Korunk 1933 Január
„Hősökről beszélek...” (II.)
(Hősköltemény)
III.
Elfeledve és szerteszórva
emlékek, drága kincseim,
ragyogjatok fel hivalkodva
a mult kis rejtekhelyein!
Minden bokroddal ismerős hegy,
mesebeli gyémánthegyem,
kedves titkok világa! — gyulj fel,
világosítsd meg énekem
messze lobogva, győztesen!
Hirdesd konokul hősi harcod
egy világ ellen — igazad,
mely százszor föld alá tiporva
százegyszerte is égrecsap!
Vess fényt az elszánt harcosokra —
komor küzdelmük közben ép´
pihennek egyet... a lágy szellő
üdvözlés, pusmogás neszét
kavarja és lebbenti szét.
Semmi veszély... a pusztán végig
béke lebeg, csönd, nyugalom,
alszik a vidék, nagy elvétve
bőg föl egy-egy álmos barom.
Messziről bibic-lárma hangzik
a sárviz mocsaraiból,
vagy ehhez hasonlóan édes,
csiklandozó leány-sikoly
itt a bokrok közt valahol.
Vagy ott fenn a kazlak tövében,
hova lassanként összegyűl
kinek csak dolga lehet itt fenn —
de itt forog rajtuk kivül,
kit ébren tart, nem hagy nyugodni
valami öröm, fájdalom,
valami jó hir, mely oszolni,
szállni vágyik, mint a szirom,
ka rálehel a fuvalom.
Ott a kazlak tövén... ó hányszor
hevertem én is ott! Hanyatt
feküdve ábrándoztam, néztem
a fészkelő csillagokat.
Hallgattam, mi történt a pusztán
s hallgattam később szivemet
mely ki-kihagyva, majd rohanva
verte a zsufolt perceket,
mig az, akit várt, megjelent.
Csak egy üdvözlést, igy utközben,
hálaszót neked, szerelem,
ifjuságom napja, ki most állsz
delelőben tág egemen,
csak egy intéssel hadd köszöntsem
mosolygó szemed és kegyes
ajkad s köszönjem, hogy már ott is
kedves voltál hozzám, kezes,
bár még kissé szemérmetes.
Lent az öregek s fent a boglyák
lágy tetején mi, ifjuság,
kézről-kézre adva fujtunk egy,
egyetlen szájharmonikát.
Szállt a gyenge dal, néha-néha
szava elakadt hirtelen,
csúztunk lefelé megriadtan
egymás fején át, hogyha lenn
mozgás támadt, veszedelem.
Majd vissza újra. Tanulgattuk
a baglyok, őszikék szavát,
a fülemüléét, — madárdal
töltötte be az éjszakát.
Párja hangjával fölkeltettük
a sárgarigót, — álmosan
felelt egy-kettőt s aludt tovább,
s új álmában tán boldogan
már kedvese szárnyaiban.
Egyik kazalról a másikra
villanó, fürge füttyjelek
repdestek össze-vissza tarkán
megannyi titkos üzenet:
ki távozott, ki érkezett meg
és aki megjött: hova tér?
egész hangverseny üdvözölte,
vig zenekar a jövevényt,
ha fölkapaszkodott közénk.
Telt az idő, telt egyre jobban,
elevenült a szérű is,
egész kis család öregasszony
cseveg már szülém körül is;
kapkodják egymástól a szót, hogy
majd összeverik fejüket,
hajlongnak fürgén, mint a tyúkok,
ha az asszony udvarra vet
egy-egy marék ocsús szemet.
Néha hátra néz egyik-másik
mintha keresne valakit:
hol az a lány? — szól bár jól tudja,
hogy hol lehet, ha nincsen itt.
Elhallgatnak, ha késve néha
valaki feljön még, noha
emlékemben nem látok senkit
aki, ha nem állt még tova,
még mostan is hiányzana.
Itt a vénasszonyok csoportja,
ott a menyecskéké, — amott
sötét férfiak támogatnak
egy hosszu bükköny-osztagot.
Mindegyik közelében ott van,
sőt párnak már hátán van a
lazsnak, a batyu, készen arra,
hogy ha huhog az őr szava,
könnyű legyen inalnia.
Itt vannak mind... És nem csak visznek
hoznak is olykor, — példa rá
a pintesüveg, mely az asztag
tövén ép szájról-szájra jár.
Dicsérik, aki mérte... az csak
hunyorog, mint a néma, — ő
a grófi pincék vincellérje —
egy másik nyulat vesz elő:
ez meg az erdőkerülő.
Mellettük a szárító pajta
hallgatag Őre álldogál,
kiosztá már a szűr ujjából
a megígért kis szűz dohányt...
Nyujtják neki ép áldomásra
a pintest, — bajszához teszi,
nézi véle a holdat, — lassan
alakot vált az s mint deli
kakas farkát billegeti.
Itt van a magtáros, — bár semmit
nem hozott ő, nagy tisztelet
fogadja mindenütt: ő méri
havonta a sórészletet...
A két juhász se hozott semmit,
se a bognár, se a kovács —
bizalom van itt... mindahánnyal
irattan testvéri szokás
rendel viszontszolgáltatást.
Amit ma itt kapsz, évek mulva
adhatod vissza és ha nem,
majd a fiad... ha egy parányi
emberség marad sziviben.
Fűzik békén a puszta sorsát,
dörzsölik széles kezüket,
tanácskoznak bölcsen, mint egyes
országban a miniszterek,
népvezérek és hercegek.
Különös kedves testület ez!
Parancsot oszt, törvényt szerez
s bölcsen határozatának rögtön
saját maga érvényt szerez.
Vig legendák, együgyű mondák
hirdetik bátor tetteit,
fűtik jókedvvel a cselédek
lámpátlan téli estjeit —
Hadd említsek csak egyet itt.
Hire kelt hajdan, hogy az ifjú
tanítónál, aki szerény,
szemérmes ifjú férj volt akkor,
hétszámra koplal a tehén.
Az naptól fogva minden este
s attól fogva nyolc éven át
tele lopták padlását, csűrjét,
míg meg nem gondolta magát
és maga is a hegyre járt.
Ez volt a mult, — a csősz, a fő hős
mesélte egykor el nekem —
Ez volt a hősi mult, de tőle
nem marad messze a ma sem.
Beszélnék róla hosszan, — ámde
mint szisszentető nyilalás
merengésembe vág egy ujabb
emlék... amikor huhogás
szállt hirtelen a tájon át!
IV.
Hosszu huhog ás, rá fütty s ujabb
füttyök, gyors veszéllyel tele!
Hallom a lármát mintha most is
fülem mellett süvitene.
Hallom az éles, szaggatott jelt,
a rohanó léptek zaját,
a percnyi csendet... majd a völgyből
a káromkodást, ugatást,
a kasznár, tiszt rekedt szavát.
Majd lódobogást és egy régibb
éjből három kemény lővést —
mintha szivemen át tolongna
a bomlott vak menekülés!
Torkomban érzem, itt lüktet még
a megindult riadalom
s a félelem, ahogy lihegve
átugrálnak az árkokon,
rohannak a domboldalon.
Mint villám, mint jég, mint szapora
gépfegyverek magvas szele
söpör a kerten végig a vész
meg-megismétlődő jele.
Látom a kedves nénikéket,
mint megriasztott madarak
rebbenek széjjel; forgolódik,
kapkod kis nagyanyám, szalad,
botlik a nagy teri alatt.
Amott a bokrok közt fehérlő
szoknyák villognak; a sötét
éjben leánykák, lengő hajjal,
szállnak, mint fürge őzikék.
Repülnek hangtalan, — mögöttük
meglett férfiak, gyors fiúk —
megállnak percre, visszanéznek,
viszik vagy görgetik az út
mentén a duzzadó batyut.
Mentik lihegve a zsákmányt,
mely az életnél is fontosabb:
megannyi kő, miből tán egyszer
kis faluvégi ház tapad.
Húzzák cibálják, mint a hangyák,
átesnek rajta, púposan
kúsznak csigaként véle, míg a
gazdatiszt fullajtárival
egyszerre hétfelé rohan.
Süvit a fütty, sokszorozódik
álmos, vérvörös szemeket
nyit egymásután lent a kastély
mint pöffedt, irigy szörnyeteg.
Folyik a hajsza és ki tudja
hogyan folyna ma is tovább,
ha nem rejtené minden árok,
bokor, fa, sőt a csősztanyák
a rémüli tolvajok nyomát.
Ahogy a kutya kölykét védvén
kimutatja fehér dühét,
ahogy a kotlós szembefordul,
ha szétzavarják a csibét:
apáért, testvérért, legázolt
népemért hirtelen harag
fordul szivembe, elfelejtett
átkok élednek, vad szavak
fortyognak és morajlanak.
És vágynék vágyva visszafutni,
állni a régi táj fölött
védelmezőként, óriási
karral a fellegek között,
hatalmas testtel s szavam mintha
a tátott holdból ömlene
kiáltani keserűen, mint
a föld és vizek szelleme
messzedörgőn a völgybe le.
Lopjatok! helyes! tiszta szívvel
mondom, csak bátran, lopjatok,
van ki karddal, van ki arannyal —:
tinektek ez a harcotok!
És csak ügyesen! gyomrotokban
a legtétovább kordulás,
a test legelső didergése
felsőbb isteni biztatás,
tiszta kinyilatkoztatás!
Akinek nincs, nem azért nincs, mert
nem jutna neki, — de azért,
mert lefoglalta más, ki előbb
nyitotta ki szemét, kezét.
S akinek v an, ugyan miből van?
Két keze után nem igen!
Igy, vagy úgy: szerezte, mondják;
még jó szerencse, hogy ha nem
véren szerezte, fegyveren!
Látom én jól, hogy szavaimra
felém e szép dombok megett
börtönajtók nyílnak maguktól,
mint hajlongó lakájsereg —
mit bánom én már, — amit mondok
adósság, nagy, nagy tartozás —
jobbra és balra fizetnem kell:
oda bosszú és vádolás,
ide hála s vigasztalás.
Egy ország volt a föld s egy ország
lesz azé, aki műveli,
hamis a törvény, testvérek, mely
másként és másnak rendeli!
Nem vesztek hát, csak visszavesztek,
nincs mit szégyelni! — nézzetek
a vádlók, üldözők szemébe,
mig tekintetük megremeg:
ki itt a tolvaj, — emberek?!
Jön a válasz már, jön a válasz,
mennydörgőn hová odacsap dadogó visszhanggal, omolnak
egymásra gőgös vad falak, —
aztán eljön a kor, midőn majd
a megtisztult mezők felett
nyugton cipeli tele zsákját
haza az őszi fellegek
alatt ki szántott és vetett.
Közel a kor, — szinte szagát is
érzem én, — könnyű, mint a tél
szennyes hava fölött ha egy nap
hirtelen meglágyul a szél.
Fürge friss tavaszok sietnek
felénk, mint portyázó hadak, —
a magoslatról hova e dal
váratlan heve fölragadt
látom gyors kanyargásukat!
Lobogóikat! s csillogást, mint
távol folyók acél-tüzét,
hozzák, mint ár az osztályharcok
merész magas üzenetét —
Kitartás! kiáltom bucsuzván,
betöltik végre az időt!
kevély oszlopaival szédült
fordulatot végez a föld,
jog lesz, mi bűn volt azelőtt!
Lesz kor, midőn e mái furcsa
harcokon unokáitok,
ha hallja őket: eltünődve
könnye között is mosolyog.
E mosolyért is, a derülő
jövőért, készülj kis sereg
keményebb harcokra és közben
mint minden hadbaszállt sereg
tartsd fel magad ahogy leheti
Tartsd föl magad és gyüjtsd erődet
barátkozva, bajtársian,
amig egy nap majd az egészért
indul egy széles szép roham!
S vidáman mindezt, — már előre
ízlelve a jó örömöt:
a győzedelmet, a békét, mint
jó ügyért hadbaöltözött
katonák két csata között.
Lám én is. kit az ősi harc egy
hulláma előre dobott:
fiatok én is már enyhülten
figyelem bujkálásotok.
Előbb még harag s már mosoly ráng
daloló szájam szögletén,
így nézek kis szülém után is,
fut, fut a veszély éjjelén,
mint a megtestesült remény.
Lelapul, fülel és fölugrik,
hogyha utat enged a csönd,
görnyedten igyekszik előre
árok alján, palánk mögött.
Viszi a lazsnakot és mintha
sorsom, jövendőm mentené
ős bozótjából a nyomornak:
hálásan szaladnék elé,
emelni egy világ fölé.
Eltűnik előlem és ujra
fölbukkan... mily vigan szalad!
nézem és hangom elakasztja
szívbéli forró indulat
s meghatva némulok el, hogy lám
haza ér... hogy az éjszaka
mélyén fölcseng egy kis tehénke
elégedett, öntelt szava,
mint győzedelmi harsona.
UTÓHANG
Csönd van köröttem s emlékim közt.
A városból, hol most lakom
hosszan nézek a sűrű éjbe,
könnyű ceruzám forgatom:
valamit még... de mit mondhatnék,
mit szólhatnék még? — Nehezen
válok tőled, szép, nagy családom!
törném, törném soká fejem
valami jó üzeneten.
Adjatok jelt, ti adjatok hirt,
hogyan éltek most ott, ahol
tudom a jaj is félve száll ma
a Rend, a szörnyű talp alól.
Ti üzenjetek, adjatok jelt,
adjatok éles, harci jelt,
hogy él a testvér-összetartás,
lobogva már a harci kedv,
miről fiatok énekelt.
Vissza az oldal tetejére