FĹ‘oldal

Korunk 1933 Március

Vendéggyülölség


Elisabeth Hauptmann

 


Egyik karácsony este a jómódú Streicher család egy idegen munkanélküli és ellátatlan embert fogadott be egy estére házába, felöltöztette, enni adott neki és éjjeli szállást. Részvétből tette s nem aratott köszönetet.


A munkanélküli egyenesen a kocsmából jött. Az idősb Streicher, közvetlen a karácsonyi ajándék kiosztása előtt a kocsmába ment, pár üveg konyakért. Ott talált egy világosbarna nyári felöltős férfit, aki félig üres sörös pohara előtt a söntés bádog asztalára könyökölt és dohogott, mert a vendéglős a szent estén helységét már nyolc óra körül zárni akarta s ennek következtében ő éjjeli félkettő helyett már este nyolckor kell, hogy megkezdje vándorlását a hideg uccákon. Streicher, üvegekkel teli a karjaiban, két másodpercig gondolkozott ezután meghivta röviden magához. A férfi vele is ment mogorván, hallgatagon.


Odahaza Streicher a férfit arra kérte, hogy pár pillanatig várjon a folyósón, aztán bement, hogy feleségét a vendégről értesítse. Streicherné elcsodálkozott, majd kijelentette, hogy a férfi üljön ki a konyhába, Streicher azonban azt válaszolta, hogy erről szó sem lehet. A férfi ugyan rongyos és züllött, de feltétlenül intelligensnek látszik s vagy egyáltalán nem szabad befogadni, vagy pedig csak mint vendéget, elvégre karácsony van. És általában, a gyerekeik számára egyszer nagyon helyes, csak tanulják meg szépen, hogy nincs mindenkinek meleg szobája s hogy sohasem lehet tudni, kivel mi történik s felhozott több hasonló közhelyet.


Ebben a pillanatban lépett a háztartási alkalmazott a szobába s a félig kinyílt ajtón keresztül Streicherné látta a vendéget, állni. A vendég valóban ijesztően rongyos állapotban volt.


 De hiszen okvetlen szükséges, hogy egy más ruhát vegyen föl, — mondta Streicherné elrémülve.


 Nem lesz ez kinos a számára? — kérdezte Streicher.


 Akkor nem tudok rajta segíteni, — mondta Streicherné.


A ruhásszekrény előtt azután a következő beszélgetés folyt le. Streicher:


 Akkor add oda a szürkét.


 De hisz az nyári ruha; már inkább a kéket kell oda adnod.


 Ami most rajta van az is nyári. A kéket elhordom magam is.


   Akkor nem tudok neked segíteni, — mondta Streicherné. Amikor Streicher ur ismét a folyosóra lépett a kék öltöny volt a karján, lesegítette a férfiről a kabátját s ő maga akasztotta be a folyosó garderobejába. A férfi engedelmesen követte a fürdőszobába s a humor némi halvány felcsillanásával mondta, amikor az ajtó már becsukódott mögöttük: Adja már ide. — Egyáltalán nem volt kínos számára.


A kék öltönyben azután egy ideig még a kis lakószobában ült, időnként benézett hozzá Streicher ur, egyszer bejött egy bakfis is, elcsodálkozott és megint kiment.


Amikor azután egy óra késéssel az ajándékok kiosztására került a sor, az első emeletről lejöttek ifj. Streicher ur és felesége. Ezen kivül még a két legfiatalabb Streicher, egy gimnazista meg egy bakfis, valamint a két háztartásbeli alkalmazott gyűltek össze a szalónban. Minden „karikacsapásra” történt. Az idegennek is kerítettek pár ajándékot: egy tál süteményt, egy sálat, egy pipát s kevéske dohányt.


Az idegen kissé ügyefogyottan, de a legkevésbé sem zavartan állt a gimnazista mellett s meghatározhatatlan arckifejezéssel nézte ennek főajándékát, egy box labdát. Azután egy széket toltak melléje, amivel az ünnepség folyamán egyre hátrább húzódott, a kivilágított karácsonyfa mögé. Ott ült, hallgatta a gramofón lemezeket és nézte a fát, amíg föltálalták a vacsorát. Közbe-közbe lopva meg-megnézte valaki, s az idősb Streicher azt gondolta magában, mikor az ajándék nyakkendőt átvette: vajjon mire gondol most?


A férfi a kivilágított fa mögött arra gondolt:


„Ha mindjárt a lépcsőn, ahogy szándékomban volt, elszedtem volna az öregtől pár vasat egy olcsó éjjeli szállásra és elmentem volna, akkor minden rendben lenne. A konyhában is elhelyezhettek volna, akkor is rendben lenne a dolog!”


Azután jött a vacsora, leültek az asztal köré s a család nekilátott a kacsasültnek. Süteménnyel már valamennyien jóllaktak, csak a férfi evett lelkiismerettel, nyugodtan anélkül, hogy feltekintett volna, szakadatlanul. (Nemcsak erre az estére, hanem a legközelebbi estékre is.)


Egy kis nehézséget tapintattal hidaltak át: vörös és fehér bort hordtak föl s az ifjabb Streicher betöltés előtt, minden egyes alkalommal, még a gyerekektől is, megkérdezte, vörösbort parancsolnak-e vagy fehéret. Amikor az idegen férfihez érkezett egy pillanatra habozott a két üveggel a kezében. A férfi ebben a pillanatban hosszan, alulról felfelé, végignézte a fiatal Streichert, miközben evett. Közben az ifjabb Streicher elnyomta magában a kérdést, hogy vöröset parancsol-e vagy fehéret s anélkül, hogy megkérdezte volna — fehéret töltött be neki


— Nem kérdezte. Ez még a legokosabb, — mondta magában a férfi.


Vacsora után hosszabb beszélgetés indult. A férfi ennek a révén megtudta, hogy Streicheréknek gépszíjgyára van. Egy Mandzsuria számára szóló rendelésről s a tenger partról az ország belsejébe való szállítási lehetőségekről beszéltek. Szóba került Dairen s valaki kiejtette a szót: teherautó.


   A szállító céggel baj lesz, — mondta a férfi.


— Hogyan? Maga volt Dairenben? — kérdezte az ifjabb Streicher elcsodálkozva, de nem buzdítólag.


— Teherautót Dairenben csak akkor lehet kapni, ha a speditőrt legalább két hónappal megelőzőleg értesítik, — válaszolta a férfi.


Az ifjabb Streicher csak azt mondta: „úgy” s az idősebb Streicher további kérdezősködését vendégének Dairenre vonatkozó ismeretei felől azzal akadályozta meg, hogy élénken valami másról kezdett beszélni.


Az est folyamán az idegen csak még egyszer kapcsolódott be a család beszélgetésébe. Beszéd közben ahhoz a témához érkeztek, hogy ki a legnagyobb élő német. Az öreg Streicherné Eckener mellett, a menye Hindenburgra szavazott. Az idősb Streicher határozatlan volt. az ifjabb a „Zepp” fölényét hangsúlyozta minden más rendszer, különösen az új angol óriás-tipus fölött, amely sokkal gyöngébb, ha a német ujságok talán túl is becsülték.


 Egy sarkvidéki utazást az angolokkal semmiesetre sem kockáztatnék meg, — mondta az ifj. Streicher.


 Ügyes sakkhuzás volt a sarki utazás Eckenertől, — mondta az idősb Streicher.


 A legénység vonakodott útra kelni, — szólt közbe ebben a pillanatban halkan a vendég


Az ifjabb Streicher elcsodálkozva nézett rá:


 Mit akar ezzel mondani?


 Semmi különöset, — mondta az idegen — csak azt, hogy vonakodtak.


 De hisz az emberek mind vele voltak az Óceánon keresztül, — mondta az öreg Streicher meglepődve.


Az idegen mosolygott:


   Igen, de ez alkalommal vonakodtak. S direkt fölengedni látszott.


A család nem tudta mire gondol s többet annál, hogy „vonakodtak” nem lehetett kivenni belőle. Végül az ifj. Streicher felesésre úgy vélte, hogy szinte meg tudja érteni, amiért az emberek gondolkodóba estek a bizonytalanba csak úgy belerepülni.


   Ki van zárva! — háborodott fel az idősb Streicher. — Aki kétszer keresztül repüli az Óceánt az nem aggodalmaskodik.


   Ugy? — mondta az idegen férfi. — Az Északi Sarkra repülni azonban vonakodtak.


A. beszélgetést abba kellett hagyni. A vacsorának vége is volt. Az idősebb Streicher a vendégnek adott egy szivart és átmentek egy másik szobába. A bowle ott állt az asztalon, különben igazán nem tudták, hogy most mit csináljanak.


A vendégjog ebben az időben már meglehetősen leromlott. A nagy szállodák megjelenésével a vendégbarátság fő vonzóereje kiveszett. A legtöbb lakásban a század eleje óta már teljesen hiányzottak a vendégszobák. Ma már csak az eszkimó család örvend, mint valaha az ősidőkben, ha vendég érkezik hókunyhójába. A házigazda viharosan üdvözli a vendéget, a hócsizmákat a tűz mellé állítják, az iramszarvas hús gőzölög a fazékban, a vendég más vidékekről és más családokról mesél. A mi vidékünkön nem így van. A vendég itt túlnyomóan teher.


Amint az idő előhaladt az idősb Streicher felállt, hogy mégegy-szer körülnézzen a gyárban. Felszólította a vendéget, hogy tartson vele és arra gondolt, hogy ezzel kedveskedik neki. Némán haladtak keresztül az udvaron. A férfi barna kabátját ismét felöltötte. Felajánlhatnám neki a portási állást, — ötlött az öreg ur eszébe. Nem ostoba ember. Megmutatta neki a portás fülkét és csak úgy mellékesen érintette, hogy a portás felmondásban van. A portás különben kint állt. Levette a sapkáját, arca különben éppen olyan meghatározhatatlan volt mint az idegené, amikor a boxlabdát nézte.


   Kályha is van bent — mondotta a gyáros. A többit majd kedden beszéljük meg az ünnepek után.


Az idegen egy pillanatra benézett a fülkébe, de nem szólt semmit. Akkor sem szólt, amikor visszafelé jöttek az udvaron. Erre azután az idősb Streicher sem. érintette többet a dolgot.


Az ifjabb Streicher épp a rádió apparátussal veszkődött, amit az idősb Streichertől kapott ajándékba. Az öreg melléje állt és nézte, s az idegen is. „Hisz ez még az elemet sem tudja helyesen bekapcsolni”, — gondolta magában az idegen. Az idegen szerelő volt s Joseph Mergnek hívták. A felöltőt a folyosón ismét levetette s ismét meglehetős rossz hangulatban volt. Evett, ivott, az estét melegben töltötte, most féltizenkettő volt s a gondolatai ismét az éjszakai szállás kérdésével foglalkoztak. A család is befejezettnek tekintette az estét s már csak esetlegességéről beszélt egy második bowlenek. S mert a háztartási alkalmazottakat nem akarták zavarni, akik lenn a konyhában ünnepeltek, a második bowle tervét el is ejtették. A fiatal Streicherék elbucsuztak és felmentek az első emeletre. Mielőtt elmentek a fiatal Streicherné fáradtságában még egy meggondolatlan kérdést tett föl: „Hova megy innen?” — kérdezte az idegentől.


Csönd lett. A kérdés meggondolatlan volt, a vendég azonban még mindig mondhatta volna, hogy „haza”, ha nem is létezik sehol ez a haza. Az idegen azonban nem mondta azt, hogy „haza”. Nézte az embereket, akik meghívták, észrevette, hogy ezek egész határozott feleletet várnak tőle, ránézett az idősb Streicherre s hirtelen dühbe gurult és meg mondta az igazságot:


 Mára még nincs szállásom.


 Itt fog maradni, — mondta hirtelen az öregasszony.


A padlás emeleten egy alkalmazotti szobát engedtek át neki. Maga az idősb Streicher vezette fel. az éjjeli szekrényre pár szivart tett, azután bejött mégegyszer és a felöltőjét a ruhafogasra akasztotta s az ajándékokat a szivarok mellé tette az éjjeliszekrényre. Az idegen az ágy szélén ült és bólintott, amikor az öregur „jó éjszakát” kívánva kiment.


Az idegen még egy ideig ült, kék ruhában, térdeire könyökölve. Olykor ásított. (Az éhség fáraszt, az evés lustit) Husz perc mulva minden csendes volt a házban és az idegen felállt. Felvette a kabátját, zsebrevágta az ajándékokat és kilépett a szobából. Egy ideig tanácstalanul állt a lépcsőházban. Vajjon ki nyitja ki a kaput? Lassan ment le a sötétben a lépcsőn Majd elcsodálkozva látta, hogy lenn világosság van; a szobából, ahol az ajándékokat osztották, kulcscsomóval a kezében, gallér nélkül az ifj. Streicher lépett ki. Meglátta a vendéget felöltőben a lépcsőn. Meggyujtotta a lépcsőházban a villanyt és előre ment.


   Ez tudja miről van szó, — mondta magában a vendég és a borral való esetre gondolt a vacsoránál.


Anélkül, hogy egy szót szóltak volna ment a két férfi a kijárathoz, szinte ellenségeden a vendéglátó, aki a ház ajtaját kinyitotta a vendég előtt s szinte barátságosan a vendég, aki fellélegezve lépett ki a hideg éjszakába.


* Jelen számunk szépirodalmi közleményeit illetőleg 1. Szemle rovatunk „Ami a magyar irodalomból hiányzik” cimű jegyzetét. (A szerk.)


 


Vissza az oldal tetejére