek" és "gazdagabb emberek" vagyoni helyzete jóval közelebb állhatott az alsó réteg "népből valók"-nak nevezett tagjaira jellemző szinthez, mint az "ispánok"-éhoz, akiket vagyonosságuk, úgy látszik, messze a szabadok társadalma fölé emelt.

A legvagyonosabb réteg tagjaira a törvények által alkalmazott "ispán" kifejezés eredendően nem társadalmi csoportra utaló szó volt, hanem tisztségnév. Az Árpádok állama, kivált az első két évszázadban, különböző jellegű és rendeltetésű ispánságokból (comitatus) állt, s ezek élére állított személyt illette meg az ispán cím. Az "ispán" kifejezést vélhetően azt tette alkalmassá egy társadalmi csoport megnevezésére, hogy az ispánok túlnyomó többsége ebből a társadalmi csoportból került ki, s így a tisztségnév és a társadalmi réteg közötti határok, ha el nem is mosódtak, mindenesetre nem rajzolódtak ki élesen. Az ispáni réteg alkotta a mai fogalmaink szerinti arisztokráciát. Tagjainak eredetére az a törvénycikkely vet fényt, mely "születésre és méltóságra nézve nagyobbak"-ként (maiores natu et dignitate) nevezi meg őket. Ezek szerint tehát ezen rétegbe tartoztak az államalapítás előtti törzsi előkelők közül azok, akik az Árpádok oldalára állván sikerrel mentették át társadalmi pozíciójukat az új rendszerbe, illetve azok a külországokból érkező személyek, akik az Árpádok szolgálatában emelkedtek magasra. Az első csoportba tartozhatott például az Ajtonyt István seregvezéreként legyőző Csanád, az utóbbiba pedig - mások mellett - az a Hont és Pázmány, akiket forrásaink a Koppány ellen vívott harccal kapcsolatosan emlegetnek, s akiktől a magyar középkor egyik legkiterjedtebb előkelő rokonsága származott le. A már említett Aba Sámuelre ugyanakkor mindkét jelző ráillik, hiszen róla egyfelől feltehető, hogy a magyarokhoz még a honfoglalás előtt csatlakozott kabarok törzsfői családjából származott - s ily módon a régi arisztokrácia képviselőinek egyike lehetett -, másfelől viszont egy ideig István udvarának ispánja is volt, azaz a törvény idézett szavaival élve ő mind születésére, mind méltóságára nézve a "nagyobbak" közé tartozott.

A szabadok társadalmának középrétegét azok alkották, akiket forrásaink "vitéz"-eknek (miles) neveznek, alighanem katonáskodó életmódjuk miatt. A törvényekben ugyanakkor a kifejezés több értelemben fordul elő. Az egyik cikkely arról rendelkezik, hogy "mindegyik úrnak (senior) legyen meg a maga vitéze, és senki se beszélje rá valamelyik vitézt, hogy régi urát elhagyja, és hozzá jöjjön, ebből ugyanis civakodás támad". Ugyanezen törvény egy másik helyén ellenben arról olvashatunk, hogy "valakinek a vitéze vagy szolgája máshoz szökik" és a szökevény ura "követet küld ki ezek visszahozására". Nyilvánvalónak tűnik, hogy a két cikkelyben egyaránt "vitéz"-ként szereplő személyek jogállása nem lehet azonos, hiszen alapvetően más társadalmi állapotot feltételez az, ha egy vitéz valakinek a rábeszélésére "hagyja el" urát, mint ha "elszökik" attól. Az előbbi esetben szabad emberről van szó, akit elvben megillet a jog, hogy elhagyja az urát - s ebből a szempontból mellékes, hogy a törvényhozó ezt nem tartja kívánatos helyzetnek -, míg másik törvénycikkelyben szereplő "vitéz" nyilván azért "szökik el" urától, mert nincs lehetősége arra, hogy más módon távozzon. Ez utóbbi esetben tehát a "vitéz" csakis olyan harcosra utalhat, akinek jogállása a szolgák között jelöli ki a helyét. Ilyen szolgarendű vitézekre vonatkozhat az a törvény is, amely arról rendelkezik, hogy "azok a javak ..., valamint vitézek, szolgák és bármi, ami királyi méltóságunkhoz tartozik, maradjanak meg változatlanul, s azokból senki semmit el ne raboljon, vagy el ne vegyen".

A vitézek egy másik része azonban, miként az urát "elhagyó" is, a szabadok közé tartozott. Erre vall, hogy a "vitézek" kifejezés, amint azt láthattuk, rendre a szabadok társadalmának középső rétegére vonatkozóan fordul elő a törvényekben. A szabad jogállású vitézekre vonatkozó utalások alapján megállapítható, hogy mind önálló egzisztenciával rendelkező birtokosok, mind pedig mások szolgálatában álló harcosok voltak közöttük. Ez utóbbiak szolgálata azonban - ellentétben a szolgarendű vitézekkel - nem a tulajdoni függés kényszerén alapult, hanem az önkéntességen.

A szabadok alsó rétegének tagjait a törvények "népből valók"-nak (vulgaris) nevezik: ezek kisbirtokosok vagy vagyontalan, de személyükben szabad emberek lehettek.

A törvények tanúsága szerint már Szent István korában jelen voltak a magyar társadalomban azok a külföldről betelepülők, akiket forrásaink vendégtelepesekként (hospes) emlegetnek. A kifejezést eredetileg minden bevándorlóra alkalmazták, társadalmi helyzettől függetlenül, utóbb azonban jelentése leszűkült az olyan vagyontalan és személyükben szabad "vendégek"-re, akik más földjének megművelésére vállalkoztak, illetve kereskedelemmel és kézműiparral foglalkoztak. A földművelő vendégtelepesekből fejlődött ki az Árpád-kor paraszti társadalmának elitje.

A magyar társadalom ezen általános szkémájának konkrét megjelenési formái - mind Szent István korában, mind azt követően - elválaszthatatlanok voltak az ország birtokstruktúrájától. A Magyar Királyság birtokviszonyait három birtoktípus - a királyi, az egyházi és a világi magánbirtok - egyidejű jelenléte jellemezte. Idővel, éppen a Szent István korában meginduló folyamatok kiteljesedéseként, mindhárom birtoktípuson kialakultak az arra jellemző társadalmi csoportok.

A világi magánbirtokok zöme minden bizonnyal a honfoglaló nemzetségek részleteiben szinte egyáltalán nem ismert bomlási folyamatának eredményeként jött létre, kialakulásában ugyanakkor szerephez jutottak az uralkodó adományai is, elsősorban az idegenből beköltözött előkelők esetében. A világi magánbirtok jellemző sajátossága, hogy a rajta élő földesúri népeket jogállásuk szerint kategorizálták. A korai időkben, így az államalapítás évtizedeiben is, a legnagyobb számú és legjelentősebb szolgálónépi csoportot azok alkották, akiket forrásaink egyszerűen csak "szolgá"-knak (servus) neveznek. Az eredendően a szolgai jogállásra utaló kifejezést a világi magánbirtokokon azokra alkalmazták, akiknek a helyzete a lehető legteljesebben tükrözte a szolgai állapot legfőbb jellemzőjét, a tulajdoni függést. Szolgái munkaerejét a tulajdonos belátása szerint, minden korlátozás nélkül felhasználhatta. A szerencsésebbek háziszolgaként az uruk háztartása és családja körül adódó feladatokat látták el, többségüket azonban a földesúri gazdaságok foglalkoztatták. Ez idő szerint a birtokosok művelés alá fogott földjeiket saját kezelésben tartották, s egyfajta házigazdaságok gyanánt működtették. A prédiumnak (praedium) nevezett földesúri üzem mindenestül a földbirtokos tulajdonában állt: az övé volt a föld, az annak megműveléséhez használt eke és más munkaeszköz, az övéi voltak az igavonó és egyéb állatok és persze a munkát végző szolgák. A prédiumok szolgái, bár paraszti munkát végeztek, önállóan termelő paraszti gazdasággal nem rendelkeztek, sőt többnyire saját háztartással sem. Munkájukat a földesúr megbízottja irányította, közös szállásokon laktak, s az úr gondoskodott élelmezésükről és ruházkodásukról. Összességében elmondható, hogy a szolgák függése mindenekelőtt személyi jellegű volt: szolgai állapotuk az úr személyéhez, s nem földjéhez kötötte őket. Feltehető ugyanakkor, hogy már Szent István idejében is éltek a világi magánbirtokon szabad jogállású parasztok, mindenesetre a 11. századi törvényekben már találkozunk ilyenekkel.

A királyi birtokok részint a honfoglalás óta az Árpádok kezén lévő területekből, részint pedig az államalapítás körüli harcok során elkobzott javakból álltak, de a király volt az ura a Kárpát-medence 11. század elején még hatalmas lakatlan területeinek is. Az óriási kiterjedésű királyi birtokokból különböző rendeltetésű birtokszervezeteket alakítottak ki. A király és udvartartása, valamint az uralkodócsalád tagjai ellátására az összefoglalóan udvari birtokszervezetnek nevezett intézmény szolgált, a várszervezet ellenben mindenekelőtt a hatalmi apparátus része volt. Az uralkodói birtokszervezetek e két fő típusán belül önállóan igazgatott ispánságokat szerveztek. Az ország területén elszórva fellelhető királyi udvarházakhoz kapcsolt birtokok udvarnokispánságokat alkottak, a várak alá rendeltekből pedig várispánságok jöttek létre. Az udvarnokispánságok földjeit megművelőket szlávból átvett szóval "udvarnok"-oknak nevezték, a várispánságok szolgálónépeit "várnépbeli"-eknek (civis vagy civilis, utóbb castrensis). Mindkét szolgálónépi csoport felbukkan már Szent István törvényeiben is. Feltehető, hogy az államalapítás és a királyi birtokok megszervezése idején megkezdődött már a különböző speciális szolgálattal tartozó királyi szolgálónépek (pl. a lovászok, a tárnokok, a bölényvadászok stb.) ispánságainak kialakítása is.

A királyi birtokokon élő szolgálónépek - a közéjük telepedő hospesek kivételével -valamennyien szolgarendűek voltak, akiknek a tulajdonosa maga az uralkodó volt. Mivel mindenki azonos jogokkal rendelkezett, ezért az egyes csoportokat szolgálataik szerint különböztették meg egymástól. A királyi birtokok szolgálónépei önálló gazdasággal rendelkeztek, s ennek művelése révén tartották fenn magukat és családjukat. A birtokszervezetnek megszabott szolgálataik szerint tartoztak szolgálni, s ezen felül még többféle címen adóval is terhelték őket. Az udvarnokok javarészt gabonában rótták le terheiket, ezért aztán az Árpád-korban esetenként mint "kenyéradók, akiket közönségesen udvarnokoknak mondanak" formában emlegetik őket. A várnépbeliek munkája tartotta el a várszervezetet, ennek megfelelően szolgálataik is sokfélék voltak: szőlőműves és ács, szántó és szűcs éppúgy szerepel későbbi forrásainkban, mint börtönőr vagy éppen kovács. A királyi birtokok népeit századokba és tizedekbe szervezték, mely intézmények adóztatási és munkaszervezési egységek lehettek.

Az egyházi birtoknak, természetes módon, hiába is keresnénk az előzményeit a keresztény királyság kialakítása előtti időkben. Az első egyházi intézményeket - olykor, mint például a pannonhalmi bencés monostor esetében, apja, Géza fejedelem kezdeményezését folytatva - Szent István alapította, s fenntartásukról bőkezű birtokadományokkal gondoskodott. A királyi alapítású egyházaknak utóbb magánszemélyek is adtak adományokat, s a 11. század közepéről már magánalapítású egyházakról is van tudomásunk. Az egyházi birtokokon élő szolgálónépek, hasonlóan a királyi birtokok népeihez, valamennyien az egyházi földesúr tulajdonában álló szolgarendűek voltak. Az egyház szolgáinak függőségét az tette némiképp szorosabbá, hogy míg a király esetenként valamely kiemelkedő szolgálat jutalmaképpen felszabadította a maga szolgáit, vagy más módon elidegenítette azokat, az egyház ettől tartózkodott, mivel az egyházi birtokok és szolgálónépek valódi tulajdonosának e korban az adott egyházi intézmény védőszentjét tekintették, akitől - az egyházjog tanítása szerint - annak javait nem volt szabad elidegeníteni. Az egyház a birtokain élő szolgákat önállóan termelő gazdaságokkal látta el, s különféle szolgálatok teljesítésére kötelezte. Ezen szolgálatok megbecsült vagy alantasabbnak tartott volta, s ezzel összefüggésben, terheik nagysága alakított ki az egyházi szolgálónépek között hierarchikus rendet.

A magyar társadalom ezen korai struktúrája a 11. század utolsó negyedére vált tagoltabbá. A változások főként két területen mutatkoznak meg. A szabadok közül kivált az előkelők csoportja, melynek tagjait azontúl nemeseknek (nobilis) nevezték: ők a közönséges szabadokat megillető jogokat meghaladó kiváltságokkal rendelkeztek. Ezzel a szabadok társadalmára Szent István korában még jellemző jogi egység felbomlott. Hasonló jellegű fejlemény figyelhető meg ugyanebben az időben a szolgák esetében is. Kialakult ugyanis a szolgafelszabadításnak egy olyan típusa, amely már nem a született szabadok jogállását biztosította az ily módon kiváltságolt személynek, hanem csupán a teljes alávetettséghez képest adott olyan többletjogokat, amelyek azonban még így sem érték el a valódi szabadság szintjét. Ennek eredményeként létrejött a szolgák társadalmán belül egy olyan csoport, amelynek tagjai a közönséges szolgákhoz képest viszonylagos szabadságban éltek: őket nevezi a modern magyar társadalomtörténetírás kötött szabadoknak. A kötött szabadok, akiket forrásaink esetenként "szabadok"-nak neveznek, valójában szolgák voltak - azaz a tulajdoni függés kényszere kötötte őket urukhoz -, ám bizonyos korlátozott jogokkal rendelkeztek.

Vissza