Kisebbségkutatás -  9. évf. 2000. 3. szám

Tízezer kultúra, egyetlen civilizáció

Malitza, Mircea: Ten thousand cultures, a single civilization.= International Political Science Review, 21. vol. 2000. 1. no. 75-89. p.

A tanulmány - Jugoszlávia példáján - az etnicitás és a kultúra szerepét vizsgálja a helyi konfliktusokban. Arra a megállapításra jut, hogy a következő évszázadban számos regionális konfliktus kirobbanása valószínűsíthető. A huszadik század utolsó évtizede alatt a nemzetközi életben számos drámai változás következett be, melyek közül a legfontosabb a világ két szembenálló katonai nagyhatalmai közül az egyik eltűnése volt. Első látásra így a világháború fenyegetése is megszűnt, hiszen a korábban szembenálló felek tárt karokkal közeledtek egymáshoz, s ez az eljövendő világbéke illúzióját teremtette meg. Az elképzelés azonban épp a háborútól már védettnek tekintett Európa földjén bizonyult tévesnek. A volt Jugoszlávia köztársaságai közt kitört véres konfliktust etnikai és vallási közösségek közt zajló ellenségeskedések követték. Hasonló viszálykodások zajlottak a volt szovjet köztársaságokban, a Kaukázusban is. Vajon ez az erőszak minden birodalom és szövetség végének jellemzője, vagy egy hosszabban tartó, még kiterjedtebb konfliktust jósol meg? - teszi fel a kérdést a cikk szerzője. Az elmúlt évtized elszaporodó ellenségeskedései lehetővé teszik számunkra a konfliktusok egy új korszakának előrevetítését a következő évszázadra.

A viszályok során az egyik küzdő felet valamilyen hitvallás, meggyőződés vezeti, olyan erős érzelmi ragaszkodás egy okhoz, amely az ellenfél gyűlöletébe csaphat át, a vágyba, hogy elpusztítsa. Egy etnikai vagy vallási csoport saját kulturális identitásáért, nyelvéért és hagyományaiért folytatott lázas nyomozása válságra utal. A korábbi identitás mint a szövetségi köztársaság "polgára", ezekben az esetekben teljesen elveszítette a jelentőségét. Amint ennek az erőltetett, közös identitásnak az alapja megszűnt, megindult az autonómiára és függetlenségre törekvés, megjelentek a szeparatista jelszavak, a történelmi célkitűzések és az a nézet, hogy az embernek meg kell védenie magát mások fenyegetéseivel szemben. A szerző szerint - mivel a kultúrát az értékek, hiedelmek, hagyományok és az örökség teljességének tekintik, amely minden egyes személy identitását megteremti - a fentebb leírt konfliktusokat kulturális konfliktusoknak is lehet tekinteni, bár a fogalom köznapi használata nemes, humanista értékeket is tulajdonít egy olyan jelenségnek, amely a valóságban nehezen összeegyeztethető ezekkel a tulajdonságokkal.

A konfliktus alapját képező okozati logika nem azonos a viszálykodó felek jelszavaival és meggyőződéseivel: nem az érzelmek és értékek, hanem a politika és a közgazdaságtan hatáskörébe tartoznak. A kívülálló országok érdekei, az egyik vagy a másik fél pártján történő beavatkozásuk csak táplálják és felerősítik a belső konfliktusokat. Kulturális konfliktus minden esetben ott tör ki, ahol egy vagy több kormány nem képes olyan társadalmat felépíteni, amelyben a polgároknak csoport-hovatartozásuktól függetlenül, a minimális életszínvonalat kínálják; amelyben a társadalom energiáit sikerül a civilizálódás szolgálatába állítani; és ahol azok az újítások, melyek különféle közösségek számára lehetővé tették volna, hogy egy közös cél érdekében együttműködjenek, időben megjelennek. A kétségbeejtő helyzetért ilyenkor másokat hibáztatnak, bűnbakot keresnek, aki jobb életkörülményeket élvez, bármilyen kicsi legyen is a különbség. Ugyanez a tehetetlen düh a jóléti társadalmakban is megtalálható, ahol a gyökértelenek, a hátrányos, rossz anyagi helyzetben lévő csoportok hasonlóképpen befolyásolhatók különböző szubkultúrák jelszavaival, melyek célja a nagyobb társadalom megingatása, akár erőszakos eszközökkel is. Ebből a szempontból a konfliktusok okait magyarázó elméletek már nem annyira kölcsönösen ellentétesek, mint első pillantásra tűntek, utaljanak akár a hatalmi politikára (a realista iskola), a gazdasági gyökerekre (főleg a marxisták és poszt-marxisták), az intézményi szerkezetekre, az agresszióra való biológiai hajlamokra, demográfiai és társadalmi tényezőkre vagy (a szerző által is hangsúlyozott) kulturális motivációra és beállítottságra, melyek az egyén személyes identitása kifejezésének igényéből erednek.

A jövő konfliktusainak felvázolásához S. Huntington és Toffler elméleteit vizsgálja meg és használja fel a szerző. Huntington véleménye szerint a civilizációk "ébredése" és egyidejű versengésük a globalizált gazdaságban még több konfliktushoz fog vezetni. A jövő két legkockázatosabb összecsapása szerinte a Nyugat és az Iszlám, és a Nyugat és Ázsia közt fog kirobbanni. Sokkal nyugtalanítóbb azonban a Nyugat és az Iszlám közt századokon át tartó konfliktus reaktiválása, mivel az Iszlám és Ázsia viszonya kiegyensúlyozottabb. Malitza kritikája azt hangsúlyozza, hogy Huntington összekeveri a civilizációt a kultúrával. Az általa pártfogolt paradigma túlbecsüli a nagy konfliktusok szerepét a helyi konfliktusokkal szemben, melyek a civilizációkon belül zajlanak, s amelyek összecsapását kulturális tényezők vezérlik. A mai konfliktusok kulturális természetűek, ezt Huntington is állítja, de semmi nem utal arra, hogy a növekvő mértékben egymásra utalt, összekapcsolódó civilizációs központok között erőszakos viszálykodás törne ki. A megfigyelések szerint azok, akik egy globális civilizáció megteremtése mellett kötelezték el magukat, aligha bocsátkoznak konfliktusokba. Toffler más amerikai szociológusokhoz hasonlóan a civilizációt és a kultúrát felcseréli: szerinte három nagy civilizáció létezik csak, melyeket a kapa, a futószalag és a számítógép szimbolizál, a konfliktusok pedig ezek határain törnek ki. Véleménye abban is különbözik Huntingtonétól, hogy szerinte még nagyobb összeütközés várható, egy hatalmas konfliktus, mely a Huntington által megjósolt "civilizációk összeütközését" is magában fogja foglalni. Toffler meghatározása, ahogyan ő a civilizációkat termelő és szervező rendszereknek látja, nem áll távol Malitza véleményétől, aki a civilizáció egyetemességét hangsúlyozza, s amelynek világos, tagadhatatlan fejlődési lépcsőfokait ábrázolják Toffler "civilizációi" - csakúgy, mint békés és viszálykodó rétegeit. A különbséget jól példázzák a szerzők írásai alapján a következő kérdésre adandó válaszok: vajon az Öböl-háború a civilizációk összecsapásának esete volt? Huntington meghatározása szerint nem, hiszen Irak egy totalitárius rendszert képviselt, amely világi és nacionalista tanokon alapult. Toffler definíciója szerint Irak egy kezdetleges formájú második típusú civilizáció fennmaradását példázta, szemben egy harmadik típusú fejlett civilizáció előrenyomulásával és dominanciájával. Bár a 21. századra szóló "előrejelzések" nem zárják ki a világháborút, valószínűsége csekélynek tűnik, s a legtöbb szerző az ún. "kulturális háborúk" fokozódó, folytonos veszélyére utal.

Hiba lenne azt feltételezni, hogy a kulturális konfliktusok minden oka megszűnik a jövőben. A fejlett világ, úgy tűnik, nagymértékben figyelmen kívül hagyja, hogy a gazdag és szegény országok közti különbségek milyen súlyosak; a Föld lakosságának kevesebb, mint a negyedét magába foglaló területeken oly sikeresen alkalmazott gazdasági stratégiáknak láthatólag semmi hatásuk nincs a világ többi részére. A Huntington által megjósolt "civilizációk összeütközésével" szemben azt hangsúlyozza a szerző, hogy csak egy civilizáció létezik, melyet egyetlen tudomány, egyetlen technológia és a gazdasági gyakorlatok világméretűvé tétele jellemez. Vannak ugyan egymással versengő központjai, mivel különböző helyeken különböző szintekre, és különböző mértékben fejlődött, de fokozódó egymásrautaltságuk valószínűtlenné teszi az összecsapást. Toffler szerint a különböző rétegek közti összeütközés sokkal valószínűbb, ám a fejlett országok katonai erejét figyelembe véve, feltételezhető, hogy képesek lesznek megakadályozni a konfliktust. Helyi konfliktusok ott fognak előfordulni, ahol az országok csak fegyveres úton képesek megoldani a viszályokat (pl.: Irak és Irán, Peru és Ecuador), s amelyeket a nemzetközi közösség viszonylagos közömbösséggel fog figyelni.

A civilizáció tehát egyes számban használatos, s alig van kockázata, hogy belső feszültségei erőszakos összeütközésekhez vezetnének; beszélhetünk viszont többes számban kultúrákról, s minden jel arra mutat, hogy "zászlóik alatt" számos konfliktus fog kirobbanni. Új elemeik a következőkben foglalhatók össze:

1. A hidegháborút nagyfokú, de kézben tartott feszültség jellemezte. Tulajdonképpen ez volt a harmadik, egy virtuális, szimulált modellben zajló világháború. Ez a szabályozottság azonban eltűnőben van, s az új konfliktusok könnyedén kirobbanhatnak, bármilyen ürüggyel, a kulturális jellemzők pedig jelentős szerepet játszanak.

2. Néhány szakértő szerint a 21. század háborúi a 18. századi konfliktusokra fognak hasonlítani, ahol az ütőképes csapatok csatarendbe állítása demonstratív célokat szolgált, és kevés veszteséggel járt. A fejlett országok egyre gyakrabban alkalmaznak blokádokat, gazdasági szankciókat a nemzetközi rend ellen vétő népekkel szemben.

3. A nemzetközi politika főszereplői a regionális, helyi jellegű konfliktusok lokalizálásában, s nem azok kioltásában érdekeltek.

4. Ahogy az államok nagyobb régiókba integrálódnak és a kereskedelmet felügyelő hatalmuk csökkenni fog, a maffiák, a magánhadseregek, az illegális fegyverkereskedők és a csempészet ki fogja játszani a fegyverkereskedelem nemzetközi szabályozását.

5. Az irracionális elemek (az etnikai és vallási identitásra való igény; a Másiktól való félelem) által előidézett kulturális háborúkat a pontos célok, a világosan megfogalmazott feladatok és stratégiák hiánya jellemzi és fogja jellemezni.

A konfliktusok megoldásában korábban két változatot különítettek el: a területi követeléseknél alkalmazott disztributív megoldást és az innovatív megoldást. Az utóbbit a problematikus kérdéseken túlmutató közös érdekek keresése jellemzi. Az első esetben analitikai módszereket, matematikai modelleket alkalmaztak (pl. a játék-elmélet); bár a hosszúra nyúló konfliktusokat, főleg az identitáson és értékrenden alapulókat nehéz volt modellálni. 1965 óta a "disztributív" és a "koordináló alkudozás" között tesznek különbséget. Az utóbbi a "problémamegoldás" kategóriájába tartozik, ahol nem is kölcsönös engedményekről van szó (mint a disztributív esetében), hanem kölcsönösen előnyös alternatívák kereséséről. A szerző felvázolja, hogy ez a szemléletváltás milyen új tárgyalási és konfliktus-megelőzési elméletekhez és stratégiákhoz vezetett.

A történelmi megbékélés példái:

1. A Németország és Franciaország között zajló viszály az egyik leghosszabb újkori konfliktus volt (1870-1950), melyet feszültségek, peres ügyek és ez idő alatt három háború jellemzett. A kibékülés jegyzőkönyvében a régi vitákra nem utaltak, minden erőfeszítés a jövőre, az "érdekek egyetemleges jogosultsága" meghatározásának és egy olyan új keretnek a kidolgozására irányult, melyben mindkét fél biztos pozíciót foglalhat el.

2. Dél-Afrikában nemzetközi nyomásra jött létre megegyezés a felek között, mely a világ politikai és gazdasági helyzetébe változást hozott. Nem csak a helyi konfliktus oldódott meg ezzel a koordináló megoldással, de az egész földrész számára új civilizációt, új fejlődési alapokat teremtett.

3. Az izraeli-arab konfliktussal kapcsolatban két nézet dominált. Az első, hogy a probléma nem oldható meg az igazságos elosztás mércéje szerint, mivel az egész viszály alapját többek között történelmi, jogi és tárgyi tények képezték. A második, hogy a konfliktus halogatása mindkét félnek lehetőséget biztosít, hogy a globális civilizációba vezető útra összpontosíthasson.

Végezetül a szerző a konfliktus-megelőzés Common Project iskolájának célkitűzéseit vázolja fel, mely az olyan konfliktusok vizsgálatát preferálja, amelyeket identitás- vagy értékrendi-konfliktusoknak nevezünk (pl.: etnikai, vallási, ideológiai konfliktusok). A megelőzés vagy megoldás legjobb módja nála hat pontban foglalható össze:

1. Olyan közös cél keresése, mely közös érdekeket termel ki, az eltérőek jelentőségét pedig másodrendűvé csökkenti.

2. A célnak a civilizáció hatáskörébe kell tartoznia, és minimális kulturális, értékrendi, vagy meggyőződésbeli szempontot kell tartalmaznia.

3. A közös célnak olyan kapcsolatot kell létrehoznia, mely az összetartás, a megértés és a kölcsönös alkalmazkodás forrása lehet.

4. A célkitűzéseket intézményi vagy törvényhozói szinten kell megszilárdítani, így biztosítandó folytonossága.

5. A kölcsönös bizalom folytán kedvező légkört kell teremteni a tárgyalásokhoz.

6. A terv érdemeit a globális színtéren anyagi előnyökben és eredményekben kell kifejezni.

A szerző az utolsó fejezetben bemutatja, hogy ezek a pontok mennyiben jelentenek újat a korábbi konfliktus megelőzési stratégiákkal szemben, hogy mi az egyes pontok jelentősége. Végül arra figyelmeztet: ne feledjük, hogy a kultúra teremtette személyes vagy csoport-identitás, mely megbecsüléssel, önérzettel jár, kifelé a "státus" formájában fejeződik ki, mely a kultúrában, mások véleményében is tükröződik. A civilizáció teremtette identitás társadalmi és szakmai szerepeket jelent, a tudás és cselekvés hálózatában meghatározott pozíciót. A közös cél kapcsolatokat és szerepeket hoz létre; értéke a szerepek gyakorlásából, a szerep betöltése által kihangsúlyozott anyagi és kézzelfogható előnyökből eredő elégedettségben rejlik. S ez sokkal fontosabb, mint a puszta státus biztosította illékony tekintély.

Bakos László

Vissza