FĹ‘oldal

Korunk 1932 Október

Az uj háborus készülődések és a film


E. Arnold

 


Az utolsó évek folyamán jelentősen emelkedett a nyugateurópai filmtermelésben a katonai témáju filmek száma. Ez a tendencia — szórványosan — a nyugateurópai filmtermelésben jelentkezett ugyan már régebben, észrevehető erősödése azonban újabban, különösen Németországban olyan mérveket öltött, hogy indokolt közelebbről foglalkozni vele.


A katonai témájú filmek nagyon sokfélék. Majd kisebb igényű komédiák, melyeknek hősei a katonasághoz tartoznak s tiszti fényük minden pompáját sugározzák, majd történeti filmek, amelyek a hősi multba viszik vissza a nézőt, majd pedig a legutolsó imperialista háború egyes epizódjait tartalmazzák. Ez utóbbiak feldolgozásában két módszer különböztethető meg: vagy a háború valamelyik epizódját ábrázolják, vagy pedig a történelmi események hátterében valami dráma játszódik le, amely a nyugateurópai film szokásos sablonai szerint épül.


A katonai témák előtérbe kerülése s állandó szaporodása a filmtermelésen belül természetesen nem véletlen. Minden további nélkül észlelhető ennek a jelenségnek irodalmi téren is a párhuzama, ahol a katonai életből vett témák szintén nagy mennyiségben árasztották el a piacot. Kapcsolatos ez a jelenség annak a kispolgári pacifizmusnak a felbomlási folyamatával, mely a háború utolsó éveiben jelentkezett s végső soron ugyanazzal a tendenciával azonos, mely a többi művészetek területén belül is érvényesült. A film esetében ez a jelenség különös élességgel figyelhető meg.


A világháború óta eltelt évek a békenyilatkozatok s a háborúról való „örök” lemondás jegyében álltak, kapcsolatban az új háborúra való lázas készülődéssel s azzal a versennyel, amit a hatalmak az egyre növekvő háborús készülődések terén egymással szemben folytattak. Ebben a szituációban az új véres összeütközések kikerülhetetlenségét, mely a kapitalizmus lényegében leli magyarázatát, olyan liberális pacifista frázisok leplezik, amelyek végső soron semmire sem köteleznek. A nagytőke, amelynek kezei közt a mozi a tömegek ideológiai befolyásolásának egyik leghatalmasabb fegyvere mindenütt kizárólagos erélylyel diktálja feltételeit azoknak a művészeknek, akik a nagytőke törekvéseinek kifejezést adnak. Így menetel a filmtermelés az antimilitarizmus zászlója alatt, végeredményben azonban az ellenkező célokat szolgálja. A pacifista tendenciákon keresztül átragyog a háború glorifikálása, a győzelmek és vereségek pathosza s ezek mind a nemzeti és sovinista érzelmeket táplálják, ugyannyira, hogy ma már mindinkább a röviddel ezelőtt még számtalan hivő felett rendelkező liberális pacifizmus hanyatlásának vagyunk a szemtanui. A liberális pacifizmus u. i. ma már nem felel meg a kapitalista valóság szándékainak s ezért lassan eltűnik a közvéleményből, miközben azzá az új szellemi áramlattá alakul, amely lélektanilag az emberiség háborús összetűzésének új lehetőségét késziti elő. A katonai témák felé való fordulás jelensége a filmtermelésen belül különösen jellemző s maradék nélkül tünteti fel a liberális pacifizmus tulajdonképpeni értelmét. Pár film szolgáljon alább például e folyamat egyes fejlődési fokozatának a bemutatására. A világháború második felében, amikor a kispolgári eszmények csődöt mondtak s minden beléjük vetett remény összeomlott, kezdődött azoknak a pacifista tendenciáknak a kristályosodása, amelyek az egész emberiséget összefoglaló humanizmus eszméjére támaszkodtak. Ez a tendencia politikailag Wilsonnak, a kispolgárság bizalmi emberének szóló szimpatianyilatkozatokban jutott kifejezésre. A filmtermelés egész sorát vonultatta fel azoknak az antimilitarista filmeknek, amelyek a még tartó öldöklésnek minden borzalmát és teljes értelmetlenségét tüntették fel. A két legjelentékenyebb rendező, David Griffith és Thomas Inns, az amerikai kispolgári-film közép- és jobb irányzatának képviselői, egymásután készítették antimilitarista filmeiket. 1917-ben már futnak az amerikai mozikban Griffith A világ szive és Inns Civilizáció cimű filmei.


Griffith fejlődése feltünteti mindazokat a változásokat és ingadozásokat, amelyeken a kispolgárság, mint osztály átment. Három évvel A világ szive előtt, a nemzeti lelkesedés periódusában A nemzet születése cimű filmmel lépett fel, amelyből a soviniszta pathosz és a háború dicsőítése beszél. Az északi államoknak a déli államokkal vívott polgárháborúja száz százalékos amerikainak tünteti fel Griffithet. Egészen más természetű A világ szive. A színesek elleni egykori gyűlölet, a háborus vitézség és hősiesség dicsőítése s mindazok a dörgedelmes értékek, amelyek a hatalom- és energia-teli nemzeti érzéseket duzzasztották, eltűntek s Griffith megrázó erővel mutatta meg a nézőnek a lövészárkok hátborzongató jeleneteinek panorámáját s az értelmetlenül ezrek és ezrek életét megsemmisítő szívós harcokat. Pacifizmusában annyira megy, hogy egy gránáttölcsérben egy haldokló négert egy hősies amerikaival hoz össze s ezzel a film leghatásosabb jelenetét adja.


Thomas Inns a kispolgárság egész más osztályrétegeződését képviseli. Inns a nagytőke győzelmes elővonulásától nyomorgatott amerikai kisfarmer csoport ideológiájának ad kifejezést s egész működése (a Vad-Nyugat ugynevezett cowboy filmei) a mult visszaidézése, a visszatérés a merkantil kapitalizmus már megtett fejlődési fázisaira, az individuálisan űzött mezőgazdálkodás és állattenyésztés fénykorára. A Civilizáció-ban Inns mereven szembefordul megszokott témakörével és művészi anyagul a világháborút választja. Ez a film igazolni próbálta a háborúnak nevezett legális, tervszerű tömeggyilkosságnak a civilizációval való összeegyeztethetetlenségét. A téma kezelésében Inns nagyjában ugyanazon az uton halad, mint Griffith s ugyanugy mint Griffith a néző kedélyének a megrenditésére törekszik a háború borzalmainak és értelmetlenségének ábrázolásával.


A liberális-pacifizmus e kiélezett tendenciáját a világ filmtermelése immanensen fejlesztette tovább. A háború befejezte után Európában is megjelennek az antimilitarista filmek, (például a francia Abel Gans J´accuse-e) amelyek alkotójuk művészi alakitóerejének megfelelően több-kevesebb erővel rontanak neki a háborúnak. Amerikában ez a tendencia legfényesebb kifejezését annak a KingVidor-nak A nagy parádé cimű filmjében találta meg, aki a filmtermelés baloldalon álló csoportjaihoz áll közel s a kritikailag beállitott intellektuelek reprezentánsaként tekinthető. Az 1926-ban bemutatott Nagy Parádé némileg más sineken mozog, mint az előbb emiitett két film. A legerősebb kifejező erővel társult hajlékonysággal a Nagy Parádé lerántotta a háborúról a heroikus maszkot s lényegének minden értelmetlenségét leleplezte. A Nagy Parádé hőse két amerikai, akik bonyolult mozzanatok láncolata folytán, szinte akaratuk ellenére kerülnek a frontra, hol a pusztulás ós halál kinteljes napjait élik. Nagy tehetséggel s a film ragyogó technikai lehetőségeinek maradéktalan kihasználásával elkeseredett harcot viv King Vidor a militarizmus ellen, megfosztva a militarizmust minden fönségétől és romantikájától.


Az elmult évek alatt azonban a kapitalisztikus világgazdaságban újabb ellentétek merültek fel s az új háborúra való készülődés szükségszerűen visszhangra lelt a művészetekben is. A liberális-pacifizmus tendenciáját egy másik tendencia váltotta fel, mely napjainkban már elérkezett teljes kibontakozásához. A katonai témákban egy heroikus pathosz kezd csengeni; a mechanizált hadseregek a nemzeti hatalom reprezentánsaiként jelentkeznek s a hazáért küzdő tömegek a lelkesedés elemeit szolgálják. A militarizmus azonban ezek ellenére sem jelentkezik leplezetlenül, hanem a pacifista frázisok és szentimentális sóhajok átlátszó takarója mögé rejtőzik. A pacifizmus következetes fejlődése ideológiailag a pacifizmust elkorcsosulási stádiumába vezeti, ami a háborús anyagok könyfakasztóan szentimentális feldolgozásában nyilvánul. A háborús témakörnek a nézőre való közvetlen hatása az elmult időszak politikai életében végbement változások következtében letompult s a filmek most a háború következtében tört szivek, összerombolt életsorsok történeteit ábrázolják „az összes népek testvéri érzésére” apellálva, stb. A filmeknek ebbe a sorába tartozik az 1927-ben készült Szögesdrót. Ezzel a filmmel az az epigon kispolgári film jelentkezik, amely uralkodó helyzetét feladva egy sablon tematikába torzul s a Griffith és Inns féle „klasszikus tradiciókat” lezárja.


Ugyancsak 1927-ben jelenik meg a kevésbé ismert amerikai rendező William Wellman Repülők cimű filmje. Ezzel a filmmel kapcsolatban világosan észlelhető a háborus téma körön belül egy új áramlat jelentkezése, mely az anyag megdolgozását illetőleg egyenes ellentétben áll a liberális-pacifista filmekkel. Vele kapcsolatban a sablonszerű melodramatikus anyagot figyelmen kivül hagyva (ami valójában az amerikai kispolgári mozik hatása) mi csak azt a nagy erejű ideológiai hatást akarjuk megállapítani, amivel félreérthetetlenül a militarizmust propagálja. A Repülők a mechanizált hadseregnek s egy repülő-osztag hősiességének a dicsőitése. A cselekmény a francia fronton folyik s a repülőgépek manőverei kétségtelenül ragyogó kinematografiai anyagot reprezentálnak: a nézőre való hatásuk s a nézőbefolyásolásuk kétségtelen.


Az előbbi filmek termelési időpontjára következő filmek termeléséből két angol eredetű film érdemel emlitést. Ezek bizonyos mértékben közvetlen folytatásai annak a fejlődési vonalnak, mely a Repülők megjelenésével kezdődik. A kapitalista hatalmak egymáshoz való relációi s egymásnak ellentmondó érdekei olyannyira elváltoztak, hogy az angol filmtermelés a világháborúból merített reális epizódok alakításakor óvakodik a német-ellenes érzületeknek kifejezést adni s az eseményeket igen liberális objektivitással tárgyalja. Az a két film, amire közelebbről kitérünk, Németországban óriási sikert aratott s a „honfiúi” érzések s a megsértett nemzeti büszkeség kitörését idézte fel.


Az egyik a Falkland szigeteki tengeri csata. Ez a film négy német cirkáló küzdelmét ábrázolja nyolc angol cirkálóval. A német flotta az utolsó lehetőségig harcol s miután többszöri felszólitás ellenére sem adja meg magát, megsemmisül. A német matrózok és tisztek példátlan hősiességgel küzdenek, jóllehet a harc kilátástalan, mert az angolok messzebb hordó ágyúkkal vannak felszerelve, mint ők. A cirkálók lassu megsemmisítése oly hatásosan „történik, hogy a szerény, magát krónikának nevező filmből átütő erejű siker lett. A német filmpiac ezzel a filmmel szemben tiszta nacionalista álláspontot foglalt el s a Négy nyolc ellen büszke cimmel reklamirozta.


A második film, a Somme ugyancsak történeti eseményeket ábrázol. Az előbbivel ellentétben azonban, hol a sulypont a visszaadás dokumentális hűségén van, ennek a filmnek általánosító a jellege. A pacifista tendencia itt már csak amugy futtában éri az anyagot s minden háború deromantizálás ellenére az ütközetek hátborzongató ábrázolásával egyidejüleg az elesettek hősiességét exponálja s ezáltal a már elfeledett méltatlanságot és a megsértett nemzeti büszkeséget hivja életre. A pacifista tendencia burkán keresztül egy idegen figyelmeztetés csillog át s a néző önkéntelenül honfitársai kifolyt vérére, az elszenvedett nélkülözésekre, stb. gondol.


Anélkül, hogy a nyugateurópai film katonai tematikájának fejlődésébe belemennőnk, meg kell állapitanunk, hogy a sarjadozó militarista tendenciák nemcsak az anyagválasztás s a békebeli katonai erények dicsőitése révén emelik a néző szemében a militarizmus presztízsét, hanem megpróbálják a militarizmus megerősítése érdekében még befolyásukat is latbavetni.


A háborús témájú filmek számszerű gyarapodása az utóbbi évek folyamán méginkább előhaladt. Amerikában Remarque regénye került megfilmesítésre. A film a könyvnél sokkalta kifejezőbb erejével tűnik fel. Mindenesetre tekintetbe veendő, hogy hangos filmmel van dolgunk, amely sokkal nagyobb kifejezésbeli és hatásbeli lehetőségekkel rendelkezik, mint a némafilm. Nem érdektelen megállapítani, hogy az a tény, hogy a regényt amerikai cég filmesítette meg, sértette a német nemzeti érzést. A jobboldali sajtó ezt a mozzanatot lehetetlennek bélyegezte s erősen megrótta a német filmgyártást amért megengedte, hogy a külföld Remarque regényének megfilmesítésével megelőzze Németországot. Ennek a kíméletlenül forszírozott állásfoglalásnak volt az eredménye, hogy Németországban betiltották a filmet.


Ami a katonai anyagok megfilmesítését illeti, úgy számszerűen Németország áll az első helyen. Ebben a nemben igen jelentékeny (G. Pabst Nyugati front. 1918-a. A szélesen kezelt háborus eposzt melodramatikus intrika szövi át, mely az anyag érdekességét emeli, a kritika azonban toldaléknak minősitette. Csalétekül a kispolgár számára a hős szerelmi tragédiája s egy családi dráma áll a film előterében, mig a háború staffageul szolgál. A film sulypontja azonban nem ezekben áll. A dráma főszereplői négy elválhatatlan barát, köztük egy hadnagy, aki a patriotizmus és a vitézség fanatikusa. A harcok ós a háború szörnyüségei szorosan egymásra utalják a barátokat; a közös küzdelem ama névtelen milliók elválaszthatatlan részévé teszi őket, akikben a háború ostobasága egyazon érdekeket, érzéseket és érzelmeket támasztja. S amidőn a sors elválasztja őket egymástól — az egyik elesik, a többi sulyosan sebesülve különböző hadikórházakba kerül, — lázaikban mégegyszer megélik a háborut.


A Nyugati front. 1918 Johannsen Négy infanterista cimű regénye után készült. S bár a háború szörnyüségei a filmben nagyon plasztikusan adva vannak, a hangsuly mégis azoknak az „átlag-hősök”-nek a dicsőitésére esik, akik hősi tetteiket mint valami megszokott napi munkát viszik véghez. A film egy óriási emberi kollektivum szinte gépiessé lett, minden individualitástól mentes eggyévállását ábrázolja, amelyben minden egyén átalakul s az egyetlen egy céltól és akarattól átitatott tömeghez hasonul. A háború borzalmai, amelyek a néző idegére mennek, végeredményben a háttérbe kerül. Csak a nemzeti hősiesség érzése s az organizált, milliós tömegek hatalma marad vissza. A háború szörnyűségei az ilyen együttműködés láttán már nem hatnak oly rettenetesen: minden elviselhető! S itt már csak egy lépés választ el bennünket a jobboldali uszitó lapok ama következtetésétől, hogy „a világtörténelmet mindig vérrel kell irni”, az új háborúk lehetősége pedig „örök természettörvény”, amely ellen tiltakozni emberileg lehetetlen.


Meg kell állapitani, hogy az a tendencia, amely a háború értelmetlenségét próbálja felfedni, a háború értelmetlenségét igazoló gondolat lehetőségéhez vezet. „Mi — gondolja a német néző — a világ legkegyetlenebb háborújában céltalanul ontottuk a vérünket. Ám a győzelem nem igazolása lett-e volna a gyilkolásnak? S mégis, ellenére a vereségnek, a német nép hősi szelleme nem tört meg. Úgy az utolsó, mint a régi háborukban megnyilvánult s ma is él tovább s hatalmassá és erőssé teszi a nemzetet.”


S hogy a német hősi patriotizmus irányába semmiféle kétely se keljen lábra, a német kinematográfia a dicsőséges mult ragyogó panorámáját egyre sűrűbben forgatja a nézők elé.


Ezeknek a filmeknek a sorából csak egyet akarunk kiemelni, amely kifejező ereje és művészi jelentősége miatt igen jelentős. Ez a film a Conrad Veidt közreműködésével készült Utolsó küzdelem. Cselekménye a napoleoni háborúk korszakában játszik. Tizenkét vitéz német fedezi a németek visszavonulását. Nékik kell feltartam a város kapuja előtt az egész francia hadsereget mindaddig, amig a német csapatok átvonulnak a hidon. A tizenkét német vitéz önfeláldozásával és pusztulásával megmenti az egész hadsereget. A film sivár koloritja, C. Veidt felejthetetlen játéka s a cselekmény feszültsége egy hősi eposz magasságára emeli a filmet s a város védelmezőit nemzeti hősökké avatja. Az Utolsó Küzdelem egyik legerősebb és leghatásosabb filmje a német filmtermelésnek. Ezzel a filmmel a háború borzalmainak és a pacifista tendenciáknak a kikapcsolásával valóban egy „igazi német” film készült, film a németek számára, amely propaganda erejével nem hibázza el a célját. A hősök a vászonról nem valami absztrakt néző felé fordulnak, hanem a német patrióták szive felé s a legélénkebb visszhangra találnak.


A háborus filmeknek az utóbbi időkben való térfoglalása rendkívüli szimptomatikus. Az új háborús készülődésekre utal.


 


Vissza az oldal tetejére