Kisebbségkutatás 9. évf. 2000. 3. szám

Németország kapcsolata Oroszországgal, Ukrajnával és Fehér-Oroszországgal

Bettzeuge, Reinhard: Die Beziehungen Deutschlands zu Russland, der Ukraine und Belarus'. = Osteuropa, 2000. Mai. 469-477. p.

"Biztonság nem lehet Európában Oroszország nélkül, de a jólétet és a stabilitást Oroszország csak Európával együtt találhatja meg. Lehetetlenség nélküle, és még kevésbé ellenére!" - hangoztatta Reinhard Bettzeuge nagykövet a Német Kelet-Európa Tudományos Társaság éves közgyűlésén Freiburgban, 2000 márciusában. A legnagyobb figyelmet a kapcsolatrendszeren belül persze Oroszország kapta, de modellértékű Ukrajna erőfeszítése is, míg Fehér-Oroszország afféle "problémás gyerek" szerepet vette fel.

A német-orosz kapcsolatok elmúlt negyedszázada egyúttal a következő évek-évtizedek alakulásának felmérésére is lehetőséget ad. Helsinkiben, 1975-ben olyan paktumot írtak alá az európai hatalmak, amely nemcsak a II. világháború után kialakult nemzetközi helyzetet igyekezett lezárni, hanem jó alapot teremteni a jövőbeli együttműködés számára is. Ez az okmány "több mint nyitás" volt a Szovjetunió részéről a kapitalista nyugat felé, máig is az együttműködés alapja. Helsinkiben nem "lyukat akartak vágni a szovjet drótsövényen, hanem le akarták bontani az egész drótsövényt", ahogy H. D. Genscher német külügyminiszter Gromikónak, szovjet kollégájának a nyugatiak célját szemléletesen előre jelezte.

2000 tavaszán azonban már kissé másképp fest Oroszország és a nyugati országok kapcsolata. Gorbacsov rendszerváltó tevékenységét, a szabad sajtó és a demokrácia megteremtését egyértelmű helyeslés fogadta nyugaton, azonban Putyin személyében olyan vezető került Oroszország élére, aki a kemény kéz politikáját akár a demokratikus intézmények ellenében is hajlandó alkalmazni. Az ország remilitarizálása az egykor volt nagyhatalmi helyzet emlékét támasztja fel. A gazdaság ugyanakkor akadozik, a nyugalmat hosszú távon aligha lehet békés és demokratikus eszközökkel megtartani. Putyin, ez a "nagyhatalmi patrióta" a maga "média által teremtett hatalmát" egyelőre korlátlanul növelheti és használhatja.

Putyin megnyilatkozásai nem hagynak kétséget afelől, hogy a polgárok nevében beszél, de velük nem áll szóba, erős államot kíván, ebben látja a polgári biztonság zálogát. ("Minél erősebb az állam, annál szabadabb az egyén!" - hangoztatja Putyin, de: "Túl sok szó esik az államról, és túl kevés a társadalomról!" - vetik szemére ellenfelei.) Az orosz elnök ugyan-akkor egyértelműen hangsúlyozza, országa a nyugathoz tartozik, sőt a NATO-csatlakozás elől sem zárkózik el feltétlenül. Európa biztonságáról és az együttműködés jövőjéről szólva Lebegy, az elnök biztonsági tanácsadója emlékeztet a földrajzi-katonapolitikai körülményre: "Oroszország Európa ötven százalékát mondhatja a magáénak!"

Oroszország mint nukleáris szuperhatalom 150 millió emberrel, 140 nemzetiséggel, 84 közigazgatási egységgel rendelkezik, területe 11 időzónát ölel fel. Az Orosz Föderáció túlságosan nagy ahhoz, hogy egy legyen az európai játékszín szereplői közül. Ez volt az oka annak a szemléletnek, amely - a hidegháborús veszély megszűntével - az európai védelmi szervezet határait nem akarta azonnal kiterjeszteni, hanem Oroszország hosszú távú partneri kapcsolata mellett döntött. Érdemi paktum a NATO és Oroszország között csak akkor jöhet létre, ha a NATO egyoldalú biztosítékokat kínál Oroszországnak, hogy nem állomásoztat országaiban atomhaderőt, mivel az orosz trauma "a NATO-hadigépezettől" máig sem szűnt meg.

Amikor 1997 januárjában Brüsszelben, a tárgyalások során az alapszerződés kezdőmondata így hangzott: "A NATO és Oroszország nem tekinti egymást ezután ellenségnek!", az oroszok így válaszoltak: "Nem, - ezt mi nem írhatjuk alá!" Öt hónappal később, a madridi csúcsértekezleten, amelyre Lengyel-, Magyar- és Csehországot is meghívták a létesítendő NATO-tagság ügyében, Jelcin elnök már aláírta a szerződést, benne az ominózus mondattal. Ugyanebben az időben, Boszniában az IFOR és az SFOR katonái együtt biztosították a békét az orosz ejtőernyős vadászokkal.

A koszovói válság befejeződése után három héttel "az oroszok ismét kopogtattak a NATO-nál", hogy a NATO-Oroszország Tanács folytathatná a működését. Szakértők ezt biztató jelnek vélték, hogy Oroszország úton van a nyitott társadalom, a demokrácia és a piacgazdaság felé. Az elmúlt évek eredményeit, a társadalom növekvő pluralizmusát, a pártok, a média, a cégek és a bankok "növekedését és sokasodását", az orosz vidék növekvő önállóságát már aligha lehet visszafordítani.

Az orosz átalakulás mégis másféle útra tért, mint a többi közép- és kelet-európai reformországé. A gazdasági fellendülés továbbra is várat magára, a korábban mindent ellenőrző állam egyre kevésbé képes gondoskodni a biztonságról, az egészségügyről, az oktatásról és a szociális védelemről. A külpolitikai vélekedések is másképpen alakulnak egy sor dologról, mint nyugaton: a NATO koszovói katonai akciójában Oroszország fenyegetést érzett a saját nagyhatalmi helyzete ellen, kiszorítástól tartott egy hagyományos befolyási övezetből. Csecsenföldön ellenben természetesnek tartják a brutális beavatkozást a civil lakosság ellen, és nem értik, hogy a nyugatiak miért beszélnek humanitárius katasztrófáról.

Akár tetszik, akár nem: Oroszország politikai útja összefügg Európáéval, méretei és potenciálja következtében kiemelkedő hely illeti meg Európa biztonságában. Transz-atlanti érdek, hogy a demokrácia győzzön Oroszországban, és hogy az ország kétoldalú kötelezettségek rendszerén keresztül kapcsolódjék Európához. Az Európai Unió szerepe különösen nagy: ennek a szervezetnek kell betöltenie a legfontosabb partner szerepét Oroszország jövőjében és modernizálódásában. Az EU már ma is Oroszország legnagyobb kereskedelmi partnere, a külföldi beruházások 60%-a ebből a térségből származik. A kapcsolat azonban nemcsak kereskedelmi partnerséget jelent, hanem politikait is, a demokratikus és jogállami normák megteremtésében. A partnerség alapja - ahogy azt S. Talbott, az USA külügyminiszter-helyettese megfogalmazta - csak a "patience strategy" lehet, "a türelem stratégiája".

Oroszországon kívül egyetlen más országnak, Ukrajnának ajánlott csak fel a NATO kivételes helyzetű partnerséget. B. Taraszjuk, Ukrajna külügyminisztere folyamatosan hangoztatja országa európai elhivatottságát és igényét az integrációra. Az ukrán közvéleményben azért fel-feltűntek a NATO-ellenes hangok a koszovói válság idején.

Ukrajna számára a legfontosabb külpolitikai kérdés az Oroszországhoz fűződő viszony. A "nagy testvér" - európai szempontból - csak az önálló, szuverén és demokratikus Ukrajna számára lehet valóságos partner, amelytől Ukrajna képes gazdaságilag (elsősorban az energiaszektorban) teljes mértékben függetlenedni. A zavartalan kapcsolatokat ma még nehezíti a fekete-tengeri flotta helyzete, a Krím félsziget ukrán fennhatósága, illetve az Ukrajnában élő orosz kisebbség megítélése. Ukrajna tartózkodó a FÁK-szerződésekkel kapcsolatban, függetlenségét mindenképpen fenntartani és erősíteni kívánja. Elmélyíti viszont nemzetközi kapcsolatait azokkal az országokkal, amelyek hasonlóképpen elutasítják az orosz dominanciát. Stratégiai fontosságúnak érzik Ukrajnában a kapcsolatok szorosabbra fűzését Lengyelországhoz és javítását Magyarországgal, Romániával. Ukrajna legnagyobb kereskedelmi partnere - Oroszország mellett - Németország, kapcsolatuk erősödését nemcsak szándékok és nyilatkozatok mutatják, hanem valóságos gazdasági-kereskedelmi folyamatok is.

Fehér-Oroszország az orosz-ukrán-belarusz családban a "nehezen nevelhető gyerek" (Sorgenkind), egy EU-megfigyelő 2000 februárjában közzétett jelentésében így fogalmaz: "Fehér-Oroszország jelenlegi helyzetében senki sem lehet optimista". A kormányzat és az ellenzék viszonya olyan mértékig nyugvópontra került, hogy kérdéses, mindezt a szabad választás és az ellenzék részvétele eredményezte-e az ország helyzetének alakításában.

Kérdés az is, hogy Lukasenkó elnöksége alatt a szükséges társadalmi reformok végrehajthatók-e, valóban létrejöhet-e a széles körű dialógus kormány és ellenzék között, és főképpen, hogy mindez eredményre vezet-e, vagy marad, sőt elmélyül a zsákutca-állapot, az ország egy helyben topogása.

Az ún. "parlamenti trojka" létrehozásával a fehérorosz hatalom azt kívánja bizonyítani, hogy az ország intézményei működőképesek és szavahihetőek. Németország a második legnagyobb kereskedelmi partnere Fehér-Oroszországnak (Oroszország után), és a legnagyobb humanitárius segítője a csernobili katasztrófa óta. A tényleges gazdasági segélyeket és fejlesztési támogatásokat azonban az ország csak abban az esetben kaphatja meg a jövőben, ha a demokratizálódás és az emberi jogok tekintetében valódi előrelépést hajt végre. (A nagyköveti beszéd további és zárómondatai leginkább valamiféle ultimátum hangvételét idézik fel.)

Fordította: Lukáts János

Vissza