FĹ‘oldal

Korunk 1932 Október

Ismerte-e Jászi az imperializmus lényegét?


Kemény Gábor

 


Zsolt L.-nak a Korunk szeptemberi számában megjelent „A nemzetiségi kérdés Keleteurópában” c. érdekes cikkével jórészt egyetértek. Azt az állitását azonban nem irom alá, hogy a mai Csehszlovákia eleven cáfolata J. O. felfogásának, aki „a nemzetiségi elnyomást, mint a feudális katonai államok jellemvonását fogta fel, mig az indusztrializmus jellegzetes nemzetiségi politikájának a liberálizmust, a nemzetiségek Kulturális szabadságát tartotta.” Zs. L. ezt a tévedést Jászi szociológiai alapfelfogásának hibájából származtatja, abból, hogy „Jászi nem ismeri az imperializmus lényegét, nem látja, hogy a kapitalizmus a liberális stádiumból az imperialista stádiumba ment át.”


Jászi egész munkája, melyet a nemzetiségi kérdés megoldására fordított, éppen azt mutatja, hogy ismeri az imperializmus lényegét; ebből természetesen nem következik az, hogy lépésről-lépésre előre láthassa az elkövetkezendő cseh vagy egyéb imperializmusok megnyilatkozási formáit.


Hogy a nacionalizmus uralomra jutása imperializmusba csap át, azt már Eötvös is észrevette, sőt ennek a ténynek túlságos jelentőségét tulajdonított. A nemzetiségi harc végső céljának az uralkodást jelölte meg, megtévesztve attól a ténytől, hogy a nemzetiség győzelmének első stádiumában még a régi ellenfél módszerével és eszközeivel szokott dolgozni, tehát imperialista; Eötvösnek ezt az általánosítását már Moesáry is támadta s Jászi — éppen A nemzeti államok alakulásáról irt könyvében a példák egész sorozatával bizonyítja, hogy a nemzetiségi elnyomás tényleg a feudális államok jellegzetes vonása (Németország, Magyarország, Oroszország); hogy milyen reakciói lesznek e tényéknek a nemzetiségek önállósulása esetén, azt Jászi előre nem fejthette ki. 1918-ban még Kossuth Dunai Konföderációjának koncepciója alapján tartotta a nemzetiségi kérdést megoldhatónak. Igaz, hogy a megoldás nemzeti államok keretén belül történt volna, de az új államok olyan organikus kooperációját hozta volna létre, mely újabb összeütközéseket lehetetlenné tett volna a nemzetiségek között. (A Monarchia jövője, Bp. 1918. 37. 1.) A történeti alakulás fejleményei nem állapithatók meg oly biztonsággal, mint a természeti törvények és Jászi elgondolása, mely koncepciója koronájaként előtte lebegett: „a fajközi állam, idegen kulturák, idegen vallások szabad, egyenrangú szövetsége” — csakugyan nem ment teljesedésbe. 1929-ben irt művében már tisztábban látja az eseményeket s azokat a szociális okokat, melyek a monarchiát szükségszerűen szétbomlasztották (The dissolution of the Habsburg Monarchy, 21. 1.: „A tömegek csak a monarchiában eszméitek fel a háború alatt arra, hogy nincs miért harcolniok”) — de hogy ezt 1918-ban még nem így látta, az nem koncepciójának hiányát mutatja, de éppen azt az aggodalmát, hogy nem akarta a régi imperiumok hibáit újabbakkal felcserélni, hanem inkább demokratikus föderáció által kiküszöbölni. „Az idegen kulturák egyenrangú szövetsége”, a békés asszimiláció, csakugyan illuziónak bizonyult. De — fájdalom — „a szabad nemzetek szociálista államainak önkéntes konföderációja” ma még szintén illuzió. S ha az, egyik — talán ideálisalbb illuzió a másik, reálisabb illuziónak adott helyet, akkor megszületése a koncepciók fejlődéstörténetében már nem volt hiábavaló. (Budapest)


 


Vissza az oldal tetejére