Főoldal

Korunk 1934 Február.

A humanizmus és a racionalizmus ellen


Szeremley László

 


A hitlerizmus felszakitott miniden irracionális erőt Németországban. A német kathäder filozófia, mely még az utolsó évek folyamán is halomszámra gyártotta a filozófia temető értékeit népszerűsítő műveiket, levetette akademikus köntösét s a hitlerizmus általános szellemromboló hadjáratában garmadával megjelenő könyveivel és könyvecskéivel a humanizmus és a racionalizmus ellen indít rohamot az újnak, eredetinek és lényegesnek mondott irracionálizmus érdekében. Ne beszéljünk arról, hogy a racionalizmus és irracionalizmus szembeállítása valójában csak arra jó, hogy a társadalmi, politikai és szellemi történések valódi játékát s az igazi frontokat leplezze, hanem nézzük meg, hogy miféle meggondolásokat tartalmaznak ezek a frontbavetett könyvek.

Heinrich Foirsthoff (Das Ende der humanistischen Illusion. Furche-Verlag, Berlin), 1933.) összehord mindent, amit az új „életformák” átvilágítására alkalmasnak vél. Forsthoff a világ jelenlegi krízisét ama „humanizmus” krízisének tartja, amelynek alapelve szerint a történések központi szubjektuma az ember. Ez a görögök által életrehivott humanizmus uralkodik kétezer éve. Eszerint a humanizmus szerint az ember elsősorban gondolkodó lény, (a „gondolkodási előbbre való mint a lét”), a világ maga viszont valami légüres térben történő ész-spekuláció terméke. S mert „magánvaló” gondolkodó én, amelyen a valóság épül, nincs, hanem csak konkrét én, ezért az egész világ — ebben a gondolatrendszerben — nem egyéb fikciónál; a gondolat problémái „látszat problémák”, fogalmai árnyszerű körvonalak, amiknek nem felel meg semmiféle realitás. Minden tudás így csupasz illuzió. „A valóság nem ismerhető meg csak elismerhető. A létezőket csak a tapasztalás közvetíti” — mondja H. F. „Kauzális és teleológikus tendenciák és motívumok a valóságban nincsenek. S nincsenek értékkülönbségek sem. A gondolkodás formális funkciója az összehasonlitásban, a megkülönböztetésben és az elrendezésben merül ki. A megismerésre való igény feladásával a valóság darabokra hull, de korántsem összefüggésnélküli kaoszra, mert számunkra a világ önmagában véve mégis olyan összefüggésekből áll, amiket elismerünk.” Ilyen összefüggés pl.: a család. A családban a szülők egymáshoz való viszonya s a gyermekek egymásközti viszonya s a szülők és gyermekek kölcsönös viszonya: valóság. A rokonság, úgy a természetes, mint a szellemi; a vér, a föld, a nyelv, a nép mind valóságos jellegü összefüggések. A humanizmus és racionalizmus megrontott emberének ezek felé kell megtalálnia a visszavezető utat s ezekben kell beteljesülnie. Azt a humanisztikus „inflációt” és „illuziót”, amely az élet minden szakaszát áthatotta, radikálisan le kell építeni. Az ember ismét az isteni világuralom objektuma, „az isteni könyörület tárgya” legyen; „ne ő rendelkezzék, hanem ő vele rendelkezzenek”, H. Forsthoff a helyes kiindulásból így érkezik el a mai német diktatura központi követeléséhez. H. Forsthoff mindenesetre ezt a követelést filozófiai, sőt theológiai leplekkel maszkiroza, — e leplek azonban nem patyolatok. Teli tévedésekkel. Alapvető tévedés pl. amikor a görög filozófiát teszi felelőssé a magánvaló, megismerő énért, amit a görögök egyáltalán nem ismertek. Hasonlóan vaskos tévedés, amikor azt mondja, hogy a tudományos szocializmus „a tiszta ész szférájában mozog”, s „a. minden ember egyenlőségének elvét” állítja föl. S mit mondjunk arról, amikor azt állapítja meg, hogy a „humanista” intellektuelek szellemi exisztenciája „napjaink munkanélküllieinek külső exisztenciájával hasonlítható össze. A munkanélküliek az állami munkanélküli: biztositás s a biztosító intézetek révén külső exisztenciájukban annyira bebiztosítottak, hogy annak a bázisnak a törékenysége, amelyen exisztenciájuk nyugszik, egyáltalán nem okoz nekik fejfájást, úgy, hogy helyzetük bizonytalanságára és veszélyeztetettségére egyáltalán nem is gondolnak.” — Viszont ne követeljünk H. F.-től semmit, hanem vegyük annak, ami. Ekkor viszont felmerül a kérdés, hogy mi marad meg mint „valóság” H. F. számára ha majd minden életszakaszt racionális és humanista „illuzió”-nak mond. „Illuzió nélküli valóságnak tekinthetjük azokat a természetes közösségeket, amelyek a vér és a föld alapján nőnek: mint, család, rokonság, törzsi összetartozás, a nyelv és az erkölcs közössége, a nép. Az ezek általi a közösségek által létrejött vonatkozások nem racionális természetűek, hanem valóságosak. Ezek a közösségek ezért mint minden valóság, probléma nélküliek.” H. F. szerint tehát a ráció ellenfogalma az igazi valóság s ennek az „irracionális” karaktere az, ami annak az új szellemi magatartásnak az alapjául kell, hogy szolgáljon, amit H. F. a humanista megismerés helyére proklamál:: az autoritativ hit. Ezzel az autoritativ hittel természetesein szembe kerül az egész: filozófia, Platótól Heideggerig, de szembekerül a weimari alkotmány, a Népszövetség, stb., stb. is s lesz végül a tudákos könyv a tipikus népgyűlési náciszólamok filozófiai igazolása.

Egész más irányból állítja) frontba munkáját Edgar Dacqué “(Natur und Erlösung. Verlag R. Oldenburg, München, 1933.) a racionalizmus és a mechanisztikus intellektualizmus ellenébe. A könyv négy fejezete négy különböző pontból irja le az új „természetismeret” fogalmát. A mechanisztikus természettudománnyal szemben, amely a dolgoknak csupán a külsejét ragadja meg, az igazi természetismeret a dolgok külsejét csupán a valódi, ,,túlnan való” „valóságuk” hasonlatául, szimbolumául tekinti. Az igazi természetszemlélet E. D. szerint az örök „ősképek”, a dolgok „ideáit” nézi; az ősképü világot, ahogy az, isten alkotásaként a paradicsomi ősállapotban létezett, míg azután a bünbeesés révén az emberrel együtt az: egész: természet istentől elfordult „démonikus” állapotába került, amely egészében a megváltásra vár. Ilyen vonatkozásokban persze a természetismeret esettében „nem valamely tudományos vizsgálódásról1 van szó, hanem valami végső soron belőlünk való közös kikiáltásáról, valami mindannyiunkból belüliről jövő, de érthetetlen” megnyilvánulás hirleléséről, amiből azután Edgar Dacqué valamiféle ethikát vezet le, ami végeredményben) szintén népgyűlési náciszólamok filozófiai sikba való emelése. Hogy aHarmadik Birodalom életmozgásának ellenszenves napjaiban a filozófus a dolgok „belső teréről”, s minden lét „teremtő ősalapjáról” beszél egy új „élet- és megélési-érzelem” propagálása érdekében, ez tényleg káprázatosan félrevezető. A középkori kivégzési formáikat visszaállitó Németország hátterében ilyen kegyes gondolatok virulnak...

 

 (Berlin)

 

Vissza az oldal tetejére