Kisebbségkutatás 9. évf. 2000. 2. szám

Etnikai csúfnevek - a hétköznapi diszkrimináció kollektív szimbólumai

Markefka, Manfred: Ethnische Schimpfnamen - kollektive Symbole alltäglicher Diskriminierung. In: Muttersprache. 109. Jg. 1999. 2-4. no. 97-123.; 193-206.; 289-302. p.

A három folytatásban leközölt, terjedelmes tanulmány szerzője a nyelvszociológia nálunk ritkán látogatottt övezetében tesz tanulságos kirándulást: feltérképezi azokat a szóképződményeket és kifejezéseket, amelyek a német köz- és hétköznapi nyelvben a más nációval, az idegen népelemmel, csoporttal kapcsolatban a távolságteremtés és elutasítás reflexét rögzítik, majd elméleti eszmefuttatást szentel annak, miként válhat az idegenellenes, sovén ideológia eszközévé az amúgy sokszor ártalmatlannak tetsző diszkriminatív verbalizmus.

A nyelvi jelenség társadalomlélektani ősjelenséget takar: bármely nép, bármely nyelv kitermeli, és a kifejezéskészlet már az igen korai fejlődésszakaszban megjelenik. Egyik alapformája: adott, eredetileg jelentés nélküli népcsoportnév negatív jelentésfeltöltődése konkrét konfliktus nyomán (mely önmagában idővel ki is hull az emlékezetből). Az európai nyelvek ilyen, ősi eredetű, görög-latin közvetítéssel elterjedt vándorkifejezései: filiszter, vandál. Erre az analógiára megy vissza egyébként - internacionális nyelvi körben - a modernebb zsidó, cigány vagy nigger megjelölés karakterminősítő kitágításában. Egy másik alapforma: negatív identifikációs megjelölés ragadványnév jellegű meggyökeresedése, általánosító jelentéstágulással: barbár (úm. barbarosz: "nem-görög/nem-ember"); saját példánk ugyanerre, a német tanulmány fordításban nem feltétlenül releváns szemléltetése helyett: a szláv nyelvek névadása a németeknek, amit a magyar is átvett: nemec (úm. "néma"). Még egy további alapforma egyébként a fent már utalt zsidó/cigány/nigger stb. azonosítónevek bélyeg-névvé változtatása - adott beszédhelyzetben, kontextusban hozzátett vagy hozzágondolt gyalázkodó jelzőkkel (mint "büdös" és egyebek). Az alapformák szóképzéssel nyert és szólássá bővített formákban is élnek. Hasonlóan működött a talán már elévült, magyar nyelvi oláh, rác, sváb, tót indulati minősítés (felmértük-e, miféle felhangokkal és hozzátétekkel?). Szóba jöhetnek végül azok, a nagyrészt anekdotikus, irodalmi eredetű szólások, melyekben az etnikai/nemzeti elem teljesen elhomályosult jelentéssel van jelen: lengyel vircsaft, francia módra (ill. magyarul angolosan) távozik, csehül áll stb. A jelenség egyetemessége és ősisége folytán a formációk nemzetközi forgalomba kerülnek, vagy nyelvi párhuzamok képződnek, s így a kifejezések egy-egy nyelvbeli frazeológiája sok ponton más nyelvi dimenzióban is értelmezhető, még ha a képzettársításos szóalkotás az esetek nagyobb részében nem is fordítható le egyik nyelvről a másikra. Sőt, a modern kori mobilitás és napjaink állandósult nemzetközi migrációja pedig már egészen tág körben internacionalizálja a vonatkozó szókincset.

Markefka a csoportok viselkedését és társadalmi cselekvését elemző szociológia (Max Weber stb.) elméleti struktúráiban veszi szemügyre a beszédaktus ("nyelvi cselekvés") itt megnyilatkozó diszkriminatív - becsmérlő-megbélyegző, megvető-lealázó vagy heccelődő - lélektanát és magatartását. "Nyílt" (szemtől szembe mondott) becsmérlés során a többségi beszélő a maga csoportfölényét, többségi erejét, (ideologizált esetben) a kulturális vagy faji fensőbbségét nyilatkoztatja ki, a címzett és önmaga közötti alá-fölérendelt viszony aláhúzásával. Az egyenlőtlenség gyakori típusa: az állampolgárság birtokán belül, ill. kívül levő egyén, csoport közötti különbség, de megjelenhet szociális, kulturális síkon is. A "bizalmas" kommunikációhoz kötött, másik forma (a többségiek maguk között) esetében - ugyanezek aktiválásával - a vonatkozó, célzatos csoportmeggyőződés, a többségi kötelék megerősítése zajlik. Mi motiválja ilyenkor a többségi beszélőt? A csoportelőny megőrzésének reflexe (kenyér-, befolyásféltés), a miliőféltés, rétegelvű elfogultság, frusztrációs kompenzálás, ideológiai (etnocentrikus, nacionalista, rasszista) hangoltság vagy manipuláltság, egyszerű autoritárius személyiségalkat... vagyis: individuális és kollektív, gyakorlati és tudati mozgatók sora és együttese, amely szocializációs készletként, a nyelvi automatizmus szintjén az egyén rendelkezésére áll a kisebbségi ellencsoport verbális diszkriminálására. A verbalizmus a hátterében érleli és élteti a gyakorlati cselekvést: az ellencsoport még további alávetésére, kiközösítésére, fizikai kiszorítására és "eltisztítására", vagy legalábbis izgat mindezek érdekében. A többségi-kisebbségi konfliktus erővonalai virtuálisan mindenkor ott rejlenek e verbalizmus mélyén. A jelenségkör pszihoszociológiailag különben közös nevezőn áll mindenfajta (foglalkozási, szakmai, kényszerközösségi stb.) csoport- vagy rétegversengés verbális-demonstrációs megnyilatkozásával mint társadalmi magatartással, csak az etnikai-kulturális tényező beemelése adja sajátosságát, mellyel kapcsolatban külső faji, típuskarakterbeli, vallási, nyelvi, foglalkozási és szokásformabeli jegyek kapnak szerepet.

A kérdéskör aktuális szakirodalmát amerikai nyelvszociológusok alapozták meg a 60-80-as években, bevezetve az "etnofaulizmus", a "derogatory ethnic labels" fogalmát, majd német kutatók követték őket. A jelenség e két nyelvterületen egyébként már a 19. század során is figyelmet keltett, nem véletlenül születtek már ekkor különféle "csúfnév"-szótárak. A német szakirodalomban elterjedt nyelvi "ethnika" fogalmi tartományán belül "becsmérlő", valamint "gunyoros" szólásokat, kifejezéseket különböztet meg. Helyettük magyar szóhasználattal globálisan "csúfnevekről" beszélhetünk. Mind az amerikai, mind pedig a német tudományosság lényegében a maga társadalmi közegében megélt tömeges bevándorlás és menekülthullám-kihívásra válaszolt. Ami Németországot (NSzK) illeti, beszéljenek a száraz adatok: 1996-ban mintegy 11 milliót tett ki azoknak az egyéneknek a száma, akik valamilyen külföldi eredetű vagy illetőségű kisebbséget képviselnek, bő egyharmaduk persze állampolgári státusban. Az általuk képviselt 185 identitásból 178 külföldi, csak a maradék hét identitáson osztoznak történeti (fríz, szorb, zsidó, roma, szinti stb.) kisebbségek, vagy kései repatriánsok (Oroszországból, Romániából stb.).

Jelen szerző lényegében empirikus anyaggal dolgozik: a német köznyelvi (írott) standard, továbbá a hétköznapi (írott tükörrel is bíró) beszélt nyelv, valamint mindenfajta írásbeliségen innen funkcionáló szleng talaján végzett frazeológiai felmérést. Vagyis rögzült lexikológiai anyagot és spontán verbalizmust egyaránt vizsgált, és az eredményt rendszerezve, különböző lexikai csoportokat különített el. Elöljáróban kimutatja, hogy a felmérés keretében 37 külföldi, idegen eredetű (őskisebbségi, bevándorló, vendégmunkás, menekült, NATO-hadtesthez tartozó stb.), valamint 10 német regionális vagy felekezeti identitás szerepel a negatív etnikai verbalizmusok listáján. Az eredmény: eme identitásokra vonatkozó 291 lexéma, melyek jó harmadrészt nemzeti-kulturális értelmű, ötödrészükben faji jegyeken alapuló megnevezések és kifejezések.

Az idegen nemzeti, etnikai kört külön szemügyre véve (Dél-Európától Kelet-Ázsiáig, súlypontban a török, a kurd, a lengyel, az afrikai elemmel), először is a fajiságra, a faji jegyekre nyíltan, közvetlen módon utaló bélyegszókat sorakoztatja fel (noha nem e típus adja a szám szerint legtöbb példát), mint: blacky, brikett, hottentotta, kaffer, zulu (az afrikai feketékre), ching, fidzsi, sárga (ázsiaiakra, elsősorban is kínaiakra, japánokra, vietnamiakra) stb., hogy csak a magyar fül számára is azonosan hangzót idézzük. Az afrikaiak, ázsiaiak egészében is uralják a felsorolást, egyben példázzák, hogy főként a testi jegyek vagy az egzotikum oldaláról nyerik a gúnynevet, és a nyelvi formáció jelentéseltoló vagy metaforikus fajtáját is. A másik típus nemzeti-etnikai értelemben azonosít csoportokat - jellegzetes személynevek (Hasszán, Ibrahim, Iván, Joe, Natasa), eredetszók (ami, jenki, ruszki) és egyebek szerint. Továbbmenve vallási sajátosságokat megragadó (ajatollah, fátyolbagoly, mufti), étel-, öltözék- vagy foglalkozásspecifikus megjelölésekkel találkozunk:

banán-, béka-, datolyaevő, fokhagyma-, sajtzabáló, paprika (magyar), spagetti, arrideverci, kuli, szőnyeges, tevehajcsár stb.

A jelentéstipológia fenti csoportosítása egyébként öncélúan formálisnak is bizonyul, amint a szerző "magatartási" karakterisztikaként újra besorol sok mindent az eddigi példákból: az ami-t (mint ellenszenvesen üres lényt), a hottentottá-t, a ruszki-t (mint afféle dúvadat), a cigány-t (megbízhatatlan jellemként) stb., és hozzáfűzi: tulajdonképp összességében a szokott sajáttól eltérő, idegenszerű jelenség és viselkedésmód irritálja a többséget. Ám ugyanez a helyzet (bár kevesebb éllel) a regionális német típusok egymáshoz való viszonyában: egymást is stigmatizálják hasonlókkal. Megteszik ugyanezt továbbá, mint éppen a tanulmány tárgyalja, maguk a kisebbségiek is - a német többséggel szemben (citrompofa, krumpliszsák, okostóni, söröshordó, spárga, tarpofa). Nos, a distancia önmagában nem feltétlenül lépi túl a mentális normalitást, csak ha egyéb forrásból instrumentalizálják. Úgy tűnik, az empirikus vizsgálat következtetéseiben - a rendkívül izgalmas anyag bűvöletében - kissé túltengnek az általánosítások, és egysíkúan, konfliktuserejű frazeológiaként tálalja mindazt, ami a csoportkapcsolatokban egy ennél sokkal komplexebb, a mentalitás minden szintjén aktiválható pszichoszociológiai-szociolingvisztikai jelenség. Bízvást állíthatjuk: a jelenség még a barátságos humor szintjeire is elér, mint az például a kortárs szépirodalomból érzékelhető.

Mindazonáltal a tanulmány egyirányú kitekintése nem okafogyott: a német társadalom számára nagy próbatétel a néhány évtized óta egyre növekvő kényszerű "idegenforgalom", s a ráadott reflexek helyenként a szélsőségek felé mozognak. Szerzőnk röviden érinti a kisebbség elleni hangulatkeltés német törvényi szabályozását: a büntetőtörvénykönyv vonatkozó paragrafusait 1994-ben dolgozták át, szabatosabbá téve a vétség mibenlétét ("lakosságcsoportot vagy egy tagját emberi méltóságában, bizalomvesztést okozó módon megalázni, társadalombeli létének jogát elvitatni..."), ám a bizonyítás feltételeinek megfogható meghatározása nélkül. Valamivel megfoghatóbb az adott ügy személyes "becsületsértéssé" minősítése. De semmilyen védelem nincs a privát szférán belüli "elkövetőkkel" szemben, márpedig a hangulatkeltés végtelen hátországa itt terül el. Hozzájárul e területen a helyzet ellentmondásaihoz a rendőri cinizmus, amely az egyenruha alatt többnyire az elkövetőkkel egyívású kedélyeket takar. Nem véletlen, hogy a legsikamlósabb, új keletű csúfneveket éppen a rendőri szférában gyűjthette fel a szerző.

Fordította: Komáromi Sándor

Vissza