FĹ‘oldal

Korunk 1932 December

A nacionalizmus pályafutása


Zdenek Nejedlij

 


A nacionalizmus pontosan körülhatárolt külön ideológia, amelynek kiinduláspontja és végcélja: a nemzet. Eszerint az ideológia szerint nincs semmi, ami magasabbrendű lenne, mint a nemzet. Minden argumentáció hiábavaló, ha ellentétben van a nemzet fogalmával vagy érdekével. Kultura, politika, szociális viszonyok — önmagukban véve nem jelentenek semmit. Mindezekfölött van valami felsőbbrangú: a nemzet. Ez a nacionalizmus.


Ha a nacionalizmus fogalmát tökéletesen meg akarjuk érteni, ismernünk kell az eredetét, a történelmi értelmét, mert, amint semmiféle ideológia, úgy a nacionalizmus sem keletkezett határozott történelmi okok, valamint határozott gazdasági és szociális feltételek egymásrahatása nélkül. A nacionalizmus a nemzetbe, mint legfőbb értékbe vetett hit a fiatal burzsoázia ideológiája, amelyet a francia forradalom után a hatalomért vivott harcok fejlesztettek ki.


A régi rezsim, a feudális arisztokrácia napjai meg voltak számlálva. A francia forradalom, amely már az erős és öntudatos burzsoázia forradalma volt, még ha vereséggel végződött is, annyira megrázta a feudális világ alapjait, hogy csak idő kérdése lett, mikor hull a hatalom a polgárság kezébe. S ez, keresi is mindenütt a harcot ennek kihivására s ezekben a harcokban az egyik legerősebb fegyvere: a nacionalizmus. A régi rezsim, az Egyház, a császárság, lényegileg a nacionális tényezők. Nem egy népet, de az összes nemzeteket akarják hatalmuk alatt egyesiteni. A természetüknél fogva univerzálisak, nemzetfölöttiek. Közbelép azonban a burzsoázia, amely a maga számára követeli a hatalmat és pedig nemcsak maga, de mindazon rétegek és osztályok nevében, amelyeket a régi rendszer elnyomatásban tartott, s amelyek még nem ébredtek a nemzeti lét tudatára. Ezért és ekkor jelenik meg a harcban a nép, a nemzet fogalma.


Az igazi harcnak a jele mindig az, hogy az eszmében, amelyért harcolnak, százszázalékosan higyjenek: ha harcolok, nem szabad, nem szabad legalább is a harc pillanatában, a kilátásaimat semmiféle alkudozással gyöngíteni. (Nagyon jellemző, hogy a mi társadalmilag dezorientálódott intelligenciánk az osztályharcra nézve nem érti meg azt, ami pedig a nacionális küzdelemben természetes számára.) Épp ezért olyan jelentéktelen az intelligencia poziciója a jelenlegi harcokban, mert nem hisz már semmiben, s amiben még hinne is, annak az igazságáról sincsen már százszázalékosan meggyőződve. A kezdeti burzsoázia azonban a nemzeti ideológiában, mint az érvényesülési harcának leghatalmasabb fegyverében, őszintén hitt, s ez a hit a nemzetben, a nemzetiség erejében, uralkodó elvvé válik számára, vagyis — kialakul a nacionalizmus. Az ifju burzsoázia ideológiája szerint nincsen semmi, amit a nemzet fölé lehetne emelni. Az állam? Az öreg feudális világ maradványa. Az állam semmi, ha ellentétben van a nemzettel. A nacionalizmus ereje a XIX. században tényleg a legcsekélyebb skrupulusok nélkül ledönti a régi állami kereteket, s új nemzeti, nacionális államokat teremt. Vagy: az Egyház? Ez sem állhat meg a nemzet magasabb szuverénitása előtt: sem az Egyház, sem a vallás. A kultura? Itt ugyanazt látjuk. A művészet, a tudomány: mindez a nemzet érdekének van alárendelve. Az igazi nacionalista például a tudományban nem kérdezi, hogy igaz-e ez, vagy az, hanem hogy hasznos-e a nemzetnek? S ha úgy látja, hogy nem, akkor el vele! Inkább a hazugság, mint az igazság, ha ez a nemzet érdeke ellen van. S végül: a nacionalizmus, mint a feltörő polgárság fegyvere, tudatosan harcos ideológia. A programja szerint, a lényegében az. Aminthogy a harcból és a harcért született: olyan a természete is. Teóriában és praxisban egyaránt. Először teóriában: a nacionalizmus teóriája szerint a nemzet a természet műve. Az ifjú burzsoázia a XVIII. században, a harci előkészületek idején, de még inkább a XIX. században, a nemzeti harcok kibontakozásának korában mindent, amit csak lehet a természetre vezet vissza. És pedig azért, mert a kultura a természet ellentéte a régi hatalmasságok, a nemesség és az Egyház birtokában volt. Természetes, hogy az a társadalmi osztály, amely a hatalmat birtokolja s fejlődésének csúcsán áll, kulturálisan is magasabbra jut, mint az az osztály, amely társadalmi kibontakozásának a kezdetén van. E tétel érvényességét ma is tisztán látjuk, ha összehasonlítjuk a már kifejlett polgári kulturát a proletáriátus most bontakozó kulturájával. A mai burzsoázia szivesen védelmezi hatalmi pozicióját a „kultura nevében.” Elfelejti, hogy az ő kulturájának a kialakulási periódusa egyáltalán nem volt dicső. A kezdeti burzsoázia ezt nagyon jól tudta s épp ezért a kulturával a természetet, a tiszta, kulturával meg nem rontott emberiséget állította szembe: ezzel ugyanis rendelkezett, de kulturája nem volt. Épp ezért a természet valóságos istenséggé vált számára, amelynek első és fő prófétája Rousseau volt.


A nemzeti hovatartozandóságot szintén a természet művének tekintette. Ennek itt más jelentősége is volt: ezzel ugyanis a nemzetiség eszméjéből jó harci eszköz lett. Először is lélektanilag: a természet az emberben egyenlő az ösztönnel. Nem ész és nem intellektus — ez kultura lenne. Az ösztönt, a nemzeti érzést pedig nem lehet értelmi úton lángra lobbantani s vele harcra tüzelni. Továbbá: ezáltal nagyon jelentős mértékben kiterjedt a burzsoázia harci frontja, mert ha a nemzetiség a természet műve, s nem a kulturáé, akkor az olyasvalami, ami az emberrel vele születik. Ennélfogva mindenkitől meg is lehet azt követelni. Éspedig nemcsak előzetes kioktatás után, hanem már apriori, amit a burzsoázia eredményesen ki is használt. Mindenkinek, aki nem volt ellenség, nem volt feudális, egyszerűen kötelessége az ő oldalára: Ăä nemzeti frontra állani. És jaj annak, aki ezt nem tenné. Az ilyenre szörnyű átkot mondtak: eretnek, renegát. Ez a fogalom a mai értelemben egyáltalán csak itt, a nacionalizmussal kapcsolatban tűnik fel. Másutt nem is volna sok értelme: Filozófiai, politikai vagy társadalmi szemléletet mindenki csak a megismerés, a megértés és a megfontolás utján fogad el. Épp ezért eretnekség vádjának itt, egy világnézet megalapozásánál nem volna sok értelme. Azonban a nemzetiségi gondolat terén, a nacionalizmus szerint, az embernek nincs választása. Hovatartozandóságát a természet már megszabta. S ezért ha más utat választ: eretnekké, renegáttá, sőt: gazemberré, árulóvá lesz. A burzsoázia egyenesen kényszerített mindenkit, hogy az ő soraiba álljon s jaj annak, aki nem engedelmeskedett. Ezek minden további nélkül egyszerűen kizárattak a nemzet köréből. Igy a burzsoázia a nemzeti ideológiából nagyon jelentős fegyvert kovácsolt magának a harcai számára.


De harci jellegű volt kezdettől fogva a nacionalizmus gyakorlata is. Győzni minden áron. harcolni mindenki ellen, aki megsértené a nemzet becsületét, boldogulását, jövőjét: ez az az elv, amely a nacionalizmus praxisában minden pillanatban érvényesült.


Ez magyarázza a nacionalizmus jelentőségét, értékét és sorsát, a dicsőségét és a bukását is. Amíg a burzsoázia az emberi fejlődés vonalán a haladásért küzdött, a nacionalizmus, mint az ő harci fegyvere, nagy és jelentős szerepet játszott. Politikai és szociális téren is rendkivül fontos tényező volt. Már csak azért is, mert meggyorsitotta a széles néprétegeknek, a munkásságnak és a parasztságnak az öntudatra ébredését — még ha közben a saját céljaira is használta fel őket. S ami a harcos jellegét illeti: a nacionalizmus ebben az időben nem jelent harcot az egyes nemzetek között. De az egyik nemzet burzsoáziájának ez időben még nem a másik nemzet burzsoáziája az ellenfele, hanem a feudalizmus. Ezért a nacionalizmus, kialakulása idején, nem a nemzetek harca egymás ellen, hanem a nemzetek közös küzdelme az őket elnyomó középkori hatalmi tényezők ellen. S éppen ez volt az igazi értelme és célja a nacionalizmusnak. A kezdeti nacionalizmus, a nemzetek egymáshoz való viszonyának tekintetében, internacionális jelenség volt. A nacionalisták ebben az időben — a XIX. század első felében — közös nagy családot alkotnak. Nemcsak ifjú Itália van, de ifjú Németország, ifjú Magyarország, ifjú Csehország — egy egységes ifjú Európa — a fiatalok az öregek ellen, a polgárság a nemesség ellen. S a fiatalok állandó összeköttetésben állnak egymással. Az összes nacionalista forradalmárok ebben az időben egy egységes európai forradalmi közösséget alkotnak. Épp ezért nincsenek is ebben az időkben nacionalista háborúk. Nem harcol nemzet a nemzet ellen. Nemzeti háborúkat vezetnek Napoleon, mint Európa elnyomója ellen, a törökök ellen, mint a balkáni népek elnyomói ellen. A háborúknál nagyobb jelentőségük van ekkor a forradalmaknak, — nemzetek forradalmának saját uralkodóik ellen Franciaországban, Németországban, Lengyelországban, Magyarországban. A következménye ennek a régi rezsim elsöprése s uj államok megalkotása, amelyek többé nem feudális, de polgári jellegűek s ezért nacionalisták: az egész nemzetet egységesitik a régi államok határaira való tekintet nélkül — így keletkezik az egységes Itália, az egységes Németország.


Ez az értelme és a jelentősége a nacionalizmusnak fejlődése virágkorában: a feltörekvő burzsoáziának a régi világ hatalmasai ellen vivott küzdelmei idejében.


Nagy átalakulás áll azonban be akkor, amikor a burzsoázia győzedelmeskedik s az abszolutizmus bukásával az utolsó akadályok is elesnek útjából és megnyílik számára a lehetőség, hogy különböző álarcok alatt megalkossa a maga burzsoá demokráciáját. Itt, ezzel a változással természetesen megváltozik a burzsoázia ideológiája is és pedig nemcsak a felszínen, de az alapjaiban. Még mindig a régi látszatot mutatja ugyan — a többi társadalmi rétegekre való tekintettel, amelyeket a maga érdekszférájába vont, nem vethette el a régi szólamokat — de a gerinc már hiányzik. A burzsoázia már nem hisz abban, amit mond, mert ez nem jelent többé előnyt a számára, sőt ha mindezt komolyan venné, a megváltozott helyzetben csak ártalmára lenne. Különösen két dolog változott meg gyökeresen. Mindenekelőtt a harc kérdése. Az új győzelmes burzsoáziának már egyáltalán nem a harc az ideálja, legalább is nem abban az eredeti értelemben, ahogyan az összes elnyomottakért való küzdelmet jelentette. Abban a pillanatban, amint kezébe veszi a hatalmat, a burzsoázia felveszi a beati pos-sidentes ideológiáját. A döntő számára, az ideálja most az, hogy hogyan keríthesse hatalmába a világ gazdaságát. És most már nem a harc a főgondja — ez már mögötte van — hanem a béke, a status quo, hogy minden úgy maradjon, ahogy van, ahogy azt magának kiharcolta, s ahogy azt most birtokolja, ide irányul minden törekvése.


A második dolog, ami ugyancsak és alaposan megváltozott: a nemzet fogalma. Korábban a burzsoázia számára a nemzet mindazt jelentette, ami nem volt feudális: az összes jogfosztott néprétegeket és osztályokat. Legalább is így hirdette és ezzel a jelszóval hívta segitségére a hatalomból kijátszottakat. Egyszerre ez is szűnik. Most a győzelem után, a burzsoáziának már nem érdeke, sőt az érdeke ellen van, hogy ezeket a rétegeket is nemzetnek ismerje el, hiszen akkor a győzelem gyümölcseit meg kellene vélük osztania. Ezt azonban nem akarja s individualisztikus-egoista karakterénél fogva nem is tudná megtenni. A nemzetről most már olyan lelkesedéssel nem beszél, s ha beszél jól vigyáz, hogy ezalatt csak ő maga értessék.


Épp ezért kialakítja most már a saját, mereven osztály jellegű gazdasági rendszerét, osztálykulturáját, politikáját stb. Ez a lényege annak, amire a háború előtt azt mondották: „modern” ember — ellentétben a régi, az összes osztályok közös harcainak korából származó, sokkal szélesebb nemzetszemlélettel rendelkező, sokkal kevésbé burzsoá típussal. Állítsuk csak egymással szembe a felszabadulási korszak romantikus hőseit, kialakuló intézményeit a modern burzsoázia bankjaival, részvénytársaságaival: s azt hiszem, a kép szemléletes.


Nagyon jellegzetes az is, ahogyan az uj burzsoázia ezeket a régi, harcos tipusú burzsoákat nézi. Mennyire érettebbnek, józanabbnak, magasabban állónak tartja magát, mint e jámbor álmodozókat, akik cél nélkül, kézzelfogható haszon nélkül élték le életüket. Ez a nézet behatol az irodalomba, s általában a burzsoá köztudatba, úgy, hogy az összes „modern” burzsoá társadalmak ilyen „józan”, „értelmes” elemekből állanak.


Általában megállapítható, hogy a burzsoázia nacionalizmusa az idők folyamán a maga eredeti értelmében erősen lecsökkent. Nem is lehetett másként. Ami a nacionalizmus célja volt: a burzsoáziát uralomra juttatni: az megtörtént. Mi legyen tovább? S tényleg azt látjuk, hogy a nacionalizmus nemcsak a nevében (“nacionalizmus” új szó — régebben nemzetiségről, nemzeti eszméről beszéltek), hanem lényegében is megváltozott. Ha valami szónokot hallgatunk, folyton ezt halljuk ugyan: Nemzet, Nemzet... (ép azért írják nagy N-nel, hogy valami formája legyen.) De az ember sohse tudja, mit értsen ez alatt. Nemzet? igen, de ki legyen az? Hogy a szónok ur nemzet, az természetes, de ki még? Azok, akiknek ugyanaz az érdekük, mint neki? Azok a nemzet? Igy nagyon valószínűtlenné és szűkké válik a nemzet fogalma. Mit jelentsenek továbbá „a nemzeti győzelem”, a „nemzeti erő”, s hasonló, szóvirágok? Milyen erő? Milyen győzelem? Kinek kell, illetve ki akar erőt kifejteni? Kinek kell, vagy ki akar győzni?


De nemcsak a szónoki beszédekben van ez így. Folyton tapasztalhatjuk, hogy a nacionalizmus azóta, hogy eredeti célját és értelmét elvesztette, nem tud létrehozni semmi pozitívumot, semmi értéket, és pedig nemcsak politikai téren, de még ott sem, ahol pedig kezdetben kétségkívül nagy teremtő erőt jelentett: a művészetben sem.


Ezzel függ össze az is, hogy az ujkori nacionalizmus, mint minden, ami a teremtő erejét elvesztette, az ellenkezőjével akarja azt pótolni: szellemi alacsonyrendűséggel. Ebből a szempontból is szinte kínos, ha egymás mellé állítjuk a hajdani és a mai nacionalistákat. De nemcsak az emberek, hanem maga a nacionalista ideológia is eldurvult, elközönségesedett. A nemzeti, mint a természet produktuma: milyen támasza volt ez az elv hajdan a nacionalizmus híveinek, mekkora erőforrás! Most ez az elv lealacsonyulása egyik fő okozójává lett, mert azok az ösztönök, melyeket ez a nacionalizmus a természet jelszava alatt igénybe vesz, éppen az ember legrosszabb énjét fejezik ki: Tunyaság, gyűlölet, személyi és faji egoizmus.


Ebből következik a nacionalizmus üvöltő jellege is. Egykori harciassága, célját vesztve, puszta üvöltéssé fajult. Üvöltés az üvöltésért. Ennek a nacionalizmusnak üvöltenie kell bármi áron. Nem harcol, mert nincs miért, de üvölt mindenütt és mindenkivel. Szinte nevetséges, hogy a nacionalisták, akiknek tele a szájuk a nemzettel, a hazaszeretettel: a nemzetet magát mennyire gyűlölik. Számítsuk ki, menynyi mindenkivel veszekszenek, mennyi mindenkit kizárnak a nemzet köréből — s. végül már csak ők maradnak maguk s még ők is mily szenvedélyesen marakodnak egymás között.


Ez a nacionalizmus végső etappja, ha a tartalmi oldaláról vizsgáljuk. Milyen azonban a funkciója! Semmi más, mint hogy a világ legrosszabb hatalmait szolgálja. Míg a kezdeti harcos nacionalizmus erősen népi tendenciájú volt: ez a haladó nacionalizmus teljesen a népellenes áramlatok szolgálatában áll: patrónusai: a nehézipar, a pénztőke, az agrármágnások, a monarchia, a fasizmus, a klerikalizmus és még sok sötét, kultura- és művészetellenes irányzat. Ezt minden lépésén látjuk. Nincs még egy, annyira hatalmas oszlopa a szociális reakciónak, mint a nacionalizmus. Mindazt, ami a nagy burzsoázia érdekeit érintené, a nacionalizmus szépen indexre teszi. A szocializmus — az egyesek gazdaságát az összesség érdekében való felhasználás elve — vörös posztó a mai nacionalizmus számára. Szerinte ez — mily irónia!— materializmus. Idealizmus szerinte: minden vagyont a nagy burzsoázia kezén hagyni s az éhezők gyomrát a nemzetről való mesékkel elnémítani.


Még kártékonyabb a haladó nacionalizmus nemzetközi funkciója. Itt is teljesen a nagyburzsoázia érdekeit szolgálja. Már nem hirdet forradalmat az elnyomottak jogaiért, hanem háborút, hogy az egyik burzsoázia nyereségét a másik kaparithassa meg. Az olaszok harcai Ausztria ellen képezik az utolsó fellobbanását az eredeti, forradalmi nacionalizmusnak, ez az utolsó nemzeti-forradalom. Az 1870-es németfrancia háború azonban már nem forradalom, hanem nemzeti-háború, azaz két egymással versengő burzsoázia harca a hatalomért ós a nyereségért. A főnyeremény benne ép ezért — a burzsoázia szellemének megfelelőleg — öt milliárd hadikárpótlás. Ugyanezt látjuk tovább is. A többi háborúk is ugyanezzel a jelleggel birnak: a kölcsönösen versengő s ezért egymást legyőzni akaró burzsoáziák harcai, — s mindennek betetőzése: a világháború. S a nacionalizmus? Mindenütt az uszitó szerepét játsza. Uszít a háborúra, uszít a nemzetek ellen. A nacionalizmus, a nemzet iránti szeretet tana, a legőrültebb gyilkolás és pusztítás jelszavává alakul.


Igy fejeződött be a nacionalizmus pályafutása. Ma a nacionalizmus csapás, nagyon nagy csapás. A legnagyobb társadalmi csapást ép azért jelenti, mert halott: az értelmét rég elvesztette s ezért nemcsak, hogy életképtelen, hanem mint minden, ami halott, ez is rothad és a levegőt utálatos bűzzel tölti be. Milyen más lenne, ha ezt a halott, rothadásnak indult hullát egyszerűen az őt megillető helyre dobhatnék, s helyében az alkotó ember új életformái képződhetnének. De ez a hulla közöttünk marad és rothad és megfertőzi a levegőt ott is, ahol valami új csírázik. Ezért nagy csapás a polgárság e lassú halódása s a vele együtt halódó nacionalizmus.


S a kiút? Egyenesen esztelenség a nacionalizmus feltámadásáról beszélni. A történelemben épp úgy, mint a természetben: ami egyszer meghalt, soha többé fel nem támad. A nacionalizmus, az ifju burzsoázia ideológiája soha többé életre nem kelhet, aminthogy a burzsoázia nem lehet többé fiatal. Ma már csak továbbhaladás lehetséges, visszafejlődés nem.


S itt már a nemzetiségi kérdésnek és nemzet-társadalmi funkciójának uj körvonalai tűnnek elénk. De persze a polgárság körén kivül — az új társadalomban. Az új társadalom számára sem közömbös a nemzetiségi kérdés mikénti alakulása. A kérdés lényegét azonban egészen másutt látja, mint a polgárság ideológiája: a nacionalizmus.


A készülő új társadalom osztálynélküli társadalom. Itt nincs osztály, mely a másikat elnyomja. Ép ezért hiányoznak a nemzeti elnyomatás előfeltételei is. Az új társadalom — ez az igazi demokrácia, az igazi népkormányzat, népszabadság: szabadság mindenben: gazdaságilag, társadalmilag, politikailag és — nemzetileg is. Nem a polgárság, a negyedik rend oldja meg tehát a nemzetiségi kérdést s adja meg minden nemzetnek, ami őt megilleti. S csak ő adhatja meg, mert neki nincs szüksége arra, hogy az egyik nemzet a másikat kizsákmányolja, — amint az a polgári társadalomban történik. Itt aztán nem kerülhet a szülőföld iránti természetes vonzalom semmiféle ellenmondásba az egész emberiség s az egész világ iránti ugyancsak természetes vonzalommal. Vagyis: csak itt veszitik majd el a nemzetiség és a nemzetköziség tényei az ellentétes jellegüket és válnak azonos jelentőségü fogalmakká.


* A prágai cseh egyelem professzorának, a Korunknak küldött kéziratából forditotta Dobossy László.


 


Vissza az oldal tetejére