Kisebbségkutatás                                                                                                                   8. évf. 1999. 2.szám

A falu mint települési forma Délkelet-Európában

Das Dorf in Südosteuropa zwischen Tradition und Umbruch. Fachtagung... von 5. bis 8. Juni 1996 in Leipzig. (Szerk.) Frank-Dieter Grimm und Klaus Roth. München 1997,
Südosteuropa Gesellschaft, 277 p. (Südosteuropa Aktuell, 25.)

A mezőgazdaság Kelet- és Dél-Európában már a szocializmus utolsó évtizedében is radikális és mélyreható változáson ment keresztül, a rendszerváltozást követően ez a változás újabb lendületet vett. Ez a megállapítás a kisbirtokok reprivatizálására és a (volt szocialista) nagybirtokra, a piacgazdaság feltételeinek a megteremtésére egyaránt érvényes. Az átmeneti időszak ennek ellenére többnyire visszaeséssel, pangással és munkanélküliséggel járt együtt. A falu átalakulása során azonban nemcsak a piacgazdaság feltételei valósultak meg és terjedtek el, a kulturáltabb élet szükségletei is megjelentek.

A szakirodalom és a tömegkommunikáció egyaránt keveset tud mondani erről az átalakulási folyamatról, figyelmüket azóta is inkább a nagyvárosok, az etnikai konfliktusok és a környezetszennyeződés felé fordítják. A Müncheni Egyetem Német és Összehasonlító Néprajzi Intézete, valamint a lipcsei Országismereti Intézet (Universitt München, Institut für deutsche und vergleichende Volkskunde, valamint Institut für Lnderkunde, Leipzig) kutatói a kelet- és dél-európai falukutatás témáját nemcsak történeti, de földrajzi, demográfiai, agrártudományi, néprajzi és szociológiai összefüggéseiben is vizsgálni kívánják (a kutatást kiterjesztették Szlovákiára és az új német tartományokra is).

A vidéki élet helyszíneinek, elsősorban a falunak a fejlődése elválaszthatatlan az agrárpolitika megváltozásától. Az állami támogatás, a (helyi) településfejlesztési tevékenység és a falusi lakosság egyéni kezdeményezése szorosan egybefonódó három terület, amely csak szoros együttműködés eredményeként teremtheti meg, illetve állíthatja vissza az egészséges környezetet. A mezőgazdasági területek azonban ugyanúgy nem fejleszthetők "katalógusszerűen", amint a fejlesztés esélyei sem programozhatók egyértelműen. Az agrárpolitika (Németország keleti részén, az egykori NDK területén) a gazdasági fejlesztés mellett a lakásviszonyokat és a jóléti körülményeket egyidejűleg javítja, ez azonban csak terület-specifikus, körzetenként eltérő programokban valósítható meg (E. Lenk).

Kelet- és Dél-Európa parasztságának néhol fél évezrednél nagyobb lemaradást kellett behoznia a 19. század közepe és a 2. világháború között: a török birodalom visszaszorulása nemcsak a hatalmi szóval meghonosított nyelvi, vallási, erkölcsi, jogi és birtoklási szokások terén teremtett új helyzetet, hanem a (részben) keresztény balkáni lakosságra az új, nemzeti államok és Európára tekintő társadalmi rendszer megteremtése terén is korszakos feladatok vártak. Száz év alatt a polgárosodásnak legalább a korai kapitalista fokát kellett elérni, ami egyúttal a balkáni falusi társadalom átalakulását, lassú elsorvadását is magával hozta. A 20. század közepén a szocialista termelési mód már korszerűtlen és elavult agrárstruktúrát talált a Balkánon (H. Sundhaussen).

A bolgár mezőgazdaság a szocializmus évtizedei után, az 1990-es átalakulást követően a reprivatizáció útját választotta, a földeket az 1946-os tulajdonosoknak (illetve leszármazottjaiknak) juttatta vissza. A földek jelentős része így vállalkozók, illetve spekulánsok kezébe került, és új mezőgazdasági elitréteg kialakulásához vezetett. A piacgazdaság föltétlenül igényli az erős mezőgazdasági hátteret, amely azonban lassabban változik, mint a gazdaság többi szektora, viszont változása mélyrehatóbb átalakulást eredményez (C. Giordano, D. Kostova).

A dél- és kelet-európai falu számos fejlődési sajátossága megegyezett már évszázadok óta a nyugat-európaival. A hagyomány és a modernizáció összefonódásán a szocialista időszak némiképp változtatott: az iparosítás és a szövetkezetesítés alapjaiban megváltoztatta a térség mezőgazdaságát és ezzel együtt a falu képét is (K. Roth). A privatizáció az egész térség mezőgazdasági termelési szemléletét módosította, a döntések egyre inkább helyben születnek, a szállítás és az értékesítés is új elvek szerint történik. Egyúttal sajátos, kétirányú migráció indult meg: a mezőgazdasági vállalkozók be- (vagy vissza-)települése a faluba, illetve az agrártevékenységgel felhagyók újabb beáramlása a városba (E. Knappe).

A talaj- és a klimatikus viszonyok nagymértékben befolyásolják a mezőgazdasági termelés sikerességét, két romániai terület összehasonlításán mutatja be szerzője az agrárfejlődés két lehetséges útját. A gyenge adottságokkal rendelkező Caras-Severin vidékén kevés volt a szövetkezet, a lakosság inkább a bányászatból és a nehéziparból élt. 1989 után visszatért "nagyapái földjére", de állami támogatás nélkül képtelen eredményesen művelni a két hektárnál kisebb területeket. A Bánátban ellenben túlnyomórészt szövetkezetek alkották a mezőgazdaságot, és már a szocializmus évtizedeiben is eredményesen termeltek, a privatizálást követően pedig különösen nagy lendületet vett a termelés (H. H. Rieser). Románia településszerkezetének alapvető jellegzetessége a falvak alacsony lélekszáma, az ország 13 ezernél több falujának az 50%-a 500 lakosnál kevesebbet számlál. A lélekszámnál is nagyobb jelentőségű a földek minősége, az erdőterület mennyisége. A völgyekben nagymértékű a gyümölcs- és szőlőtermesztés, a kertkultúra - mindez igen eltérő mezőgazdasági kultúrák kialakulásához vezetett (G. P. Pop és J. Benedek).

A szlovák mezőgazdaság az elmúlt öt évben súlyos piaci és pénzügyi válságot élt át. A termelési költségek máig igen magasak, az értékesítés viszont többnyire a közeli piacokra szorítkozik. A nagyszámú, kis területű és kis hatékonyságú magángazdaság nehezen tud modern agrárgazdasági módszereket megvalósítani (Z. Stastny).

A bolgár falu fejlődésében is jelentős változást hozott a szocialista átszervezés: a pártirányítás meghatározta és megteremtette a falu speciális funkcióit: a termelési, a szociális és közéleti, valamint a magánéleti zónát. A szocializmust követő időszakban a zónák elkülönülése megszűnt, egységes, de spontán szervezésű infrastruktúra kezdett kialakulni, eltűntek viszont a tervgazdálkodás központi irányítású létesítményei (G. Wolf). A mezőgazdasági tervirányítás sajátos, szocialista értékrend kialakítását is célozta, amelyet azonban hamarosan felváltott a tulajdonosi szemlélet érvényesülése, a magángazdaság tudatosabb és intenzívebb fejlesztése. Ez az ellen-stratégia valójában a szocialista mezőgazdaság negyven éve alatt folyamatosan érvényesült (D. Dobreva). Az ateista pártirányítás kezdettől szakítani igyekezett a bulgár falu vallásos világával és egyházi ünnepeivel, helyettük szocialista ünnepeket és erkölcsi rendet akart elfogadtatni. Az "új szocialista ember" elfogadtatása a helyi szocialista elitnek is érdekében állott. A vallási élet és a vallási ünnepek megülése ezekben az évtizedekben a magánélet szférájába szorult vissza. Végül is a szocialista és a hagyományos elemek valamiféle konglomerátumot képeztek, amelyben a falusi lakosság "pontosan kiismerte magát" (P. Petrov).

A tanulmánykötet a volt NDK egyik mintafalujának, Merxleben-nek a bemutatásával zárul. Itt alakult meg az első keletnémet termelőszövetkezet 1952-ben. A vizsgálathoz kérdőíves közvélemény-kutatást és a NSZEP archívumának anyagait egyaránt felhasználták. A pártpolitikának kezdettől alapvető érdeke volt, hogy sikeres agrárpolitikájával is érzékeltesse a szocialista mezőgazdaság fölényét. A szövetkezet mellett mindig létezett (és virult) a magángazdaság is, amelyre azonban mindvégig nagyobb figyelmet fordítottak a gazdák.

Lukáts János

Vissza