Kisebbségkutatás 9. évf. 2000. 2. szám

Két romániai német íróportré: O. W. Cisek (1897-1966) és Andreas Birkner (1911-1998)

Motzan, Peter: Identität und Vielfalt. Versuch über Oscar Walter Cisek. In: Südostdeutsche Vierteljahresblätter. 48. Jg. 1999. 2. Folge, 131-143. p.

Bergel, Hans: "Es war gut so, wie es war...". Zum Tode des Erzählers Andreas Birkner. In: Südostdeutsche Vierteljahresblätter. 48. Jg. 1999. 1. Folge, 41-45. p.

A ma főként már csak emigránsairól ismert, nyelvi-etnikai hátterével elhalófélben levő romániai német irodalom eredetében az 1918 utáni Románia egy-egy odacsatolt részének: a Bánság, Erdély és Bukovina "hozománya", amely a magyarországi-ausztriai történeti feltételek között fejlődött, virágzásához érkezett, a fő nyelvterülettel napi érintkezésben állt regionális német irodalmak közös folytatásának bizonyult. Ezek az eredőágak, a román nemzeti szellemiség holdudvarába kerülve is, jó ideig a korábban kitaposott úton haladnak tovább, s csak az új érába beleszületett nemzedékekkel lehetne esélyük a váltásra valamilyen tényleges "romániaiság" irányába, s válhatnának ebben eggyé valamelyest, ha az újabb világháború utáni totalitárius politikai elferdülés el nem zárta volna mindennemű szerves fejlődés útját. Az 1940-1945 között kiürített, felégetett, majd végül felosztott Bukovina mindjárt ki is esik a képből; Bukarestbe mentett s ott lassan elszivárgó irodalmi utóélete, kiegészülve és felváltva a két továbbélő régió fővárosi képviseletével (központi szerveknél, intézményeknél, orgánumoknál) szolgál alibiként arra, hogy az irodalompolitikában és -propagandában, egyfajta integrációról lehessen beszélni, miközben Erdély és a Bánság mindvégig őrzi önnön hagyományának a logikáját. A visszapillantásra most a romániai német irodalom egyik ismertebb, korai képviselőjét (születési centenáriuma okán) és egy másik, alig ismert, későbbi szereplőjét (elhunyta alkalmából) - két, homlokegyenest ellenkező típust, egymással abszolút ellentétetes életművet - illető megemlékezés ad alkalmat. Két portrénk, talán szűkös keresztmetszetében is, meghúzza halványan a romániai német irodalom 80 éves, manapság lezárulófélben lévő történetének koordinátáit.

Cisek

A korai szakaszban kivételszerű integrációs pontot jelentett, és mintegy "zárjegyként" tapadt rá a három német régió új státusára a bukaresti illetőségű Oscar Walter Cisek alakja és munkássága. A bukaresti német kereskedő-kolóniába (egy 10-15 ezer főt számláló rétegbe) tartozó szülők cseh-német bevándorlók; anyja eredetileg Felső-Magyarországról ment férjhez Csehországba. Vagyis az író Cisek tulajdonképp a Monarchia örököse - ha Romániát is nevezhetjük így - az utódállamban. Igen gyorsan akklimatizálódik a másfajta környezetben. Müncheni egyetemi éveinek (1917-21) végeztével azonnal a román főváros irodalmi életének fősodrába kerül, szállítva és honosítva a nemzetközi irányzatok és divatok szólamait. Óromán feltételek mellett valószínűleg vagy román nyelvű író vált volna belőle, vagy pedig Németországban marad. A német régiókkal épp ekkor gazdagodott országnál azonban elképzelni sem lehet jobb terepet számára. Bukaresti érdekeltségein túltekintve, kitűnő helyzetérzékkel - lép fel a Romániára szállt bánsági, erdélyi és bukovinai német írócsoportok szóvivőjeként. Mint fiatalon már közismert és tapasztalt, nyelveket kifogástalanul bíró és mozgékony tehetséget egyébként a kultusztárcánál veszik igénybe (rábízva egyebek között "A romániai kultúra híreiből" címmel 1925-28 között német nyelven megjelenő folyóirat szerkesztését), a 20-as évek végétől pedig a kulturális külképviselet különböző állomásain szolgál: Bécsben, Prágában, Berlinben; utoljára berni főkonzul. Mindeközben ír, kommunikál - német és román nyelven, és szervez - külföldön és hazai színtéren egyaránt.

Korai irodalmi munkásságában a németországi a freudi pszichológiával elegyített újromantikus-posztavantgardista mintákra hangolódva, köztes jellegű eklekticizmusa - elbeszéléseiben és egy kéziratban maradt, a maga idején töredékrészében közölt regény epizódjaiban - távolról rokon az erdélyi nemzedéktársak törekvéseivel. Amazokénál felszínesebb és harsogóbb - és velük ellentétben - semmilyen megfogható hazai életanyaghoz nem kapcsolódnak. A fiatalos láz valami mást keresett - amit végül a román konzervatív és haladó irodalom frontjai között választva - a konzervatív oldalon talál meg, a nagyhatású "Gandirea" ("Gondolkodás") című folyóirat munkatársaként. A fordulatot a román népi tájszellem mitikus-bukolikus világának befogadása fémjelzi, ami az általános kultusszal körülvett folklórban és az irodalom mellett az egykorú posztimpresszionista festészet elemeként érhető tetten. Cisek felvállalja e folklór és méginkább e festészet elemzését, kül- és belföldi propagálását (kiállítások szervezéséig és rendezéséig bezárólag). A konzervatív jegyben mindazonáltal maradéktalanul apolitikus, tisztán kultúr-européer magatartással viseltetik kora román és a nemzetközi politika valósága iránt, s feltétlenül a javára írandó, hogy később a német és a román fasizmus széles körben ható "újsága" sem ragadja el egy percre sem, hű marad a kultúrában való létezés semleges univerzalizmusához, amit Goethe példáján (egyebek között 1933-as esszéjében) értelmez a maga számára és okulásul korának. Később a kommunista rendszer azonban képes volt még így is felelősségre vonni, legalább a diplomáciai tevékenysége okán.

A tanulmányait, kritikáit két nyelven író, prózájában vagy verseiben azonban a német mellett kitartó irodalmár saját alkotásaiban a változott világkép egyféle természetmágia alakjában és a vegetatív ösztönű belső ember képében jelenik meg. Ebben a képben valójában most is benne van Freud is, de más előjellel, és sok egyébbel ellensúlyozva. Az írói szándék ezúttal is inkább "irodalmias", semmint létalapú, az ösztöni "tisztaságot" gyakran a táji-etnikai egzotikummal és kuriozitással összekapcsolva, erősen túlírt miliőrajz keretében tálalja. Legismertebb, a maga idején nemzetközi figyelmet is keltett (túlzásképpen akár Hesséhez mért) műve: "Die Tatarin" (A tatár nő, 1928) című, magyar fordításban is olvasható elbeszélése - a maga erejére, asszonyi ösztönére utalt családfenntartó történetével - a többinél kiegyensúlyozottabb, plasztikusabb alkotás. Az írói szemlélettel talán szorosan egybefüggő jelenség: gyakran ábrázol nő-hősöket. Mint a tatár asszony történetével is, és több galaci elbeszéléssel, a Fekete-tengermelléken, közelebbről a későbbi korszakokban politikatörténetileg hírhedtté vált Duna-deltában vagyunk a "Der Strom ohne Ende" ("A végtelen folyam", 1937) című regényeposszal (feltehetőleg Cisek főművével). Ebben, a skandináv kortárs: Hamsun műveire emlékeztető (cseh, lengyel és finn fordításban is ismert) opuszban ama természeti ember ősvilágáról, keserves boldogulásáról és érintetlen hitéről van szó, akit a táji környezet buja virulása és fojtó szorítása tart fogva, fényévekkel mért távolságra a modern civilizáltságtól.

A Cisek-életmű és a pálya érdemi feltárása tulajdonképpen még várat magára. Az eddigi számbavétel megmaradt a puszta adatoknál, a neves "kisebbségi" szerzőnek kijáró, semmitmondóan pozitív méltatásnál, illetőleg a bukaresti irodalmi-művészeti életben betöltött, tényleg kivételesen fontos szerepének kiemelésénél, és nem tudjuk: voltaképp mennyire jelentős író (egyes lexikonokban félreértés nyomán szerepel állítólagos Kleist-díja - 1932-ben), s hogy kisebbségi vonzáskörű jelenség-e egyáltalán? Tény, hogy az érett műveiben rajzolt emberi környezet akárhány romániai tájat és etnikumot állít a középpontba, csak a német régiók nem szerepelnek közöttük. A vélekedés okkal hajlik arra a megállapításra, hogy ezt az életművet, nyelvi elhatárolódásától függetlenül, inkább lehet a román nemzeti irodalom párhuzamában értékelni (s ez az egybevetés is elvégzendő feladat), mintsem a romániai német irodalom "egyik legjelentősebb" teljesítményeként aposztrofálni. (Eszerint Cisek esete páldázat arról: mennyire nem a nyelv az egyedüli meghatározó az irodalmi jelenségek hovatartozásának!) Ezt erősíti meg háború utáni, román nyelven is kiadott és Creanga-díjjal jutalmazott főműve, a "Reisigfeuer" ("Rőzsetűz", 1960-63) című, a Horia-felkelésről szóló terjedelmes, kétrészes történelmi regény is, amelyben egyfelől nyilván érdekelte a történelmi tabló megfestésének lehetősége, másfelől viszont eleget tehetett mind az osztályharcos szemlélet, mind pedig a román hősi-nemzeti téma iránti hivatalos elvárásoknak. Nem véletlenül, születési centenáriuma körül előbb aktivizálódott a román irodalmi közvélemény, mint (immár külföldi köreiben) az ex-romániai-német. Cisek egykorú nemzetközi hírneve is a múlté ma már, tulajdonképp a háború óta hallgatás övezi. Jelen tanulmány érdemei ezért valószínűleg úttörő értékűek.

Andreas Birkner

Más gyökér, más sors és más világ az erdélyi szász Birkneré - a Cisek utáni nemzedékből. Falusi ivadékból lett evangélikus lelkész - Craiovától a szászföldi Baráthelyig sorjázó szolgálati helyekkel, lelkészből pedig író. Mint írót perelték a hírhedt 1959-es, a német kisebbségi irodalom képviselőire lecsapó, koholt összeesküvési per fővádlottjaként. Mint amnesztiával szabadult elítélt települt ki 1966-ban az NSZK-ba, ahol tovább gyakorolhatta mindkét hivatását.

Első írói korszaka - 1940-44 - a háborús évekkel esik egybe: szülőföld-élményben fogant tájelbeszéléseivel, "Wind in der Tenne" ("Szél a tarlón", 1944) című tájregényével a "délkelet- német" irodalom nagy ígéretének minősül. A háború utáni romániai valóság viharaiban jó darabig a német nyelvű írás nem kívánatos, még kevésbé a szülőtájak világát felmutató irodalom. Ennél fogva Romániában már csak összesen egy elbeszélés megjelenésére futja idejéből, 1957-ben, több más munkája, és a későbbi művek sora az ominózus írópert és szabadulását, valamint kiköltözését követően Németországban jelent meg. Sajnos, ez a körülmény azonban nem a hírnevét öregbítette, hanem éppenséggel kivonta munkásságát a hazai keretek között szervesült-nevesült eredmények köréből, és ismeretlenségre kárhoztatta. Pedig - a 70-es években - még hazai közönségének lett volna legnagyobb szüksége az olvasás élményére. Persze, legtöbbjük "otthon" valószínűleg nem is jelenhetett volna meg, a határon pedig már a szerző személye miatt sem mehetett át. Az emigráns és "kitelepített" irodalom e mindenkori tiltása a kisebbségi irodalmakat kétszeresen sújtja, mert jóval szűkebb az összkészlet, amiből a be- és kitiltott művek - jól-rosszul - helyettesíthetők. Az előrehaladt civil-exodus idején - a 80-as években - a kitelepült irodalom közönséghelyzete is megváltozik: a hazaiakon ugyan már mit sem segített megannyi leleplező képe, de legalább a kitelepültek görcseit oldhatta. Birknernek ez a lehetőség kevésbé adatott meg, vagy utólag fog érvényesülni még ilyen irányú hatása és szerepe.

Birkner eleven személyében is igencsak hiányzott otthonról: perbefogásáig hatalmas szervező, lelkesítő erőt testesített meg, parókiája, akárhol is székelt, mindig tele volt vendégekkel az írótársadalom színe-javából. (Főként ezt kellett megbosszulni rajta.) Fékek, tiltások nélkül megírt, 1970-81 között Németországban kiadott regényei: "Die Tatarenpredigt" ("Prédikáció tatárjainknak"), "Das Meerauge" ("Tengerszem"), "Die Spiele mit Nausikaa" ("Játszadozások Nausikaával"), elbeszélései vagy versei a háború alatti politikai lezüllés (náci ideológia) vagy a háború utáni kisebbségi léthelyzet - itt sem elsősorban az üldöztetés, a megrövidítettség, hanem a belső tartás-, a helytállásbeli alkuvások - kíméletlen látleletei. Talán nem is mindig tettszett volna földijeinek és menekült- vagy kiköltözőtársainak a szembesítés önmagukkal. A jelen tanulmány szerzője tudomással bír Németországon belül is kiadó nélkül maradt Birkner-művekről, amelyek különösen élesek ilyen tekintetben. Műveinek megismerése és kivételesen széles vonzáskörű pályájának megrajzolása - lelkészi tevékenységének elemeivel egyetemben - égetően fontos feladat a romániai német irodalom átfogó mérlegének megvonása szempontjából is.

Fordította: Komáromi Sándor

Vissza