Kisebbségkutatás Szemle                                                                                                 8. évf. 1999. 1.szám

Nyelv és identitás Kazakisztánban

Fierman, William: Language and Identity in Kazakhstan= Communist and Post-Communist Studies, 31.vol. 1998. 2 no. 171-186.p.

Bevezetés

A szovjet időszak végén az önmeghatározásnak legalább két hivatalos formája volt. Az egyik a "szovjet nép"-hez való tartozás volt, melyet a szovjet állampolgárság jelenített meg. A másik kategória a "nemzetiségen" vagy "etnikumon" alapult, mely a területi, nyelvi, történelemi és gazdasági közösség elvére épült. Az egyén számára az utóbbi hovatartozás csak a hivatalos dokumentumokban jelent meg. A "nemzetiséget" gyakran vették figyelembe az oktatási és munkavállalási kvótáknál. Ennek eredményeként a főbb életlehetőségek és korlátok fontos meghatározójává vált.

A Szovjetunió összeomlásával, 1991-től a "szovjet" állampolgárság, hovatartozás és identitás megszűnt, és a korábban gyenge köztársasági hovatartozás új jelentőséget nyert.

Azokban az egyénekben, akik a saját (névadó) köztársaságukban éltek, felmerült az igény, hogy közelebbi kapcsolatot alakítsanak ki "a saját területük" és a nemzetiségük kultúrája között. Még a többi köztársaságban is hamar elkezdték a vezetők meghatározni, hogy mely kultúrá(ka)t fogja az új állam támogatni és milyen módon.

A szerző saját bevallása szerint leegyszerűsíti a helyzetet, amikor két csoportot különböztet meg: a "nemzet-állampártiakat" és a "polgári-állampártiakat". A "nemzet-állampártiak" azt erőltették, hogy a köztársaság névadó kultúrája kerüljön előnyös helyzetbe az adott köztársaságban. Viszonylag egyszerű volt a számukra az újonnan függetlenné vált államokban elkerülni a nemzetiségi diszkrimináció vádját, miközben valójában a saját kultúrájukat előbbre helyezték a másokénál "saját hazájukban".

A "polgári-állampártiak" azt követelték, hogy a lakóhelyükül szolgáló köztársaság egyenlő elbánásban részesítse minden polgárát, akármely nemzetiséghez tartozzanak is, és kultúrájuk ugyanolyan állami támogatásban és védelemben részesüljön, mint a köztársaság névadó csoportjáé. Az etnikai csoportok közötti kapcsolatot olyan tényezők befolyásolták, mint a demográfia, a földrajz, a történelem és a gazdaság.

A szerző a továbbiakban azt a harcot írja le, ami Kazakisztánban az állami önmeghatározás körül folyt. Ezt elsősorban olyan állami dokumentumok vizsgálatával kívánja ábrázolni, melyek az identitás meghatározásánál kulcsfotosságú tényezőt, azaz a nyelvet érintik. (Bár Kazakisztánban számos etnikai és nyelvi csoport létezik, az oroszokra és a kazakokra, illetve az ő nyelvükre fog összpontosítani.)

Általános tudnivalók Kazakisztánról

A XVIII. század elején a kazakok, hogy meg tudják védeni az ellenőrzésük alá eső területeket ellenségeiktől, az oroszok segítségét kérték, mellyel utat nyitottak az orosz politikai és gazdasági befolyás előtt.

Azok a városok, amelyek a korai orosz katonai támaszpontokból vagy kereskedelmi központokból alakultak ki, távol estek a délen fekvő lakossági központoktól (melyek ma Kazakisztán részei). Ezáltal sok kazak város gazdasági és közlekedési hálózata szorosabban kötődik olyan orosz városokhoz, mint Cseljabinszk és Omszk, semmint más kazak városokhoz, melyek a távoli délen helyezkednek el, mint például Almati.

Az ilyen gazdasági és földrajzi tényezők teszik, hogy számos orosz értelmiségi, mint például Szolzsenyicin úgy gondolja, hogy Oroszország több történelmi jogot formálhat Kazakisztán északi részére, mint maga Kazakisztán. A szovjet uralom alatt egyébként bizonyos területek hol Oroszországhoz, hol Kazakisztánhoz tartoztak.

Oroszország lakosságához tartozik ma kb. 750 ezer kazak, akik leginkább a kazak határ melletti területeken élnek. Ugyanakkor oroszok laknak sok városi és falusi települést Kazakisztánban.

A demográfiai összetétel tehát szintén megnehezíti, hogy megkülönböztessük Kazakisztán identitását Oroszországétól, illetve az oroszokétól. A szovjet időszak végén a tizenöt volt szovjet köztársaság közül

Kazakisztánnak volt a köztársaság névadó nemzetiségéhez tartozó lakossága a legkisebb arányban. A kazakok és oroszok 40-40%-ot adtak az összlakosságból, a többi 20%-ot különböző nemzetiségek tették ki.

A fenti tényezők miatt különösen nehéz Kazakisztán vagy a kazakok identitását Oroszországétól vagy a kazakokétól megkülönböztetve elhatárolni.

Kazakisztán valójában nagyon egyenlőtlen nemzetiségi megoszlást mutat. Bizonyos területeken a kazakok aránya eléri a 90%-ot, másutt, északon 25% alatt van. Ezzel szemben az oroszok részesedése 60 % Észak-Kazakisztánban.

Nyelvi helyzet

Kazakisztán heterogén etnikai összetétele szorosan összefonódik a nyelvi megoszlás sajátos alakulásával. Az a nyelv, mely Kazakisztán népességének legnagyobb része számára a kommunikáció eszközét jelenti, nem a kazak, hanem az orosz. Az 1989-es népszámláláskor a lakosságnak több mint 80%-a vagy orosz anyanyelvű volt vagy folyékonyan beszélt oroszul.

Bár sok kazak nem anyanyelveként tüntette fel az oroszt, gyakorlatilag szintén orosz anyanyelvűnek tekinthető, mert otthon az orosz volt a meghatározó vagy kizárólagos nyelv, és orosz középiskolába jártak. 1989-ben összesen a kazakok 64%-a állította magáról, hogy tökéletesen beszél oroszul.

Ezzel szemben csak 40% (túlnyomóan kazak nemzetiségű) állította magáról, hogy tökéletesen beszél kazakul. Kevesebb, mint az oroszok 1%-a állította, hogy folyékonyan beszéli a kazak nyelvet. Legalább a kazakok 25%-a nem vagy csak alig beszél kazakul.

Az 1980-as évek közepén a főváros, Alma-ata 1 millió lakosának egy negyede kazak nemzetiségű volt ugyan, de csak egy vagy két kazak tannyelvű középiskola létezett ott.

Nyelvpolitiaki dokumentumok 1987-1997 között

A szerző az alábbiakban olyan jelentős dokumentumokat vesz számba, melyek jelzik annak a vitának az alakulását, mely Kazakisztánban a nyelv körül bontakozott ki. Ezek egyben tükrözik a gyorsan változó politikai helyzetet is.

Az első ilyen dokumentum a Kazak Minisztertanács és Kazak Kommunista Párt KB által 1987 márciusában elfogadott "A kazak nyelv tanulásának előmozdításáról" című irat. Mérföldkő volt ez a dokumentum, amennyiben a köztársaság pártja évtizedek múltán először nyilvánosan figyelmet fordított a kazak nyelv kérdésére. Elsődlegesen az oktatási szférának szentelték a dokumentumot: a kazak gyerekeknek lehetőséget kívántak biztosítani a kazak nyelv tanulására, de azoknak a számára is, és talán elsődlegesen azoknak, akik orosz tannyelvű iskolákban tanultak.

Ezt a határozatot az 1986 decemberi almatii zavargások után fogadták el, és nyilvánalóan azt a törekvést fejezte ki, hogy a párt segítse elő a harmonikus etnikai viszonyok létrejöttét.

A következő fontos dokumentum - talán a legjelentősebb - az 1989 szeptemberi kazalkisztáni Nyelvtörvény volt, melyet a nagy eufória időszakában alkottak meg. Legfontosabb jellemzője az volt, hogy megalkotását nagy társadalmi vita előzte meg. Nyilvános összejöveteleken és a köztársasági sajtóban vitatták meg a tervezetet. A vita szervezett, alulról jövő kezdeményezést tükrözött, de semmiféle helyi, drámai esemény nem előzte meg. Mi több, a párt nyelvpolitikát illető rugalmassága nyilvánult meg benne.

1990 júniusában Kazakisztán elfogadta a Kazak és más nemzeti nyelvek állami fejlesztési programja a Kazakisztáni SzSzK-ban a 2000-ig terjedő időszakban című dokumentumot. Különálló fejezetek szólnak benne a kazak, az orosz nyelvről és azon nemzetiségi csoportok nyelvéről, melyek "egy tömbben élnek a köztársaságban".

Ahogy Kazakisztán függetlenné vált, az ország identitásának meghatározásához fűződő érdek óriási mértékben megnőtt. Amíg Kazakisztán moszkvai hatalom alatt állt, a központi párt vagy kormány a számára elfogadható keretek között tudta tartani Kazakisztán önmeghatározását. Ám a kazakoknak rá kellett jönniük, hogy ez a helyzet nem tartható, ha nagyobb hatáskör jut a kazak köztársasági elitnek.

Ennélfogva nagyon figyelemreméltó, hogy Kazakisztán Szuverenitási Nyilatkozatának első hivatalos megfogalmazása érintette a nyelvkérdést is. Mégis a végleges nyilatkozat, melyet 1990. október 25-én hoztak nyilvánosságra, elejtette a kérdést.

Az 1991 decemberi Függetlenségi Nyilatkozat is csupán egy cikkelyt szentelt a témának: "az állam egyik legfontosabb kötelessége a kazak nemzet és a Kazakisztán területén élő más nemzetiségek kultúrájának, hagyományainak és nyelvének újraélesztése és fejlesztése."

Bár a Kazak Köztársaság Alkotmányának első változatát 1992 júniusában léptették életbe, még hat hónapnak kellett eltelnie, amíg a parlament elfogadta a végleges, felülvizsgált, a Szuverén Kazakisztán Alkotmányát 1993 januárjában, elsősorban a nyelvkérdést illető keserves viták miatt.

Ez az alkotmány azonban nem sokáig volt hatályban. 1995. augusztusában új alkotmányt fogadtak el népszavazás útján. Néhány hónappal később egy új nyelvtörvény első változatát fogalmazták meg, de csak 1996 őszén kezdődött el a parlamenti vitája.

1996 novemberében az Elnöki Hivatal felügyelete alatt elkészült a Kazak Köztársaság Nyelvpolitikai Koncepciója, melynek fő célja "az Alkotmánnyal összhangban" a nyelvfejlesztés elsődleges irányainak meghatározása volt.

A parlament csak 1997 júniusában fogadta el a végleges nyelvtörvényt. A parlament által vitatott változatok teljes szövegét sohasem hozták nyilvánosságra a tömegtájékoztatásban. Több mint másfél évbe telt, míg az eredeti törvényjavaslatból a mindkét ház által elfogadott és Nazarbajev elnök által aláírt törvény született.

A vita témái

A törvény neve

Néhány "nemzet-állampárti" kazak a nyelvtörvény címében egyetlen államnyelvre történő utalást kívánt látni, míg a "polgári állampártiak" a "Törvény a nyelvekről" címért szálltak síkra. Az orosz nyelvű cím ez utóbbit tükrözte, míg a kazak cím homályban hagyta, vajon a törvény egy vagy több nyelvre vonatkozik-e, köszönhetően annak, hogy a kazakban nem jelzik a főnevek többes számát.

Állami? Hivatalos? Nemzetiségek közötti kommunikáció?

A nyelvtörvény a kazakot nyilvánította az egyetlen "állami" nyelvnek a köztársaságban, bár más, különleges rendeltetést adott az orosznak. A Szuverenitási Nyilatkozat eredeti változatban a kazakot "állami", az oroszt pedig "hivatalos" nyelvnek minősítette. Mindkét alkotmány az egyedüli államnyelvként a kazakot határozta mg, és ugyanígy rendelkezett az 1997. évi nyelvtörvény is.

Az 1989. évi nyelvtörvény azonban még különleges funkciókat adott az orosznak; talán a legfontosabb volt a "nemzetiségek közötti kommunikáció" nyelveként való meghatározás. Ezt a rendeltetést megőrizte az első (1993-as) alkotmány is.

Azonban sok kazak "nemzet-állampárti" azt javasolta, hogy a "nemzetiségek közöttiség" mind a kazak, mind az orosz nyelvre vonatkozzék, vagy talán csak a kazakra.

Mindenesetre az 1995-ös alkotmányból kihagyták a "nemzetiségek közötti kommunikáció nyelve" kifejezést. Ugyanígy kimaradt az orosz mint hivatalos nyelvre való utalás is. A 7. cikkely kimondja, hogy "Állami és helyi közigazgatási szerveknél az orosz nyelvet hivatalosan használják a kazak nyelvvel egyenrangúan". Ugyanezt írja az 1997. évi nyelvtörvény is.

Ezt a megfogalmazást azonban többen többféleképpen értelmezték.

"Más" nyelvek

A Kazakisztánban beszélt "más" nyelvek vonatkozásában az általános tendencia az, hogy az állam bizonyos minimális garanciákat fenntart e nyelvek beszélői számára, ám de facto nem tekinti az állam felelősségének, hogy e nyelveket támogassa.

Kazakisztán 1989-es nyelvtörvénye szerint a "kisebbségek" nyelvének különleges védelmet kell kapnia azokon a területeken, ahol a kisebbségi lakosok egy tömbben élnek. A törvény nyíltan kimondta, hogy az egy tömbben élő nemzetiség nyelvét "helyi hivatalos nyelv"-nek kell nyilvánítani, melyet az orosz és a kazak mellett lehet használni.

Az alkotmányok nem sokat mondanak a "más" nyelvekről. Az 1997-es nyelvtörvény figyelemreméltó változást jelez a "más" nyelvek irányában: úgy tűnik, hogy kevesebb jogi támaszt ad Kazakisztán többnyelvűségének. Az új törvény bizonyos területeket határoz meg (oktatás, bíróságok), ahol "más" nyelveket is lehet használni, bár nincs semmilyen rendelkezés "helyi hivatalos nyelvekre" vonatkozóan. Sok neves kazak nemzet-állampárti, mint a szociológus Kasanov, hevesen támogatta a "más" nyelveket; a céljuk elsődlegesen stratégiainak tűnik: az orosz meghatározó szerepét kívánták ezáltal csökkenteni.

A munkavállalás és a felsőfokú tanulmányok folytatásának nyelvi követelményei

Kazakisztán identitásának kérdése tükröződött a címben megfogalmazott felvetésben is. A nemzet-állampártiak általában amellett vannak, hogy meg kell követelni a kazak nyelvtudást a fenti céloknál, míg a polgári-állampártiak elvetik ezt. Az előbbiek azt állítják, hogy természetes az, ha megkövetelik az államnyelv tökéletes ismeretét az állami funkciókat betöltő személyeknél; az utóbbiak úgy tartják, hogy a nyelvi követelmény a diszkrimináció egyik formája. A munkakövetelmények ellenzői úgy tűnik, hogy meghajoltak a nemzet-állampártiak álláspontja előtt. Az 1993. évi alkotmány kimondja, hogy az elnöknek a kazak nyelv tökéletes tudásával kell bírnia.

A többi állással kapcsolatban azonban úgy látszik, még nem született határozat. Az 1989-es törvényt úgy módosították, hogy csupán azt tették lehetővé: a polgároknak jogukban álljon a nekik megfelelő nyelven fordulni a különböző intézményekhez, és az alkalmazottak tudjanak kazakul és oroszul "olyan mértékben, amilyet a körülmények megkívánnak".

1996-97-ben a munkavállalásra vonatkozó nyelvi követelmények kérdése az egyik legnagyobb kihívást jelentette a nyelvtörvény megalkotásakor.

A nyilvános vitákból ítélve a nyelvismeret kérdése a felvételi vizsgák esetében kevésbé volt vitatott. Talán ez részben annak köszönhető, hogy a kazak minden általános és középiskolában kötelező tárgy.

A kazakok anyanyelve

A munkavállalás és a felsőfokú tanulmányok folytatása nyelvi követelményeinek egyik érdekes szempontja: vajon nemzetiségi hovatartozásra való tekintet nélkül mindenkire ki kell-e terjedjen vagy sem. E kérdés érinti a kazak nyelv mint a kazak identitás része problematikát. Mivel sok kazak nem ismeri a "saját nyelvét", a kérdés rendkívül jelentős a kazakok megosztottsága szempontjából.

A vizsgált dokumentumok egyike sem ruházta fel különös felelősséggel a kazakokat, hogy tanulják vagy használják a kazak nyelvet, de nem is fenyegette őket büntetéssel, ha nem tennék. Ez igen figyelemreméltó annak tudatában, hogy a kazak státusát emelni kívánók éppen ezt szorgalmazták.1989 nyarán, a nyelvtörvény-tervezet nyilvánosságra hozatala előtt a kazak sajtóban többen megfogalmazták, hogy kívánatos lenne, ha Kazakisztánban mindenki ismerné a kazak nyelvet. Vezetői állásoknál elfogadható, ha a nem-kazakok nem ismerik a nyelvet, de kazakoknál az anyanyelv ismerete elengedhetetlen. Enélkül a kazak nemzetiségűek nem méltók a vezetőállások betöltésére.

E tekintetben jelentős, hogy az etnikai-nyelvi kapcsolat ismét felszínre került új formában az 1997. évi törvény vitájakor.

A föderatív megoldás elvetése

Egyik előbb említett dokumentum sem tartalmaz a nyelvpolitika decentralizálásáról szóló előírást. A területi (oblaszty) kormányzók Kazakisztánban nagyfokú autonómiával rendelkeznek sok, jelentős, a nyelvet érintő kérdésben, elsősorban az oktatás terén. Nazarbajev elutasított minden, a föderatív vagy más decentralizált rendszer kialakítására vonatkozó indítványt, mely figyelembe vette volna Kazakisztán regionális különbözőségeit.; sőt Kazakisztán Nyelvpolitikai Koncepciójának bevezetője külön hangsúlyozza az ország "egységes nyelvpolitikáját."

Miközben a parlamenterek megosztottak voltak 1997-ben a nyelvi törvényhozás legfontosabb kérdéseit illetően, egységesen elutasították a nyelvpolitika decentralizálását, mint a Kazakisztán széthullása felé vezető első lépést. A föderatív megoldásnak sosem volt pozitív a megítélése.

A nyelvpolitika decentralizálásának elvetése szoros kapcsolatban áll a fenti nyelvi problémák tisztázatlanságával. Egy szövetségi államban minden egység más megoldást találhat rájuk. Az egységes rendszer fenntartására, s ezáltal az egységes politikára vonatkozó elhatározás miatt mind jobban növekszik a központi döntéshozatalban való érdekeltség. Ez legalábbis részben választ ad arra a kérdésre: vajon Kazakisztán identitása (ideértve a nyelvit is) miért ellentmondásos és bizonytalan, és miért nem határozza meg pontosan, hogy Kazakisztán nemzetállam-e vagy "polgárállam".

Ez nem jelenti azt, hogy Nazarbajev föderalizmustól való félelme, mint ami veszélyezteti Kazakisztán területi integritását, megalapozatlan lenne. A szövetségi rendszerek valóban adnak alkalmat a függetlenség irányába történő elmozdulásra. (Lásd Kanadát).

Kazakisztán függetlensége lehetővé teszi az ország vezetése számára, hogy a kazak nyelv konszolidáló tényezővé váljon, mely inkább egyesíti, mint szétválasztja a többnemzetiségű lakosságot. A Nyelvtörvény Koncepciója például kimondja: "Az államnyelv presztízsét olyan fokra szükséges emelni, hogy annak ismerete a kazakisztáni hazafiság lényeges elemévé váljon".

Ám az a bizonytalanság, ami Kazakisztán önmeghatározását illeti, s mely a nyelvi dokumentumokban is tükröződik alapvető. Ez a bizonytalanság növeli azoknak a kérdéseknek a számát, amik Oroszország és Kazakisztán jövőbeni földrajzi és kulturális határait illetik.

Kincses Ágnes

vissza