Kisebbségkutatás Szemle                                                                                                 8. évf. 1999. 1.szám

Fegyveres konfliktusok etnikai vonatkozásai a Szaharától délre

Schlichte, K.: Struktur und Prozess: zur Erklrung bewaffneter Konflikte im nachkolonialen Afrika südlich der Sahara. = Politische Vierteljahresschrift, 39. Jg. 1998. 2.H. 261-281.p.

Az afrikai háborús konfliktusokban sok a közös vonás. A Hamburgi Egyetem Háborúkutató Részlegének folyamatelemzési és struktúratörténeti vizsgálata is tanúskodik felőle. A társadalmi konfliktusok hátterében még ma is a neopatrimoniális uralom, a nagycsalád és az aktívan működő etnikai tudat figyelhető meg.

1945 és 1996 között Afrikában 194 háború és további számtalan fegyveres konfliktus fordult elő. Ezek szorosan összefüggtek a különböző területek társadalmi-történelmi hagyományaival (mesterséges határok, etnikai versengések, vezetői túlkapások). Az előidéző okokat nehéz egységes okozati rendszerbe foglalni, előre jelezni, és főként kezelni.

Afrikát sokszor szokták "háborús kontinensnek" nevezni. Az elhamarkodott megállapítás azonban figyelmen kívül hagyja a konfliktusok időbeli megosztását: 1945-től a 60-as évekig egyáltalán nem jellemző a kontinensre a háborús feszültség. Később viszont három ötéves háborús periódus figyelhető meg (1960-1964, 1975-1979 és 1990-1994 között), amikor évente 8-10 háború kezdődött. Az első tizenöt évben mindössze négy háború dúlt a Szaharától délre húzódó Afrikában, a 90-es években viszont volt olyan periódus, amikor tizenöt háború folyt egyszerre (hét egyidejű háború itt már a nyugalom kezdetét jelenti).

A háborúk országon belüli és közötti összeütközések, rendszerellenes felkelések, autonómiáért illetve teljes elszakadásért folytatott küzdelmek voltak. Az esetek nagy részében azonban nem érvényesültek tiszta képletek. Afrika szarva és a dél-afrikai térség a kontinens igazi "tűzfészke". Szudán és Csád háborúja hosszú múltra tekint vissza, a "nagy tavak" körüli háborúk jelentik a 90-es évek válságait (Uganda, Burundi, Zaire).

Hogy az afrikai konfliktusok jellegét meghatározni és társadalmi-történeti szerepét értelmezni tudjuk, ehhez ismerni kell az adott ország hagyományait, az európai expanzió körülményeit, a gyarmati helyzet sajátosságait és az ország világpolitikai és -gazdasági kötődését. A hagyományos társadalmi formák modern struktúrákkal keverednek: a nagycsalád a gazdasági újratermelődésnek az alapja, az etnikai tudat az uralkodó szimbolikus összetartó erő, továbbá a neopatrimonialitás (nemzetiségi tulajdon) a földbirtokon alapuló állam. Az említett hagyományőrző elemek többnyire megmaradtak a gyarmatosítás idejéből örökölt politikai formák között. Az afrikai társadalmi struktúrák legfőbb jellemzője a változatlanság, amely gyakran közvetlen kiváltója a háborúnak.

"A háború grammatikája" négy fokozatra bontja a hadi eseményt: ellentmondást, válságot, konfliktust és háborút különböztet meg, a további tartalmi-logikai elemzés során azonban még "az eszkaláció fokozatait" is figyelembe veszi.

Sem az európai expanziók, sem a gyarmatosítás "tapasztalatai" nem alakítottak ki az afrikai kontinensen polgári-kapitalista társadalmi formákat. Ennek ellenére az afrikai társadalmak - működésük és hatásuk következtében - a tőkés világtársadalom részei lettek. Egyes elemeik ugyan megfelelnek a nemzetközi előírásoknak és normáknak, a lényegi társadalmi struktúrák azonban továbbra is alapjaikban eltérnek tőlük.

Az afrikai társadalmak a gyarmatosítást megelőzően csak nagyon kivételesen voltak képesek bekapcsolódni a világpiac működésébe. Ezen a jelenségen a gyarmatosítás időszakában fellendült bányászat egyes termékei és az ültetvények terményei sem változtattak. A gyarmatosítás inkább a gazdasági csereformák terén hozott változást (pénzgazdálkodás, árutermelés). A termelési egység egyre inkább a nagycsalád lett, amely a posztkoloniális társadalmi fejlődés normái közé is beépült, miközben szervezetét és szociális súlyát megújította.

Az afrikai társadalmak "szimbolikus reprodukcióját" ugyan nagyobb mértékben alakították a keletről közvetített formák, de a gyarmatosítás idejének értékkánonja is hatással volt rá, így ma a hagyományőrző és az értékközlő társadalmi funkció párhuzamosan van jelen és működik.

Az etnikai tudat a faluközösségek felbomlásának a következménye. Az európai megközelítésben "nemzeti" és "kulturális identitásnak" nevezett jelenség, valamint az ezekhez később társult "vallási szimbólumrendszer" az iszlám hit és gondolkodásmód elemeiben mutatkozik meg, amely a megváltozott társadalmi körülményeknek megfelelő szervezeti formákat vezetett be Afrika szubszaharai térségében. A délebbre fekvő egyenlítői vidékeken a gyarmatosító országok a kereszténység különféle irányzatait terjesztették el, mindenhol a hagyományos értékrendhez legközelebb állókat. Következésképpen az európai egyházak hivatalos nézetei és a hagyományos afrikai mitikus hit tartalmai vegyültek egymással. Mindkét vallási irányzat a gyarmatosítás következtében megváltozott társadalmi viszonyokra kívánt feleletet adni, és mindkettő a faluközösség helyébe lépő nagycsaládban látta meg az afrikai társadalom alapját.

A neopatrimoniális állam élén a "nagy ember" (többnyire elnök) áll, akit az egymással versengő kliensek hada vesz körül. Az elnök az állam inkarnációja, a hivatal és viselője ugyanúgy elválaszthatatlan, mint az államkassza és az elnök magánháztartása. ő tölti be a legfőbb bíró tisztét, továbbá ő dönt a költségvetésről és a főbb hivatalok elosztásáról. A hatalom gyakorlása természetesen nem közvetlen, a kapitalista érdekcsoportok párhuzamosan, egymás mellett függőlegesen szerveződnek. A kiváltságokért folyó küzdelem szükségszerű velejárója a nepotizmus és a korrupció, maga a klientizmus azonban egyúttal a szimbolikus összetartozásnak, a hitbeli azonosságnak, végső soron az etnikai azonosulásnak is az elősegítője. A klientizmus a társadalom teljes vertikumát átjárja, a parasztoktól a kereskedőkön keresztül a vallási tisztviselőkig, a hivatalnokokig, egészen a hierarchia csúcsán álló elnökig. "A hatalom művészete" az afrikai államokban az egyensúly megtartását jelenti az állandóan fluktuálódó politikai erők között. Mivel az elnöki hatalom legitim alapja gyenge, eszközei között elmaradhatatlan az erőszak. Az ellenzék léte az elnök közvetlen, személyes fenyegetettségét jelenti, vele szemben tehát megengedett a "dirty tricks" alkalmazása.

A nagycsalád, az etnikai tudat és a neopatrimoniális állam szerkezetének a logikája gyakran szerepel háborús okként a szubszaharai Afrikában. A békés hatalomváltás kivételnek számít (mint Mali, Benin vagy Zambia esetében). A társadalmi ellentmondás származhat a kötelező hagyományokból, az elnök iránti személyes lojalitásból, absztrakt kényszerítésből, mítoszhoz való kötődésből. A háborús konfliktus igen széles néprétegekre terjed ki, akik számára szűk választás marad: a menekülés, az áldozat sorsának vállalása, vagy részvétel a fegyveres hadműveletekben. Különösen veszedelmes akkor lesz a háborús konfliktus, ha sikerül valamelyik érdekcsoportnak önálló gazdasági alapot teremtenie, vagy megszereznie a világpiac hadigazdaságának valamelyik "szürkezónáját".

Minél hosszabb ideig húzódnak el az afrikai polgárháborúk, annál inkább elszakadnak a konfliktus kirobbanásának eredeti okaitól. A polgárháború hamarosan "önmagát reprodukáló rendszerré" válik: az erőszak uralkodik el - éppen a gyors befejezés érdekében - és az "erőszak-specialisták" lesznek a politikában az egyeduralkodók. Számukra azonban éppen a háború folytatása lesz a cél, mivel olyan gazdasági potenciál fölött rendelkeznek, amely a fegyver, a drog és különböző illegális nyersanyagok világpiaci forgalmazásán alapul. (Ilyen "warlordok" háborúja volt a konfliktus Sierra Leonéban, Szomáliában vagy Libériában.)

Az afrikai ellenségeskedések egy másik csoportjánál hiányoznak az azonosítható helyi-társadalmi kiváltó okok (Ruanda, Dzsibuti, Burindi), és bár a konfliktus az ország egész területére kiterjedt, etnikai okokkal is nehéz megmagyarázni. A gyarmati múlttal nem jellemezhető Etiópiában is sorozatos konfliktusok tanúi lehetünk (Ogaden, Eritreia).

Lukáts János

vissza