FĹ‘oldal

Korunk 1932 Október

Uj irodalom Szlovenszkón


Peéry Rezsõ

 


A munkásirodalomról beszélve már nem a proletariátus soraiból származó nagy írókra, korunk nagy kifejezőire gondolunk, mint amilyen író volt Jack London, nem beszélünk a munkásosztály szerepéről a literaturában, amit, mint téma- és problematika-felgazdagodást, megfigyelni a Germinaltól a Jahrgang 1902-ig érdekes irodalomszociológiai faladat lenne. Munkásirodalmon ma magának a küzdő osztálynak legagilisebb, legközlésképesebb tagjain, keresztüli megszólalását értjük: nemcsak a proletariátus emberi miliőjéből származó, hanem a munkásosztály történelmi harcából születő, a munkásság történelmi és emberi jellegzetességeit egyformán, felmutató, az osztály küzdelmein keresztül a munkásegyén társadalmi akarását és perspektíváját megjelenítő irodalmi terméket.


A munkásmozgalom hőskorában, — ami együvé esett a polgári Európa kialakulásával és megintézményesedésével, — a munkásiroda-lomnak nem lehetett megszületnie. A proletariátusnak ekkor a politikai, gazdasági és ideológiai harc terén kellett megerősödnie, mozgalmi tapasztalatra, politikai érettségre és itélőképességre szert tennie, a fővonalon aktivizálódnia. Fejlődéstörténetileg is nehéz, elképzelni a munkásirodalmat abban a korban, ami a polgárság irodalmi aranykora volt. (Zolában akkor fejlett ki a szociális literatura.) A polgári kultura, mely Ibsenekben, Tolsztojokban, a Takácsokat megíró Hauptmanokban fejeződik ki, újból és újból kisérleteket tesz, hogy a kor élén maradjon. A polgári kulturának a legérettebbig legmonumentálisabb kora volt ez: egyszersmint az a kor, amikor a szocializmus társadalmi koncepciója és merész gondolatvilága foglalkoztatja az írót, aki ugyan osztálylény, de a felfelémenő osztályhoz, tartozik, az európai forradalmak humanista ideáljait komolyan veszi, irodalmi tematikája osztályközi, sőt igen sok esetben a társadalmi mélységet vetiti fel, s egész skálájában, megjeleníti a polgári életformák konfliktusát, amit mint megoldandó általános1 emberi konfliktust fog fel. Nehéz itt természetesen közös nevezőt találni” mert a különböző társadalmi fejlettség, a polgári osztály történelmi útjának különböző periódusai, forradalmak és ellenforradalmak ritmusai a polgári irodalomban egymást gyorsan felváltó, szociális karakterben, nem egyöntetű korszakokat teremtenek. Itt mindezek összességét, a sulypont hováhelyezését, s egy kor általános jellemzőjét kell figyelembe vennünk. Annyi bizonyos, hogy a naturalizmusnak korai stádiumáig a polgári irodalom az össztársadalom hű kifejeződése volt s bár osztályjelleg analizálható ki belőle, jelentősége, értelme, létezése nem egy osztály számára való. A legjobban a mai, kifejezetten nagyburzsoá irodalommal való összehasonlitásban látni meg benne a tipikusat: a társadalmi, helyzetképet, a társadalmi kritikát a polgári osztály szociális bázisáról nézve és itélve.


August Thalheimer, a neves német marxista Mehring-tanulmányában a világirodalmat az osztályharc reflexének nevezi Noshát a századforduló körül a munkásmozgalomnak olyan a helyzete, hogy negatívan már visszatükröződik a világirodalomban: a, proletár tematika, mint szociális érdekesség és a szocializmus eszmei hatása, ez a reflex. (Később ez a reflex hatalmasodik fel Maxim Gorkij Anyájában a fényben, ami a közeledő nagy társadalmi vihart jelzi.)


A polgári szociális irodalom keletkezését nyomon, kiséri a marxista irodalomkritika kifejlése. Az európai irodalmi kultúra legjelentékenyebb alkotásainak születési atmoszférájában mérte meg ezeken a müveken Franz Mehring a marxizmus megvilágító szempontjait, Plechanov ég Lenin pedig óvatosan szelektálták belőle ki az abszolutan progreszszivet, azaz a polgári rend, erkölcs, gondolkodásmód relativitását tükröző elemeket. (Lásd: Plechanov, Lenin, Fritsche: „Tolsztoj a marxizmus tükrében”) s ha Mehring ebben a küzdelemben a mai fejlett s a segédtudományokkal megbővült marxi szociológia vizsgálata szerint nem tudta még teljes tisztasággal az uj esztétikát kifejleszteni, akkor ezt részint a hatalmas polgári atmoszféra szédítő hatásának kell betudni.


A kulturák társadalmi jellege, szociális szerepe és hatása az azt kitermő osztály társadalmi utjával nagyjából azonos. Az alullevő osztályok kulturigénylése, kulturöntudata a társadalomban való egyre erőteljesebb fellépésével nő.


A polgári kultura általános jellegét az imperializmus politikai előtörése és ideológiai elhatalmasodása előtt — a világháború előtt — a szociális irodalom, minit erős komponens, határozta meg. (A magyar irodalomban Ady Endre, Móricz Zsigmond, Barta Lajos.) A világháború utáni irodalomban kifejlenek a polgári kulturának már érett és immanens tendenciái, osztályjellegén a polgárság fejlődésútja jelentkezik, szempontjai tudatosabbak, problémaanyaga osztályonbelüli, jellege a társadalmi aktivitáson kívülálló harcosság. A társadalmi konfliktus feszülésig pattanó atmoszférájában, amikor a gondolkozó agyak előtt nyilvánvaló, hogy a mai társadalmi rend ellentmondásai, ha erőszakkal meg nem semmisitik őket, az emberiséget fenyegetik megsemmisüléssel, a polgári irodalom legkarakterisztikusabb jellemzője az, — a stilusforradalmak után, — hogy életet mutat, valóságdarabokat, s mégis, az ábrázolt matéria a földöntuliság merev kristályrendszerének a. hatását kelti. A polgári írót a valóság komplikált dialektikája- az exótikumba viszi. (A valóságexótikum irodalmának legtipikusabb magyar képviselője Márai Sándor a Zendülők és az Idegen Emberek című regényeivel.) A kispolgári irodalmat az inaktiváló, leverő, elgyökértelenítő tendenciák, fatalista kataklizma-hangulat jellemzi. Ez az utolsó szó, amit a. lefelémenő osztály elmondhat. A világirodalmi vetületben Yack Londonnal, Maxim Gorkijjal, Upton Sinclairral megindult a proletariátus történelmi szerepének a nagyvonalu kitudatositása. Ez az az erő, ami ennek az irodalomnak az emberben való hitét és üdeségét megadja. Ide jutnak azok az európai fiatal írók is, akik a m-a valósága és az irodalom összehozásának általános követelményét tárgyilagos látásukból, aktiv természetükből és gerinces emberségükből eredően nem torzítják passzivságba, fatalizmusba és exótikumba (Ernst Glaeser, Ludwig Renn). Mire az irodalom a valóságdokumemtáláson keresztül elérkezik a proletariátushoz, a proletariátus első nagyarányu győzelmétől inspirálva elérkezik az irodalomhoz, hogy sorsáról a leggazdagabb, a legkeserűbb, a legfelszabadítóbb valóságról beszámoljon. Az orosz forradalom győzelme, az újpolgári irodalom morális lezüllése, az osztályharcos munkásmozgalom lendítő ereje kibontakoztat egy irodalmi kifejezést, ami még nem. a holnap irodalma, hanem átmeneti korunk egyetlen történelemalakitó erejének az egyre erősödő megjelenése az emberiség irodalmi öntudatában,


Uj, kifejezési formáival küzködő folyamat van itt „in statu nascendi”, s amit elsősorban meg kell róla állapitani: etikai felelőssége van, aktiv, változtató magatartása, bázisa a ma harcos, s a holnap világtörténelmet alakitó osztálya. Akármennyire is leverő a momentán világhelyzet: a munkásirodalom jelentkezése a Ludwig Tureck ekben, a Willi Bredel-ekben a proletariátus emberi ön-tudatosodását, lassú és hatalmas emelkedését a benne rombolásra és alkotásra felgyülemlett energiákat plasztikusan jeleníti meg. Annak a kornak a kifejeződése ez, amikor a mindennap elénk kerülő jelenségek és tények logikájából következik, hogy a kultura továbbfejlődésének és a szociális forradalomnak az útja elválaszthatatlan. Hogy a munkásirodalom keletkezésének a folyamatát leírjuk, a körülötte felmerülő kérdéseket megbeszéljük, konkrét példát próbálunk kiemelni: a fiatal, most alakuló szlovenszkói munkásirodalomról fogunk beszélni.


Érdekes megfigyelni, hogy Szlovenszkó dolgozó népének az irodalmi öntudatosodási kísérletei egybeesnek az itteni középosztály szellemi kifejezőinek megbénulásával, s amit a marxista kritika jól meglátott: a középosztályi szellemi élet letargiájának az állandósulásával. A helyzet meg volt hozzá,ebből viszont nem következik az, amit a spontaneitás szobaitudósa gondol: hogy az itteni munkásirodalom alapos szervező munka, fárasztó, hosszas nevelőmunka nélkül létrejött volna.


A spontaneitást csak a népi kultura primitiv reagálása mutatja fel. Itt elég a forradalmi párt tömeghatása, a falun ahhoz, hogy az évezredes lenyomottság, fájdalom mai vetületei létrejöjjenek, hogy az emberekben már egyszer formába szilárdult szociális keserüség új, aktuális tartalmat kapjon. Ma szlovenszkószerte éneklik a szegényparasztok, néhol az egész falú is a Kossuth-nóta dallamára: „Major István azt üzeni Sötét a börtöne neki, Nem süt a nap Lipótváron, Lánc csörög a munkásságon...” és azt, hogy: „Megmozdul a munkásember, Háborog már mint a tenger. A hullámok összecsapnak, Jaj lesz akkor az uraknak...”


A népi kultura általános jellegét a fatalizmus, a lefojtottság, a panasszá lesűrített lázadás adta meg. Mi egyéb ez, mint emlékei a parasztosztály önmagában való tehetetlenségének: azoknak a küzdelmeknek, amiknek csupán a felperzselt vetések és a nyom, nélkül való sírok a történelmi emlékei. Az általános passzivitás az, ami itt megváltozik, ez az új bor a régi kupában. A bánatnak, panasznak, dacnak a lendítőbb indulatokkal és akaratokkal való felváltodása az, ami a népi kultura társadalmi jellegiét ujjá, öntudatossá, ismét támadóvá élezi: „Szabadság szellője, Álmotokat szőjje Nem lesz senki közületek Urak szeretője.” (Csallóközi népdal.)


Az a munkásirodalom, amely az új realizmus, a megláttató tárgyilagosság korszerű eszközeivel harcol, életfolyamatokról, társadalmi jelenségekről számol be, nem keletkezhetik spontánúl, de még magából a politikai aktivitásból sem, Külön organizáló tevékenység kell hozzá: a dolgozók önkifejezését szolgáló pedagógia,


A munkásság, még a szlovenszkói félrusztikus dolgozók is, túl van azon a fokon, hogy önmagát a népidal primitivitási fokán kifejezze. Ahhoz a kulturfokhoz kell eljuttatni, hogy önmagát a tárgyilagos életdokumentum fokán elevenítse meg.


Ezt az organizáló és nevelő munkát olyan marxisták vállalhatják, akik látják az osztályok harcának a komplikáltságat, s tudatában vannak annak, hogy az élet minden vonalán fel kell fejleszteni, a változó helyzetekben fejlődött védelmi eszközökkel kell ellátni a munkásságot, hogy a tisztán szervezeti ás ideológiai hatalmával magát fenntartó osztályuralmat átváltsa. Akik ezt az önkifejezést elősegítik, azoknak fel kell szabadulniok a csak napipolitikai légköritől s meg kell látniok a következő perspektívát: az az irodalmi termék, ami a munkásélet gazdag élménymatériáját adja vissza, a maga teljes egészében., az élethez való attitüdjében a totalitásában politikai hatású, nem pedig beleerőszakolt tendenciájában.


S itt hat vissz a munkásság irodalmi megnyilatkozása tisztitólag a munkásság szervezeti életére: igen sok szocialista szervező azt látta kötelességének, hogy amint a politikai munkáját elvégezte, elvonuljon az íróasztalához, s megírja munkásregényét, munkásnovelláját, munkásriportját. A politikai tisztánlátást akarta vele elősegíteni. Közben a munkásságot emberileg nem is ismerte, s az eredmény ezért negativ... (Lásd: a budapesti Társadalmi Szemle kritikáját Gergely Sándor legutolsó könyvéről.)


A jószándékú és jóakaratú, szociológiailag megállapíthatóan a kispolgárság termelte vörös giccskultúra halálát jelenti a munkásirodalom megszüntetése. A proletárirodalom, köré légkört csinálni a patentirozott proletárírók dicséretével, ugyanakkor a munkásságot magát a politikai síkon aktivizálni csupán, a robotban és munkában, elfáradt embereket utópikus rémdrámák unalmával és valószerütlenségével visszakergetni a „szép munkáslány regényéhez”, a munkásságot csupán témának használni fel: ez mindenesetre perverzitás. Balázs Béla meggyőzően beszél az intallektüel aggályairól a munkásmozgalommal szemben — mint likvidálandó valamiről. (Balázs Béla: Az intellektüel aggályoskodás. A Sarló kis könyvtára.) A munkások közé kerülő értelmiségi aggálynélküliség: még veszélyesebb ellenség.


Amikor munkás-irodalomról beszélünk, szét kell választanunk a funkciókat. A plakátnak, a vezércikknek, a primĂär politikai propaganda eszközeinek más szerepe van, mint a munkásirodalomnak. Ez lassúbb, de nem kevésbé erőteljes, a teljes gondolati, érzelmi, emberi valóságunkra ható meggyőzés. A munkásirodalom tartalma a küzdő osztály élményanyaga, formája nem a, szenvedélyes, nem a romantikus lirizmus. A dokumentatív realizmusával — szuggesztiv. Itt természetesen nem tudatos formai törekvésről van szó, a tényközlés a munkásirodalom mai természetéből eredő természetes formai megoldás.


Egy pozsonyi ifjúmunkás önéletrajzában így írja meg az üzemből való elbocsáttatását: „Bemegyek kedden délután a munkába, akkor éppen a hegyező gépeknél dolgoztam, odaérek a géphez, már át vagyok öltözve a munkaruhába, amikor hozzámszól az üzemi tanács elnöke, egy szociáldemokrata munkás, aki ott dolgozott a, közelemben, s azt mondja: „Pásztorku, ne ijedj meg!” Mondom, miért? Azt feleli, hogy tudomásomra ad nekem egy hirt, ami meg fog ijeszteni. Kérdem, mi az, olyan dolog nincs, amitől megijedek. „El vagy bocsájtva!” mondja. „Ez az a borzasztó dolog?” — feleltem neki. Azonnal beletörődtem az elbocsátásba. Mi a fenének bosszankodjak, mikor nem segíthetek a, dolgon. Csak azt kérdeztem tőle, miért? Miért bocsátottak el? Nem feleltem meg a munkában? Rosszat tettem? De ő nem tudott nekem, választ adni. Nagyon sajnálja, hogy ő van megbízva a szomorú hir közlésével. De azt már nem bízták rá, hogy az okot magyarázza.” (Pásztori Gyula: Részlet egy önéletrajzból. Az; Ut 1932, 5—6-ik szám.)


Maradjon ki-ki a témájánál. A szocialista, értelmiségi ember pedig lássa meg a korszerű tennivalót, ami magának a munkásságnak a megszólaltatása, az emberekben, bennlévő energiák felszabadítása. Aki ezt a felszabadító munkát végzi, annak emberileg is közel kell kerülnie a munkássághoz. Itt nem elég a speciális életkörülményektől elvonatkoztatott „a proletariátus”-t ismerni, mint szociológiai kategóriát, hanem konkrét emberi- és osztályvalóságot, típusokat, mozgalmi és személyi légkört egyformán.


Igy magyarázható az, hogy míg a szlovenszkói munkásmozgalom kulturpolitikáját az 1920—25-ös években a baloldali kultúrának a, munkássághoz való közvetítése, később pedig a kispolgári, színezetű elpolitizált kulturtermelés jellemzi, a munkásirodalom megindulását a, pozsonyi baloldali diákok és fiatal munkások közös kultúrcsoportjának a megalakítása segíti elő.


A szervezőkészség, a marxista tényorientáció a diákok részéről, mozgalmi realitás a nehéz szlovenszkói munkássorsban élő fiatal munkások részéről: ez a találkozás hozta meg a szlovenszkói osztálysorsvalóság irodalmi megjelenitésének a tendenciáját. Igy mutatkoznak meg a lehetőségei egy csakis komoly munkával elérhető, s a magyar összproletariátus életében valamikor még jelentékennyé váló munkásirodalmi teljesítménynek. A feladat mindenekelőtt a szlovenszkói félparaszti proletárokkal megértetni, hogy a mozgailomban,amit az itteni periférián a legkülönbözőbb szociális összetételü emberek irányítanak, — így igen nagyszámu a kispolgári származásu elem, — a. saját hangjuk, élményeik, emlékezéseik a legfontosabbak. Szociális és emberi alacsonyabbrendüségi tudatot kell megsemmisíteni, míg az ifjumunkás így beszél: „Egyszerűen meg akarom írni azt, ami születésem óta történt velem. Hadd lássa mindenki, milyen komisz egy ifjumunkás élete. Igy élünk mi, de nem akarunk így élni mindig.” (Száraz József: Egy ifjúmunkás életei. Munkás és parasztnaptár, 1932.) Megszületik először riportszerűen felvéve, diktandóképpen, majd „spontánul” a munkáslevelezés, ami túlmegy az egyszerü politikai beszámolón, s ami nem az ismert és jószándékú igazolása, tendenciózus igazolása egy megismert és elfogadott tételnek, hanem a munkásság objektiv sorsának a kifejezése a teljes mozgalmi, munkás és emberi egészében. Tehát sokkal meggyőzőbb és hatalmasabb megtudatosodása a történelem szubjektív tendenciáinak. A munkásrealizmus szlovenszkói talpraállása óta a csallóközi fuvaros, a komáromi kikötőmunkás, a pozsonyi gyárimunkás precíz pontossággal írják le helyzetüket, munkakörülményüket, szociális helyzetüket a prágai „Az Ut”-ban. A lendületes frázisok, a népdali panaszok, a szubjektiv torzítások lemaradnak. Legfeljebb egészséges tárgyi humor van itt: „Itt vettem 32 hold földet, melyben van szántó, zsombik, káka, rét, sás, csincsa, halastó, ördög, pokol és cserepes csik.” (Buzgó Kálmán: Csallóközi levél. Az Ut, 1932. 3-ik szám.) Az Ut 1932-es évfolyamának munkáslevelei egyszersmint: szubjektív adatai a szlovenszkói, szociográfiai helyzetképnek.


A tárgyilagos egyszerű megjelenítő beszámolók egy ponton: egy bizonyos lezárt kompozicióju élet, teljesskálájú sorsmegmutatási fokán válnak munkásirodalommá. A szlovenszkói fiatal munkások önéletrajzai alkotják ezt az ugrópontot. (Az írások az ősszel kapnak külön kötetben is nyilvánosságot.) Az egyik ilyen tömör kis írás, ami egy budapesti folyóíraltban jutott el a szélesebb munkás-nyilvánossághoz, csírájában magában hordja azt, amit a szlovenszkói polgári irodalom nem tudott kitermelni, s hiába követelt: a szlovenszkói regényt. A parasztproletár fiú élete attól a ponttól, amikor: „Azt mondta egy szép napon az apám: Tudod mit te motring, parasztnak úgyis gyenge vagy, odaadlak a fenébe suszternek” — addig, amíg eljut a pozsonyi: munkaközvetítőre, hogy megtudja, hogy „még nős embereknek sincs munkájuk, fiatalok még csak valahogy megélnek”, hogy ezt a valahogy életet folytassa, faluból kiverve, a vidéki mestertől elszökve, a városi periférián csavarogva, kazlakon, vasuti kocsikon aludva, egészen addig a pontig, amig megöntudatosodik, résztvesz az osztályharcban” szállást, ebédet harcol ki, agitál, börtönbe jut, sportot és munkáskulturát akar szervezni, de Nemeskossúton rálőnek, a tudatlan falusi kis kuli korától a nyomor és munkanélküliség földjén egészein emberi megerősödéséig a harcban: ez az út, a háttérben az aratósztrájkokkal, a kommünnel, a kisvárosi mühellyel és a városi diákokkal, a dolgozó Szlovenszkó történelmének az útja. Munkában és küzdelemben edzett emberségü, a történelemben kis őrhelyén aktiv szerepet vállaló fiatal ember: a pozsonyi kifutófiú tudja ezt ilyen megrázó egyszerüséggel, tisztasággal leirni. Aki a szlovenszkói regényt megírja, az nem lesz, író, hanem munkásíró. A kifejezés nála tudás és emberségben felgazdagodást, tiszta látást s egy szép munkafeladat elvégzését jelenti, Mikor a szlovenszkói parasztélet erős és plasztikus képeit megrajzoló Sellyei Józsefet megkérdeztem, hogy író akar-e lenni s bevágyódik-e a városba, azt felelte, hogy szereti az irást, de a munkát és földjeit még jobban, s ha bemenne a városba, akkor nem tudna miről írni.


A föld és a munka embereinek erőteljes hangja az: írás egy új korszakának kezdetét jelenti.


 


Vissza az oldal tetejére