Kisebbségkutatás                                                                                                                   8. évf. 1999. 3.szám

Fried István

A szlovák Petőfi-kép

(Javaslatok egy újragondoláshoz)

The Petőfi image of the Slovaks

Scientific analysis of the Slovakian Petőfi-reception is to be found only in publications written by Hungarian authors. The Petőfi image in the Slovak literature is of an originally Slovak but later Hungarian poet who did not understand the ambitions of the Slovaks and politicized extremely on Hungarian side. Considering the German and Serbian(!) translations Petőfi's poems appeared relatively late in the Slovak literature. The most distinguished Slovak translations are the works of Hviezdoslav making the mutual understanding easier and, owing to the great variety and temathical order of his translations , Petőfi's oeuvre was accepted in the Europian literature.

 

Nem tudom, mennyire tartozik az (irodalmi) dolgok természetéhez, hogy a szlovák Petőfi-recepcióról egyelőre csak magyar szerzők magyar nyelvű könyveiből tudunk,1 szlovák szerzők legfeljebb kritikákban, tanulmányokban és e kritikák-tanulmányok alapján összeállított szöveggyűjteményekben nyilatkoztak meg. A megállapítás a kutatás számára azért lehetne akár meghökkentő is, mivel - Petőfivel ellentétben - a magyar "nemzeti klasszicizmus" másik "kanonizált" költőegyéniségének, Arany Jánosnak szlovák befogadását viszont szlovák szerző monografikus feldolgozásából ismerjük,2 viszont idevonatkozó, lényegre törő, nagy ívű magyar értekezés mind a mai napig nem született meg. Ugyanakkor a magyar szerzők által feltárt szlovák Petőfi-recepció érinti, jóllehet csak részben elemzi azokat az irodalmi megfontolásokat, amelyek a tekintélyes mennyiségű és a szlovák irodalomtörténésekben még nem eléggé differenciáltan megvizsgált Petőfi-befogadás változatait értelmezni segítenek, s így a kutatás talán túlságosan nagy teret szentelt olyan szlovák megnyilatkozásoknak, amelyek a legkevésbé sem irodalmi természetűek, inkább a nemzeti/nemzetiségi önmeghatározás eszme- és politikatörténeti szótárából eredeztethetők.

Ám ehhez legott hozzá kell tennünk, hogy az említett monográfia Arany Jánosnak a szlovák irodalomban történő fordításáról és értékeléséről sem nélkülözi az eszme- és politikatörténeti, sőt a nép- és nemzetkarakterológiai szempontot. Ennek következtében mintha Petőfi negatívnak beállított, vele szemben Arany pozitívnak minősített szlovák recepciója (fordítása, adaptálása) egy tőről fakadna, így kevéssé esztétikai viszonyrendszerben méretik meg egy irodalom recepciós stratégiája. Sokkal inkább a nemzetpolitikai helyzet felől értékeltetik a szlovák irodalom (és ebbe beleértendő az irodalomkritika is !) magatartása a Petőfi- és az Arany-életmű integrálhatóságának kérdésében.3

Nyilvánvaló, hogy az egymással ellentétes célokért síkra szálló nemzeti mozgalmak nyelv- és irodalomfelfogása az elmélet síkján mutathat hasonlóságokat, azonban az irodalmi kapcsolatok és érintkezések részben az irodalmi irányokat pozitíve vagy negatíve minősítő, a kanonizálást "végző" legitimáló közösségek "döntései" szerint alakulnak; nevezetesen a XIX. század szlovák-magyar irodalmi viszonyait erőteljesen határozta meg: miféle tájékozódást igényelt részint az olvasó közvélemény, részint a kritika, részint (és olykor ez bizonyult a leghatásosabb erőnek) a nemzetpolitikai irányt meghatározó "elit". A szlovák irodalomtudomány a "nemzeti ébredés" koráról beszél, és még ma sincs alapvetően más vélemény a XVIII. század nyolcvanas éveitől mintegy 1849-ig tartó időszakról: ennek következtében egy átpolitizált esztétika, egy a nemzeti mozgalom szerveződésének alárendelt irodalom és irodalomtudat, egy az irodalom nemzeti-hazafias(nak vélt) tematikáját feldolgozó műegyüttes értékelődött föl. Ennek további következménye lett, hogy a szlovák irodalom (is, akár a magyar valamivel korábban) kialakította nemzeti sztereotípiáit, az antik és az újlatin poézisből nemzeti nyelvre fordított terminológiával a nemzeti szempontú bináris oppozíciókat gondolta el az irodalmi művek tematikája gyanánt. Morális szempontból a jó és a rossz, a korszak nyelvére lefordítva: a hazafi és az idegen (és még inkább az elidegenedett, Ján Kollár Slávy dcera, A szlávság - a dicsőség - leánya című epikus műve előhangjából idézve: "az elfajzott fiak")4 lett a tematika kerete, ezt kellett lírában és epikában demonstrálni. Általában elmondható, hogy a szláv-nem szláv, hazafi-elmagyarosodott (a déli szláv relációban: eltörökösödött, bár a horvátoknál szintén súllyal: az elmagyarosodott) ellentét vezérmotívumként húzódik végig (nemcsak a nemzeti ébredés) szlovák irodalmán, hatása még az újabb szlovák irodalomban is érzékelhető, nem kizárólag az úgynevezett történelmi regényekben. A magyar és a nemzetiségi (alak) ilyen leegyszerűsítő felfogása a magyar irodalomban is kimutatható, mindenekelőtt a romantika és a pszeudo/posztromantika másodlagos alkotásaiban.

A szlovák Petőfi-kép aztán a leginkább (szlovák részről) a szlovák származású, ám elmagyarosodott, ezért a szlovák törekvéseket a legkevésbé sem (meg)értő, a magyar oldalon szélsőségesen politizáló költő vonásait tartalmazta; ezzel szemben a magyar kutatást egyfelől az alapos filológiai feltárás jellemezte, és a feltárt adatok rendeződtek el - szerfölött ideologikus előfeltevések szerint, másfelől a magyar kapcsolattörténeti kutatás általános jellemzője eredményezte, hogy az adatok egymásutánjából nem volt kiolvasható a recepciótörténet, mivel a magyar irodalom nézőpontja szerint tekintett a kutató a fordítások és a kritikák sorára, nem pedig egy lehetséges szlovák-magyar dialógust (amelynek nem feltétlenül megkülönböztető sajátossága az egyetértés vagy a megértésre törekvés) szem előtt tartva. Jó darabig egyetlen olyan szlovák tanulmányt ismertünk, amely a szlovák irodalom lehetőségeit hangsúlyozva, vázlatosan rajzolta föl egy a Petőfi-kutatást gazdagító szlovák-magyar összehasonlítás esélyeit. Petőfi Sándornak és szlovák kortársának, Janko Král'nak nem pályáját, költészetüknek néhány motívumát egybevetve világított rá arra a szlovák irodalomtudós, Milan Pišút,5 miképpen érvényesültek az 1840-es esztendők politikai és irodalmi eszméi a differenciáltabb magyar és a magyarnál kevésbé differenciált szlovák irodalomban, amiből következően utalt a szlovák professzor a Petőfi és Král' költészetében szerveződő műfaji rendszer és "retorika" teljesebb és kevésbé teljes jellegére. Természetesen anélkül, hogy értékkülönbségeket, az egyik irodalom magasabb-, a másik irodalom alacsonyabbrendűségét tételezte volna. Még egy szempontból mutatkozott kivételesnek a szlovák Petrőfi-recepció historikumában Pišút rövid dolgozata: bár az 1960-as esztendők terminológiáját használta, az idézett versrészletek képanyagát együttszemlélve nem elsősorban a nemzeti sajátosságok hangsúlyozását vállalta, hanem a kelet-közép-európai romantika hasonló kiindulás után széttartó, ám helyenként párhuzamosan futó költő pályáit érdemesítette kutatásra. Pišút nem kapcsolattörténeti értekezést írt, nem hivatkozott a vegyes értékű előtanulmányokra, hanem a szlovák összehasonlító irodalomtudomány által népszerűsített tipológiai analógiák elemzésével szolgált - Petőfi és Janko Král' sok tekintetben hasonló motívumait nyomon kísérve.

A régebbi szlovák irodalmi publicisztikának szinte vezérszólama volt költőnk szlovák származása, ezt hozza föl 1874-ben Koloman Banšell A magyar forradalmi költészet szelleme című írásában,6 miután 1869-ben lelkes versben köszöntötte Petőfit, 1873-ban Andrej Truchlý-Sytniansky szlovák renegátként emlegeti Petőfit, bár zsenialitását elismeri; a szlovák irodalomtörténet máig tisztelt alapító atyja, Jozef Škultéty 1893-ban pomad'arčený Slováknak (elmagyarosodott szlováknak) minősíti költőnket, s a költő Martin Rázus 1917-ben, Arany János századik születésnapját ünnepelve emígy zárja szonettjét: "Üdv, üdv, nem lettél néped renegátja".7 Ezekkel a megnyilatkozásokkal szemben felsorolhatnók az elismerő, méltató mondatokat is, a legjelentősebbként számon tartott szlovák költő, a Petőfi-fordításban is jeleskedő Hviezdoslav 1903-as leveléből idézve: "Örömet okoz nekem, ha azon a szlovák nyelven láthatom őket (ti. Petőfi verseit), amelyen tulajdonképpen már eredetileg is írva kellett volna lenniök".8 Ez a fordítói rátalálás érzékelhető öröme mellett a szlovák Petőfi-felfogás kifinomultabb továbbgondolását jelenti. Egy Don Rodrigo álnevű kritikus 1893-as írásában Petőfi epikus-verses meséjét, a János vitéz-t olvasva szlovák meseelemekre emlékezik. Mindehhez hozzátehető, hogy a XX. század egyik jelentős szlovák költőjének, Ján Smreknek Petőfi válogatott verseit tartalmazó kötete 1953 és 1973 között három kiadásban látott napvilágot, hogy 1978-ban más magyar költők műveit tartalmazó fordításkötetében is helyet kapjanak az általa készített szlovák Petőfi-versváltozatok. A szlovák nemzeti mozgalom vezetője, az író-lapszerkesztő Svetozar Hurban-Vajanský 1889-es megállapítása szerint: "Petőfit eléggé olvasták és csodálták" (ti. a szlovák ajkú olvasók).

Még mindig a filológia közelében maradva, annyi állapítható meg, miszerint a német vagy a szerb (!) fordításokhoz képest viszonylag későn jelenik meg szlovákul Petőfi-vers a szlovák irodalomban. Igaz, az 1848. március 15-én "főszerepet" játszó Nemzeti dal szlovák átköltése már 1848-ból ismerős, szerzője a szlovák romantika fontos költője, Ján Botto, de ez az átültetés csak 1851-ben jelent meg nyomtatásban, természetesen az eredeti szerzőjének megnevezése nélkül, s csupán a kései filológiai kutatás derítette föl eredeti és (igen népszerű) szlovák változat valódi viszonyát. Az meg kiváltképpen feltűnő, hogy például egy cseh nyelvű Petőfi-kötet jóval megelőzte a szlovákot. Ehhez azonban annyit hozzá lehet tenni, hogy a szlovák olvasó értelmiség tudott a XIX. században magyarul, s minthogy magyarul hozzáfért a legendás magyar poéta műveihez, nemigen volt szüksége szlovák fordításra. Ezt a bizonyára megfontolandó ellenvetést azonban megingatja az a tény, hogy a Magyarországon élő szerbek is igen jól tudtak magyarul, de szerb Petőfi-fordítás már 1854-ben is megjelent, s a szerb romantika jelese, Jovan Jovanović-Zmaj, aki A csárda romjai című, elsőként megjelentetett fordítás szerzője volt, egész életében szívesen tolmácsolta más magyar poéták mellett a szerbek számára Petőfit.

A szlovák Petőfi-recepció értelmezésében tehát ugyan az eddig megismert adatok (mennyiségileg) jórészt kielégítőek, ugyanakkor nem kielégítő az az értelmezési stratégia, amely ezt a recepciót kommentálta. Részint azért, mert a kívánatosnál szűkebb történelem- és irodalomszemlélet perspektíváját érvényesítette. Továbbá elmulasztotta megemlíteni azt a kézenfekvő megfontolást, miszerint Petőfi Sándor költészetét mind a magyar, mind a szlovák olvasó közvélemény összekapcsolta 1848/49 különféleképpen megítélt eseménysorozatával. Míg a magyar tankönyvek Petőfit, a személyt és költészetét egyaránt, a forradalom és a szabadságharc lírikusi-epikusi pozíciójában láttatták, és így Petőfi mindenekelőtt nemzeti költői funkcióban kanonizálódott, addig a szlovák közvélemény (már a kortársak is) 1848-49-ben a nemzeti önmeghatározás és emancipáció legfőbb akadályát a magyar forradalom és szabadságharc "nemzetiségi" szemléletében vélte (vélték) fölfedezni, és az utókor a forradalomra és a szabadságharcra a szlovák jogok érvényesülését gátló történetként tekintett, minek következtében Petőfi Sándor "forradalmi" költészetével többen még akkor sem tudtak azonosulni, ha az a "világszabadság" eszméit szólaltatta meg. 1848/49 eseményei értékelésének különbözései rávetültek Petőfi megítéltetésére, az egyoldalú magyar interpretáció teljes szlovák tagadással találkozott, mint ahogy a magyar kutatás elutasította a nem kevésbé egyoldalú szlovák interpretációt. Ebből a szempontból érdemes végiglapozni Steier Lajosnak 9 és Daniel Rapantnak10 1848/49 eseménytörténetét tartalmazó, illetőleg a szlovák-magyar viszonyokra vonatkozó dokumentumköteteit. Az az egyáltalában nem meglepő eredmény lehet az összeolvasás vége, hogy a pozitivista beállítottságú történészek egy és ugyanazon dokumentumból (amelyet híven közöltek) egymással szöges ellentétben álló következtetéseket vonnak le. Aszerint, hogy szlovák vagy magyar "ügyet" kívánnak szolgálni. A Petőfi-recepciót ez annyiban érinti, hogy sokrétű, az európai romantikus hagyományba lépő költészete mind a magyar, mind a szlovák irodalomtudományban ideologikusan, az 1848/49-es nemzeti-nemzetiségi konfliktust a történelem "nemzeti látószög"-e szerint értékelve kapott nem esztétikai magyarázatot. Más kérdés, hogy a magyar recepcióban (meg a szlovákban is) nagyon kevéssé a költő, itt inkább a "próféta", "a népvezér", amott a "renegát", "az áruló" szimbólumaként jutott Petőfi pozitív vagy negatív értelemben "kultikus" helyhez. Aligha férhet ahhoz kétség, hogy ez nem kedvezett az irodalmi megítélésnek, jóllehet éppen a fordítások, majd a XX. század irodalomtudományos iskoláinak esztétikai irányultsága igényelték volna annak a Petőfinek és recepciótörténetének átvilágítását, aki-amely a szlovák-magyar viszonyulásokat újragondolni segíthetett volna.

A kritikatörténeti elemzések már jórészt földerítették a szlovák és a magyar irodalomtörténet "elmélet"-ellenességének okát és történetét, és részint bemutatták azt az ellenállást, amelyet az elméletibb igényű történeti kutatásnak kellett a nemzeti nagy-elbeszélések képviselőivel folytatnia. Ennek a küzdelemnek esett áldozatul Petőfi Sándor életműve. A magyar befogadástörténet első szakaszában csupán (ön)cenzúrával volt szabad megjelentetni a költő összes (?) verseit, éppen azt a forradalmi hangú lírát megtizedelve, amely ellen Koloman Banšell is különféle kifogásokat emelt (éppen nem esztétikai nézőpontot érvényesítve) 11 A Petőfi-kultusz egyik magyar szakasza így paradox módon találkozott a szlovák Petőfi-ellenesség egy változatával; és ezt a találkozást éppen az életmű

szelektív és ideologikus olvasása tette lehetővé. Ehhez a szlovák irodalom öncenzurális gesztusai is magyarázatul szolgálnak. Lényegében erre célzott idézett tanulmányában Milan Pišút:

"Král'nak nincs szerelmi költészete, nem is szólva azokról a folklorisztikusan tréfás és bordalokról, amelyekkel Petőfi éppen kezdetben olyan rendkívül nagy népszerűségre tett szert. Štúrék belső cenzúrája, a teologizmussal átitatott környezet, az egyre erősödő nemzetiségi elnyomás és más körülmények is megakadályozták Janko Král't (és más szlovák költőket is) abban, hogy saját énjét teljes mértékben ki tudja fejezni."12

A magam részéről az "egyre erősödő nemzetiségi elnyomás"-t, amennyiben az ilyen sommásan megnevezhető, aligha tartom olyan tényezőnek, amely gátolta volna a szlovák romantikát a teljes és széles körű műfaji rendszer kialakításában; annál inkább felelős ezért a szlovák nyelvteremtő-irodalmi vezér, L'udovít Štúr, aki esztétikai-irodalmi nézeteit az általa vezetett politikai mozgalom napi, de legalábbis rövid távú érdekeinek rendelte alá, s így lényegében eleve megszabta a jóval későbbi Petőfi-recepció szlovák irányultságát. Ugyanakkor a szerelmes versek vagy bordalok szerzésének "tilalma" ellen lázadt föl az ifjú Hviezdoslav,13 nem kevésbé kétségessé téve a szlovák epigon/pszeudo-romantika teologizáló líráját és moralizáló epikáját. Tette ezt nem utolsósorban annak következtében, hogy magyar középiskola tanulójaként alaposabban megismerkedett Petőfi Sándor költészetével, majd már szlovák lírikusként hasznosította a Petőfi Sándor (és Arany János) verseinek tanulmányozásakor elsajátított verstani-poétikai ismereteket. A Hviezdoslav nevével jelezhető szlovák recepció lényegében a kortárs, a XIX. század második fele szlovák irodalmának üres helyeit töltötte ki, széttörni segített az öncenzúra emelte tematikai-műfaji-modalitásbeli korlátokat, és részint abban segítette Hviezdoslavot, hogy elődeinél korszerűbb, az európai irodalmak kihívásaira reagáló költészetet formáljon meg. Itt vetődik föl, hogy a szlovák Petőfi-recepció miként viszonyult Petőfi magyar kanonizálódásának és mind inkább erősödő kultuszának eseménytörténetéhez. Megjegyzem, hogy a XIX. század második felében már annak vagyunk a tanúi, hogy a magyar Petőfi-recepció az intézményesedés jeleit mutatta, a költő nevét viselő irodalmi társaság alakult, s a magyar irodalmi köztudatban a par excellence nemzeti költő szerepébe került. Továbbá: a hivatalos Magyarország - nem utolsósorban ideologikus célzattal - igyekezett kisajátítani, a maga uralmi beszédébe asszimilálni a Petőfi-verset, s ennek megfelelően értékelte a Petőfi-életmű különféle rétegeit. A szlovák nemzeti mozgalom határozottan szembeállt a hivatalos Magyarországgal, és ez érzékelhető a magyar kultúrához való viszonyban. A Turócszentmártonban "székelő" szlovák elit meghirdette az elfordulást a magyar művelődéstől, így az irodalomtól is.14 Ugyanakkor a hivatalos Magyarország által támogatott szlovák értelmiség akarva-akaratlanul a magyar irodalom szlovák fordítását (így értékelte a szlovák nemzeti mozgalom is) a magyar állameszme kulturális népszerűsítésének szolgálatába állította. Az első Petőfi-fordításköteteket ugyan bemutatta a szlovák irodalmi sajtó, ám a szlovák irodalmi visszhang csekélynek volt mondható. A magam részéről ennek indoklásául két okot tudnék megjelölni:

A szlovák Petőfi-kötetek összeállítói a magyar irodalomkritikai megfontolások szerint

jártak el, másként szólva egy magyar Petőfi-kép szlovák változatával szolgáltak. Ennek egyszerre volt előnye, hogy a fordításokból kirajzolódó Petőfi-életmű ismerősnek mutatkozott a többnyire magyar iskolákat végzett szlovák értelmiség előtt, és hátránya, hogy ez a fajta Petőfi-olvasás nem rendelkezhetett azzal a szubverzív erővel, amely egy irodalmilag szokatlan jelenségnek egy nemzeti irodalomba való beillesztési kísérletét szokta jellemezni. S bár a hivatalos és irodalomtörténetileg elfogadott Petőfi-értelmezés szerint történt a válogatás, a szlovák olvasók semmi meglepővel nem találkoztak, a nem esztétikai célzatú és szempontú irodalomértelmezés nemcsak a szlovák-magyar irodalmi viszonylatokat, hanem a szlovák irodalom önmeghatározását is jellemezte. Igaz, a Petőfihez fűzött legendárium a költő-lét szakralizálódásában volt tetten érhető, ám a szlovák "elit" ellen-Petőfijének deszakralizáló gesztusai (az elmagyarosodottság emlegetése) szintén "démonizálták" a Petőfi nevével jegyzett költőfigurát.

A fordításokat nem a szlovák irodalom jelesei készítették, hanem az epigon-romantika

képviselői. Jórészt olyan hangon szólaltak meg a fordítók, amely hangokhoz hasonlót (magasabb színvonalon) a szlovák olvasók már igen sokszor és elég régen hallottak. Jóllehet a Petőfi-életmű fölkínált a szlovák irodalom számára még végig nem vitt, ki nem kísérletezett lehetőségeket, a fordítások modalitásának, hangvételének másodlagossága, "epigon"-volta a szélesebb körű befogadást is gátolta. Hiszen az amúgy is vitatott Petőfi-vers a megszokott irodalmi színvonalhoz képest kevésbé érdekesen jelent meg, így inkább egy fantáziátlan imitálás, mint akár a "szép hűtlenség" vagy a teremtő újraalkotás jegyében gyűltek kötetekké a szlovák Petőfi-versek.

Mindezt tekintetbe véve nem lehet eléggé méltatni Hviezdoslav fordításait,15 aki abban a Slovenské Pohl'ady című folyóiratban adta közre átültetéseit, amely programszerűen hirdette meg az elfordulást a magyar kultúrától. Kapcsolattörténeti szempontból Hviezdoslav vitathatatlan érdeme, hogy áttörte a szlovák-magyar meg nem értés "kínai fal"-át, ám átültetéseinek jelentősége nem elsősorban és nem kizárólag (kapcsolat)történeti. Ugyanis - bár Hviezdoslav esztétikailag a XX. század elején már nem tartozott az irodalom megújítói közé, és lényegében egy néhány évtizeddel korábban időszerű költészetfelfogást vallott a magáénak, mégis - a szlovák költő Petőfi-fordításai abból a szempontból feltétlenül korszerűeknek voltak minősíthetők, hogy egy tárgyiassággal megfékezett romantika irányába hatottak. Petőfit nem egyoldalúan romantikusnak, még kevésbé (egyoldalúan) a népies zsánerképek költőjének, a legkevésbé csupán lázadónak mutatták, hanem a fordítások változatossága, a tematikai rétegzettség a Petőfi-líra európai beágyazottságára hívta föl a figyelmet. Továbbá arra, hogy a magyar nemzeti költészet szimbolikus figurájának hirdetett Petőfi úgy szólaltatható meg szlovákul, hogy a lefordított versek szerves és a továbbiakban aligha mellőzhető részeivé válnak (nemcsak a Hviezdoslav-életműnek, hanem) a szlovák irodalomnak (is). Mindez a kortárs magyar irodalomtörténet ellenében történt, amely ugyan számolt Petőfi befogadásával a nem magyar nyelvű irodalmakba, de amely a fordításokat, külföldi kritikákat akképpen osztályozta, mennyire felelnek meg a magyar irodalomtörténet éppen időszerűnek hitt elvárásainak.

Márpedig a magyar irodalomtörténet egészen 1922-ig késlekedett a korszerű Petőfi-kép fölfestésével. Horváth János monográfiája 16 szakított a biográfiai indíttatású Petőfi-pályaképpel, s a költészet-történésnek akkor a magyar irodalomtörténetben újszerű nézőpontjából gondolta újra a Petőfi-életművet. A monográfia függelékében a Petőfi-versek magyar és külföldi irodalmi motívumrokonságának szinte szótárba illő feldolgozása olvasható. A Horváth János által újraértékelt Petőfi-életműre azonban sem a szlovák irodalom, sem a szlovák irodalmi kritika már nem reagált. Ami a magyar irodalomból valóban mélyebben érdekelte a szlovák kritikusokat, költőket, az sokkal inkább Ady Endre életműve volt, mint a Petőfié. Annak ellenére, hogy Petőfi és Madách Imre születésének századik évfordulója például Štefan Krčmérynek17 kiváló alkalmat adott a szlovák Petőfi-kép vázlatos átrajzolására. Ám amiként a hivatalos-akadémiai magyar irodalomtörténet a tankönyv-Petőfi sematizmusát éltette tovább (Horváth János korszerűbb pályaképével szemben), akként a hivatalos szlovák irodalomtörténet önmeghatározó törekvéseiben a magyar érintkezések és vonatkozások beillesztése a szlovák irodalmi gondolkodásba, illetőleg konfrontatív értelmezése, minősítése sem történt meg. A bal- és szélsőbaloldali sajtóban ugyanakkor magasra értékelődött Petőfi "népköltői-népvezéri" magatartása, forradalmisága;18 és ez jelentette az 1948 után más előjelű szlovák hivatalosság Petőfi-képének hivatkozási forrását. S bár a szlovák Ady-hívők (akik közül Petőfi későbbi fordítói is kikerültek) a leginkább Ady Endre önkanonizációs gesztusainak Petőfi-vonatkozásait vették át, jelentős mértékben árnyalták a szlovák Petőfi-képet, Pavol Bujnák említett monográfiája hosszabb időn át számottévő hatást gyakorolt a szlovák irodalomkritikusokra. A szlovákok Petőfi-értelmezése azért sem teljesedhetett ki, mivel Hviezdoslavnak nemcsak magyar, hanem szlovák nyelvű zsengéit sem tárta föl sokáig a kutatás; és így eleve nem tehették föl azt az elméletibb megközelítést igénylő kérdést: a két irodalom hagyománytörténéseinek tudatában pályáját kezdő szlovák költő a folytonosságnak és megszakítottságnak miféle egymást kölcsönösen feltételező változatát képviseli a XIX. század második felében, és a hagyományolvasást mennyiben színezi ezeknek a zsengéknek Petőfi-telítettsége?

A hivatalos Csehszlovákia abban mutatkozott érdekeltnek, hogy a kulturális emlékezet magyar vonatkozásait törölje a tudatokból, ennek jegyében bontották szét a pozsonyi Petőfi-szobrot, és őriztették annak darabjait egy marhaistállóban.19 Kiegészítésül jegyzem meg, hogy ez a Petőfi-szobor sosem került vissza eredeti helyére; s amikor jóval a második világháború befejezte után a Duna túlsó partján mégis fölállították, "ismeretlen tettesek" szinte minden lehető alkalommal megcsonkították, bekenték, mintegy annak jelzéséül, hogy a népesebb közvélemény máig sem bocsátotta meg Hrúz Mária fiának "renegát"-ságát.

Ez oly mélyen ivódott bele a tudatokba, hogy a Petőfiről író-gondolkodó szlovák szerzők még a költő születésének százötvenedik évfordulójára küldött, nemegyszer protokolláris, többnyire a magyar folyóiratokban megjelentetett rövidebb esszéikben is kitértek erre, legalább olyan formában, hogy időszerűtlennek és eldöntöttnek minősítették ezt a problémafölvetést. A már kötetnyi, méltó Petőfi-fordításokra hivatkozva azonban nemigen jutott túl az esszéisták többsége azokon a közhelyeken, amelyek párja a hivatalos magyar megnyilatkozásokban is olvasható volt. Laco Novomeský 20 szerint költőnk "a szabadságszeretet lelkes dalnokainak családjából származott, amelybe Oroszországban Puskint, Lengyelországban Mickiewiczet, nálunk Janko Krá'lt soroljuk." Egy Petőfi-Madách- konferencia bevezető előadásában (jellemző módon a kötet nem nyomtatásban, csupán sokszorosítva, füzetes, gyönge minőségű alakban látott napvilágot) a szlovák hungarológus Rudolf Chmel egyébként alapos áttekintésében azt állította, hogy Petőfi "életében és életművében szintetizálta a művészeti és társadalmi forradalmat." 21 Ján Poničan 1940-es Divný Janko (Furcsa, különc Janko) című poémájára hivatkozott: "Petőfi a költeményben megjelenő árnyalak, vele folytat párbeszédet Janko Král' március ama napján". A kiváló műfordító-költő Ján Smrek a modernség ellenében játszaná ki Petőfi természetességét és tiszta szavát, Chmel említett értekezésében szintén a népiesség (l'udovost') és humanizmus közös nyelvére való rálelése miatt dicséri a költőt. Igaz, Heinét, Hugot, Manzonit és Béranger-t

emlegeti, mint akiknek sorába Petőfi is beilleszthető. Emil Boleslav Lukáč nemcsak az Egy gondolat bánt engemet fordítását adja közre, 22 hanem egyik írásában egyszerre hangsúlyozza a Petőfi-életműnek Victor Hugo és Dickens felé mutató vonásait, és távolít is el tőlük, mint amelyeken túllépett.23 Lukáč tartozik azok közé, akik Ady-olvasóként minősítik korszerűvé a Petőfi-életművet. Milan Pišútnak a szlovák romantikát és kontextusát bemutató tanulmánykötetében24 a szlovák irodalom európai irodalmakba való beágyazottságának lesz példája Petőfi és a szlovák poéták "tipológiai" analógiája, így Petőfi társa lesz a szlovák költők európai irodalmi tájékozódása során Byronnak, Shelley-nek, Mickiewicznek, Puskinnak és Lermontovnak, illetőleg Sevcsenkónak. Pišút hangsúlyozza a Petőfi-líra szerepét Hviezdoslav költővé érésében.

Alighanem beszédes figyelmeztetésnek lehetne fölfogni az orosz I. A. Bogdanova értekezésének 25 egy megállapítását. Az orosz szlovakista dolgozatában szemlézte Petőfi és a szlovák irodalom lehetséges kapcsolatát, a középpontba Petőfi és Janko Král' szembesítő vizsgálatát helyezte, ám kitért a Petőfi-Botto-viszonylatra is. Lényegében a számára hozzáférhető szlovák kutatást és Petőfi-képet gondolta újra, így Petőfi és Král' "rokonságát" abban vélte fölfedezni, miszerint a költészet és a forradalom gyakorlati egyesítésére törekedtek. Ami azonban figyelemre méltó: Bogdanova szerint Petőfi és a szlovák irodalom kapcsolatát még nem tárgyalták jelentősége szerint a történeti-irodalmi kutatásban.

A Petőfi Sándor összes műveinek kritikai kiadása során elvégzett filológiai, eszme- és formatörténeti, illetőleg kontextuális vizsgálatok, nem kevésbé a nagy lendülettel megindult, de egy bizonyos idő után elakadt életrajzi-pályaképi elemzések már nem jelentek meg a szlovák irodalomtudományban. Egyedül a költő Emil Boleslav Lukáč hasznosította közvetlenül a magyar irodalomtörténeti Petőfi-kutatást. A szlovák hungarológiának az 1980-as esztendőkben érezhetővé vált stagnálása egy új szlovák Petőfi-kép rajzának elmaradásával is igazolható. A magyar irodalomtudomány "paradigmaváltása", "rendszerváltása" megelőzte a szlovák irodalomtudományét, ám a szlovák-magyar irodalomtudományi konferenciák megritkulása, a magyar szlovakisztikának és a szlovák hungarológiának marginalizálódása részint megnehezítette a közös gondolkodást, részint elmulasztotta annak lehetőségét, hogy a bőséggel föltárt, ám kellőképpen sosem minősített adatok sorát Petőfi és a szlovák irodalom érintkezéseiről általában, valamint Petőfi és a szlovák költészet dialógusáról (olykor beszédesen elmaradt dialógusáról) különösen egy korszerűbb irodalomtudományos nézőpontból tekintse újra át. Erre annál is inkább szükség volna, mivel mind a szlovák, mind a magyar történetkutatás új utakra lépett 1848/49 értékelésében, mindkét részről a józanabb nacionalizmus-kutatásnak új távlatai nyíltak, ennek következtében nőttek a termékeny párbeszéd lehetőségei. Efféle párbeszéd már csak azért is meglepő sikerrel kecsegtetne az irodalomtudományban, mivel mindkét irodalomban gyengültek az egyre öncélúbbá merevedett nemzeti "nagy-elbeszélések" pozíciói, viszont erősödtek a pluralitásnak és egy multikulturális tudatnak esélyei. Márpedig (anélkül, hogy tagadnám a nemzeti költői funkció korszerűségét, sőt, a próféta-költő attitűd népszerűségét az 1840-es esztendőkben, így egy ebből a szempontból tipologizált Štúr-Petőfi - együttszemlélés fontosságát) a közép-európai, kelet-közép-európai romantikának a nemzeti és az európai irodalomtörténetben játszott szerepéről, a romantika és a modernitás egymást értelmező összefüggéseiről tudnánk többet, ha Petőfi és a kortárs szlovák irodalom, illetőleg a szlovák Petőfi-recepció kérdésében az eddiginél tisztábban látnánk, és nemcsak alkalmi vázlatok, költő-"vallomások", fordítás-elemzések születnének, hanem a dialogikusan fölfogott összehasonlító irodalomtudomány és nem egy túlhaladottnak bizonyult kapcsolattörténet eszközeivel közelítenénk meg a kutatás tárgyát. Ez annyit is jelentene, hogy az átideologizált szlovák-magyar irodalmi érintkezések elemzéséből kilépve az irodalmak párhuzamos és/vagy eltérő alakulástörténetét kísérnénk figyelemmel.26

Jegyzetek

1 Vájlok Sándor: Petőfi a tótoknál. Budapest 1940.; Csukás István: Petőfi a szlovákoknál. Bratislava 1979.; Vö. még: Csanda Sándor: Petőfi és a szlovákok. In: Uő: Hidak sorsa. Bratislava 1965. 56-105.

2 Bujnák, Pavol: Ján Arany v literatúre slovenskej. Praha 1924.

3 A problémát még érdekesebbé teszi, hogy a szlovák Petőfi-fordítások száma messze meghaladja az Arany-fordításokét. A XIX. századi szlovák Petőfi-fordítások bibliográfiája: Rízner, L'udovít: Bibliografia písomníctva slovenského na spősob slovník od najstarših čas do konca r. 1900. V Turčianskom Sv. Martine 1932. IV. 48-49.

4 Kollár poémájának Acheronjában leljük azokat, köztük nem csekély számban magyarokat, akik vétettek a szlovákok ellen, például azzal, hogy megtagadták szlovák származásukat. A mű 1852-es tetemesen bővített kiadásában nem találkozunk Petőfi nevével.

5 Pišút, Milan: Petőfi Sándor és Janko Král' (Kísérlet a két költő összehasonlítására). In: Tanulmányok a csehszlovák-magyar irodalmi kapcsolatok köréből. Szerk.: Zuzana Adamová, Karol Rosenbaum, Sziklay László. Budapest 1965. 199-209. Pišút módszerét szélesebb körben érvényesítette: Chmel, Rudolf: Typologia slovenského a mad'arského romantizmu (Na materiále poézie a prózy 40. rokov). In: Literárny romantizmus. Ved. red.: Cyril Kraus. Bratislava 1974. 235-253. (Litteraria XVI.) A dolgozat középső része tartalmazza Petőfi és Sládkovič két-két versének összehasonlító elemzését.

6 A XIX. századi szlovák recepció adatait részint Csukás: 1. sz. jegyzetben i. m., részint Rízner: 3. sz. jegyzetben i. m. alapján idézem, a legtöbbet azonban egy antológiából merítettem: Literárne vzt'ahy slovensko-mad'arské. Dokumenty z 19. a zo začiatku 20. storočia. Red. Rudolf Chmel. Martin 1973.

7 Az én fordításom.

8 Csukás: i. m. 131.

9 Steier Lajos: A tót nemzetiségi kérdés 1848-49-ben. Budapest 1939. I-II. 45-46. Lapján olvashatunk arról, miként "hatottak" Petőfi versei Bottóra és Sládkovičra. Steier nem elemez, hanem az átvételt igyekszik dokumentálni.

10 Rapant, Daniel: Dejiny slovenského povstania r. 1848-49. Martin 1937-1972. I-V. Petőfi nevével szinte minden kötetben több ízben találkozunk, mind a bevezető tanulmányban, mind a közölt iratokban, illetőleg azok jegyzetanyagában. Rapant szerint a magyar forradalom prominens személyiségei között kevés híve volt a világszabadság eszméjének, egyike azonban a költő Petőfi volt. Ezt a megállapítást megismétli a bevezető tanulmány német és orosz összefoglalója is.

11 Az írást bőségesen megjegyzetelve közli a Literárne vzt'ahy ...antológia. Vö. 6. sz. jegyzet.

12 Pišút: i. m. 211.

13 Sziklay László: Az ifjú Hviezdoslav. Budapest 1965. Uő: A szlovák irodalom története. Budapest 1962. 474-479.

14 Erre sok dokumentum lelhető fel a 6. sz. jegyzetben idézett antológiában.

15 Legjobb elemzése: Popovič, Anton: Preklad a výraz. Bratislava 1968. című könyv Petőfi-Hviezdoslav-fejezete.

16 Horváth János: Petőfi Sándor. Budapest 1922.

17 Krčméry, Štefan: Petőfi a Madách. Slovenské Pohl'ady 1922. 716-718. Én az alábbi kötetet használtam: Výber z diela IV. Bratislava 1955. 325-328. Már itt felvetődik a Petőfi-Král'- egybevetés lehetősége. A válogatott tanulmányokat közlő kötetben még több helyen említi a szerző Petőfit, Hviezdoslav zsengéivel és fordításaival kapcsolatban (149,124,157.), tematikai hasonlóságokat említve a két költő között (195.), Puskinhoz és Sládkovičhoz viszonyítja Petőfit (323). Krčméry magyar irodalom ismeretéről összegző jelleggel: Csukás István: Štefan Krčméry és a magyar irodalom. Klny. A Szegedi Pedagógiai Főiskola Évkönyvéből. Szeged 1960. Az újragondolást majd egy Krčméry-monográfia végezheti el.

18 Minderről részletesebben: Csukás: 1. sz. jegyzetben i. m.

19 Az 1911-ben leleplezett szobor néhány viszontagságáról az időponttal magyarázható visszafogottsággal: Szalatnai Rezső: Petőfi Pozsonyban. Bratislava 1954. Az azóta történtekről inkább pozsonyiak szóbeli megnyilatkozásai alapján tudnék részletesebben nyilatkozni.

20 Novemeský, Poničan és Smrek esszéje a Kortárs főszerkesztőjének "körkérdésére" készült, és a folyóirat ünnepi számában, 1973 januárjában látott napvilágot.

21 Život a dielo Sándora Petőfia a Imre Madácha. Zborník z konferencie pri 150. vyročí narodenia básnikov. Zodpovedný redaktor: Ctibor Tahy. Bratislava 1973.

22 Uo.

23 Lukáč egy esszéje az Irodalomtörténet főszerkesztőjének körkérdésére készült, s a folyóirat ünnepi számában jelent meg: 1973. 1. sz.

24 Pišút, Milan: Romantizmus v slovenskej literatúre. Bratislava 1974. Vö. még: Sziklay László: Milan Pišút és a magyar irodalom. In: Uő: Visszhangok. Bratislava 1977. 140-153.

25 Bogdanova, Irina A.: Sándor Petefi v szlovackoj literature. In: Petefi v mirovoj kul'ture. Red. koll.: Ju. V. Bogdanov, A. Gerskovics, Sándor Fekete. Moszkva 1975. 37-44.

26 Az itt nem tárgyalt részletek néhány adatához vö.: Käfer István: A szlovák és a cseh irodalom magyar bibliográfiája a kezdetektől 1970-ig. Budapest 1985. Hogy dolgozatomban nem foglalkoztam az 1990-es esztendők jelenségeivel, annak okát abban jelölhetném meg, hogy a szlovák irodalomtudomány "paradigmaváltásá"-ban egyelőre a magyar tényező nem játszik jelentősebb szerepet, így nem került sor a magyar-szlovák irodalmi viszonyulások gyökeres újragondolására. A magam ilyen irányú kísérlete: Az összehasonlító irodalomtudomány problémái, különös tekintettel a magyar-szlovák komparatisztikára. In: Irodalomtörténések Kelet-Közép-Európában. Budapest 1999. 57-81. Vö. még tőlem: Mythos, Nostalgie und kulturelle Erinnerung in den Literaturen Ostmitteleuropas. In: Europäische Romantik und nationale Identität. Hg.: Csilla Erdődy-Csorba. Baden-Baden 1999. 119-127.

Vissza