FĹ‘oldal

Korunk 1932 Október

A tőkés társadalom fejlődéstörvényei


Jeszenszky Erik

 


Dialektikai kérdések


A Korunk hasábjain vita folyt a tőkés tervgazdaság elméleti lehetősége körül. Ez a vita nézetünk szerint elsősorban azért keletkezett, mert a tárgyhoz hozzászólók szem elől tévesztették a marxista ismeretelmélet bizonyos tételeit ós ennek következtében félreértések áldozataivá lettek. A kérdéses tételek a tőkés társadalmi történésben érvényesülő törvényekre és ezekről alkotott fogalmainkra, valamint ezzel kapcsolatban az elmélet és a gyakorlat viszonyára vonatkoznak. Ismeretük előfeltétele a tőkés társadalmi történés összes kérdései helyes megítélésének és ezért elhanyagolásuk szükségképpen zavart visz be e kérdések tárgyalásába. Éppen ezért szükségesnek tartjuk tisztázásukat, illetve összefoglalásukat, ami által a jövőre nézve talán elejét fogjuk venni hasonló felesleges viták megismétlődésének.


A következőkben mellőzzük a determinizmus és indeterminizmus, a szükségszerűség és a szabadság általános kérdésének a tárgyalását és épp így mellőzzük azt a kérdést is, hogy a társadalmi és a természeti törvények milyen viszonyban állanak egymással, valamint azt a kérdést, hogy a tőkés társadalmi történés törvényeire vonatkozó tételek érvényesek-e más társadalmi rendek történéseire is? Ezeknek a kérdéseknek a mikénti eldöntése nem érinti a tisztázandó összefüggéseket és így tárgyalásuk itt csak felesleges kitérésekre vezetne. Vagyis a marxista ismeretelmélet tételeit az alábbiakban csupán annyiban foglaljuk össze, amennyiben ismeretük szükséges a tőkés társadalmi történésben érvényesülő törvények és az azokról alkotott fogalmunk megértéséhez.


A társadalmi törvények meghatározott társadalmi jelenségek okozati összefüggését állapítják meg és ismeretük következtetést enged a társadalmi jelenségek jövőbeli alakulására, tehát megengedi előrelátásukat. A marxista ismeretelméletnek a társadalmi törvények ismeretére is vonatkozó legáltalánosabb tétele az, hogy ismereteink relatívak: „Az igazság most már (Hegel óta) magában a megismerés folyamatában rejlett, a tudomány hosszú történeti fejlődésében, amely az ismeret alacsonyabb fokáról mind magasabbra tör, de sohasem ér el az ugynevezett abszolut igazság meglelése révén arra a pontra, ahol már nincs tovább, ahol nem marad más hátra számára, minthogy ölbetett kézzel bámulja a felfedezett abszolut igazságot.”


„Ha kutatásainknál mindig ebből a szempontból indulunk ki, akkor egyszersmindenkorra vége a végső megoldások és az örök igazságok követelésének; mindig tudatában vagyunk annak, hogy minden ismeretünk szükségképpen korlátozott, a körülmények által van meghatározva, melyek között rábukkantunk.” (Engels: „Feuerbach”, magyar kiadás, 9. és 41. oldal).


A tőkés társadalmi történésre nézve ez a tétel, az objektiv relativizmus alapján, azt állapitja meg, hogy az összefüggéseire vonatkozó ismereteink nem lehetnek tökéletesek, habár a tapasztalatok halmozódásával folyton tökéletesbednek is. Lényege abban áll, hogy a meghatározott társadalmi folyamatra vonatkozó törvény, az összes folyamatnak minden más folyamattal való összefüggése mellett, nem ölelheti fel a kérdéses folyamatnak minden, számtalan vonatkozását, hanem e folyamatnak csak némely, meghatározott számú összefüggését fejezheti ki. A kérdéses társadalmi folyamatra vonatkozó ismereteink tökéletesbedése éppen abban nyilvánul meg, hogy folyton újabb oldalait, újabb vonatkozásait, az általánosabbak, elvontabbak helyett folyton konkrétebb összefüggéseit fedezzük fel. Már most a kérdéses folyamat jövőbeli alakulását oly összefüggés is meghatározhatja, amelyet még nem ismertünk fel. Ebben az esetben pedig a bekövetkező események az általunk felállított, vagy elfogadott társadalmi törvényt minden objektiv érvényessége mellett sem fogják igazolni. Így például az üzemi koncentráció törvénye érvényes a mezőgazdaságban is. Ennek ellenére azonban az üzemi koncentráció a mezőgazdaságban nem következett be oly mértékben, mint az iparban, mert ezt a mezőgazdasági termelésnek egyes, az üzemi koncentráció törvényének első felállításakor még kellőképpen fel nem tárt vonatkozásai megakadályozták. Mindez pedig annyit jelent, hogy a tőkés társadalom fejlődéstörvényeinek az ismerete, ismereteink relativitása következtében, a megismerés előrehaladó folyamatának semmilyen fokán sem enged meg csalhatatlan biztosságú előrelátást, hanem csupán valószínű következtetést a tőkés társadalom jövőbeli fejlődésére nézve. Az előrelátás helyessége mindig attól függ, hogy a felállított törvény felölelte-e a . kérdéses folyamatnak azt az összefüggését is, amely a jövőbeli fejlődést tényleg meghatározza? Ezt a kérdést pedig előre nem lehet eldönteni, csupán az utólagos tapasztalatok fogják tisztázni. És már ebből az összefüggésből is következik az, hogy sohasem érhetjük be azzal, hogy „ölbetett kézzel bámuljuk” a felfedezett társadalmi törvényt, hanem azt folyton konkrétebbé kell tennünk a kérdéses folyamat mindig újabb ós újabb oldalainak, vonatkozásainak a feltárásával, reája vonatkozó ismereteink folytonos elmélyítésével.


De nemcsak a társadalmi törvényekre vonatkozó ismeretünk relatív, hanem a társadalmi törvények érvényessége is relatív, csupán a társadalmi fejlődés meghatározott történeti szakaszára áll. Ezt a tételt Marx a következőkben állitotta fel:


„Minden történeti szakasznak... meg vannak a saját törvényei. Mihelyt az élet túlélt egy adott fejlődési szakaszt, átlépett egy adott szakaszból a másikba, más törvények irányitása alá kerül.” (Marx: „A Tőke”, I. kötet, 46. oldal).


Marx ugyan ezt a tételt kifejezetten csupán az egyes termelési módok által meghatározott egész történeti szakaszokra nézve állitotta fel. De ezeken belül is irányadónak kell tekinteni, mert a társadalmi élet e történeti szakaszokon belül is folytonos mozgásban van, új tényeket vet fel és oly új tényeket is felvet, amelyek összefüggésére már más törvények irányadók, mint a korábbiakéra nézve. Igy pld. a kapitalizmusban a monopólkapitalizmus korszakában már részben más törvények határozzák meg az áralakulást és a technikai fejlődést, mint a szabad verseny korszakában. A társadalmi törvények ismerete tehát ebből az okból sem menthet fel bennünket a tények mindig megismételt, gondos elemzése alól. Ennek megfelelően mondotta W. Uljanov, hogy nem a régi elméleteket, hanem az új tényeket kell szem előtt tartani. A tőkés társadalom meghatározott fejlődéstörvényei éppen egészben vagy részben érvényességüket is veszithetik a fejlődés előrehaladásával.


E mellett a tőkés társadalom felismert törvényeinek teljes érvényesülését megakadályozza az a körülmény, hogy ezek a törvények csupán egy elméletileg feltételezett, a valóságban a maga egészében nem létező „tiszta” tőkés társadalom fejlődésének a törvényei:


„De az elméletben feltesszük, hogy a tőkés termelési mód törvényei tisztán fejlődnek ki. A valóságban csak megközelitésről lehet szó; de ez a megközelités annál nagyobb, minél fejlettebb a tőkés termelési mód és minél inkább kiküszöbölődik összevegyülése és átszővődése korábbi gazdasági állapotok maradványaival.” (Marx: „A Tőke”, III/1. kötet, 154. oldal).


A nem-tőkés környezettel kölcsönhatásban lévő valóságos tőkés társadalomban a kapitalizmus törvényei módositott alakban jelennek meg. Így például módosulnak az értéktöbblet realizálásának a folyamatát és vele az ipari ciklus menetét szabályozó törvények, a gyarmati extraprofit hatásai folytán módosulnak a munkásosztály anyagi életviszonyait és ennek következtében, politikai magatartását szabályozó törvények. Ezért a marxizmus által felállitott társadalmi törvények gyakorlati alkalmazásánál a nem-tőkés környezet módositó befolyását is figyelembe kell venni, az ennek alapjául szolgáló tényeket is gondos elemzésnek kell alávetni.


Az a tény végül, hogy minden társadalmi folyamat alakulását nemcsak egy, hanem számtalan összefüggés határozza meg, abban is kifejezésre jut, hogy minden társadalmi folyamat alakulása nemcsak egy, hanem több és pedig ellentétes irányú törvény uralma alatt áll. Így például a tőke organikus összetételének az emelkedése egymagában maga után vonja a profitráta csökkenését. De a tőke organikus összetételének az emelkedésével egyidejüleg nőhet például az értéktöbbletráta is és pedig oly mértékben, hogy az eredmény a profitráta emelkedése lesz. Ezért Marx a profitráta „tendenciális” csökkenését állapítja meg. Épp igy a tőke organikus összetételének gyors emelkedése, a gyors technikai fejlődés a tőkefelhalmozás lassú menete mellett megnöveli az ipari túlnépességet. De a technikai fejlődéssel szemben a tőkefelhalmozás olyan gyors ütemű lehet, hogy az ipari túlnépesség növekedése helyett a meglévő ipari túlnépesség is felszivódhatik a termelésbe. Az első esetben érvényesül a kapitalizmusnak az a törvénye, amely szerint a tőkefelhalmozás a proletariátus növekvő elnyomorodásával jár együtt, a második esetben ez a törvény csak tendenciálisan hat, mert érvényesülését megakadályozza egy ellentétes irányú törvény.


Ugyanígy a kapitalizmusban müködik egy oly törvény, amely az egymást követő válságok elmélyítésére irányul, de ugyanakkor érvényesülhetnek oly erők is, amelyeknek túlsulyra jutása következtében a mélyebb válságot enyhébb válság követi. Magában a válságban müködik egy oly törvény, amely a válságnak a megszüntetésére és újabb fellendülés bevezetésére irányul, de müködik oly törvény is, a proletáriátus nyomorának a kiélezésével, amely felülkerekedése esetében véget vet magának a tőkés termelési módnak is. A tőkés társadalom fejlődéstörvényei így oly tendenciák jellegét öltik fel, amelyeknek érvényesülését más törvények megakadályozhatják. Így ebben a vonatkozásban is kifejezésre jut az a tétel, hogy a társadalmi törvények nem engednek meg csalhatatlan biztosságú előrelátást, hanem csak valószínű következtetést a jövőbeli fejlődésre nézve. És itt ennek a következtetésnek is különleges feltétele a mindenkor adott helyzetben működő ellentétes irányú erők viszonylagos súlyának a helyes mérlegelése, vagyis újból az adott konkrét tények gondos vizsgálata.


A tőkés társadalomnak a marxizmus által felállított fejlődéstörvényei tehát csak korlátolt érvényességgel birnak. Nem mutatják meg a bekövetkező fejlődést teljes bizonyossággal, a maga teljes konkrét részletességében, hanem csak annak lehetséges irányait, valószínű alakulását és az ezek megett működő társadalmi erőket fedik fel. És szüntelenül dolgozni kell elmélyítésükön, konkrétebbé, sokoldaluvá tételükön és ugyanakkor szüntelenül ellenőrizni kell érvényességüket az egész adott társadalmi valóság folytán változó konkrét tényei leggondosabb vizsgálata útján. De ez persze a legkevésbé sem ok arra, hogy jelentőségüket lekicsinyeljük. A proletáriátusnak a morxizmusban kialakult elmélete nem akart a vallási, metafizikai dogmák, a polgári szociológia dogmái helyébe újabb dogmákat állítani, nem abszolut igazságot keresett a szemlélődéshez, hanem vezérfonalat a társadalmi cselekvéshez: „Nem vagyunk doktrinérek. A mi tanunk nem dogma, hanem vezérfonál a cselekvéshez. Nem tartunk igényt arra, hogy Marx vagy a marxisták ismerik a szocializmus felé vezető útat egész konkrét mivoltában. Ez esztelenség volna. Ismerjük az út irányát, tudjuk, mily osztályerők vezetnek feléje; konkrét módon, gyakorlatilag, ezt csak a milliók tapasztalatai fogják megmutatni, midőn majd hozzáfognak a cselekvéshez.” W. Uljanov. Összes Művek, XIV. kötet, 83—84. oldal).


És a proletáriátus ezt a vezérfonalat a kapitalizmusnak Marx által felfedett fejlődéstörvényeiben valóban megtalálta. A proletáriátus évszázados gyakorlata, évszázados tapasztalatai beigazolták, hogy a kapitalizmusnak Marx által felállított fejlődéstörvényei objektiv érvényességgel birnak. Ezt csak azok a „revizionisták” vonhatták kétségbe, akik nem ismerték fel a marxi törvények ismeretelméleti értékét, akik például a tények elemzésének mellőzésével nem ismerték fel a nemtőkés környezet módosító hatását e törvények érvényesülésére, vagy e törvények egymásra hatását, amelynek következtében egyikük, vagy másikuk adott időszakban csak tendenciálisan érvényesülhetett. A tőkés társadalmi fejlődésre vonatkozó ismereteink elmélyítése, konkrétebbé tétele ma is teljes egészében a Marx által felfedett fejlődéstörvények ismeretén alapul. Az új tényeket, az új társadalmi fejlődést pedig csupán a Marx által felfedett törvények alapján volt lehetséges megérteni s az új tényeknek elméleti rendszerbe való foglalása, mint az imperializmus elméletének a kiépítése, csak a marxi orthodoxia alapján történhetett, meg.


Az eddigiekben azonban a társadalmi törvények ismeret-elméleti értékének a megállapításánál a tőkés társadalom valóságát csak mint a szemlélő elmélettel szembehelyezett tárgyat fogtuk fel. Igy kellett eljárnunk, hogy e törvények meghatározott sajátosságait bemutassuk. De „Minden eddigi materializmusnak ... alapvető hiánya, hogy a tárgyat, a valóságot, az érzékit csak az objektum, vagy a szemlélet formájában és nem mint emberi érzéki tevékenységet, mint gyakorlatot, nem szubjektiven fogja fel.” (Marx, I. Feuerbach tézise). A tőkés társadalmi valóságot mint emberi gyakorlati is fel kell fognunk s ha ezt megtesszük, már nemcsak a tőkés társadalom fejlődéstörvényeiről alkotott fogalmunk érvényességének korlátjaira, hanem maguknak e fejlődéstörvények érvényességének korlátjaira találunk rá. Milyen viszonyban állanak a tőkés társadalom fejlődéstörvényei az emberi tevékenységgel?


„Számtalan egymást keresztező erő, az erőparallelogrammoknak végtelen csoportja (hat), amelyekből egy eredő — a történeti esemény — jön létre, amelyet magát megint egy egészben véve öntudatlanul és akaratlanul működő hatalom termékének lehet tekinteni. Mert azt, amit minden egyes akar, az összes többi megakadályozza és ami létrejön, oly valami, amit senki sem akart.”


„Az (emberi) törekvések keresztezik egymást és minden ilyen társadalomban éppen ezért a szükségszerűség uralkodik...” természettörvény, amely az általa érintettek öntudatlanságán alapul.”


(Az első két idézet Engelsnek a „Sozialistischer Akademiker”-ben megjelent leveleiből való, amelyeket Plechanov közöl „A marxizmus alapproblémái” cimű művében, az utolsónak forrása Engels: „Vázlat a nemzetgazdaságtan kritikájához.” Hátrahagyott írások, I. 449).


„Ezenkivül a tőkés termelés fejlődése szükségessé teszi az ipari vállalatokba fektetett tőke folytonos növelését és a verseny külső kényszertörvények módjára ráerőlteti minden egyes tőkésre a tőkés termelési mód immanens törvényeit...”


...„mint csupán az önfentartás eszközét és pusztulás terhe alatt.” (Marx: „A Tőke”, I. kötet, 555. oldal és III/1. kötet, 226. oldal). A tőkés társadalmi történés „természettörvény”-szerű meghatározottsága a tőkés termelési viszonyok által az egyéni akaratra „pusztulás terhe alatt” rákényszeritett tevékenység eredménye és az egymást keresztező, öntudatos és akart egyéni tevékenységeknek öntudatlan és nem akart terméke. A következő példa megmutatja, hogy a kapitalizmus termelési viszonyainak a nyomása alatt az egymást keresztező egyéni tevékenységek történeti eredménye miként ölti fel a természettörvény hatásának a kópét: A kapitalizmusban minden tőkés arra kényszerül, hogy a technikai újításokat bevezesse, mert ezáltal termelési költségeit csökkentheti. Ha ezt elmulasztaná, a többi tőkéssel szemben, akik ezeket az újításokat bevezetik és ennélfogva nála olcsóbban adhatnak el, a versenyben alul maradna és elpusztulna. Így létrejön a kapitalizmusban — a tőkések egyéni akaratára a tőkés termelési viszonyok által rákényszeritett tevékenység eredményeként — a senki által öntudatosan nem akart általános technikai haladás „természettörvénye.” De az a tőkés, aki valamely technikai újitást elsőnek vezet be, ezáltal egyben profitrátájának emelésére is törekszik, mert, termelési költségeinek csökkentése folytán, az adott áraknál olcsóbban is eladva, az átlagprofitrátát megnövelő extraprofithoz juthat. Egyéni tevékenységének célja és ideiglenes eredménye tehát profitrátájának az átlagprofitráta fölé emelése is. De a kérdéses technikai újitást a verseny nyomása alatt a többi tőkés is kénytelen bevezetni. Amikor pedig az összes tőkés bevezette a termelésbe a technikai újitást és ennek következtében most már a társadalmi tőke átlagos organikus összetétele megnőtt, ennek hatásaként beáll az átlagprofitráta sülyedése valamennyi tőkésre nézve, arra a tőkésre nézve is, akinek a profitrátája előbb, a technikai újitás bevezetésének ideiglenes eredményeként, felébe emelkedett az átlagprofitrátának. A tőkések öntudatos és akart egyéni tevékenységének, amelynek célja a profitráta emelése volt, nem tudatos és nem akart végleges eredménye, az adott termelési viszonyok mellett és tevékenységeik egymástkeresztezése folytán a profitráta sülyedése lett, amely „külső kényszertörvény”, „objektiv idegen hatalom” (Engels) működésének mintájára következett be.


A kapitalizmus törvényei tehát „az általuk érintettek öntudatlansá-gán alapulnak”, azon, hogy a széjjelszórt egyének öntudata és akarata nem terjed ki egymás befolyása alatt létrejövő és egymást keresztező tevékenységük összeredményére, amely igy mint az egyéni akaratoktól független erő terméke kényszeriti rá magát az egyénekre. De ha ez igy van, akkor az e társadalmi összefüggéseket felismerő egyének szervezett tevékenysége képes lehet arra, hogy a társadalmi törvények érvényesülését korlátozza. És valóban, mint Marx megállapítja, a „gyötrelmeik kigyója” ellen védekező angol munkások, azáltal, hogy egymással folytatott versenyük hatásait felismerve, öntudatos osztállyá szervezkedtek, képesek voltak a kapitalizmusban az ipari túlnépesség nyomása alatt természettörvény hatásaként beálló elnyomorodásukat korlátozni, amidőn kiküzdötték a munkaidő törvényes korlátozását. Ez a gyári törvényhozás volt Marx szerint „a társadalom első tudatos és tervszerű visszahatása termelőfolyamatának természeti jellegű alakjára.” („A Tőke”, I. kötet, 446. oldal). Az osztállyá szervezett munkások arra irányuló törekvésének az eredménye, hogy „a tőkés termelés... természettörvényeinek osztályukat sujtó következményeit megtörjék, vagy eny-hitsék.” (Id. mű, I. kötet, 605 oldal). És persze a társadalmi összefüggéseket felismerő tőkések szervezett tevékenysége is képes befolyásolni a tőkés társadalom fejlődéstörvényeinek az érvényesülését. Az államhatalomban megszervezett tőkések beavatkozásai a gazdasági életbe, vámpolitika, stb. bizonyos mértékig eredményessé válható kisérletek a tőkés társadalom törvényei hatóerejének a korlátozására. Épp így, a tőkések egyesülése kartellekben a szabad versenyen alapuló törvények erejének korlátozására irányul és azt részben el is éri a tőkések céltudatos szervezett tevékenysége által. Így a kapitalizmus egy egész új korszakának, a monopólkapitalizmus korszakának a kialakulásában szerepet játszik a társadalmi törvények érvényesülését korlátozó öntudatos ós tervszerű társadalmi cselekvés is. Azonban, habár „Az emberek maguk csinálják történetüket, de adott, azt meghatározó környezetben, készen talált, tényleges viszonyok alapján.” (Engels levele a „Sozialistischer Akademiker”-ben, közölve Plechanov idézett művében).


Ezért azután mindaddig, mig a kapitalizmus fentáll, mig a szocializmus megteremtésével, azok „az objektiv idegen hatalmak, amelyek eddig a történeten uralkodtak, (nem) kerülnek magának az embernek az ellenőrzése alá” (Engels: „Anti-Dühring”, 305—6. oldal), addig a szervezett egyének öntudatos tevékenysége csak meghatározott korlátok között módosithatja a társadalmi fejlődést, de nem hatálytalanithatja a társadalmi törvényeket s mindaddig a társadalmi törvények, amelyek az egyének által „készen talált, tényleges viszonyok alapján” érvényesülnek, a történet, a társadalmi fejlődés alapvető meghatározó erői maradnak. A proletáriátus osztálytudatos pártja a szocialista termelés alapjait csak akkor fektetheti le, ha a kapitalizmus fejlődéstörvényei-nek a működése létrehozta már a társadalmositott termelés bizonyos minimális mértékét, a politikai hatalmat csak akkor veheti a kezébe, ha a kapitalizmusban automatikusan kitört válság már megteremtette ennek társadalmi feltételit. Monopolisztikus tőkeegyesülések csak akkor jöhettek létre, amikor a kapitalizmus törvényeinek önmüködése által a tőkecentralizáció már magas fokot ért el.


De ezeknek a korlátoknak ellenére a társadalmi fejlődést nem egyedül, „a gazdasági helyzet automatikus működése” határozza meg (Engels fent idézett levele), hanem az azt meghatározó okok közé beiktatódik a társadalmi szervezetek, az osztályok, az osztálypártok céltudatos, a tőkés társadalom fejlődési tendenciáit erősítő, gyengitő, kihasználó gyakorlata. Így magának a szocializmusnak a megvalósítása és ezáltal a kapitalizmus természettörvényeinek a megtörése sem lehet egyedül a „gazdasági helyzet automatikus működésének” az eredménye, hanem csupán a proletáriátus osztálypártja céltudatos aktivitásának, amely az osztálycélok érdekében kihasználja a gazdasági helyzet automatikus működését, a terméke. A marxizmus éppen ezzel a felfogásával különbözik a társadalmi fatalizmus tanától és válik annak a társadalmi aktivitásnak a tanává, amelyet a társadalmi törvények ismerete képesit az osztálytudatos, a „történetet csináló” cselekvésre.


Mindez pedig annyit jelent, hogy a jövőbeli társadalmi fejlődés egy kérdését sem lehet egyedül elméleti úton megoldani. Ha például az a kérdés merül fel, hogy a kapitalizmus egy adott válsága annak utolsó válsága-e, vagy pedig a kapitalizmus képes lesz-e ebből a válságából kikerülni, bizonyos mértékig meg lehet állapítani elméleti uton, az adott konkrét tények elemzése útján, hogy az érvényesülő tendenciák közül milyen erővel hat az, amely a válság automatikus felszámolására irányul és milyen erővel hat az, amely a proletáriátus elnyomorításával, magának a kapitalizmusnak a felszámolására irányul? De magát azt a kérdést, hogy a kapitalizmusnak vagy pedig válságának felszámolása fog-e bekövetkezni, csak a szemben álló osztályerők előre ki nem számitható, minden osztályszervezetben az egyének céltudatos erőfeszítésével megteremtett gyakorlata fogja eldönteni. Ennek megfelelően mondotta W. Uljanov az imperialista világháború után:


„Néha a szocialisták annak a bebizonyítására törekesznek, hogy a (kapitalista) válságból egyáltalában nincsen kiut. Ez tévedés. Teljesen reménytelen helyzetek nincsenek... Az a kísérlet, hogy eleve bebizonyitsuk, a „teljes” reménytelenséget, csupán üres kicsinyeskedés, vagy fogalmakkal és szavakkal játszik. Ennek a kérdésnek vagy más hasonló kérdéseknek igazi „bizonyítékát” csupán a tapasztalat képes nyujtani. Most a szocialista pártok gyakorlatával „be kell bizonyítanunk”, hogy elég öntudatosak, hogy van megfelelő szervezetük, összeköttetésük a kizsákmányolt tömegekkel, elhatározottságuk és belátásuk ahhoz, hogy ezt a válságot a sikeres, a győzelmes szocializmus javára kihasználják.”


A jövő társadalmi fejlődést tehát nem lehet egyedül úgy felfogni, mint elméletileg kielemzett, több-kevesebb valószínűséggel ható társadalmi törvények többé-kevésbé előrelátható eredményét, hanem egyúttal „mint emberi érzéki tevékenység, mint gyakorlat” szubjektív, az emberi erőfeszítés mértékétől is függő termékét kell felfogni. A jövőbeli társadalmi fejlődés együttes eredménye objektiven ható társadalmi törvényeknek és az osztályszervezetek szubjektív erőfeszítésének. Amint tehát a tőkés társadalom fejlődéstörvényeiről alkotott fogalmunk érvényessége korlátolt, úgy maguknak e fejlődéstörvénynek az érvényességét is korlátolja a társadalmi gyakorlat. Igy azután a társadalmi fejlődés valamely konkrét kérdésének a felvetésénél, amint sohasem állapithatjuk meg teljes bizonyossággal, hogy mi lesz, vagy mi nem lesz, sohasem érhetjük be annak megállapitásával sem, hogy valószinűleg mi lesz, vagy mi nem lesz, hanem cselekednünk kell, hogy valami legyen, vagy ne legyen.


Ezzel aztán tisztáztuk egyben a tőkés tervgazdaság elméleti lehetőségének a kérdését is. A válságok ismétlődése is csupán azzal a korlátolt érvényességgel törvénye a kapitalizmusnak, amellyel a kapitalizmus törvényei egyáltalában érvényesülnek. Ezért az a kísérlet is, hogy a válságok jövőbeli szükségszerű ismétlődését, tehát a tőkés tervgazdaság „teljes reménytelenségét” eleve „bebizonyitsuk”, csupán „üres kicsinyeskedés vagy játszás a fogalmakkal és a szavakkal.” Ennek a kérdésnek is „igazi bizonyitékát csupán a tapasztalat képes nyujtani.” Nem bizonyíthatjuk be, hogy a tőkés tervgazdaság elméletileg lehetetlen, mert a kapitalizmusban érvényesül a monopólisztikus fejlődés által egy oly tendencia, amely tőkés világkartell, tőkés tervgazdaság létesitésére irányul és mert a kapitalistáknak is bizonyos mértékben módjukban áll „tudatosan és tervszerűen visszahatni termelőfolyamatuk természeti jellegű alakjára.” Megállapíthatjuk, hogy minimális valószinűsége van annak, hogy a tőkés tervgazdaság a jövőben létre fog jönni, mert a kapitalizmus mai korszakában — amely, mint a konkrét tények elemzése mutatja, az objektiv társadalmi feltételeknél fogva nem a tőkés tervgazdaságnak, hanem a kapitalista anarchia elmélyülésének, az imperialista háborúknak, a proletárforradalmaknak, a kapitalizmus feloszlásának a korszaka — érvényesül egy másik, hasonlíthatatlanul erősebb tendencia is, amely magának a kapitalizmusnak a megszüntetésére irányul, mielőtt a monopólisztikus fejlődés a tőkések öntudatos cselekvésének a segítségével elérhetne a tőkés tervgazdaság megvalósításáig. És küzdhetünk azért, hogy ne a tőkés tervgazdaság létesitésére irányuló tendencia, hanem a kapitalizmus megszüntetésére irányuló tendencia győzedelmeskedjék. Tehát ebben a vonatkozásban is a proletáriátus osztálypártjainak a gyakorlatával kell „bebizonyítanunk, hogy elég öntudatosak, hogy van megfelelő szervezetük, összeköttetésük a kizsákmányolt tömegekkel, elhatározottságuk és belátásuk” ahhoz, hogy mielőtt a tőkés tervgazdaság létrejöhetne, megvalósítják a szocialista tervgazdaságot.


 


Mibe került a genfi leszerelési világkonferencia? A Népszövetség kiadásai a konferencia előkészítésére kitettek három és fél millió sveizi frankot. A sveizi államtanács és Genf-Kanton 800.000 sveizi frankot áldoztak. Nyolc millió sveizi frankot emésztettek fel a napidíjak, 700.000 frankot a delegátusok — megtérített — utiköltségei. A konferencia telefon- és távirat-számlája a konferencia végén elérte pontosan az egy millió frankot. Ezek a tételek összesen tizennégymillió sveizi frankra rugnak. Az az minden egyes nap 60.000, — a „határozat” minden egyes szava pedig 15.000 sveizi frankba került.


 


Vissza az oldal tetejére