Korunk 1932 November

Vér és kenyér


Szabó András

 


Nyirkos őszi reggelen búza alá szántott a paraszt. Kérges keze mereven fogta az ekét, sovány gerince előre görnyedt, reménytelen nézése a keskeny barázdára meredt. Csupa váz ökrök bús meggondolatlansággal lépkedtek, a téritő, irányító hangra figyeltek, hátukon a gazda ostora csapkodott ha félre mentek. Kérőztek és gyomrukból hangos böfögés tört fel ütemesen. Déltájban a nagyhasu asszony kihozta az almalevest... Árnyékba ültek. Igy szokták meg a nyárról... s beszélgettek. A szatyorból fakanál, barna kenyér egy fej hagyma került elő.


Az asszony úgy ült a férfi mellett, mint bűnös, rejtegetve nagy hasát.


Bűnös is... az ötödik éhes száj iparkodott életre kapni szive alatt, s mert nem merte ezt is elküldeni a falusi bába mesterkedéseivel... kutya élete lett a férfi oldalán.


Suta kedveskedéssel sorjázta elő a falu friss hireit.


Koravén arcán ólmos karikák. Szemében fáradt, riadt éjszakák gyötrelmei.


Hirtelen hasához kapott... tompán nyögött. A testén átvillanó éles fájdalom megijesztette.


Emlékezett: tegnap mosás közben a nehéz dézsa emelgetésekor érzett ilyen furcsa fájdalmat.


Mi ez? Beteg lesz?


...A beteg állat még mindig hasznot hajthat a bőrével de egy beteg asszony agyonütni való...


Mikor is mondta ezt az ura?


Ujra éles fájdalom ajkai megkékültek rémületében s hogy a férfi figyelmét elterelje, összedobálta szatyrába az edényt, a maradék kenyeret és megindult a frissen szántott földeken keresztül a falu felé.


Combjain meleg forrás kígyózott le a termékeny méhből a termékeny földre.


Az elvetélt búza közé elvegyült a vér.


Embervér.


*


Kattogott a cséplőgép.


Motora hetykén füttyögött az ég felé.


Derékig meztelen, bronzra sült testű emberek álltak rajta, körülötte és nagy kévékkel etették a gépet.


A nap forrón sütött.


A tarló szélén a füzek közt patak csordogált.


A patakban lányok és gyerekek lubickoltak s a füzek közül fehér combok kivánatoskodtak.


Juon szétvetett lábakkal állt a gépen és a terhes kévéket gyurta az etetőbe.


Testén gyöngyözött a porból és izzadságból lett sár.


Juon csak a gépre vigyázott, ahogy a parancs szólt, de mégis látta hogy a gépész a bokrok közé bujt és lesi a fürdő fehérnépeket.


Juon csak állt a rekkenő melegben és ütemesen etette a gépet.


De a gépészt gyülölte, mert urfi volt.


Mert gazda volt.


Kalácsot és kávét reggelizik, egész nap hancurozik.


Este mindig más fehérnép tűnik el a szobájában.


Ő pedig csak kenyeret eszik hagymával.


Fáradt testét égeti a nap.


Eteti a gépet, a jóllakott gép okádja a buzát.


A gép az urfié.


A buza az urfié.


A világ az urfié.


Sütött a nap, bugott a gép, dolgoztak az emberek.


Az urfi helyett a fütő vigyázott a gépre s aprókat füttyentgetett vele.


Sikoltozás, kacagás áradt a patak felől.


Csuron vizesen futott a gépész maga előtt kergetve egy meztelen leánykát. Kezében hosszú csalánszál s nagyokat vert vele a lány csupasz fenekére. A gép emberei harsogva nevettek, jobbra-balra dűlték s a könnyük folyt a kacagástól.


Csak Juon szeme meredt a sirva futó leány után:


Mariora!


Meztelen felső teste a veritéktől fényesen megnyult a perzselő napban.


Elfelejtkezett a sovány kenyérről, az otthon tanult alázatról.


Nagyot orditott, kezében villant a bicska, ugrás közben lába hozzá ért a hajtószijhoz, az éhes gép elkapta, a búzás zsák tátott szájába zuhogva ömlött a vér.


Embervér.


A falú határán állt a duzzadt patak-gát fölött a vízimalom.


Régen az ólban fölös számú malac visított és a ringó csípőjű molnárné végszámra teregette a hófehér vásznat.


Régen a malom fölött a patakban kacsák és libák ringatóztak és a parti réten duzzadt tőgyű tehenek legeltek.


A malom előtti réten sorba álltak az őrleni valót hozó szekerek s a szénát ropogtató lovak, ökrök közt markos molnár legények kergetőztek sikongó menyecskékkel.


Ma üres minden..., a malom lukas tetején szél fütyöl be. A néha erre forduló szekeret kutya ugatja meg.


A molnár aszott arcán gond fellegzik s ahogy a falú felett terjengő füstre s a magos kéményre néz ökölbe szorult kérges tenyere.


Ott van a grófi birtok bérlőjének a malma. Gőzmalom. Karcsu kéménye egyre füstől, a malom sokat őröl.


A gróf, földek és emberek ura, ült a kastélyban vagy külországban autózott.


A zsidó bérlő reggeltől estig futotta a földeket s a falut girhes lovával és hajszolta a munkásait.


Este holtra fáradva rogyott kövér felesége mellé a piros csikos vászon cihás ágyba s horkolva aludt. De a haszonbért pontosan fizette és nem törődött a parasztok lihegő gyűlöletével.


A vizi molnár fia a gőzmalomban dolgozott. Az éhség, a tél s az öreg anyja szidása megalázkodásra kényszeritette.


Keszeg kis legény volt.


Mindenki csufolta.


A molnár fiu lisztes zsákokon aludt a malomban.


Télen az olajütő mellett meleg van, ágyat vethet mellé.


A kicsi molnár sokszor éhes volt.


Sokszor még éhesebb volt, ilyenkor tökmagokat rágcsált.


Ha az őrleni való kevés volt elkellett menni a zsidó bérlőnéhez se-giteni a házi dolgokban. Különösen ha vendég volt. Mert néha idegen urak jöttek a malomhoz tűzvizsgálatot tartani, ellenőrizni.


A szolgabiró, az irnok és a jegyző, aki a bérlő Kegina leányát akarta lefektetni.


A malmon átmentek szórakozottan alig nézve valamire, de annál nagyobb evések és ivások estek a bérlő házánál.


Vacsoránál vicceket meséltek a piruló Reginának hajnal felé megfogdosták a zsidóné cselédjét és pertut ittak a bérlővel, összecsókolóztak vele, de másnap elfelejtették és megint lebüdösözték.


A konyhában a molnár inas és a két cseléd, Násztázia és Terka forgolódtak versenyt a kövér bérlőnével, aki féltette a lányát az uraktól s úgy forgott lihegve kövéren, tisztelet és alázat, gyűlölet és félelem közt vergődve.


A kis inas szaladt jobbra-balra fáért, vízért, mosogatott, tálat törölt, pofont kapott, amit Bundásnak, a házőrző kutyának egy rugással rögtön tovább adott.


De közben el-el csent egy csirke szárnyat, édes tésztát és falnak fordulva nyelte dűledt szemekkel.


Mikor a tálak kijöttek Násztázia, a puha szívű kezébe nyomott egyet egy nagy darab kenyérrel s kilóditotta az ajtón.


Leült a sötét tornácon és békésen falatozott.


Ünnep napja volt...


A reggel nyirkos ködében tántorogtak elő az urak, lerókázták a vörös Regina fehér violás gruppjait, zsebrevágtak valamit, amit a bérlő alázatosan kezükbe csúsztatott.


Felpakolták őket a kocsis segitségével a kocsira, a vizsgálat mindent kifogástalannak talált.


Elmentek...


Tizenkét üres zsák lefektetve a földre, egy véka búzapárnának, ez a molnár inas ágya.


Az olajütő alatt parázs van, mellé hever a gyerek. Rágja a tökmagot.


Fáradt is, álmos is. hamar elalszik, nem hallja, hogy valaki jár künn s recseg a galy a lopózó léptek alatt.


Megkinzott paraszt vak dühe vet lobbot az eresz alatt.


Fényességre riadva ébred a molnár inas.


Ég a malom!


Rohan az ajtónak, zárva. Kiveri hasáb fával az ablakot ugrik és ordit, sir és ordit.


Tűz van!!... Segítség!!


Visszarohan és húzza kifelé a lisztes zsákokat.


Nagyon nehezek.


Emberek jönnek futva, kapkodnak, szaladnak, lármáznak.


Ordit a bérlő, ugrál fehér gatyájában.


Káromkodik a főmolnár, locsolnak a vedrek.


A kis inas cipeli a zsákokat szakadásig.


Eáordit a gazda: Meggyútottad a malmot, te bitang!


A gyerek rárogy a megmentett zsákokra, szeme meredten nézi az orditó gazdát.


Az arca csupa viz, a teste csupa veriték, keshedt tüdeje zihál.


Az anyád istenit te büdös! S lecsap egy ököl reá, előre bukik a megmentett buzás zsákokra, orrán, száján ömlik a meleg vér.


Embervér.


*


A pékműhelyhez tizenegy lépcsőfok vezetett le a földbe.


Dróttal beszőtt ablakain keresztül, (ha néha nyáron kinyitották) csak a járókelők cipői látszottak.


A tizenegy lépcsőfokon hordták le a zsák liszteket és a fát és tizenegy lépcsőfokon hordták fel a kész árut, kenyeret és süteményt. Este bejött aranylánccal a hasán a kövér pék és munkába állította a segédeket és inasokat aztán elment aludni.


Nehéz és vad birkózás kezdődött a holt anyaggal.


Derékig mesztelen, csak rövid gatyába és surcba öltözött emberek ugráltak ide-oda.


Gyurták és dagasztották, vették és dobálták a sulyos tészta tömböket. Az élesztővel életre rántott holt-massza pöfögve lázadozott kezük közt.


Vállig belenyúlva birkóztak vele, míg a testükön fénylett az izzadság a villanyfényben s tüdejük, mint a fáradt kazán zihált.


A kemencében ropogtak a meggyujtott hasábfák s egy kis inas hosszú rúddal igazgatta őket.


Gőz és emberi testek párája töltötte meg a műhely levegőjét.


Dühös szitkok robbantak ki a küzködő, türelmetlen fáradt emberekből.


Az inasok után szakajtók, vedrek és lisztes kefék repültek, néha nem találtak, néha igen, ilyenkor a megsebzett suhancok kezétől vagy homlokától véres lett a tészta...


Düh veríték, szitkok közt megszületett reggelre a kenyér.


Sercenve pirultak forró kemencékben a formák. Földre dobott lisztes zsákokon kifáradt emberek hevertek, cigarettáztak.


Eeggel felköltötték a nagyhasú péket s az szuszogva, káromkodva bírálgatta a kész munkát. Soha nem volt elég szép, elég jó.


Az emberek gyürötten, fáradtan hallgatták.


A kis inasok vállukra vették a nehéz tömött kosarakat és vonszoló léptekkel indultak neki a hajnali város ködös uccáinak.


Délre asztalokra került a kenyér.


A vérrel és verítékkel készült kenyér.


Millió éhes száj falta fel habzsolva vagy közönbösen.


Puha ajkak és böfögő paraszti szájak.


Kényes fehér, finomkodó mozdulatok, fáradt és munkás kezek nyultak utánna, vették és ették.


S a kenyér véresen állt fölöttük, némán és rettenetesen, mint egy szörnyű bálvány,


kiért életek, vérek, sorsok hullnak le a mélybe, vagy lendülnek fel a magasba.


Gőgös bálvány,


kiért fájdalmas sóhajok röppennek az éhező ajkáról s kit a jóllakott nem méltat semmire.


Céda bálvány,


ki sárga aranyért odaadja magát, de kinél az éhség szava süket csöndre talál.


Ő áll,


zsongás és lárma között, keményen s fogadja milliók vér és veriték áldozatát.


 


Vissza az oldal tetejére | |