Kisebbségkutatás                                                                                                                   8. évf. 1999. 2.szám

Koszovói válság
(Hatása a magyar kisebbségre a Vajdaságban és a muzulmán
kisebbségre a Szandzsákban)

Spasovska, Verica: Die Kosovo-Kriese - Auswirkungen auf die ungarische
Minderheit in der Vojvodina und auf die Muslime im Sandzak. = Südosteuropa Mitteilungen. 38. Jg. 1998. 4. no. 318-325. p. és Reuter, Jens: Die innere Situation Serbiens 1998 - Politische Säuberungen im Windschatten
der Kosovo-Krise. = Südosteuropa. Zeitschrift für Gegenwartsforschung. 48. Jg. 1999. 1-2. no. 1-15. p.

A koszovói véres események ugyan számos, korábban elképzelhetetlennek tartott részlettel szolgálhatnak a szemlélőnek, de valójában olyan politikai logika betetőzését jelentik, amelynek a törvényszerűségei már korábban kirajzolódtak Jugoszláviában. Az ország évtizedekig lappangó politikai csődtömege, súlyos gazdasági helyzete, a megoldási kísérletek folytonos halogatása, a belpolitikai helyzet diktatórikus kezelése, leginkább azonban a nemzetiségi problémák megoldásának képtelensége - mindez már hosszú ideje előrevetítette a véres dráma kirobbanását. Az 1990-es évek közepén, éveken át fellángoló konfliktus "az egybevarrott" ország szétszakadásának a drámáját mutatta be fenyegetően Európa számára, az 1999 tavaszán kirobbant koszovói válság ellenben az egyetlen országon belül elképzelhető legtragikusabb összeütközések színhelye lett.

A magyarság a legnagyobb lélekszámú nem szláv kisebbség a Vajdaságban, az 1991-es népszámlálás szerint számuk 338 ezer, és a helyi lakosság 16,8%-át teszik ki. Az elmúlt években számuk mintegy 35-38 ezerrel csökkent, a hadköteles férfiak a háborús behívó elől, a családok legtöbbje az erősödő szerb nacionalizmus elől, összességében pedig az egyre romló gazdasági helyzet elől menekültek Magyarországra. 1998 augusztusa óta több száz katonaköteles és tartalékos vajdasági magyar fiatal menekült el, illetve tagadta meg behívója átvételét.

Jugoszlávia korábbi alkotmánya (1974) "majdnem teljes egyenjogúságot" biztosított Vajdaság és Koszovó számára a többi tagköztársasággal, az 1988-as alkotmánymódosítás ugyan az emberi és a polgári jogok széles spektrumát hirdette meg, de ezek a jogok nem mindig érvényesülnek (például az alap- és középfokú anyanyelvű oktatás vagy maga az anyanyelvhasználat). A horvát-szerb háború során (1991 és 1995 között) mintegy 200 ezer krajnai szerb menekült települt be a Vajdaságba, ahol - elsősorban a magyarok lakta helységekben - ingyen földterületet és házhelyet kaptak, így megjelenésük a szerbek javára megváltoztatta a népesség etnikai összetételét.

A vajdasági magyarság ugyanakkor politikailag nagyon széttagolt, a lakosság szavazatai hat párt között oszlanak meg, így sem a parlamenti, sem a helyhatósági választáson nem érték el a remélt eredményt, az autonómiatörekvések sem igazán meggyőzőek. Magyarország kinyilvánított szándéka, hogy - tekintettel a szomszéd országokban élő magyarokra - sem a menekültáradat elé nem kíván akadályt gördíteni, sem vízumkényszert bevezetni.

Koszovó törekvései (a határok megváltoztatása, elszakadás Jugoszláviától) fel sem merülnek a Vajdaságban, a méltányos jogokat azonban a Vajdaság is megköveteli magának -Jugoszlávia keretein belül. (Koszovóban a kétmilliós albánság a lakosság 90%-át teszi ki, a Vajdaságban a 300 ezer magyar alig 15%-ot.)

A Szandzsák lakossága közvetlenebbül éli meg a jugoszláv tagköztársaságok szétszakadását, legújabban pedig a koszovói válságot. A terület muzulmán lakossága - történelmi tapasztalatai alapján - joggal fél a szerb hatóságok bosszújától. Ugyanakkor a lakosság politikai radikalizálódása is végbemegy, illetve mélyül a szakadék a mohamedánok és a szerbek között. A válság a gazdasági helyzetet is kritikussá teszi, Koszovóból nem érkezik nyersanyag, bedugultak a piacok, mintegy 800 kisvállalat került a csőd szélére.

Jugoszlávia mintegy 200 ezer fős muzulmán lakossága a Szandzsákban él, ahol a népességnek kb. az 58%-át teszi ki, bár maguk a muzulmánok ezt az arányt mintegy 70%-nak tartják. Nagy-Jugoszlávia felbomlása után, 1991-ben a szandzsákbeli muzulmánok politikai és kulturális autonómiát követeltek, a velük élő szerbek és montenegróiak azonban bojkottálták ezt a törekvést. Az autonómiát azonban az ország határainak megtartásával, Jugoszlávián belül akarják elérni. Csetnik-egyenruhába öltözött szerbek azonban folyamatosan terrorakciókat és merényleteket követnek el a muzulmánok ellen. A muzulmánok a szerb választásokat 1992 és 1996 között bojkottálták, 1996-ban azonban jelentős sikereket értek el a parlamenti választásokon, Novi Pazarban, a Szandzsák fővárosában sikerült a polgármesteri tisztséget megszerezni. A muzulmánokat azonban egy évvel később erőszakos úton eltávolították a hatalomból, megszűnt az önálló szandzsákbeli televízió is.

Az intézkedések következtében számos szandzsákbeli muzulmán dönt a kivándorlás mellett, amint a koszovói albánok is a túlélésnek ezt az útját választják. Az albánok egy része (a nők, a gyerekek és az öregek) inkább a Szandzsákot választja, a fiatal férfiak pedig fegyveres gerillának állnak. Ez a nagymértékű vándorlás azonban a Szandzsákban is befolyásolja az etnikai viszonyokat. A muzulmánok innen elsősorban Törökországba vándorolnak ki, az elvándorlás következtében a Szandzsákban meredeken zuhannak az ingatlanárak. A szandzsákbeli muzulmánok szoros kapcsolatot tartanak fenn a boszniai muzulmánokkal, mesterséges kettéválasztásuk csak Jugoszlávia feldarabolása után ment végbe, Izetbegovia bosnyák elnök a muzulmánok együttes érdekképviseletét vállalta fel a nemzetközi politikában.

A koszovói albánok elszakadási törekvéseit sem a Szandzsákban a muzulmánok, sem a Vajdaságban a magyarok nem látják örömmel, a saját óvatosabb autonómia-törekvéseik veszélyeztetését érzik benne.

Magában Szerbiában 1998-ban politikai tisztogatás indult meg (nem az első 1990 óta!), amelynek során az egyetemi törvény és a médiatörvény megreformálása mellett a hadsereg és a titkosszolgálat élén, valamint a hatalmat gyakorló Szerb Szocialista Párt vezetésében is jelentős személycserék voltak. A hatalom élén a Miloöevia-házaspár áll (Mira asszony a JUL nevű kisebb, militáns posztszocialista pártot vezeti), a hatalomból részt engedtek a Szerb Radikális Pártnak és személy szerint a szélsőséges Vojislav äeöeljnek is, hogy megteremtsék a nemzeti egység látszatát. 1999 elejére azonban felnőtt melléjük Vuk Draökovia pártja is (Szerb Megújulás Pártja), amelynek reális esélye lehet európaibb szemléletű és demokratikusabb programot megvalósítani, elsősorban Koszovóval és Montenegróval rendezni Szerbia súlyosan megromlott viszonyát. A hatalomhoz közel álló posztokért elkeseredett küzdelem folyik évek óta, ezt azonban sorozatosan a Miloöeviahez hű, többnyire a korábbi pártirányítást folytatni kívánó erőknek sikerül megnyerniük. "A rendszer felfalja saját gyermekeit", ez az ismert politikai mondás Jugoszláviában úgy igaz, hogy Miloöevia régi és kipróbált pártkáderei feltűnően hamar kopnak el és kerülnek a süllyesztőbe (elsősorban a rendőrség, a hadsereg és a titkosszolgálat vezető funkcióiból). Helyüket azonban ugyanebből a gárdából kikerült, hasonló gondolkodású káderek töltik be.

1998-ban váratlanul új egyetemi törvényt hoztak, amely felfüggesztette az egyetemi autonómiát, és bosszúhadjáratot indított az egyetemen kialakult, Miloöeviacsel szemben álló értelmiségi körök ellen. Aki az új munkaszerződéseket nem volt hajlandó aláírni (140 akadémikus), azoknak három órán belül el kellett hagyniuk munkaszobájukat. A kutatómunka az egyetemeken gyakorlatilag megszűnt, az oktatás színvonala rohamosan süllyed, a tanári kereseteket olyan alacsony összegben maximálták, amely nem vonzó a végzős hallgatók számára. "Előbb diplomázni, aztán emigrálni!" - a hallgatók között ez a szlogen járja, az elmúlt nyolc évben mintegy 200 ezer friss diplomás hagyta el végleg Szerbiát. A belgrádi bölcsészkar új dékánja az orosz nyelvet ismét kötelezővé tette, a magyart, az albánt, sőt az óhorvátot kitiltotta az egyetemről, az összehasonlító nyelvészetet pedig betiltotta. Az egyetem oktatói között ott szerepel Vojislav äeöelj, az újfasiszta pártvezér, aki egyúttal számos egyéb társadalmi és tudományos posztot is betölt.

A szerbiai hatalom birtokosai növekvő bizalmatlansággal szemlélik a médiát, külföldről fizetett "ötödik hadoszlopot" látnak benne. Különösen a koszovói válság óta "államilag finanszírozott, rendszerhű" televíziót akarnak, ennek a törekvésnek a nevében szüntették meg határozatilag egy sor sajtótermék, rádió és televíziós adó működését. Visszaállították a cenzúrát, különösen a hírműsorokkal kapcsolatban, az ellene vétőket pedig csillagászati összegű büntetéssel sújtják.

A társadalmi-politikai reformok betetőzését ellenben a funkcionáriusok jogairól és kötelességeiről hozott törvény jelentette. Ez valójában az új vezetői kaszt kialakításának a törvényesítését szolgálja. A gazdaságilag leromlott országban elképesztő arányú fizetéseket, juttatásokat, nyugdíjat és házi személyzet tartását teszi lehetővé, sőt törvényessé - bizonyos beosztású hivatalnokok számára. Sőt, az állami gépkocsi, sofőr és testőr a hivatalos megbízás lejárta után, élethosszig jár e kör tagjainak. A törvény sietteti azt az amúgy is vészesen terjedő felfogást, hogy Szerbia politikusait kizárólag a hatalom birtoklása és az anyagi javak megszerzése érdekli.

A másképp gondolkodás lehetséges gócainak (egyetem, média) a felszámolásával, a saját hatalmuknak a törvényes, fegyveres és szervezeti megerősítésével egy időben jelenleg aligha lehet szó Szerbiában objektívabb tájékoztatásról, szabadabb véleménynyilvánításról vagy az Európával való összehasonlítás bármilyen formájáról. A korábbi parancsuralmi elveket és gyakorlatot folytató államvezetés láthatóan a saját korlátlan hatalmát is átmentette.

Lukáts János

Vissza