FĹ‘oldal

Korunk 1932 Október

Az „Ige” – és az ige realizálása


Mándy Teréz

 


Néhány hónappal ezelőtt hangzatos szervezet jött létre Budapesten. „Megalakult az irók gazdasági egyesülete: az I. G. E. — 1918 óta az első érdekképviselet, az irók és kutatók első szervezkedése. Programja — körülbelül: az irók és kutatók anyagi támogatása, gazdasági függetlenítése, a létminimum biztosítása, az irodalmi munka kizsákmányolásának megszüntetése, küzdelem a szellemi munka politikai, gazdasági és társadalmi gátlásai: a cenzura, a tőkeérdek és a kitenyésztett közízlés ellen. Tehát: megélhetés! függetlenség! szabadság! — és hát testvériség! azaz — az irodalmi klikkrendszer megszüntetése. A program másrészt a magyarnyelvű (tehát: a magyarországi, erdélyi, felvidéki, stb.) irodalom szoros összeforrasztása, az irodalmi tradíciók folytatása, a magyar irodalom ujraaktiválása! stb. stb. Ideálista, humanista, nacionalista és szocialista frázisok egyvelege mindez. Mégis megmozdulást jelentett az I. G. E., melyre a nagy csend közepette érdemesnek látszott felfigyelni. Aztán mind ellentmondóbb és mind megvalósithatatlanabb szólamok következtek: „Egy táborba akarjuk tömöríteni a legellentétesebb pártállású és világszemléletű irókat és ezzel meg akarjuk teremteni a magyar irodalom nagy békéjét és belső összeforrasztását!” — vagy „Az I. G. E. nem ismer el világnézeti különbséget, osztályellentétet, pártpolitikát és végsőkig küzd a szellemi élet teljes szabadságáért és gáttalan megnyilatkozásáért.” Gyakorlatilag viszont néhány iró számára jelentett legfeljebb ingyen reggelit és egy-egy pár cipőt.


A balatoni iróhét rendezése volt tulajdonképpen az első megmozdulás. Hogy miért már a kezdet-kezdetén egy kongresszus, hogy minek erőpróba erőgyűjtés nélkül? Ennek oka talán semmi egyéb, mint az, amit a balatoni iróhét megnyitásakor megjelent kultuszminiszter beszéde jelzett, hogy ugymond „a magyar iró ismerje meg a magyar földet, szivja tele magát a honi föld szinével-illatával, akkor soha semmiféle idegen hatás nem fogja többé károsan megzavarni.” Ezért hivták hát meg a jobb- és baloldali irókat egyaránt és meghívták a kisebbségi eszményt szolgáló felvidéki és erdélyi irókat is. Persze nem mindenki jött el. Nem jöttek el az irósztárok, nem jöttek el a jólelhelyezkedett konzervatívok, nem jöttek el a szociáldemokraták, akiknek valamennyire biztosítva van a megélhetésük — és nem jöttek el azok, akiknek kiadásait az I. G. E. nem tudta (vagy nem akarta?) fedezni. De-hát lényegében minden réteg képviselve volt. Képviselve volt: a hurránacionalizmus, az irredentizmus, az egyházi költészet, — voltak, akik a Petőfi-társaság felélesztését vagy a Helikoni társaság feltámasztását látták az I. G. É.-ben. De nagyrészt haladó-szellemü irók vettek részt (az elnök: Pakots József, Kosztolányi Dezső, Supka Géza, Kárpáti Aurél, Baktay Ervin, Benedek Marcell, stb.) Voltak öregek (Gaál Mózes, Sziklay János) — és fiatalok. Ott volt Kodolányi János, József Attila, Erdélyi József, akik anyagi helyzetük feljavítását várták az I. G. É.-től. És ott volt Nagy Lajos szkeptikusan és minden koncesszió nélkül. Eomániából: Tamási Áron, Ligeti Ernő, Szántó György, Kovács Dezső. Csehszlovákiából: Mécs László. — Szóval tényleg sokféle iró gyűlt össze a magyar irók első parlamentjén — ahogy előszeretettel nevezték, mintha a parlament szóval már ösztönösen is jelezni kivánták volna, hogy nem kivánnak kilépni a meddő viták kátyujából. És valóban nem történt más, mint hogy néhány iró és szakember borozgatás mellett irodalomról beszélgetett...


Mi azonban nem akarjuk csak úgy egyszerűen leszögezni, hogy borbafulladt az ige. Szeretnőnk kihámozni, ami az ünnepi lakomákon, a miniszteri, főhercegi, főispáni, főpapi és fürdő főigazgatói kézfogásokon és pohárköszöntőkön, a magyarruhás lányokon, a leventezenekarokon, a regősénekeken túl és az „adományozott” ezer pengőkön és két balatoni telken kivül megmaradt. A nemzetiszínű külsőségek és a hivatalosizű ünnepségek mellett volt ugyanis néhány zárt körben elhangzott előadás, ami felmutatta, hogy az I. G. E. mégis akar valamit. Érdekes volt pld. Supka Géza szociográfiai kísérlete, mely a magyarországi irók türhetetlen gazdasági helyzetére világított rá. Az előadás a Literatura cimű lapban felvetett 16 kérdésre beérkezett válasz alapján mutatta ki 109 iró és kutató kereseti viszonyait, megélhetési körülményeit, lakásviszonyait, irodalompolitikai beállítottságát, stb. A vizsgálat tárgyát képező irók 70 százaléka egy fillért se keres a tollával, 25 százalék havi keresete 60 P. (Van, aki ivenként 6 P.-ért fordit.) Az utóbbi évben 8 regény, 7 verses v. novellás kötet, 14 dráma, 34 tanulmány, 8 tudományos szakkönyv és 1 természettudományi szakszótár maradt az asztalfiókban. (És ez csak 109 iróra vonatkozik!) Ezzel szemben a legminimálisabb szükségleteiket sem tudják kielégíteni. A legtöbbjüknek nincs saját lakása, nem jutnak könyvhöz, folyóirathoz, — nem végezhetnek kisérleti munkát. Gazdasági helyzetük determinálja világszemléletüket. Arra a kérdésre, hogy tudatositották-e osztályhelyzetüket — a forrongás hangján megirt válaszok érkeztek be. Az egyik beküldő pld. azt irja: „ha erre a kérdésre választ adnék, az beleütköznék az állami és a társadalmi rend védelméről szóló törvénybe.” Egy másik pedig: „technikus vagyok, de lemondok a mozdonyról, melyet kávéval fütnek, amig az emberek tömegei halnak éhen. Nem hiszek abban, hogy az európai kultura hatóerői még új életet sugározzanak.” A 109 iró közül volt olyan, aki a külső jóindulatú támogatástól, de a legtöbbje az irók és tudósok öntudatos szervezkedésétől várja helyzete feljavitását. — Az irók legnagyobb része érzi tehát, hogy igy nem mehet tovább. — Ez a kirobbanó elégedetlenség tükröződött a többi előadásból is. Elhangzott a vád a könyöradományjellegű di-jazások — másrészt a fizetett kritikák és a sajtó elsekélyesitése ellen. (Rédey Tivadar).


   Szó volt a szinház, a film, a rádió cenzuráról, a legprimitívebb giccs maradéktalan uralmáról. Többször hangoztatták egy független kritikai orgánum megvalósitásának szükségét és többször felvetődött egy független könyvkiadóvállalat sürgős volta.


   Kárpáti Aurél átfogóan taglalta a cenzura-kérdést. Kifejtette mint csatlakozik a politikai cenzurához: az előzetes megfélemlítéshez a gazdasági cenzura (könyvkiadó, könyvkereskedő, a papirkorlátozás rendelete) és a társadalmi cenzura (közönség). Csakhát bármilyen éles is volt pld. ez az előadás, konkluziója mégsem az volt, hogy mindezen csak gyökeres átalakítás segíthet, hanem, hogy méltányosságot kérünk a cenzurától. Természetesen — ez volt a hibája minden előadásnak. A polgári irók érzik, tudják már, elmondják, leirják a mai állapot tarthatatlanságának tényét, csakhát az egyedül lehetséges megoldást nem látják meg, vagy nem akarják meglátni. A szerzői joggal kapcsolatban hallottuk pld., hogy „csak Nikaraguában és Sziámban vannak olyan viszonyok, mint nálunk” és ezzel az előadó napirendre tért a kérdés felett. Vagy: jellemzően tárgyalták pld. az irók szociális biztosításának kérdését, melyet úgy vélnek megoldhatónak, hogy ugynevezett iró-bélyegeket hozzanak forgalomba. A lényegen változatatni-nemakarás érdekes tünete volt még: Tersánszky J. Jenő színházi rendezése: „A magyar képeskönyv” — népies giccs stilizált színpadon, semmi egyéb és semmi több!


A balatoni iróhét alatt többször is és több szempontból is elhangzott a j´accuse — csakhát nem elég leszögezni a mai állapot tarthatatlanságát, hanem szembehelyezkedni, küzdeni kell ellene. — Kérdés, hogyan reálizálódik az I. G. E? — Annak az osztálynak a szolgálatába lép-e, amely ezer pengőket és balatoni telkeket juttatott neki vagy keresztülviszi azt, ami szinte lehetetlen: az anyagi támogatás ellenére függetleníteni tudja magát a tőke-érdektől és realizálni tudja majd az annyit hangoztatott irodalmi szabadságot és függetlenséget. (Budapest)


 


Vissza az oldal tetejére